Porszem ember, a sivatag te vagy. Az ember óriás lesz, állították szovjet tudományos ismeretterjesztők, Iljin–Segal, óriás porszem. Porszemek vagyunk, s mint a guano, vastagon – egy öngyilkos sínfeszítőtől idéztem – mint a guano, vastagon, befedjük az oázist. Homokszemről énekel Balázs Fecó. Homokvihar dühöng a Planétán: ötmilliárd homokszem alatt nyög a dzsungel. A kisebbségi komplexus olykor így hat. Ember, vajon ki lehetsz, ha nálad kisebbségi komplexus és nagyzási hóbort egyképp hódításhoz vezet?
Mondják: az ember a természet része. S én úgy hallom, mintha azt mondták volna: az ember mindenek fölött. Protagorasz szerint az ember mindennek a mértéke. Mindennek mértéke az ember. Lenin szerint mindent az emberért. Emberarcú szocializmus Dubšek szerint. Vajon része-e a természetnek az ember? „Növeli, ki elfödi a bajt.” Vajon nyugtatgathatjuk magunkat e szállóigeszerű közhellyel?
Ki tudja, mi az ember. Ki tudja, mi a természet. A nagy fogalmak, akár a fekete lyukak, mindent elnyelnek. Sokértelműségük semmiszerű, s a hétfátyoltánc, a belső naptánc e fogalmak körül vég nélkül folyik. Ahhoz, hogy puszta jól csengés helyett jelentsenek is, némi konkrétummal kell megszentségteleníteni őket. Prüszkölnek, pfujolnak, köhögnek ilyenkor persze, hisz értelmetlenségük oda, én mégis vállalkozom rá. János evangélista – már csak a névrokonság okán is – majd segít. Ő írta: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” Szerintem az ember az, akinél van a tudat, s az ember a tudat. Ez lehetővé teszi, hogy egy biológiai faj, akinél a tudat, erre mint alibire hivatkozvást tökéletes uralmat valósítson meg afölött, aminél nincs a tudat. Aminél nincs a tudat, az a természet.
Természet az, ami ember nélkül történni akar. A természet folyamatos ellenérdekeltség, és nem külső környezet. Ami a nem gondozott kertben, a be nem vetett parlagföldön történik, az a természet. És ez a természet mindinkább az ember uralma alá kerül. A kozmikus természet ugyanakkor ma is meghódíthatatlan. A természettörvények fölött ember nem uralkodhat, így értelmezve kétségtelenül a természet része. Hidrodinamika nélkül nincs bősi gát, molekuláris genetikai ismeretek nélkül nincs génmanipuláció. Természet helyett ezért szerintem célszerűbb bioszféráról beszélni. Valójában a bioszféra válik napról napra emberarcúbbá. Statisztikák kimutatták, hogy a Föld összes növényi biomasszájának kb. 40 százaléka ma már közvetlen emberi célt szolgál. A szárazföldek jelentős része közvetlenül vagy közvetve az emberi tevékenységnek van alárendelve, s a humanizáció kérlelhetetlen erővel folytatódik tovább.
A humánum biológiai, ökológiai valósága nem más, mint ökoholocaust. Társadalmunk kozmikus profilja változatlan. A természet felé a társadalmilag szervezett ember fajgyűlölő rabszolgatartóként viselkedik. Fajgyűlölő, hisz lába nyomán fajok milliói pusztulnak ki – a mostani ökosoah csak a dinoszauruszok kipusztulásához mérhető –, s rabszolgatartó, hisz a természetet ingyen dolgoztatja. Ki fizet a tehénnek a tejért, Mizo, Mizo? S a zöld színtesteknek ki fizet az oxigénért, fűre lépni tilos? S vajon ki fizet az őserdőnek a szabadalmaztatott génszekvenciákért?
Nemhogy az őserdőnek magának, de az őserdőben lakó törzseknek sem fizet az ember, s ember alatt most metaforikusan a hatalomra jutott ember értendő. Who Ownes Nature – ki birtokolja a természetet? – kérdezi a Time 1998. november 30. száma. Jó kérdés. Én is ezt kérdezem. Addig, amíg a természet az ember birtoka, s nem rendelkezhet valamiképpen önmaga felett, s önrendelkező lévén nem lehet az ember méltó, egyenjogú partnere, nincs kiút a gazdasági válságból.
Célszalagot szakítani készül az emberiség. Az van ráírva erre a célszalagra, hogy 2000. Ideje volna e nagy szakítással együtt átlépni egy eleddig soha át nem lépett határt: a fajhatárt. Fajunk határait. Az emberi világ határait. Az egoista, öncélú, narcisztikus humánum határait. S ha az ember mint afféle divinális jánosi allegória az, akinél a tudat van, s az ember a tudat, akkor nyilván e fordulat csak egy új tudat által kísérelhető s kísérthető meg.
Szent, teremtő önkívületre van szükség. A szellem kreatív, szerzetesi forradalmára. Lemondásra és produktivitásra. A köldök nem lehet középpont többé, a sivatag nem lehet követendő cél. Nézzetek rám, s vegyetek rólam példát: itt áll előttetek a huszonegyedik századi, alázatos Laokoon, ki magára engedi – kígyók helyett – a liánokat, s nem kíván megküzdeni velük.
