Elmer István: Léggömbök (novellaciklus, 2. rész)
A létezés szörnyű, mégis egyszerű fénye
Hölgyeim és uraim, nagyérdemű közönség, csak tessék, csak tessék, soha vissza nem térő alkalom! Éjfélkor a város megtekintése égi magasságból, ahonnan sztrítek, evnyúk, bulvárok és budoárok pompás látványa. A légballon most indul utoljára. Soha vissza nem térő alkalom, csak tessék, csak tessék!
Ezen a hangon, ezzel a reklámpropagandával csábítják az ásítóan üres utolsó órában a vendégeket. A szezon véget ér, az engedély időhöz kötött. Még egy utolsó röptetés, a légballon fölszáll, az alatta csüngő kosárban turisták, látványosságkedvelők, élet-kíntornászok, naivák és sokféle hétköznapiság: emberek. Az üzlet már zár, nem túl nagy haszon, éppen hogy megérte a befektetés, de ennyivel is meg kell elégedni a mai világban. A kikiáltó utolsó szólama: – Hölgyeim és uraim, nagyérdemű közönség, csak tessék, csak tessék, soha vissza nem térő alkalom! Éjfélkor a város megtekintése égi magasságból… Unott, mégis szórakoztató hangon.
Holdfény, romantika, lerántott drapéria, az épület teteje. A röptetőtér kiábrándítóan néptelen. Valami elveszett: talán a nyár. Talán a hőség, amikor remeg a létezés, és ez különleges ingerként hat az emberekre. Talán a régi bálok vesztették el fényüket, a vendégek fáznak, és képtelenek begombolni életüket. Csak annyit tudnak, annyit éreznek, hogy vendégek, ám a vendéglátásnak egyszer vége szakad, s szakad, szakad, leszakad minden ábránd.
Hajós szinte kötelességének érzi, hogy röpüljön. Léghajósnak is nevezhetné magát, hiszen nem mindegy, mely közegben hajózik? Vízen, levegőben vagy másféle, akár ma még nem ismert közegben?
„Kérek egy jegyet.”
„Retúr, vagy csak oda?” – idétlenkedik a hintáslegény kinézetű léggömbkezelő.
„Csak oda.” Hajós lecsontozott válasza meglepi a hintáslegényt, hajóhintás, léghajóhintás legényt, ha valaki humorizálhat itt, az egyedül ő, jókedve lelombozódik (amely már rég elszállt), de még egy utolsó röptetés, úgy megszokta, hogy könnyű butasággal ringatja a népet, anyuka, hopp, gyerek hopp, máris bent a kosárban, illedelmes középvezető, itt nem ismeri senki, egyszer végre fölszáll, elvégre neki is kijár ennyi, fiatalok, ez jó hecc, hónuk alá nyúl, csak óvatosan, tessék jól kapaszkodni, még néhány üzembiztonsági tanács, hogy baleset esetén elkerüljék a jogi felelősségre vonást, kérem szépen, mi kioktattuk a kedves vendégeket, csak semmi tolakodás, tizenöt perc, tessenek türelemmel várni, az élmény egyszeri és pótolhatatlan.
Az utolsó röptetés nyomorúságos árvaság. A holdfény fehér-fakóvá változtatja az árnyékokat, már mindenki bevásárolt kényes jókedve szerint, nem rángatják gyerekek anyjuk karját: még ezt is akarom… nem lehet… de mégis!
Egyedül Hajós az odatévedt lény, társak nélkül, ez az igazi, aki bátor, aki merész – jópofáskodik a röptető legény, legszívesebben már zárna, menne, de az üzemmenet, elvégre mekkora reklámköltséget pocsékoltak rá: éjfélkor legszebb a világ az égből!
Hóna alá nyúl, besegíti Hajóst a kosárba.
