Jellinek Melinda: Felejtés
A bejárónő nyitott ajtót. Üdvözölni akartam, de csendre intett. Elbóbiskolt, mondta, és a szoba fele bökött a hüvelykujjával. Nincs jó napja, tette hozzá, és a konyhába ment. Próbáltam minél halkabban osonni. A Kritikus a karosszékében ült, tenyerébe hajtott arccal. A függönyök be voltak húzva, csak néhol szűrődött be fény. A bejárónő heti kétszer jár a Kritikushoz, mégis mindig öregszag van a lakásban. De nem öregemberé, hanem úgy általában öreg. Mintha az idő telepedett volna minden négyzetcentiméterre. Közelebb léptem a Kritikushoz.
Jó estét, köszöntem rá, mint aki épp abban a pillanatban lépett csak be a szobába. Hirtelen felkapta a fejét, mint aki nem tudja, hogy addig is ott álltam, én pedig úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy tudja.
Jó estét, felelte, miközben rám emelte gyűrött arcát. Ha nem haragszol, nem állok fel, mondta, és rábökött a szemközti fotelre, jelezve, hogy foglaljak helyet. Láttam rajta, hogy nincs jó hangulatban.
Ne tegyem fel előbb a teának a vizet, kérdeztem, és már indultam is a konyha felé.
Ne fáradj, szólt utánam, és visszatemette arcát a tenyerébe.
Alágyújtottam a kannának, és visszamentem a szobába. Leültem a fotelbe, várakozón néztem rá.
Éhes vagy, kérdezte, van keksz, jó a tea mellé.
Nem, köszönöm, feleltem.
Ma hívott egy régi barátnőm fia, mondta egyszer csak. Tegnap éjszaka meghalt az anyja. Biztos nem kérsz kekszet, kérdezte megint. Nemet intettem a fejemmel. A fiának kétes nőügyei voltak, folytatta. Aztán belebolondult valami színésznőbe, teljesen elvette az eszét. Gyerekük is született, de nem tartott sokáig a házasság. Végül a nő öngyilkos lett, mindig volt valami sötét a kisugárzásában, a férfi meg nem törődött a gyerekkel. Ilka magához vette. Mindent megadott a kislánynak, de már gyerekkorában kiütközött, hogy gondok lesznek vele. Állandóan rossz társaságba keveredett. Ilka korán megözvegyült, csak a kislányért élt. Aztán a lány, amikor tizenkilenc lett, egyik napról a másikra eltűnt. Ilka hónapokig azt sem tudta, hogy hol van, hogy él-e. A rendőrségre is elment, de ott azt mondták, nincs megalapozott gyanú, ami miatt kerestetni lehetne. Ilka délutánonként a Moszkvaperszéllkálmán tér környékén kódorgott, bízott benne, hogy megtalálja a kislányt, mert régebben mindig arrafele lézengett napközben, olyan furcsa hajú fiatalokkal. Egy nap azután beállított Ilkához, volt vele egy férfi. Azt mondta, hogy csak néhány holmijáért jött. Ilka persze nem mondott semmit, nem is kérdezett. Sosem tette, talán az volt a baj. Hozd már be a kekszet, légy szíves, a konyhában van, az ajtó melletti szekrényben. A víz is biztosan felforrt már, szakította félbe mondandóját a Kritikus. A konyhába mentem, leforráztam egy adag teafüvet, mindent tálcára tettem, és visszamentem a szobába. Kitettem a csészéket, de még nem töltöttem, hagytam ázni a teát.
Az unoka megint hónapokra eltűnt, folytatta a Kritikus. Ilka semmit sem tudott róla, de már mintha nem aggódott volna. Aztán egy szombat délelőtt megint megjelent a lány, ugyanazzal a férfival volt. Azt mondta, hogy csak be akart köszönni. Ez így ment évekig, Ilka lakásából meg szépen lassan eltűntek a holmik. Eleinte csak néhány ékszert nem talált, aztán a festményeknek és a bútoroknak is nyoma veszett, végül semmi sem maradt.
Ez lehetetlen, vágtam közbe. Nem vette észre, hogy eltűnik az élete?
