Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Kárpáti Kamil

Az összelappadt víztömlő, Gábriel arkangyal és Európa Szelleme

    1. Talán mert rohamosan romlik a látásom: sehogy. Bár lehetséges, hogy nem is szemem romlása itt az ok. Egyáltalán, ki tételezte volna – húzom föl a vállam, szemöldököm s barkóm helyén a pofaszőrömet, ezzel egyre szőrösebb fülemet is némi nyújtózásra kényszerítve –, ki gondolt volna a szóban forgó határok messziségére az érdeklődők közül? Nemde éppen az váltotta ki a kedves kérdezősködést, hogy orrhegyüket – de szinte az ellakrumpli szétlapuló dombordedüléséig! – éppen az a határ nyomja széjjel lassú, ám biztos előrenyomulásával? (Miközben már egészen ránőtt ez a kérdéses „határ” – náluk és nálam egyaránt – az ormányunkra-képünkre, azaz mai olvashatóságunkra.) Ha pedig így van (s miért ne lenne így?), hogy képzelhették volna, hogy ugyanebben a slamasztikában az én arcközépi dudorodásom saját üregébe (arcüregembe) visszatódulásának pánikjában majd én úgy tudom átlósítani beforduló szemem sugarát, hogy lássam is (amit persze néznék, ha tudnám): a mai költészet olvashatóságának határát – miközben ugye, az jól a képembe tenyerel. Vagyis távolbalátó képességem erős megcsappanása után igencsak növekvő rövidlátásomra sem hárítható fenti „sehogy”-omért a felelősség. Inkább arra, hogy hiába térülök-fordulok, a kérdezettet, „Ént, a Költőt” nem lelem sehol.
    Hogy mit találok helyette, puszta betűvetésemmel is érzékeltethető: éNT (a) kÖLTŐT. Állok a társadalmi ranglétra alján, s némi optimizmussal mindjárt az utcaseprő után (éN) következem.
    Miközben ezt írom – vagyis nem „midőn”, de amint látni fogják kis közbevetésemből, azért „csend” és „hó” és „halál” tekint be éNRE, a kÖLTŐRE novemberi ablakán, amikor a Kossuth rádió szokásos reggeli színesében két hírösszefoglaló és időjárásjelentés között bemutat egy 60 éves pénzügyminisztériumi főtisztviselőt mint költőt – méghozzá így: „akinek becsületes foglalkozása is van”. (Tessék ellenőrizni: 1998. november 23-át, hétfőt írtunk.) Talán az így fölvezetett költő lehet az a bizonyos „Én, a Költő”. A műsorban ő is szót kap, s szavait hallgatva egyre nyilvánvalóbb, hogy ő lehet az. „Én még a pénzügyminiszter úrral is” (csupán hallom, de nagy P-nek és nagy Ú-nak hallom a bűvös rang kezdőhangjait) – kezdené egyik mondatát, ám saját pontosságigénye kiegészítésre készteti: „mármint az előző pénzügyminiszter úrral is beszélgettem költészetről”. Mindezt rokonszenves derűvel mondja, szolid, ám határozott Én-tudattal: költőien. Hát persze, hogy ő a mi emberünk. Miért ne? Íme egy költő, bocsánat, Költő, aki még egy pénzügyminiszterrel is beszélgetni tud a költészetről. Igazán arra termett, hogy „a Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyisson” – bár eufémikusnak érzem idézetemet, mihelyt leírom. Hogyhogy újabb átjárót? – kérdeném enyhén megütődve: van még átjáró? Az az egy – létezik még, hogy mellé újakat nyithatnánk?
    A mai költészet (költészetünk) olvashatóságának határa – attól tartok – ott húzódik, ahol a Szaharában a kiürült víztömlő oldalára másik oldala rálappadt. A kettő közé pedig (a két érintkező bőrfelület nedvességének rohamos elpárolgása közben) többé egy szusz se fér. A helyzet ez. A többi csak visszamenőleges okoskodás. Utólagos megállapításokkal pedig nem sokra megyünk, mivel nyomban e megállapítások olvashatóságának határaiba ütközünk. Üsse kő, majd csak kibírjuk?