„Köszönöm, igazán kedves, de nem kellene” – motyogja az egy szem (egy szál, egyetlen lélek) utas, megkapaszkodik a kosár szélében, egy kis hókuszpókusz, búg az aggregátor, meleg levegővel tölti fel a ballont, s aztán, mint a madár, hujjé, az égben nagyszerű… persze csak pórázon, húsz méter magasra engedi a kötél a léggömböt, ez már maga az ég, alant a város, nem baj, ha nem is igaz, csak szép legyen, ez a hamis filozófia lengedez, az illúzió, az illúzió, erre vár a kedves vendég.
Hajósnak tériszonya van. Akkor miért váltott jegyet, miért száll fel? Amikor valaki nem hisz a válaszokban, a megnyugtató megoldásokban, töprengését egyszerűen lesöpri az asztalról: nem a válaszok, a kérdések a fontosabbak. Az ember nem válaszadásra, hanem kérdések megfogalmazására született. S amikor a kérdésekkel sem tud mit kezdeni, egyszerűen belebámul a világba, s hagyja, hogy sodródjék az élet édes, tudatlan bódulatában. Ez nem meríti ki a bűn fogalmát, ezzel még nem vétkezik.
Hajós két víz határára érkezik. Alatta fények, a város éjszakára kifáradt, kokottosan csillogó, röghöz kötött fényei, fölötte fények, az ismeretlenség égbe vert csillagai.
És hol vagyok én? – kérdi, s nem veszi észre a sötétben (de hiszen ez természetes, mindent nem vehet észre az ember), hogy a póráz, az a földhöz kötő nyakörv, a léggömböt kordában tartó kötél (talán mert ez az utolsó röptetés és elfáradt?) egyszer csak elszakad, semmi káprázatosan látványos és drámai jelenet, a biztosítókötél aláhullik, a léggömb pedig – dehogy a léggömb, az ember (jelen esetben Hajós) ellenőrizetlenül szállni kezd.
Érzékeljük-e, mi történik velünk? Vagy csak függünk valami bizonytalan viszonyrendszerben, kapaszkodunk, örök ingatagok, azt gondoljuk, a földtől nem szakadhatunk el, hiszen földre teremtett lények vagyunk, röghöz kötöttek, mint a népi szociológia mondja, de mindenesetre tény, nem repülésre szántak minket, mint az egyszeri költő megfogalmazta: szárnyaid csak addig nőnek, és csak addig, míg föl nem röpítenének. El nem szállsz s visszazuhansz. Léted bizonysága mindannyiunké. Ó, micsoda bölcsesség. Éreznünk szükséges a földet a lábunk alatt. S ha nem érezzük?
Hajós egyszeriben, az éjszaka fényeiben rádöbben, hogy elszakadt. Nem valamiféle magasröptű filozófia kvintesszenciájaként fogalmazza meg ezt magának, az elszakadás szellemtörténeti távlataként, hanem materiális meggyőződésként: a kötél, a tartókötél elszakadt, és ő, első Hajós Hajós, másként a Nagy Hajós immár minden meghatározástól mentesen leng a levegőben, a világban, a semmiben. És ez a tudás egyszeriben elhatol a tudatáig (nem minden tudásra jellemző ez), alant a fények egyre szélesednek, egyre tágasabb távlatok nyílnak, fölötte a csillagvilág mindinkább szűkül, s ő mind közelebb kerül hozzá.
Hol vagyok? – kiáltja (nem, ez kevés), üvölti (nem, ez is kevés), rimánkodja, zokogja Hajós, mert hiszen elszakadt, elszakadt! – és ez emberi ésszel (mi másféle ész lenne még, hacsak nem Istené, de az már nem ész, hanem az Egész, az ész rész, Egész-rész), emberi ésszel az elszakadás föl nem fogható. Mert hiszen, ha elszakadunk valamitől, ezzel máris hozzátartozunk valami máshoz.
