Széplaki György: Látni vélem őket 2. (1944)
✴
Széplaki György nyugdíjas tanár, magyar-történelem szakos főiskolai docens.
41 évet töltött katedrán, szépirodalommal hetvenéves kora után kezdett foglalkozni. Kiadónk jelentette meg 2020-ban Aranyos kalicka című kötetét.
Önjellemző, derűs, stílusos gondolatlánca: „Írónak kezdő vagyok. – Kezdő írónak nagyon öreg. – Öregnek meglehetősen fiatalos mozgású és gondolkodású. (A fiataloknak mindig igazuk van. Ha mégsem, arra idősebb korukban jönnek rá, az legyen majd az ő bajuk.) – Az éveim száma szerint jelentős mennyiségű élet- és történelmi tapasztalattal rendelkezem. – Ezekre a tapasztalatokra talán szüksége lehet az utódoknak. – A tapasztalatok elbeszélhetők, megírhatók. – Ez utóbbit is elkezdtem, de a bőség zavarában nehéz eldönteni, mit írjak meg előbb. – Ha sokáig hezitálok, elfogy az időm. – Minden napot írással kellene kezdenem…”
Széplaki György ma nyolcvanéves – Isten éltesse!
Örömmel fogadjuk ezután is remek ívű és nyelvű írásait; a most közölt próza előzménye:
⇒ http://www.naputonline.hu/2022/05/19/szeplaki-gyorgy-latni-velem-oket-1942/
Róla többet:
⇒ http://www.naputonline.hu/szerzo/szeplaki-gyorgy-1942/
(A szerkesztőség)
Széplaki György
Látni vélem őket 2. (1944)
Ez a december a szokásos hideggel köszöntött be. A két kisgyereknek már csak emlék volt a nyár, az udvar, a kert, a kis bóklászások, a felfedezések kalandjai, a játékok az ismeretlen falusi eszközök között, a bujkálások a házhoz ragasztott melléképület pókhálós sötétjében. Beszorultak a lakásba, ott a nádfedeles ház egyetlen jól fűtött helyiségébe, a főzésre, tartózkodásra alkalmas, tágas konyhába. A kemencét nagymama csak kétnaponta fűtötte be, nem olyan forróra, mint kenyérsütéskor. Az hetenként egyszer került sorra. Csak kevés gizgazt, kukoricaszárat, rőzsét égetett el benne, így is meleget adott a belső szobába, a kemence egyik fele a falon túl volt. A gyerekek leginkább itt játszottak. Nem voltak útban, bújócskázhattak, a nagyobb már a kemencepadkára is felkapaszkodott, a kicsit biztatta, de nem húzta fel oda, büszkén trónolt ott egyedül. Egyszer még magasabbra, a tetejére kepeszkedett volna, onnan lepottyant, kicsit megütötte, meghorzsolta a lábát. Sírni nem mert, jobban félt a szidástól, mert sokszor tiltották neki a kemencézést. Anya volt a szigorúbb, féltette őket, meg a kemencét is. Kislány volt, amikor agyagból felrakták, tapasztották, neki is kedves emlék, régen meghalt édesapjára emlékeztette. A gyerekekkel az elmúlt 1943. évben még nem járt a faluban, a kicsi többször volt beteg, mint egészséges. Most alaposan kipótolják, nyár eleje óta itt vannak. Az 1944-es német megszállás megváltoztatta az életüket: az apát mégis behívták katonának, a keresztapa sem úszta meg, sem a két gyerek, sem az állami hivatal nem volt elég a felmentésre. A nagymamával döntöttek a falura költözésről, a főváros rendszeres bombázása nemcsak veszélyt jelentett, az anyuka fizikailag is nehezen bírta a két gyerekkel a mindennapos menekülést az óvóhelyre. Korábban sűrűn jöttek a levelek, egy hónapja viszont semmi hír a férjéről. Nőttön nőtt az aggodalma. Bár az ideutazást igyekezett nyaralásnak felfogni, így beszélt róla a gyerekeknek, de hiába a jó levegő, a szép vidék, a jobb ellátás, a nagyi gondoskodása, szeretete, a háborús mindennapok igazolták, menekültek ők. Ha nem is egészen olyanok, mint akik az ország keleti feléből érkeztek, szörnyű dolgokat meséltek, ott már betört az országba az orosz hadsereg. És jönnek, jönnek, egyre közelebb van a front. Az ő holmijuk is hiányos, a javát otthagyták a fővárosi lakásban. Ősszel fel kellett utaznia, hogy pótolja a melegebb ruházatot, sőt előrelátóan a télieket is elhozta. Most már egyáltalán nem utazhatna oda, karácsonykor az oroszok a fővárost körülzárták, ostromolják. Rágondolni sem mer, ezeknek szegénykéknek az