    Nos, a költészettel (mint mondtam, persze így, utólag jól látjuk ezt) igen rendesen, sőt kegyeletesen elbánt volna a polgári fölvilágosulás egymagában is. Vastag bukszája, szupertechnokráciája, jóléti társadalma ehhez elegendő volt bőségesen. Nem kellett hozzá az elöl-hátul rongyos, szarba tenyerelt proletárdiktatúra. Se barna, se zöld, se vörös formájában. Sem pedig a diktatúra összeomlás utáni maradványa. Az a kikerekülő évtized se kellett hozzá, ami utána következett egy tenyérnyi nyelvsziget nem is olyan régen még költői nagyhatalmának helyén – itt, minálunk. A költő első osztályú cilinderben és egyetemi katedrástul is tönkre tud menni – nem kell hozzá kurtavas, vagy a kurtavas állandósuló fenyegetése. Nem kell, de ha már megkapja, jobban, látványosabban bebüdösödik, betetvesedik sorsába, mint ama másik, a szerencsésebb, a cilinderes. Már csak azért is, mert amíg a nyugati költő (hát ki mást nevezhettem volna cilinderesnek?) szabadságának szinte csak önmaga által korlátolt birtokában ment tönkre – ebbe pedig, miként azt mindannyian tudjuk, az anarchizmus, mi több, a szalonbolsevizmus is kastélyostul és csillárostul úgy beletartozott a térfogatába, mint a római virágpiac egyazon sarkába a rendőr és a drogárus –, addig honi diktatúránkban a költő jóformán semmiben sem volt szabad, de legelsősorban a költészetben nem volt az. Ha azt megúszta is, hogy a hatalom falhoz állítsa vagy fal mögé dugja, azt már semmiképpen sem úszta meg, hogy saját társadalmi „kiscsoportjában” az elméletisták ne utasítsák maguk mögé, ne tegyék másodosztályúvá. A költészetet így lefokozták, amikor látszólag még minden úgy ment a költői nagyhatalomban, mint a karikacsapás. Látszat szerint a diktátor a költővel vacsorázott; a pártkongresszuson a költő feszíthetett a díszpáholyban; a fiatal (s még fenemód véres) Kádár-érában vénülő kommunista színészek mellé két ifjú „költőt” is beválasztottak a Központi Vezetőségbe. Menten föl is Kossuth-díjazták őket. A külszín tehát makulátlan volt, mint egy frissen felöltött plasztron. De mögötte?
    Ki emlékszik a még fényes szelekben kinyomtatott Déry-novellára s benne a költő (Dérynél épp regényíró) meg a kritikus viszonyára? Déry némileg megelőzve a jövendő diktatúrát pontosan ábrázolta a költő másodosztályúságát az elméletistával szemben. Vagy mégsem pontosan? Megint csak utólag láthatjuk az előképzelt szituáció meg a négy évtized nyomán maivá (de)formálódott viszony különbözőségeit. A folyamatot előjátszó Déryt faképnél hagyta fantáziája, hiszen novellájában egy pillanatra sem merül föl, hogy a helyzet helycserével jött létre a költő és a kritikus között. Még csak érintőlegesen sem érzékelhető nála, hogy ezen a tájon, többnyire velünk nem is rokonszenvezve, Keletről-jöttségünkbe keményen befalazva, magunkba szíva Európából minden régiséget és újdonságot, mi költő nagyhatalmat teremtettünk már akkor, amikor Csokonai kimondta, „az is bolond, aki költő akar lenni Magyarországon”. Hiszen Csokonai igazának éppen ez a költői nagyhatalom a másik fele; előbb a XIX. század korai csúcsaival, majd a XX. század derekáig tartó kiteljesülésében – méghozzá a költészet meg soha nem kérdőjelezett primátusa alatt. Nem, Déry novellájában a költő letaszítottságából semmi sem érzékelhető, ahogy a kritikus erőszakos helyfoglalásából sem. Mintha mitológiai színtérben legalábbis ősidők óta tartó küzdelem folyna. Hogy egyikükben a mindaddig másikukból létezőre kéne ismernünk – föl se merül az olvasóban. De ne fennköltködjünk, miért emlegetnénk létet, amikor a költőből élőről, sőt egyre jobban, biztosabban megélőről van szó, aki egyszer csak fordított kettejük helyzetén, mert kitalálta: jóval kifizetőbb, ha előírja, hogy a másik mit tegyen, mint ha csupán megelégszik azzal, hogy leírja (értelmezi-megfejti-értékeli) és népszerűsíti, amit a költő csinál. A leírás legfeljebb tudományos