Hajós egyszerű, földszintes elme. Olyan szellem, amely képes kibírni az életnek nevezett abszurd játékot. Csak mértékletesen, a gondolkodással mértékletesen kell bánni, mert abba bele lehet bolondulni.
Már az egész város látható. Sőt, tovább, távolabbi városok fényei tűnnek elő, Bécs, München, Berlin, Róma, Párizs, a tengerentúl, az egész földgolyó valamennyi városa látható az elszabadult léggömb-kosárból (némelyik éjszakai fény-nász ruhában, némelyik nappali tévelygésben), és Hajós…
És Hajós! Nem, ez nem lehet. Ez képtelenség. Miféle buta gondolat, hogy elszakadt a tartókötél, hiszen amíg élünk, életünk maga a földhöz rögzítő tartókötél, na nem, igazán, ilyen buta gondolatot, még hogy elszakadt, és már semmi sem biztos (csak a halál), röhög, igen, ez nem mosoly, nem nevetés, nem kacagás, nem vigyorgás, hanem egyszerűen röhögés. Hogyhogy semmi sem biztos? – néz körül, nem lát semmit (vagy éppenséggel mindent, de a végletek önmagukba buknak, a semmi annyi, mint minden), hogyhogy csak a halál biztos? A halál abszurd bizonyosság. Annak a rész-logikának a szabályai szerint az a tény, hogy eddig a történelem folyamán minden ember meghalt (maga Jézus Krisztus is!), egyáltalán nem feltételezi, hogy ezután is minden embernek meg kell halnia. És mégis: semmiben nem vagyunk olyan biztosak a jövőt illetően, mint a halálban. Minden jövő-feltételezés spekuláció – kivéve a halált.
De mindez filozófia, hessegeti el magától Hajós, a filozófiának semmi haszna, ezt kétszeresen aláhúzza: haszna, haszna, semmi haszna! A tény: a kötél elszakadt, lebeg a levegőben, a világban, a semmiben (szóhasználat kérdése a választás közülük), mégsem akarja elhinni: vele ez nem fordulhat elő!
Már kihajol: ugyan, kérem! Ne szórakozzatok, gyerekek! Húzzatok vissza, ennyit fizettem, megkaptam, elég volt! De nem húzzák vissza, a fizetség már régen nem számít, képtelenség – realitás az elszakadás.
Hajós még mindig nem hiszi. Aztán, amikor megpillantja Yokohama-külső fényeit, és feje fölött összezsugorodik a Tejút, egyszeriben rémület keríti hatalmába. Hát mégis, hát lehetséges? Valóban elszakadtam? A semmibe, a mindenbe?!
Űr-csönd. Ez a vég, ez a halál, a sehonnan sehová rideg fényében reszket, egyszeriben tudatosul benne: már nemcsak hogy nem uralja önmagát, de úton sincs önmagához. Elvesztem, mondja hétköznapi nyelven, testén átjár a szél, de hiszen ilyen magasságban már nincsenek áramlatok, nem számít, semmi nem számít, elvesztem, és didereg: önsajnálata felsőfokra hág. Roskatagon kapaszkodik a léggömb utazókosarába. Tekintetnének nincs iránya, mint ahogyan akaratának sem, megszűnnek az irányok és arányok, a vektorok értelmezhetetlenek.
Az időbeliséggel mérni mindazt, ami Hajóssal történik, megint csak balgaság. Hiszen idő nincs, az idő én vagyok, rikolt a filozófus, és a nép kacag ezen, s amikor valami nyelvbotlás következtében egy tizenvalahányadik (sokadik) Lajos ezt úgy fogalmazta meg: az állam én vagyok, a nép előbb-utóbb többedik Lajos lenyakazásával válaszolt – de hol vagyunk már ettől, hiszen semmi értelme más gondolatnak, mint az elszakadásnak – földet akarok érni, földet akarok érni! – üvölti Hajós, feltámad benne az erő, uralkodom önmagamon, megkeményítem lengő frizurám alatt az életemet, és fölkelek, igen, Hajós fölkel, elhatározza, küzdeni fog, az iskolai memoriterben úgy tanulta, az élet maga a küzdés, hát lássuk, kikecmereg a kosarából, a léggömb felé vezető kötélbe kapaszkodik, marokra szorítja, lábbal összekulcsolja, régi tornaórák, szóval, ezért kellettek azok az izzadságos tanórák, mászik fölfelé, egyre följebb, hogy elérje magát a léggömböt, sorsa abszolút irányítóját.