apja vajon hol lehet? A nyáron a nagyobbik büszkén mondogatta: apuka katona! A kicsit is biztatta, ő is mondja. Az kezdett egyre jobban beszélni, azóta meg egészen beletanult. Annyi mindent megismert a faluban, a ház körül, és mondja, mondja, csacsog egész nap. Ma nyugtalan, nyűgös, többször sírásra fakadt, a bátyja került gyanúba, talán bántotta volna. De nem! A kicsi a fejébe vette, ő kimegy az udvarra, a kis vödröt, a lapátot vette kézbe, mindenáron a homokozóhoz akart menni. Sírva mondta: „Jáccani akajok, jáccani akarjok! Akajok!” Nagyi vigasztalta, magyarázta neki, miért nem lehet. Az ajtót is kinyitotta egy pillanatra, dőlt be a hideg, a kútig sem látni a ködben, a kis homokozót sem, régen befödték, el ne piszkolódjon tavaszig.
Az ajtónyitáskor hallották a szokatlan zajt az utca felől. Emberi, főleg magasabb asszonyi hangok, kiabálás, kapuk csapkodása, és mintha távolabbról dobpergés jönne. A kisbíró hirdet valamit az utca végén? Idáig nem szokott feljönni, rábízza a népekre, adják tovább, amit elmondott, elég az a falu szélén lakóknak. Talán ezt beszélik olyan hangosan a közelebbi szomszédok. Nem kellett sokáig várni, a szemben lakó asszony kopogtat be, hozza a hírt:
– Kidobolták, el kell mennünk a faluból. Nagy a baj, errefelé tart a front, a mieink csak itt tudnak védekezni. Ki kell építeni az állásaikat a falu határában és a faluban is. Ezt már meg is kezdték, ezért tilos és veszélyes a határba kimenni. A lakosság „nem maradhat a hadműveleti területen”, a hét végéig hagyhatjuk el a falut, addig össze kell szednünk a legszükségesebbet, egy családnak egy szekérre való lehet. A honvédség megszervezi, segíti az elvonulást. A hegyen túl jelöltek ki falvakat, oda kell mennünk. – Egy szuszra mondta el, jól megjegyezhette, tényeket közölt, a maga véleményét, a kitelepítéssel kapcsolatos gondját, baját egyelőre nem fűzte hozzá. Anya és lánya döbbenten hallgatták, kezük ernyedten lógott a testük mellett, az anyuka a kicsikre nézett, védőn magához vonta őket, azok elcsitultak, mintha megérezték volna a számukra érthetetlen mondatok tragikumát, hogy vége a viszonylagos nyugalomnak, a biztonságnak, a felnőttek gondjai az ő kis életüket is megváltoztatják. Hát ha tudták volna, hogy a szörnyű háború közelít ide, az életveszély, s még ki tudja, miféle viszontagságok, most már igazi menekülés.
Két nap a pakolással telt. A felnőttek háromszor is összeállították a csomagot, de látható volt, a fele sem férne fel egy parasztszekérre. Elsőbbséget kapott az élelmiszer, a legszükségesebb főzőeszközök, személyenként elegendő ruhanemű, lábbeli. S mivel fogalmuk sem volt, hová kerülnek, gondoskodni kellett megfelelő ágyneműről, takarókról. Arra is jó lesz, hogy a gyerekeknek a szekéren meleg, puha kuckót biztosíthatnak, meg ne fázzanak. S hiába néztek körül a házban százszor is, rengeteg értékes, a család számára emlékezetes tárgy elvitele szóba sem jöhetett. A gyerekeknek kevés játékuk volt, de még abból sem vihettek többet egy-két darabnál. A felnőttek egymással beszélgettek, hosszabb időre magukra hagyták őket, azok meg hancúrozni kezdtek az ágyneműk között, a játékaikat pedig oda-vissza hordogatták, nem nagyon értették, mire való a pakolás, egy-egy dolgot nem a megfelelő helyre tettek. Már arra sem volt ereje az asszonyoknak, hogy rájuk szóljanak, egyre csak válogatták, méregették az elvihető holmikat, vajon felfér-e a szekérre, tényleg szükséges-e. Arcukra kiült a kétségbeesés, mi lesz az itthon hagyott értékekkel, a házzal. Vihetik-e a kecskét és a maradék három tyúkot, bár az újabb gond lesz, mert azokat is etetni kell. Férfi segítség a többi háznál sem akadt, a fiatalabbak régen bevonultak katonának, sőt már az idősebbeket is kezdték behívogatni 60 éves korig, akit pedig még itthon találtak, azokat kivezényelték a védőállások munkálataihoz lövészárkot, tankcsapdát ásni.
