Jellinek Melinda: Keresztrejtvény
Ültem az asztalnál, amikor egyszer csak kifogytam a gondolatokból. Az utolsó épp csak pillanatokkal korábban tűnt el a falrepedésben, és tudtam, a mai nap elveszett, semmi jót nem fogok már csinálni. Éreztem, ahogy a sok kis változás felhalmozódik bennem, anélkül, hogy észrevenném. Az utolsó oldalhoz értem a könyvben, amit épp olvastam. Miután befejeztem, feltettem a polcra az olvasottak közé, és kiválasztottam a következőt az olvasandók tetemes kupacából, melyeket az íróasztal mellett tartottam a földön. Félretettem, nem fogtam bele az olvasásba. Próbáltam valahogy megmenteni a napot. Pár perccel korábban állt el az eső. Hirtelen szakadt le az ég. Olyan jól leírja ez a szó a jelenséget. Egész nap fullasztóan meleg volt, aztán hirtelen baljós fények jelentek meg az égen. A baljós is jó szó. Az embernek tényleg olyan érzése van, mintha az ég akármelyik percben leszakadhatna. Vajon mi zuhanna vele együtt a földre? Kimentem a konyhába rágyújtani, ott kevésbé marad meg a füstszag, a teraszon pedig ömlött a víz. Behajtottam a nappali ajtaját, és kihajoltam az ablakon a cigivel. Az alsó szomszéd megint üvöltette a rádiót, de már hozzászoktam, hogy Budapesten sohasem lehet az ember maradéktalan csendben. Hamar hozzászokik, észre sem veszi igazából. Egyik nap arra ébred, hogy észre sem vette, mennyire természetessé vált a zaj. Nem is a zaj, sokkal inkább a csend hiánya. Két slukk között fel-alá járkáltam a lakásban. A fürdőbe mentem, belenéztem a tükörbe. Aztán az előszobába, ott is belenéztem a tükörbe. Mostanában az arcom kezdi elveszteni az értelmét. Visszamentem a konyhába, még egyet szívtam a kezemben égő cigarettából, majd elnyomtam, és kimentem a teraszra. Kitámasztottam a terasz ajtaját, hogy megtöltse a szobát az eső illata. A tőlem balra levő lakás teraszajtaja kinyílt, és a szomszéd fáradt mozdulatokkal kicsoszogott. Míg nyújtózkodott, nagyot szippantott a levegőből. Mindig meztelen, legalábbis az erkélyen, a lakásban talán hord valamit. Mindössze egy hajgumi fogta össze ősz haját, és ettől valahogy zavaró lett az összkép. Mert vagy öltözzön fel, vagy legyen teljesen lecsupaszítva, mint az első ember. Olyan volt az a hajgumi, mint valami hajszál, ami a frissen festett falba ragadt, vagy egy homályos folt a frissen tisztított ablakon. Alacsony termete és vékony végtagjai ellenére nagy, előremeredő hasa van, előbb-utóbb szívinfarktus viszi el. Mindig kedélyesen int nekem, ha meglát, néha néhány kérdést is intéz felém. Miközben illedelmesen elcsevegek vele, úgy teszek, mintha fel sem tűnne, hogy meztelen, ő pedig úgy tesz, mint aki nem tudja, hogy csak úgy teszek. A postaládája mindig tele van, kilógnak belőle a levelek és szórólapok. A neve mellett ott áll, hogy pszichológus. Heti több alkalommal délutánonként jön hozzá egy zsíros bőrű, kövér fiú, majd néhány óra elteltével távozik. Azt hiszem, az egyetlen páciense. Nem tudom, miből él. Esténként lányok járnak hozzá, és reggelig nála maradnak. Két, a húszas évei végén járó lány váltja egymást, de a barnát jobban szereti, ő gyakrabban jön. Éjszakánként hallom a kéjes nyögések meg-megszakadó sorozatát. Hangosabban, kérleli a lányokat, a gipszkarton falon pedig minden szó úgy hatol át, mintha nekem mondaná. Néha csak pornót néz, néha pedig nem tudom megkülönböztetni, hogy melyiket csinálja a kettő közül. Ritkán megy el otthonról, talán ruhái sincsenek. Mindig valami egykedvű elégedettség ül az arcán. Ezúttal gondterheltnek tűnt. Ahogy elnéztem a szokatlan arckifejezését, egy pillanatra még a hajgumiról is megfeledkeztem. Észrevette, hogy nézem, unottan intett felém. Végre egy kis eső, vetette oda, de szerintem csak beszélgetni akart, én pedig akaratlanul is az égre emeltem a tekintetemet. Félő volt, hogy az udvaron kiég a gyep, folytatta, de még sosem láttam az udvaron. Libabőr borította az egész testét, pedig az eső ellenére továbbra is fülledt volt a levegő. Észrevette, hogy őt bámulom.
Van ez a dolog, tudja, ami nem hagy nyugodni az utóbbi időben. A nap folyamán teljesen váratlanul vagy lever a víz, vagy hidegrázás szalad végig rajtam.
Úgy láttam, arra vár, hogy kérdezzek, de nem mondtam semmit.
Van ez a lány, folytatta.
A barna, bólintottam.
Igen. Arra gondoltam, hogy jó lenne, ha hozzám költözne. Hirtelen tört rám az érzés. De nem mint múló szeszély, hanem mint bizonyosság. Felajánlottam neki, hogy költözzön ide. Először kinevetett, de arra végül mégis rá tudtam venni, hogy legalább gondolja át. Megállt, szünetet tartott, kémlelőn nézte az arcomat. Nem nagy a lakás, az igaz, mégis kényelmesen meglennénk, fűzte tovább a gondolatait, de mintha már nem is hozzám beszélne. Főznék neki reggelente kávét, amibe friss kiflit mártogatnánk, és vasárnaponként húslevest ennénk, meg rántott húst krumplipürével, néznénk a tévét vagy keresztrejtvényt fejtenénk.
Miért épp keresztrejtvényt, szakítottam félbe, ő meg mintha csak akkor venné észre, hogy nincs egyedül.
Mert az mindig van a TV-műsoros újságban, felelte. Maga mit gondol, kérdezte végül.
Nem szeretem a keresztrejtvényeket, válaszoltam.
Jó, de a lány, mondta, és várakozón nézett rám.
Hát, tudja, nem is tudom, hogy mondjam. De a szomszédoknak talán gondot jelentene. Mert ez a lány, tudja…
Túl fiatal, igaz? – vágott közbe.
Igen, hagytam rá.
Beleszippantott a levegőbe, arcán megjelent a szokásos kifejezés és a lakás fele indult. Megeresztett még egy mosolyt felém, biccentett, és eltűnt az ajtó mögött.
Az eső kezdett elállni, már csak néhány csepp hullott alá ráérősen. Ma sem fog leszakadni az ég, gondoltam magamban, és visszamentem a lakásba.
Jelinek Melinda a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Keresztrejtvény az újságban (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