A terv – a küzdés terve – teljes és tökéletes. Így gondolja. Éles fogaival egyszerűen lyukat rág a léggömb felületén, a levegő sípolva távozik, s a gömb, mint egy szerencsétlen koldus, alásípol a föld felé. A föld felé! Még szerencse, hogy előző héten felkereste orvosát, új protézis, jobban tart minden korábbinál.
A gumírozott felszín, mint valami abszolút felszín, abszolút tökéletesség, nem enged vad harapásainak. Mert vadul esik neki, harcol, nem adja fel, értitek, üvölti a semmibe (vagy valamibe, amit semminek gondol és érez), ám a léggömb, maga a totalitás, nem enged. Egyszerűen nem érzékeli ezt a nyomorúságos emberi gesztust, vagy az érzéketlenség csak látszólagos, vissza akarja zavarni az embert a maga dimenziójába?
Hajós fáradtan, ernyedten lecsúszik a kötélen a kosárba. Feladja a harcot, egyszeriben megérzi (megérti?), nincs más lehetősége. Nincs más, minthogy elfogadja. Igen, elfogadja a léggömb ítéletét, ez élete teljes dimenziója, a kezdet és a vég, az értelem, amelyről tudomása alig, már nem akar semmi fölé kerekedni, bölcs nyugalommal leül a kosár mélyébe, kikapcsolja ostoba idegrendszeri reakcióit, egyetlen szó, egyetlen gondolat, egyetlen vágy, egyetlen érzés marad benne: elfogadni. Elfogadni a semmit és a mindent, ezt az örök játékszabályt. Lelke nyugodt. (Nem veszi észre, s már nem is érdekli, hogy a léggömb közben földet ért, ugyanott, ahonnan fölröptették.) Lelke nyugodt, odaadja magát a föld érintésének.
A bevallás egyszerű kínja
Meg kell mondanom. Egyszerű, ostoba kín, egy hete gyötör – a férfi belenézett az estébe, a szőlőlugas és a puszpángbokor között fényes csillagot látott, talán a Vénuszt? – nem ismerte ki magát a csillagképek között, egyáltalán a világban, s ilyenkor, nyári éjszakákon, amikor már fölerősödött a tücskök ciripelése, túl vagyunk az élet derekán, ezt ciripelték, mert a nyár az élet, s a nyár már augusztusban járt, a férfi kiállt a kert közepébe, tanyának nevezte a csendes helyet, ahová elvonulhatott, a telihold szürke-hamvassá festette a szikkadástól száraz füvet, a présház, amely lakóhelyül szolgált neki, szelíd szépséggé változott, a holdfény rávetítette a falra és a kétszárnyú üvegajtóra a szőlőlugas árnyképét – igen, így élünk mi, két marokra fogott reménnyel, s ez a férfi, Hajós, egyszeriben belesüllyedt a világ látható csöndes tündöklésébe, mint valami panteista madár, lelke-akarata úgy szállt ott, csöndesen, szelíden; istenem, mennyi filozófia, mennyi szándék és törekvés, hogy megértsük az életünket, de lehet-e ezt érzelemmentesen?
Hajós csak nézte, nézte az eget, a holdfény szabdalta kertet. Istenem, micsoda giccsparádé, de minden csak akkor giccs, ha kiemeljük természetes valóságából, tehát ábrázoljuk, mert így elveszíti valósághű képét, giccs a pamutgombolyaggal játszó macska a faliképen, de korántsem giccs a pamutgombolyaggal játszó macska – falikép nélkül.