babért teremhet – az előírás azonban hatalmassá tesz. Nem határtalanul, csak úgy, ahogy egy vazallus gyakorolja, de ha fél feled tűzközelben van, másik feled is melegszik. Persze ez nem ennyire szimpla történet. Négy évtized (meg a diktatúra utóhatása) hosszú idő. Közben minden elméletista magántörténete is kilombosodott – akár a lombhullásig. Sok külön út, „elhajlás”, „lelkifurdalás”, mentő ötlet tarkítja valójában az összképet. Túl a fokozatos ellustuláson, az elhatalmasodó mozgásképtelenségen. (Volt kritikus, aki a költőre akarta ráfogni, hogy Móricz Zsigmond gombócevő parasztjává vált, és belehalt a gombóczabálásba – tehette az ítész háborítatlanul –, miközben rajta ütköztek ki a szellemi elhájasodás bénító tünetei.) De sokan fölismerték tűz mellettiségük csapdáit, s amikor már teljesítették a hatalom által kimért normát, például belevetették magukat a múlt irodalmának kutatásába. Persze itt is találkozott a hatalom óhaja és az elméletista kibújási kísérlete. A diktatúra szája íze szerint átrajzolt múltképet óhajtott, a kutató viszont ezzel a kellemetlenséggel együtt is a részletek dzsungelében sokkal jobban kiélhette magát, s végeredményben kijátszhatta a hatalom ébernek éber, de mégiscsak suk-sük színvonalú éberségét. Minderről vaskos kötetekbe lehetne gyűjteni a példákat – de mi köze lehet ennek mai költészetünk befogadhatóságának határaihoz?
    Annyi, hogy az elméletisták (a költőcsinálók) nemcsak a hatalom egyenes követelésére (Lobogónk Petőfi), hanem saját menekülési ösztönünknek engedelmeskedve fokozatosan kimaradtak saját korukból, nyelvét egyre kevésbé értették, ráadásul nem is nagyon törte őket a frász, hogy megértsék, hiszen saját kettős életük és munkájuk (mondjuk így: szerepvitelük; a költő orra elől elorzott elsőosztályúság; szárny híján a repülés mímelése) igencsak erőteljesen alakította őket. Egyszerre teremtette meg az elsőosztályúak önteltségét, az új kényeztettek lustaságát, a vakhitet önmaguk nélkülözhetetlenségében – másfelől a menekülési manőver is legalább három olyan részre tagolható, amely eleven korhozkötöttségüknek kárára volt. Akik alkalmazkodtak a szellemi vasfüggönyhöz, háttal helyezkedtek el a világ (Európa) folyamatainak. Akik ellenkezőleg, elsőosztályú megbízhatóságukat éppen arra használták föl, hogy mennél többet fogadjanak be a vasfüggönyön túlról, azoknak a tisztánlátását éppen az tette lehetetlenné, hogy titkos énjükkel a kintbe merültek nyakig, abban lubickoltak (mint Vorosilov marsall a Sztálin elől mindvégig szerencsésen eltitkolt hálószoba mögötti budoár meztelen női képeinek nézésében), és teljesen kihagyták az itthoni irodalom valódi állapotát a diktatúra suk-sük szintű képzelgései és előírásai, illetve saját tiltott lubickolásuk közül. Végül a harmadik s számunkra talán a legfontosabb tényező: éppen elsőosztályúságuk szubjektív kétlakisága miatt sem kedvük, sem energiájuk nem maradt a „mai költészet” közvetítésére az olvasóhoz. Így jött létre az az (önmagában nézve páratlanul érdekes) ellentmondás, hogy amikor a diktatúra egyenes ösztönzésére létrejött a „tanuló Magyarország”, az „olvasó nép” korszaka, az olvasmányokból egyre vaskosabban kimaradt a „mai” költészet ismertetése. (Már Hitler sem ismertette, hanem a XX. század Savonarolájaként máglyára vitette az „új művészetet”.) Így aztán szépen-folyamatosan megteremtődött az „olvasó tömeg” megtévesztő legendája, mely a nyugati emigráció olyan jeles írástudóit is, mint amilyen Cs. Szabó László volt, annyira elkápráztatták, hogy nem győztek hova lenni a tény előtt, amikor nálunk az állami kiadók Goethe Faustjának két kötetét több tízezres példányszámban hozták forgalomba „fillérekért” a nyugati könyvtárakhoz képest, miközben Nyugat „tömegei” egyáltalán nem olvasnak részben az ember humanista eszményképének rohamos kiürülése, részben a megfizethetetlenül magas könyvárak miatt.