Katonák jöttek, sorra járták az utca házait, megnézték az elkészített csomagokat, tanácsot is adtak, mi lenne célszerűbb. Egy fiatalabb honvédtiszt kedvesen szólítgatta a gyerekeket, anyát és a nagymamát megnyugtatta, tekintettel lesznek rájuk, holnap reggel nem ők indulnak a legkorábbi transzporttal, a szekér is megvan, a gazdáját ismerhetik, a szomszéd utcából való idős ember, ő az utat jól ismeri, járt már arrafelé, sőt megjárja még a mai napon is az első kivonuló transzporttal. A gyerekek kíváncsian bámulták az egyenruhásokat, a mosolygós tiszt úr barackot nyomott a buksijukra, s a nagyobbiktól, mert tágra nyílt szemmel figyelte őt, barátságosan kérdezte:
– Ugye, a te apukád is katona? – A gyerek megszeppent, csak nézi, nézi, a nagymama válaszol helyette:
– Az bizony, tiszt úr. Azt sem tudjuk, hol lehet, a kicsi már meg sem ismerné őt.
– Holnap tízre legyenek készen, kedves néném! – Nyomja el feltörő gondolatait a hivatalos közléssel egy sóhaj kíséretében. – Vigyázzanak ezekre a csöppségekre.
Az éjjel egy kevés hó esett, bokáig sem ér, nincs nagyon hideg, tíz órára a köd is feloszlott, gyenge napsütésben indul a szekér, a lovak horkantanak, orrukból sűrű párát fújnak a lépésük ütemére. Nem hajtanak le a falu központjába, innen a hátsó utca felől is meg tudják közelíteni a gyülekezőhelyet. A kocsis a saját portáján egy kevés szénát is fel akar tenni, ügyesen pakoltak, van még egy kevés hely, legyen elegendő napközben a lovainak. Vissza nem hozná, szívesen otthagyja a kecskének, ellesz vele, míg máshonnan hozzájuthatnak.
Minden gyerek szeret kocsikázni, élmény az. Hát még így, parasztszekéren. Megbámulták a lovakat, ilyen közelről még nem volt alkalmuk, páholyban ültek, meleg helyen. Körülrakták őket a nagyobb eszközökkel, betakargatták dunyhával, paplannal, nagyobb ruhafélékkel. Játéknak meg ott voltak a tyúkok. Azok hárman ott káráltak a fűzfakosárban, résein át jól láthatták őket a gyerekek, mulattak a nyugtalanságukon, ahogy izegtek-mozogtak, hangoskodtak. Honnan is tudhatták volna szegény jószágok, etetés után miért dugták őket a szűk kosárba, ahelyett, hogy szétengedték volna az udvaron. Tyúkész kevés, hogyan is értené meg a háborús viszonyokat! Induláskor még a kecske is a látókörükbe ért, mert kicsit távolabbról követte a kocsit, hosszabb kötele engedte is, meg nem is szabadon mozogni, de lemaradni nem tudott.
Anyuka a kocsis mellé ült, nagymama még gyalogolni akart valameddig, mintha ez a szomorú búcsúzás a lakóhelyétől mélyebb, igazabb lenne, ha ismerős földjét a lábával tapodja. Még megállt a ház irányába fordulva, szeme csukva, hangtalanul imádkozik: „Vezess, Urunk Jézus, te őrizz meg minket, különösen ezt a két apró gyermeket. Kérjük, tartsd felettünk védő kezedet, gyakorold rajtunk irgalmadat, kegyelmedet!” Az áment mondja végül hangosan, úgy siet a szekér után.