Meg kell mondanom, holnap meg kell mondanom – Hajós nem szabadulhatott ettől. Már egy hete kínlódott: a tény, az úgynevezett realitás ott feküdt előtte, csakhogy az ember a valóságot folyamatosan értelmezi – így teszi a maga számára megismerhetővé (és elviselhetővé). Hiszen nem tudja (honnan is tudhatná?), mi a valóság, szubjektív maskarát ölt a világ, s erre mondja az ember: az én világom; valami nagy összeolvadásra vágyik, ahol semmi sem különül el egymástól, ahol találkoznak a harmóniák.
Szeretném megérteni – bűvölte el az éjszaka, a kert, a hamvas-szürke fények és árnyékok, már harmadik napja telihold volt, micsoda rendkívüli tünemény, nem múlik el a telihold, talán a világ végét jelzi? Az égi jelenségek változása (vagy változatlansága) nem gyerekjáték, az ember gyermek a teremtés rendjében a földön, amolyan kisszerűség, aki mégis nagyságot gondol magáról – Hajós csak állt, égre szegezett tekintettel, olykor elgémberedő nyakával megbillent, kanti ámulatba esett: két dolog tölt el csodálattal, a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi rend bennem. Kant kimondta, amit mindenki tud.
Elszállt volna, legszívesebben elszállt volna Hajós ebben a különös fényeket vető éjszakában; vajon hol kezdődünk mi, a világ milyen törvénye vagy képződménye szerint, s ez a kérdés-fordulat hol talál feleletre?
Minden filozófia izgalom. Semmi különös, amikor az ember unottan él, és elviseli saját természetét, de ha egyszer gondolkodni kezd? Ennél nagyobb izgalom nem kerítheti hatalmába.
Aztán Hajós lezuhant az egyszerűség ember-ösztön kertjébe: másnap meg kell mondania.
A hold – rendkívüli a hold. Felnéz, hunyorog, vakító a teljes körben, szabályos körben fénylő égitest. Nagyapjával valaha a verandán ültek, szemközt kelt a hold, s mindaddig látómezejükben maradt, míg Hajós nagyanyja ki nem szólt nekik az ablakon: most már tessék lefeküdni!
Fény- visszfény. Tudod, unokám, magyarázta nagyapja, ez csak tükröződés. A nap erejének visszfénye. Később Hajós megértette: a fénybe, a lényegbe képtelen az ember beletekinteni, elvakítja, csak a visszfényből, ebből az éjszakai fényből érzékelhet (és érthet meg) valamit az eredetiből. Fénytörésben élünk, így fogalmazta később Hajós, örökös fénytörésben, az élet visszfény, állandó tükröződés: az ember önmagára tekintése a teljesség síkjainak metszéspontjában.
Már harmadik napja telihold. Hajós nem értette: hogyan lehetséges ez? Vagy…? Megrettent, nem, inkább elbűvölte a gondolat: és ha holnap, holnapután, azután és mindennap telihold marad? Egyszerre megszűnik a holdtölte és holdfogyatkozás, marad az örök telihold – beleőrülnek az emberek.
Meg kell mondanom, holnap meg kell mondanom! S amilyen abszurdnak tűnt számára a világegyetem léte, ugyanolyan abszurdnak hatott az előtte álló megpróbáltatás: megtakarított pénzét odaadja a fiának, vegyen belőle egy kis házat, ahová elköltöztetheti az anyját – Hajós első feleségét –, a magyarázat egyszerű, a fiú társat keres (talál) magának, s fiatalosan flegma, ám mégis őszinte és némi életbölcsességről árulkodó megjegyzésével érvel: két nőstény nem tűri meg egymást egy házban.
