július 3rd, 2017 |
0Suhai Pál: Aranylázálom, avagy a költészet helye napjainkban (Levélfa, 13.)
Levél Bokor Leventének
Kedves Levente! Amit tegnap mondtam, ma is állom. Költészeted rendhagyó vonzású – egyszerűen nem tudtam letenni későn megkaparintott könyvedet. Tudom, hogy ez, egy ilyenfajta elmélyültség és/vagy mohóság maga is rendkívüli jelenség. De mit tegyek – bűnömet be kell vallanom. Igyekszem nem címkézni olvasmányaimat. Mondhatnám úgy is: nincsenek ideológiai zsebeim és füleim. Pedig manapság ismét nagy divatja támadt ilyesmikbe töltögetni érzelmeinket. Hadd mondjak egy példát: „a művészet nem demokratikus valami.” Igaz, de ha e kijelentés érvényét hagyjuk átcsúszni a művészeti intézmények mozgatásának a terepére, máris pozitív vagy negatív diszkriminációt hajtunk végre. A Te költészeted körüli csöndben is valami hasonlót látok-hallok.
Ami az avantgárd kérdését illeti, elfogadom a tegnapi rendezvény konklúzióját: „örök.” Elfogadom, noha ugyanakkor egy ettől merőben különböző, „neókkal” és „posztokkal” dolgozó irodalomtörténeti felosztás létjogosultságát is elismerem. De a mese ezúttal nem erről szólt – „örök”, ez nem más, mint a mindenkori (tehát változó) adottságokkal (hatalommal?) szembeni ösztön a sajátosan művészi megvédésére. Egyfajta immunitás a fertőzésekkel szemben. „Itt a határ és ne tovább!” Magam is osztom. (S zárójelben még meg is jegyzem, hogy a noli me tangere emez kényességét hajlamos vagyok a művészet valamennyi irányzatára kiterjeszteni.) Ennyiben, felfogásom szerint, nemcsak az „avantgárd örök”, de a művészet is. Paradox fogalmazással: minden művészet szükségszerűen „avantgárd”, horribile dictu még a „konzervatív” is – feltéve persze, hogy eleget tesz fenti kritériumának, vagyis minden idézőjel nélküli művésziségének.
Mint a tiéd is, Barátom. „Fertőzésen” pedig leginkább a közös kincsünket (a leginkább-közös kincsünket), a nyelvet érő permanens támadást értem. Ezzel lehet a legnagyobbakat kaszálni – hamisítani. A legtermészetesebb gesztusa tehát a költészetnek a nyelv kreatív-innovatív védelme. (Tulajdonképpeni nyelvvédelem csak ilyen lehet: minden szokványos nyelvhasználati mód nyelvlejáratás – az őrleménynek a malom garatján való lecsúsztatása.) Mindezek alapján egyáltalán nem csodálkozom, hogy költői lázálmod nyelvfilozófiai természetű. A bikát szarvánál ragadod meg: a kifejezhetőség legveszélyesebb – legveszélyeztetettebb – pontján. De mondhatom másképpen is: verseid a húrokat valóságos szakítópróbának vetik alá. (Sikoltanak, nyögnek is alatta rendesen.) Hogy mire gondolok? Álljon itt egy, csak egyetlen példa a Rózsa Endre emlékének ajánlott Zártosztály című versedből: „Tanulság nélkül múlt idő. / Az úton hirtelen lavina / s benne a vers – vezetőm. / Szólj! – kérem hallhatatlan. / Egy kar szálkája még kiáll. / Nem bántam volna, ha az élet öl / és nem ez a halál. // Minő jégbeszédek jönnek / minő álmok után. / »Makkegészség« a disznó jelszó, / vidám káromkodás az ünnep.” Vidám káromkodásnak kell tekintenem verseid zömét is lejáratott kifejezéseink helyébe csupaszított nyelvgyötrő-nyelvteremtő idiómáiddal. Dicséretedre mondom. S itt igazat kell adnom a köteted utószavát jegyző Ács Józsefnek (őt is milyen óvatlanul dicsértem tegnap – a háta mögött: most egyenesen a szemébe mondom). Hogy ti. mennyire egyetértek vele, amikor a nyelvteremtés kockázatáról (is) beszél: „magánhasználatra szánt nyelv igazából nincsen.” Tudja s tudod. Tudja, hogy tudod. Én is látom. (S itt azonnal igazolva is előbbi kijelentésemet, hogy ti. csak művészet van, ergo minden megszorítás fölösleges, sőt, káros.)
Köteted, az Aranylázálom pontosan eme kényes határra: a konvencionális és az innovatív még belátható és felfogható terepére viszi az utazót. A határátlépés igazi izgalmával, új fölfedeznivalóknak nemcsak az ígéretével, de ezek látványával is. Hogy filozófus módjára? Rágva-rágódva végső kérdéseken? Istenem! Nem adod alább. (Végül ez is csak nyelv kérdése.) S itt mindjárt a „konzervatív” Eliotot kell idéznem, aki a művészetek hasznát éppen ilyenekben: a közös nyelv gazdagításában és új érzékenységek fejlesztésében-kifejlesztésében látja. Köteted ilyen – alig győztem gazdagodni általa. Szemrebbenés nélkül merem mondani – manapság, öregedvén (mit öregedvén: öregen!) ritkán ér ilyen hatás. Köszönöm neked – igazi levente vagy: így kisbetűvel, de csupa naggyal is: LEVENTE. Köszönöm tehát és gratulálok is barátsággal: Pali
(Bokor Levente: Aranylázálom, Hét Krajcár Kiadó, Budapest, 2003)
Budapest, 2017. április 21.
Illusztráció: Suhai Pál (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2016)