    Végre már meg kell értenünk, hogy az irodalom klasszikus értékeinek valóban tömeges megismertetése (százezres példányszámok például az Olcsó Könyvtár esetében) miért vesztette el varázserejét, sőt miért váltott ki ellenkező hatást az olvasókból. Hogy végeredményben miért járult hozzá a nem olvasáshoz, majd pedig az olvasni nem tudáshoz. (Holott a hetedik határból is ide jártak a leesett állú olvasásszociológusok csodálni, hogy a tegnapi analfabéta ma Stendhal Vörös és feketéjének vagy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének folyékony olvasója.) Pedig az az aprócska mozzanat még igen korai szakaszában fölfedhette volna a túlzás nélkül démoninak nevezhető ellentmondást – hiszen ez az attitűd (mint lélektani esetleírás), ez az Arany János óta használt szimbolikus motívum, gyakorta szóba került a termést elpusztító vihar során a maga java ellen baltát ragadó szegényember képében. A tegnapi analfabétának a klasszikus irodalom aranykori jellege előbb a diktatúra ígérte aranykor elérhetőségét jelentette, a nagy forradalmak (a francia, az orosz) célkitűzéseinek megvalósulását. Ezzel az álomképpel aztán egyszer csak arra ébredt, hogy feje alól kirángatják utolsó párnáját, kocsira rakják utolsó hízóját, s lesöprik feje fölött a padlást. A pokol kellős közepén találta magát, márpedig úgy vette kezébe az irodalmat, hogy mint térképpel a kezében elindulhat vele saját paradicsomába. A kiábrándulás a diktatúrából, a néma, bár egész habitusát kitöltő ellenkezés Rákosiékkal, Kádárékkal aláásta és gyökeréig tönkretette benne az irodalom által sugallt aranykori álmodozásokat. Lecsapta a könyvet. (Természetesen nem csak emiatt. A hetvenes évektől sugárzott a tévé – de már ezt megelőzőleg is egy ideig a tévével párhuzamosan is folyt a klasszikusok mozgóképre átfordítása. A képernyő kékes villódzása egyre inkább helyettesítette az olvasást. A vasfüggönyön mind hatásosabban átszivárgó „technikai forradalom” pedig – méghozzá triumfálása, hogy még pontosabban fejezzem ki magam: saját kezű megkoronázása közben – nemcsak lendületesen ásta alá a kommunista diktatúra eszméinek hitelét – bármennyire sajnálatos, de ki kell mondani azt is: aláásta a mindenki kezébe könyvet adó „népfelvilágosító” programját is. Helyette a technika magát ajánlotta új ígéret földjének, boldogságot hozó emberi jövendőnek. Ebből az ígéretből azonban meglehetősen kimaradt a könyv. Abban az értelemben mindenképp, ahogy az Olcsó Könyvtár s más kommunisztikus kezdemények a tömegek elé állították. Ami pedig belőle mégsem maradt ki, az csupán annyira az információözönlés szegélyén tűnt föl, hogy formális jelenléte a könyv – az irodalom, költészet – társadalmi presztízsének „természetes”, helyénvaló elenyészését sugallta.)