A hold nem mozdult, a telihold. Elvégre egyszer véget kell érnie, minden időbeliség véget ér, tudjuk, ez olyan biztos, mint a halál; de mit jelent ez? Hogyhogy véget ér? Az idő egyszer csak megszűnik? Ki látott már ilyet? Amikor úgy tapadunk az időhöz (vagy még inkább), mint légy a ragacsos légypapírhoz.
Meg kell mondania második feleségének. A pénz oda. Szúrós, szemrehányó, számon kérő tekintet, érvelés, mire Hajós képtelen válaszolni, neki nincsenek érvei, érzései vannak, vonzódásai, s ha egyszer a fiáért… ha így érzi… ezzel szemben nem lehet érvelni; igen, persze, a józan meggondolás… Mi lesz veled (mármint Hajóssal), ha kiadod utolsó forintodat is; és ha megbetegszel, ápolásra szorulsz, mindez pénz, nem kevés, gondolnod kell a jövődre.
Hajós jövője tehát a halál. Gondolnia kell a jövőjére. A halálra mindig, folyamatosan, bár egészen fölösleges, a halál a legközelebb áll hozzánk, saját halálunk mindenképpen, s mégis, aligha akad olyasmi, ami távolabb lenne tőlünk halálunknál.
Az abszurditás csokra.
Néhány millió forint. Ezért szorong, már egy hete gyúrja magában, előkészíti a találkozást, tudod, így kezdi majd, aztán valami kacskaringós kitérő, még mindig nem meri megnevezni, és nem érti, hogyan lehetséges, hogy annak a nyomorult néhány milliónak a foglya legyen, annak a rohadt néhány milliónak, ezért nem kap levegőt, ezért elveszettségről árulkodó arca, lázadna… miért nem teheti meg, ide vagy oda az a néhány millió!… Miért nem teheti meg, hogy beüljön a Vár egyik enyhén emelkedő utcájában a kávéházba (vagy inkább cukrászdának nevezik), csak néhány asztal, budoár hangulat, minden fülledt mellékgondolat és mellékérzés nélkül, élőzenét játszik a zongorista, halk futamokkal dzsesszt, ő ül egy kávé mellett, lábát hanyagul átveti a térdén, s nem érzi, hogy létezése már önmagában bűn, nem érzi az örökös számonkérést, persze józan ésszel (ez meg ugyan miféle meghatározások mentén rögzül?) a pénzt nem szabadna odaadnia (elherdálnia?), de a józan ész másutt van, a zongorista mellett most megszólal a szaxofonos, finoman, nem tolakodón, az improvizálás tüneményével, hagyni az életet magában, hogy az ember egyszerűen azonosuljon vele. Hajós elkeseredetten kiáltana: hát nem látjátok, ha mindent marokra akartok fogni, kimaradtok saját életetekből?!
És neki meg kell mondania. A pénz egy részét megkereste (mindenféle különmunkával), másik részét a keresztapja hagyta rá (aki egyébként a fiának is keresztapja), a pénznek egyszeriben szakrális szaga lesz. Lacikám! – és kereste őt, nem találta otthon, utánament a szakorvosi rendelőbe, ott sem, de akkor hol lehet? A vizsgálati eredményt aznap adták ki, Lackó pontosan élt, gyermek nélkül, felesége halála után különösen, ekkora magányt elképzelni sem lehet, egyetlen szál keresztfiával tartott kapcsolatot, Hajóssal, szevasz, Lacikám, rendszeres telefonhívás, aztán amikor Hajós elfoglaltsága engedte, elutazott Lackóhoz, a látogatásoknak pontos koreográfiája volt, a külső szemlélő számára talán suta idétlenség, merevség, de ők nem így érezték, összekötötte őket valami, valami szép összehajlás, ábrázolhatatlan, magyarázhatatlan, mert mindkét esetben máris hamissá válna, disszonánssá, ami eredeti, igazi, torzításmentes életpillanat.
