Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:
1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?
Határ Győző
Körkérdésre körválasz
Kedves Napút, mélyen tisztelt Versszerkesztő- és Főszerkesztő Barátom-uram! Hadd ugorjak már elöljáróban a mélyvíz sűrűjébe. A napokban elhunyt Ted Hughest kötelesek vagyunk tisztelni, mert „nekünk” Pilinszkyt fordított. Az angolok a maguk módján tisztelték, úgy is, mint Udvari Költőt és úgy is, mint aki Sylvia Plath öngyilkosságában (valamilyen érthetetlen módon) implikálva volt. Élete úgyszólván utolsó perceiben elhalmozták díjakkal, kitüntetéssel, főleg Ovidius-fordításáért és Love Letters című utolsó verskötetéért. Ovidius-„fordítása”? Ez a szemelvényes, töredékes fordítás nálunk legjobb esetben „nyers” számba menne (még oda kell adni valaki költőnek, aki megverseli); Love Letters című utolsó „verskötete”? Nem mondom, hogy országos botrány kerekedett annak az egyetemi tanárnak a szerkesztőhöz intézett leveléből, de ugyancsak a fejére ütöttek, amiért le merte írni, hogy „ezek nem versek”, legfeljebb lila próza: prózának nemes próza ugyan, de Iilának igencsak Iilácska.
Nem a magyar költészet betegsége: világjelenség. Amióta az úristen se tudja, mi a költészet és mi a vers kritériuma, azóta verset írni „könnyű”; s így hát versmenésben szenved a világ. Nem annyira, mint Köztes-Európában, ahol az irodalom „anyanyelve” a vers, és már csak azért sem, mert a költészetet az irodalom nyugati tőzsdéjén alig-alig jegyzik, a vers a nyugati könyvpiacokon eladhatatlan. Nálunk a versmenéshez az a külön tájbetegség járul, hogy a költészet időtlen idők óta felbonthatatlan házasságban él a politikával; ritka nagy költő legyen a talpán, aki ebből az – állítólag szerelmi – házasságból kitör és eget kér. Nekem az igazi költő az az igazán-költő, aki a versíráson tönkremegy, feltette rá életét és úgy kell agyonverni, hogy abbahagyja – ez az egyik, a másik kritérium, hogy a töméntelen versből, amit összeír, zsenge ifjúságának 3-400 rossz, eldobni való verscéduláin megtanulja a mesterséget, és utána úgy átlag 1000 maradhatós, átlagos-jó, kiváló – remeklésnek, olykor kinyilatkoztatásnak ható – versszöveget ír (persze ennek az utóbbi kategóriának megütni a mértékét prózaversben sokkal nehezebb, mint formahű költeményben).
A békéscsabai Bárka tavalyi 3. számában megjelent, A költészet kiskátéja című írásomban bővebben foglalkoztam költő és költészet kérdésével (p. 11-22.) – s minthogy ez a tanulmány Rólunk szól a történet című háromkötetes munkámban is olvasható (I. Légy minaret – II. A költészet kiskátéja – III. Az ige igézetében. Aurora, London, 1990), itt fölösleges volna ismétlésbe bocsátkoznom. Lássuk inkább, ami azóta történt.