    Ha ezeket a részleteket összeillesztjük, már csupán egyetlen cserépdarab hiányzik a kép teljességéből: az eddig fölvillantott folyamatok hatása a mai magyar költészetre. Vagyis az, hogy miként hatott a magyar költészet nagyhatalmát megteremtőkre másodrangúságuk az elméletisták elsőosztályúsága mögött. Hogyan hatott a diktatúra pensum domesticumainak az elméletisták által kijelölt teljesítése. Továbbá hogyan a költői teljesítmény előzetes cenzúrája és utólagos nyilvános kritikája (a hajdani hitgyülekezeti hangos gyónások forgatókönyve szerint, úgymint a bűn hangos beismerése, a büntetés – olykor a kiközösítésig menő ítélet – megvilágító erejének megvallása és a büntetés hálás megköszönése). De legelsősorban hogyan hatott az a tény, hogy a sarokba állított költők, még előbb, a nagyhatalom-teremtés idejében sem voltak a magyar társadalom „egyiptomi papjai” (isteni, félisteni kaszt tagjai, ilyen tudattal), nem voltak mindentudó csalhatatlanok, akik a magyar valóság végzetesnek bizonyuló évtizedeiben mély belső meggyőződéssel állhattak volna ezen vagy azon az oldalon. Nem lehettek hithű forradalmárok (itt a szó kommunista értelmében) vagy nyugati fölfogás szerinti polgárok. Valamennyien a XX. század gyermekei voltak – azaz: a zavarodottság gyermekei. Ebben nem különböztek nyugati kollégáiktól. Csak abban, hogy a hitleri kísérlet után sztálini büntetőintézetté vált a hazájuk. Ezt a helyzetet is köteteken keresztül árnyalhatnánk, de mellőzve is nyilvánvaló, hogy a „mai” költészet (mint egész) nemzedékről nemzedékre egyre inkább a helyzetéhez idomult. Másodosztályúságához, atomizálódásához (ami számos vonatkozásban hordajelleget öltött), végül pedig – és ez az, ami a mi kérdésünk szempontjából a legfontosabb – versünk a magánzárkába zárt kényszeres magában-beszélésévé vált. Juhász Ferenc többször használt szavával élve: makogássá (csakhogy persze az állatiság ragyogó klorofilzöld édene és annak szabadsága nélkül). A leépülésnek ezt a lajstromát ennél is szomorúbb képpel kell zárni. Ennél a végeredményben természetesnek fölfogható artikulálatlanságnál rosszabb is van, s különösen az ifjabb nemzedékekben üti fel a fejét csoportosan: az idegen kottából próbálgatott-gyakorolgatott „művi”, csinált artikulálatlanság, a babitsi „festett vérzés” mai formájú megnyilvánulása. Méghozzá keményen hangos-erőszakos kurzusa. Nem beszélhetünk egyszerűen divatról, divatozásról, hiszen a divatjelenség – a legagresszívabb is – valójában azért elöl-hátul mindig vészkijárattal, egérúttal, hátsó lépcsővel rendelkezik a szabadság felé. Itt viszont nyoma sincs a szabadságnak. Fantasztikus és individuális liberalizmusa szöges bakancsban trappol, az pedig óráról órára erősebbé érleli a gyanút, hogy ahol ekkora csattogó egyentrappolás van, ott kell lenni parancsnoklásnak is, vezényszónak is; nőttön nő a gyanú, hogy valaki-valami pénzeli ezt a trappolást, ezt a hadoszlopot. Príma a hadtápja! Bőven látszik fedezet a jövendő évtizedekre is, hogy úgy irtsák ki az itt-ott még fölbukkanó versolvasót, miként a derék egészségügyiek (na persze, ha volna belőlük elég, és lehetne ilyen hadoszlopokat pénzelni és vezényelni) irtanák ki az allergia-offenzívákat okozó vadkenderbozótokat.
    Amikor a költészet nagyhatalma többé már nem az, pusztán szél seperte provincia megpudvásodott vazallusok kézen-közén jócskán elsivatagosodó állapotban, akkor bizony a vándor belebotolhat a kiürült, a nappali hő perzselő tüzétől s az éjszakai sivatagi hideg cserepesítő zordságától tönkrement, két oldalával egymásba esett, a lebbenékeny homok porával félig betemetett víztömlőbe – de csodák nincsenek. Ha Gábriel arkangyal találja meg, viheti okulás végett az Égbe. Ha Európa Szelleme: vakaródzhat.