Juhász György

Néma tánc

    Tudod-e, milyen esőerdőben sétálni? Egy kristálytiszta tóban a csipkés hegygerincek tökéletes, rezzenéstelen tükörképét csodálni. Figyelni a vízesést, amint fülsiketítő dübörgéssel, az örökkévalóságnak fittyet hányva, emberfeletti energiával zubog alá, és permete lágy szellőként száll a levegőben. Havas hegycsúcsokon sétálni, ahol a föld sárga meg vörös meg rózsaszín, és gőzölög. Megérinteni egy ezerkétszáz éves fát, amely maga a megtestesült nyugalom, bölcsesség, élet és halál, a tárgyiasult idő, maga a közöny a történelem viharaiban, akit nem érdekelnek a dicsőségek és bukások, a csatározások és áskálódások, akit hidegen hagynak a női bájak és a bujaság, és úgy tornyosul az erdő fái fölé, mintha azok csenevész kis fűszálak lennének, vagy egynyári virágok, amelyek szirmait ősszel szanaszét fújja a szél. Figyelni a több kilométer hosszú gleccsert, amely nem látszik mozdulni, mert öt év alatt ér le a hegy tetejéről a völgybe. Nézni, ahogy a sötét és hideg óceán összeér a világos és meleg tengerrel, és határvonalukat egy végtelen hosszú páraoszlop mutatja a víz tükörsima felületén, egészen a horizontig.
    Tudod-e, milyen búvárkodni a tengerben egy olyan helyen, ahol a természet még érintetlen? Oroszlánkölyköket simogatni, aztán nézni, ahogy a felnőtt oroszlánok széttépnek egy szarvast? Víz alatti üvegalagútban sétálgatni, miközben cápák és ráják úszkálnak körülötted. Tengeralattjáróról figyelni a rajzó, színpompás halakat.
    Tudod-e, milyen egy zuhatagos folyón száguldani lefelé egy csónakkal, felborulni egy zubogó közepén, érezni, ahogy a jéghideg víz ömlik be a kezeslábasod nyakán, és húzna lefelé a feneketlen mélybe, a sodrás pedig ragadna magával, hogy bebizonyítsa neked erejét, és ide-oda dobáljon, majd a parti sziklaszirteken kenjen szét? Helikopteren utazni, motorcsónakkal száguldani egy szűk, sziklás kanyonban. Tengerparti homokban autózni, és kifarolni az óceán hullámaiban. Egyszerre két helyen lenni, és előbb odaérni valahová, mint amikor elindultál. Egy zárt kupolában, sötétben hullámvasutazni, amikor fogalmad sincs, merre fordulsz a következő pillanatban, és csak a füledre tudsz hagyatkozni, de nem hallasz mást, csupán fémes csikorgást és sikolyokat?
    Tudod-e, milyen az, amikor mindezt nincs kivel megosztani? Nincs kinek elmesélni, megmutatni, nincs kivel együtt átélni, és rácsodálkozni. Amikor egy egész világ dübörög benned, amely hiábavaló, mert csak önmagáért létezik, pedig szeretne a felszínre törni, megszületni, és feloldódni egy másik világban.
    Az olyan, mint megírni, aztán összetépni egy levelet. Mint szomjan halni a nyílt tengeren, ahol minden irányból óriási víztömeg vesz körül. Mint könyvet olvasni egy lakatlan szigeten. Mint egy halottnak tartozni.
    Olyan, mint egy néma tánc. Néma tánc egy csodálatos lány karjaiban, akivel együtt mozog a testetek, akinek egyetlen mosolya, egyetlen pillantása felkorbácsol, tüzes energiával tölt fel, ezer évre elegendő tennivalót és mondandót gerjeszt a bensődben, aki mellett úgy érzed, hogy lábujjhegyre állva eléred a csillagokat.
    És csak táncolsz és táncolsz vele, és nem tudsz kinyögni egy árva szót sem.