1. Azóta ránk szakadt a mennybolt. A szabadság mennyboltja is: új egünk ózondús ugyan, de 4000 méteren ritkás az ájer – nehezen lélegzünk. A költészet meg éppen hogy égszakadás-földindulás: a posztmodern zöld lámpája alatt az is áthalad, aminek szájtátva nézünk utána: mi ez a se-hús-se-hal? Miközben azt se tudjuk, mi magunk mik vagyunk, se-fiú-se-lány – – –
Kétfajta rossz költészet van. Az egyik: a pótcselekvéses áltevékenység – ennek a lárvájából próbál kibújni; de magánjellegű/különbejáratú marad és művelőjének, aki fokozottan Alanyi Költő, problémáiból semmit meg nem old. A tükrözés önvisszaverődése a tükörben, „azonosulni” vele az olvasónak roppant nehéz: némi próbálkozás után szeme a foncsorról visszapattan. A másik: a Hazaffy-Veray Jánosok újra polgárjogot nyert és elburjánzott fajtája. Ha fűzfapoéta, nevetünk klapanciáin – ám „költészetének” nem lehet mentsége, hogy ő maga „de-olyan-jó-magyar-ember”. Ha ravaszdi, akkor rutinos: jól összecsengő, tiszta rímekkel operál, tündérlábbal bolyong a tévesztőrímek sűrűjében, de mindegy neki, hiszen bárhol, ugorvást „ráhibázhat” a Nagy Üzenetre, azonnal megadjuk neki a Költészeti Járlatlevelet, és nem vesszük észre, hogy ügyeskedése nem „magasrendű költészet”, hanem rigmusoló ügyeskedés. Ha nem a Haza, akkor istene és példás/mellverdeső jámborsága ürügyén míveli: csökken a templombajárás statisztikája, veszélyben Európa. Nem vagyunk európaiak, ha hiszünk neki.
Mármost ami az „olvashatóságot” és annak „határait” illeti. Sok függ az olvasói elvárásoktól. Ahol az elvárás provinciális, ott a vers is az marad és nem fog kiveckelődni a provincializmus szittya átkából, aminek láttán a vérbeli költő vagy káromkodik, vagy fütyörészik. Ahol viszont a versszöveg olyan, hogy nem „olvasótáborban” gondolkozó, az odaképzelt olvasóval nem törődik és a vers maga emészthetetlen – ott jómagam ugyanúgy megtorpanok, mint ezernyi ezer versolvasó társam: ilyenkor tanácstalanul egymásra pislogunk.
Voltaire-ről egyszer valaki azt mondta: mindent, ami eszébe jutott, leírt, és minden, amit leírt, érdemes volt arra, hogy leírják. Ennek ellentéte nálunk a beérkezett, a nagyra tartott Nagyon Nagy (akinek mellesleg olyan szerkesztő még nem született, hogy „versét” vissza merte volna utasítani) – nos, e Nagyon Nagynak, posztmodern korszakáról költészetében, bízvást el lehet mondani, hogy ami eszébe jutott, az nem volt érdemes arra, hogy eszébe jusson, és ha tant pis alapon még le is írta, hát csak vesztegette a papírt. S hiszen ha csupán a papírt vesztegette volna! De mint egy jeles regényírónk az olvasói veszteségnek oly klasszikus meghatározását adta („Egy részüket egyszerűen nem értem. A többit némi töprengés után megértem, de az az érzésem, hogy nem érik meg a beléjük fektetett töprengést.” Szász Imre: Háló nélkül. A mesterség fogásai a pilóta szemszögéből. Esszék, kritikák. Szépirodalmi, 1978) – ha a beléfektetett idő nem ér annyit, amennyit a versszöveg megfejtéséből az olvasó kap, akkor ez az olvasó szempontjából veszteséges üzlet; s ha igaz, hogy ez a „versszöveg” az olvasó életidejét vesztegeti, akkor extrém esetben az is igaz, hogy az ilyen költészet útonálló rabló, és mindnyájunk legbecsesebb kincsére, életidejére pályázik.
Ugyanakkor nem lehet azt mondani, hogy veszteséges üzlet volna a könyvesboltnak; mert jóllehet ma minden kenyérgondokkal küzdő honpolgár a fogához veri a garast, de mindig van elég sznob, aki megvásárolja a Nagyon Nagy legújabb Olvashatatlan Remekét, s utána olvasatlanul bevágja a szellem lepratelepére, ami nála a könyvespolc. Ám az induló költő, aki ilyen versekkel kezdi – és ez az elsöprő többség –, odáig se jut, hogy elidegenítse a könyvvásárlót: ez, csak egyszer beleszagoljon, többé még „ramsolva” se – rá se néz.
2. Semmilyenre. „Hadd hulljon a férgese”…?! Még a gondolata is távol áll tőlem. Azért, mert valakiből nem lesz költő, még lehet a Társadalom Támasza – példaember, férj, apa, ezermester, sportfenomén, virtuóz, a mozgalom kovásza, a város büszkesége.