A Kritikus vállat vont, nem felelt. Amikor az unoka már nem tudott mit elvinni, elkezdett pénzt kérni, folytatta, Ilka pedig továbbra sem mondott semmit, csak adott. Aztán elkezdte lemondani a találkozóinkat. Előtte mindig az Európa cukrászdába mentünk, a Jászaira, imádta az ottani islert. Egyszer aztán váratlanul beállítottam hozzá, a környéken volt dolgom. A Déli fele lakott. Zavarban volt, nagy a kupleráj, mondta a kaputelefonba, nem akart beengedni. Lementünk a lakása alatti bisztróba. Csak egy vizet kért, azt is csupa apróval fizette ki. Csendben figyeltem, ahogy kiszámolta a pénzt az asztalra, nem tudtam, hogy mit kellene mondanom. Így utólag sajnálom, hogy nem hívtam meg, de én is zavarban voltam. Nem nézett rám, de amikor végre igen, beszélni kezdett, nem tudta tovább magában tartani. Ezek után már csak telefonon tartottuk a kapcsolatot. Folyton azt hajtogatta, hogy nem érti, hogyan jutottak idáig. Nem akarok emlékezni, egyre csak ezt hajtogatta, el akarom felejteni ezt az egészet. És tudod mi történt, nézett rám a Kritikus, demenciája lett. A végén már azt sem tudta, hogy kicsoda. Nem akart emlékezni, és végül teljesen elment az esze. Belehalt a felejtésbe, mondta, és a teáskanna után nyúlt.
Majd én, mondtam, és kikaptam a kezéből a kanna fogantyúját. Töltöttem a csészékbe, és visszaültem.
És utána, kérdeztem, miközben kicsiket kortyoltam a forró teából.
Mi után, nézett fel a csészéjéből a Kritikus.
Mi lett a lánnyal meg az apával?
Nem tudom, felelte, talán ez majd közelebb hozza őket egymáshoz, zárta le a témát és hangosan kortyolgatta tovább a teáját. De nem ezért hívtalak, váltott hirtelen témát valami szokatlan ünnepélyességgel a hangjában. Letette a csészét és nehézkes mozdulatokkal feltápászkodott a karosszékből. A belső szoba fele indult. A küszöbről még visszafordult, itt várj meg, mindjárt jövök, mondta.
A keksz tényleg finom volt, többet is kimarkoltam a dobozból. A Kritikus néhány perc múlva visszatért, kezében egy szakadt borítékot szorongatott. Visszaült mindenkori helyére, és képeket húzott elő a borítékból.
Ezek családi képek, nagyon régiek. A nagyapámról, az apámról, az anyámról, és rólunk a testvéreimmel. Nézd, ez itt a nagyapád, mondta, és egy fekete-fehér képet nyújtott felém. Szeretném neked adni őket. Szeretném, ha megőriznéd őket, és nem kallódna el egy sem, mondta, és szigorúan nézett rám.
Rendben, feleltem, ne aggódjon, vigyázni fogok rájuk, nyugtattam meg, és a képet bámultam, amit az imént adott a kezembe. A Kritikus a testvéreivel, még gyerekként, a nagyapámat alig ismertem fel, mintha csak akkor tudatosult volna bennem, hogy nem csak öregemberként létezett, hanem egyszer, valamikor neki is volt múltja. A szülők a háttérben állnak, a férfi magabiztosan mosolyog nagy bajsza mögül, a nő a legkisebb gyereket nézi, akit a karjában tart, azt hiszem, az a Kritikus. Az öt gyerek közül kettő már csak a képeken létezik. Mintha nem is lettek volna. Az özvegyeik is már régen elmentek oda, ahova az ember csak egyedül mehet, gyerekeik pedig nem voltak. Mintha egy percig sem lettek volna részei a világnak. Felnéztem, a Kritikus a fényképeket pörgette a kezei között, és akkor a két nem létező, sosem volt nagybátyámra gondoltam, és megfogadtam, hogy egyszer majd megírom a történetüket.
Ne morzsázd össze, szólalt meg hirtelen a Kritikus. Megállt a kezem a levegőben, és mielőtt a kekszet a számhoz emeltem volna, letettem az asztalra a képet. A Kritikus elvette onnan, és gondosan visszacsúsztatta a többivel együtt a borítékba, majd elém tette az asztalra, visszatemette arcát a kezébe, én pedig újratöltöttem a csészéket.
Jelinek Melinda a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2013)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