Lackó sem otthon, sem a szakorvosi rendelőintézetben. A takarítónő a délelőtti roham után felmosta a folyosót, új nap, új roham, nem mutatta, de nyilván bosszantotta, hogy Hajós összejárja a frissen mosott köveket, de mit tehet, bocsánatot kért, ugye, megérti, keresek valakit… és így tovább, míg ki nem tétovázott az épületből.
Vissza Lackó lakásához. És akkor, az út mellett, megpillantotta. Lackó madárfeje kissé előrelógott a padon, belekapaszkodott ormótlanul görbülő botjába, Hajósra nézett, várt-szeretett-riadt tekintet volt ez, aztán halk hang: – Láttalak az út túlsó oldalán, kiáltottam neked, de nem vettél észre.
Hajós arcán dadogott a rátalálás mosolya. Kiáltott utánam! – nyálkás szürcsölés a mellkasában, a tántorító érzelmi fájdalomé, Lackó nem kiáltott – már nem kiáltott –, suttogásra futotta: Drágám!…, a hangot elnyomta a távolság, az úttesten elhaladó autók zaja, Hajós karon fogta Lackót, gyere, menjünk, a lényeg, hogy megtaláltalak.
Hazaballagnak, közben Lackó két alkalommal így szólt (amit korábban soha nem tett): álljunk meg, egy kis pihenő, persze, Lacikám, hosszú az út, meleg is van, hazaértek, Lackó beült a szoba sarkában álló, megszokott karosszékébe, Hajós vele szemközt a fotelba, de most Lackó nem indult, hogy hozza a fröccsnek való bort és a szódát a konyhából, mellé pogácsát (reggel lehet kapni, amikor tegnap telefonáltál, hogy jössz, már hétkor készültem, hogy időben eljussak a pékségbe, ha valamivel később érek oda, már nem kapok), nem, most nem, csak ült, szeme mélyről tekintett, szemgödrénél, fejénél távolabbi mélységből, s akkor a hang: – Érzem, nem sok van már hátra! Fölkelt, odalépett kissé bicegő mozgásával a lehajtható szekreterhez, némi matatás, aztán egy vastag borítékét nyújtott át Hajósnak: – Te vagy nekem. Ez a tiéd. Használd föl legjobb meggyőződésed szerint.
Ez a pénz. Amit most meg kell mondania: a fiának adja.
Lackó később így szólt: – Ledőltem délután, ahogyan szoktam, hiszen tudod, egyszer csak a mama hangját hallottam: Lacikám, gyere! Igen, a mama hangja volt, olyan tisztán és erősen, hogy felkeltem, és kerestem őt a másik szobában, ott kell lennie, hiszen annyira tisztán és erősen hallottam; már nem első alkalommal.
Júniusi hosszú nappalok, Hajós azon gondolkodott, talán maradnia kellene éjszakára, de nem lehet, másnap reggel korán indulnia kell munkába… Az utolsó vonattal utazott el. Lackóra az előszobában találtak rá a mentősök. A szomszéd hallotta meg reggel a kiáltását, ő telefonált, erőszakkal felnyitották az ajtót. Hová indult? A másik szoba felé, ahonnan megint hallotta a hangot: kisfiam, gyere!
Lackó, segíts, hogy megértse! Hogy azt a néhány milliót csak így lehet, ahogy a lelkem… és a te lelked… Lackó, segíts!
Hajós föltekintett a holdra. Telihold, ki tudja, mióta már. Talán ez jelzi a világ végét? De odafönt nem a holdat pillantotta meg, hanem egy léggömböt, színes, szép léggömböt, amilyet még soha nem látott.
Ott lebegett a magasban, ettől boldogság öntötte el, egész éjszakára és másnapra, s utána minden napra egyetlen szót festett színesre benne: remény.
Hát ezért marad most már örökké telihold?
Illusztráció: Léggömb (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