Csüggedjetek el, hagyjatok fel vele? Korántsem; s különben is, aki a költészet megjegyzettje, azt se lebeszélni, se rábeszélni nem lehet.
Nehéz ezt így leírni/kimondani, s tán gonoszabb, mint a költőhöz hozzávágni egy malomkövet. De vergődve-vajúdva eltöltött újabb negyedszázad után elképzelhető, hogy nálunk is helyreáll a „rend”, légyen bár ez „rendnek” bármi undok-utálatos-kínkeserves és költő-szinekúrával nem kecsegtető. Jön idő és triste dictu, a mecenatúrának vége, a schponzerájnak befellegzett, a könyvesboltok könyvek eladásából élnek, a kiadóknak eszükbe se jut, hogy bárkit támogatásért zaklassanak. A költőknek felkopik az álluk (az én állam is), és füzetszerű, 2-3 íves „kötetecskéket” adogatunk ki a magunk zsebéből, a magunk pénzén; mi több, a „jó impresszumért” még külön leszúrjuk a garast.
Így van ez szerte Európában, és – eltekintve a „sztároktól” – így volt ez évszázadok óta. NB., hogy ne is mondjam – a „sztárok” is így kezdték: megtanulták, hogy az irodalomban a költő egyáltalán nem „a legények eleje”; ez csupán a költészetközpontúsággal megáldott, kamaszmentalitással megvert irodalmak képzelgése. Innen van az, hogy oly határtalanul tisztelem azt a költőt, aki ár ellen is kitart, és hajlandó tönkremenni rajta. Mert aki kitart, és a komikum kockázatával mit sem törődve perszeverál, aki a ridegségnek, az értetlenségnek, az elutasító marconaságnak ezt a vasfalát a maga termésének önfegyelmével, választékosságával, minőségével, szigorú rostájával, igazándiságával áttöri – az eIhivatott a javából, és méltó arra, hogy könyvei eltartsák.
3. Nem tartozik ide, de meg kell vallanom, hogy 80 után már csak filozófiát olvasok, ha a jegyzetelve folytatott műhelyolvasást, az olvasónaplót veszem csak igazán olvasásnak. De nagyon is idetartozik, hogy a hozzám Londonba érkező tömérdek folyóiratban ösztönös, mohó érdeklődéssel vetem magam a lírára. Mondhatni majd’ mindent elolvasok, s míg felfejtem szövetét, hol perlekedem vele, hol morgósan forgatom, hol elragadtatva visszaugrom, hogy újraolvassam; hol ínyenc módra ízlelgetem a vers találatait, hol oly goromba kioktatásban részesítem íróját – legyen bár a Nagyon Nagy vagy akár egy jelentkező költőfióka –, hogy jobb is, ha nem hallja.
Van olyan bűnrossz versezet, hogy az már szinte remeklés, és napokig kacagnom kell rajta; van olyan trouvaille, hogy szégyen ide, szégyen oda, irigyen vizslatom, kandiságom nem tud betelni vele, s idővel azon veszem észre magam, hogy a releváns sor megragadt emlékezetemben: prózaírás elé biggyesztem, mottó gyanánt idézem.
Jó két tucat nevet említhetnék itt, de hadd ne tegyem, s ti meg kegyesen engednétek el felsorolásukat; hiszen egytől egyig olyanok, hogy nem névsorolvasást, hanem külön kis értekezést érdemelnének, s akkor kiszaladnánk az időből. Csak azt mondhatom, hogy mindama kolosszális fenntartások ellenére, amikkel elöljáróban éltem, úgy érzem, régen volt irodalmunknak ilyen szikrázó tehetségekkel megáldott, ilyen széles műveltségű, mindenfelé nyitott és régire/újra elfogultság nélkül fogékony – ilyen színes, skófiumos nemesi csótáron mázsás aranymarhával érkező, nagyralátó költőgárdája, mint amilyen az ezredforduló küszöbét átlépőben, odaátról visszainteget felém, s jómagam meg, visszamaradóban, eminnen – búcsút integetek feléjük. Ave atque vale!