A kocsis a kivonuló menet rendjét magyarázta az anyának: Egyenként indulnak a szekerek, egymástól ötven, száz méternyi távolságot tartanak, csak a szomszéd falunál sorolhatnak folyamatos oszlopba. Magyarázta, melyik dűlőn mennek, mert az országutat már kerülniük kell, a katonaság vonul ott, ezt majd láthatják, ha átmennek a kiserdőn túlra, a hosszú laposra a kenderáztató után. Abban az irányban már aknamező van, nem árt az óvatosság. Az anyának megnyugtató az információ, a kocsis az édesapjára emlékeztette, bár valamivel fiatalabb lehet, kislány korában keveset találkozott vele, a szomszéd utcában katolikusok laktak, kevesebb volt a közös dolguk.
A gyülekezőhelyen már nemcsak magyar katonák, hanem németek is voltak. Tisztjük nagy hangon magyarázta a sürgető változásokat, ők szélesebbre építenék ki a védvonalat, az ő szakaszukon már hajnalban megkezdték az újabb aknák telepítését. Ezért a kivonulók útvonala egy rövidebb szakaszon térjen le a dűlőről, térképén is mutatta a magyar katonák tisztjeinek. Azok bólogattak, értik, betartják, betartatják. Ki is hirdették a felsorakozott tizenöt szekér kocsisának. A többi rend, a távolságtartás marad, indulhatnak.
Gyerekszemmel minden csupa öröm. A lovak nyugodt tempóban mennek, a sekély hóban puhán gördül a kerék, a táj változik, szép a kiserdő, az előbukkanó dombhajlatok. Távolban egy nagy száraz fán varjak csapata, zajongnak, repkednek, most nem szállnak le a közeli szántóföldre lakmározni a felületesen betakarított kukoricaföldre, nem keresnek a meredező torzsák közt elhullott magvakat. A folyamatosan vonuló szekerek távol tartják őket. A tyúkok elcsendesültek, beletörődtek a rabságba. A gyerekeknek azért vigyázniuk kellett, bele ne nyúljanak a kosár réseibe, mert a tyúkok oda-oda kaptak csőrükkel eleséget keresve. A kecske is megszokta lassacskán a kötelet. Már nem feszítette, rángatta, nem akart oldalt menni, engedelmesen követte a szekeret, csak néha mekegett egy-egy sort a gyerekek nagy örömére. A nagyobbik szeme mindent felfedez, mutatja, újságolja a kicsinek: „Odanézz, oda! Látod, látod azt?” Izeg-mozog, még a takaróból is kibújik olykor, ezt anyja is észreveszi, visszaparancsolja, odanyúl a lecsúszott takaróért. Nagymama még mindig gyalogol, bírja ő, jobb is így, sokat zsibbadt a lába az éjjel, jó lesz átmozgatni. Aztán a lánya is mellészegődik, kicsit lemaradva követik a szekeret.
Az útvonal mentén nagyobb, szabályos távolságban egy-egy katona posztol, vigyázza a rend betartását, újra és újra figyelmeztetnek az aknamezőre: „Az istenért, le ne térjenek sehol, menjenek az előző keréknyomban.” Az országút is feltűnik balról, s ahogy a kenderáztatót elhagyták, messziről a vonuló katonai teherautók, lövegek is feltűnnek. Kis kanyaron túl három magyar katona posztol, egyikük tiszthelyettes. Minden szekeret megállítanak egy percnyire, megismétlik a figyelmeztetéseket, s jelzik, innen már nem ők felügyelik a területet. A gyerekekre különös kedvességgel tekintenek, az egyikük elhomályosult szemmel integet utánuk. Még sokáig látszik a szekér közepén bekuckózott két apróság élénkpiros, füles sapkája. Az asszonyok a kecske mögött haladnak, halkan beszélgetnek, tiszta friss a levegő, mozgásban nem fáznak, még nem akaródzik felülni a kocsira.
A következő őrszemek németek. Ők is megállítják a szekeret, magyaráznak a kocsisnak, az bólogat: „Ja vól, kamerád, ferstéen.” Mielőtt tovább engednék őket, a kecskéhez megy egyikük. A kötelet leoldja, dühösen magyaráz. Az asszonyok odazárkóznak, a nagymama a kecskéhez áll, kezével fogja, nem akarja átengedni a katonának. Az dühösen a kezébe adja a kötelet, magyarul mondja: „Te viszed, ti lemarad hundert meter”, s mutatja, hogy a kecske kacskaringózik, lemegy az útról. Nyomatékosítja, mit akar, int, elengedi a szekeret, ketten az asszonyok elé állnak, ismétlik: marad, hundert meter!
Távolodik a szekér, anya szíve összeszorul a váratlan helyzettől, elszakították a gyerekeitől, nem ülhetett fel a kocsira, persze a kecskét nem engedték a hosszú kötéllel, és édesanyját sem hagyhatta magára. Levegőt alig kap, sápadt, egyre csak a szekeret nézi, ahogy távolodnak azok a piros sapkás buksifejek. A németek is figyelnek, egyikük azt a száz métert saccolja meg, a másik az asszonyok előtt a fegyverét vízszintesen tartja. A figyelő társ szavára a puskát leengedi, utat ad, nagy kesztyűs kezével rápaskol a kecske farára, röhög: „Mekekekk!”
Feljebb ment a nap, még jobban megvilágította a havas tájat, barátságos, szép a vidék. A hegyek felett felhőpamacsok jelentek meg, itt a lapályon az utazókat a csend veszi körül, az országútról nem hallatszik ide az autók zaja, a szekerek nem zörögnek, az előttük és az utánuk haladó fogat lovainak halk prüszkölése beleillik a tájba, minden otthonos, békés. Emlékszik, valaha volt errefelé egy darabka földjük. Édesapjával kislány korában járt erre egylovas szekerükkel. De rég volt! Apja halála után a földet bérbe adták, anyja nem tudott ilyen messzire kijárni, később a bérlőnek adták el egészen olcsón, éppen a sajátja mellett volt. Gondolatai közben sűrűn néz előre, a szekér irányába. A lépéseit is szívesen gyorsítaná, egy centiméterrel se kerüljenek távolabb a gyerekektől. A kecskét időnként húzniuk kell, a hóból kiálló gazok után kapkod, még kettejüknek is nehezen enged. Szemben a lapály végén gyenge emelkedőn katonák csoportját vélik látni. A szekér hamarosan oda fog érni. Azon túl vajon közelebb mehetnek már? Könnyezik a szeme az erőlködéstől, annyira szeretné látni a kicsiket.
A szekér csöppet balra tér ki, az egyik ló megijedt valamitől, felágaskodik, panaszosan felnyerít, s akkor iszonyú dörrenés hallatszik, eltűnik a szekér, földből, hóból, füstből emelkedő felhő takarja el. A dörrenés megismétlődik, öblös a visszhang a hegy irányából. Majd pillanatnyi csend. A légzése megáll, szívébe fájdalom hasít, egyetlen kiáltás hagyja el a száját: „Istenem, a gyerekek!” Teljes erejével futni kezd előre, hangtalanul zokog, elesik, felkel, fut tovább. A kocsi megroggyant, a másik ló elszabadult, vonszolja maga után a kocsirúd maradványait, nekiindul a szántóföldnek, ott újabb akna lép működésbe, a ló elterül, vége. Már jönnek a robbanás helyszínére a katonák, az anya is odaér, csapzottan, sárosan, eszelősen, egyre gyengülő hangon kiáltja: „Istenem, a gyerekek!”
A látvány szörnyű. A ló kiszaggatott belekkel vérében fekszik, a kocsis előrebukott, élettelen teste a széttört kerekek között akadt fel. Kezében a gyeplő, holtában is szorítja. A szekér roncsai között az összevissza kuszálódott, megrongálódott tárgyak, ágyneműk, szénacsomók alól megmozdul két piros sapek, visítva sírnak fel a gyerekek. Élnek! Billen a fűzfakosár, a három tyúk rikácsoló hangon ad életjelt.
A németek mellé magyarok is jöttek, katonaorvos vizsgálja meg a gyerekeket, épek maradtak, megvédte őket a szekér alja és az alájuk pakolt ágynemű. Szájuk vérzik, de csak a nyelvüket harapták el az eséstől. Anya könnyben ázó arccal öleli, szorítja őket magához, hogy véletlenül se lássák meg azt a szörnyűséget a kocsinál, szólni sem tud a katonákhoz. Megérkezett a nagymama, alig él, úgy kifulladt. A kecskét elszalasztotta, szegény jószág ijedtében a hegy felé futott. A lánya mellé nyomakodik, átöleli mindhármukat, hangosan mondja a hálaimát. A katonák abbahagyják a vizsgálódást, a kocsis holtteste mellett körbeállnak, leveszik a sapkájukat.
Illusztráció: Boldog születésnapot!
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
