Mondd meg nékem, merre találom…

Próza

június 19th, 2017 |

0

Elmer István: Léggömbök (novellaciklus, 1. rész)

 

Úszás, könnyű elkeseredéssel, délután hatkor

 

A hőség lebontja a józan értelmet. Képtelennek tűnik, ami addig a földhöz tapadt. A fogakból kihullanak a tömések, a fény szikraképeket rajzol az úttestre és a levegőbe, sárgás-émelyítőn remeg a gázolaj a levegőben, megrepednek a napszítta függönyök, az ember meg – az ember izzadt alázattal, kíméletlen alázattal liheg a létezésben. Mi mást tehetne? Péntek délután, a 2-es villamos csikorogva kanyarodik a város belső része felé (belváros, elegancia, dizsi, havaj, nápolyi, napszemüveg), még távolabb motoszkál-botorkál a fémforró síneken, elhagyott raktárépületek mellett, világvárost építünk, hirdeti a böhömnagy reklámtábla, Hajós könyökével a villamosfülke ablakpárkányára támaszkodik, nézi izzadt-lesújtottan a táblát, nyilván ottfelejtették valamikor, félig leáztatta az eső, töredezett a naptól (olyan, mint az ember, gondolta Hajós, mert az is hol ázott, máskor megtöretett, ó, ha valahova elmenekülhetne most, mondjuk az irodalomba, de erre semmi reménye), „világvárost építenek, a rosseb ott egye meg, miért nem ezt a nyomorult várost”, a villamos máris odébb dülöngél, a villamoson az ablakkönyöklő ragacsos, odatapad a bőr, az üveg koszos, hozzányomódik a világos színű trikó, Hajós melléről elindul egy nyirkos gyík, az izzadságcsepp lesurran egészen a köldökéig, nem áztatja át trikóját, éppen eléggé átázott már a nap folyamán, a kicsapódott só otthagyta nyomát; amikor belépett az első hivatalba, némi röstelkedés kerítette hatalmába, ejnye, no, így odaállítani az ügyintéző elé, de amikor harmadszor is azt hallotta: „nem”, pedig én kérem, csak azt szeretném… tördelte magát apróra, ekkor már nem érdekelte az izzadás, hátán is folyt a víz, minden nem, újabb kifacsart remény, „de hiszen nem kérek semmi rendkívülit, csak annyit, amennyi mindenkinek kijár, vagy legalább az embernek…” „Ezt bárki mondhatja…” dörrent a faarcú válasz, és lecsapott rá a tekintet: mire vár még?
Merthogy a jogszabályok… „a rosseb ott egye meg a jogszabályokat”, dünnyögte, ennyire futotta lázadása, leért az alsó lépcsőfokhoz, amikor rádöbbent: minden elveszett.
A villamos fékez, megáll. Figyelmét megdöglesztette a hőség és az ügyintézéssel teli nap, egy légy téved oda, nem is légy, dongó vagy inkább bögöly, motorzümmögés, sebesség, hirtelen fordulat a levegőben, ilyen mutatványra semmilyen technikai eszköz nem képes. Ekkora tömeg, kisujjkörömnyi, hogyan képes erre? Cikázik, villámlik, meghazudtolja a tömeghatás fizikai törvényét, a tehetetlenségi erő tovább kellene, hogy vigye, de nem, hány kilométeres sebességgel száguld, aztán egyetlen pillanat (annak törtrésze), s máris ellentétes irányba repül, ugyanolyan sebességgel. Lehet, hogy rá másféle törvények érvényesek, mint ránk, emberekre? – bámulja Hajós a szerencsétlen, mégis bosszantó legyet, bent rekedt az utastérben, a légy műveltsége nem terjed ki az üveges mesterségig, nekirepül a semminek (ő így gondolja), pedig nem semmi az, hanem üveg, majd újra próbálkozik: neki a semminek (megint így gondolja), pedig ismét csak az üveg. Ekkora ütközésbe az ember belehalna, ereszkedik egyre inkább alá a ragacsos hőségben Hajós, gallérral ellátott trikóján (adjunk valamit a polgári minimumra) több helyütt kiütött a só, petyhüdt alakja tapadt benne (nem is a teste, a lelke volt inkább petyhüdt), a villamos áll, a légy (dongó vagy inkább bögöly) zümmögő-riadt, hasztalan menekülési kísérlete, balra elöl, két épület között, az elhanyagolt folyópart mögött megcsillan a víz! Igen, a folyó!
Hajós felhörög: a menedék. Szájában töredezett a nyálkahártya, légcsöve sivatag. Remegés, forróság, por. Ó, ha belevethetné magát, a csobbanás édes gyönyörével, teste kifeszül a vízben, siklik, igen, siklik! Talán ezzel, talán így megmenekülhetne.
Korántsem nevezhető on-line fiúnak. „Menjetek a fenébe az on-line tudásotokkal”, morcsolta (mormogta és ócsárolta), ha valaki elé állt a pillanat ismeretének fontosságával. „Most, ebben a percben tudni, az életnek csak így van értelme!” Mit jelen ez? Hogy más sincs, csak a pillanat, és éppen ez a pillanat?
Hülyeség, de türtőztette magát, régebben kitört, széles gesztusokkal magyarázott (összenéztek, nevettek rajta), később lehiggadt, s már azzal vált furcsa kakadu-figurává, hogy minduntalan azt ismételgette: jól van, jól van… Nem kapott valamit az üzletben: jól van…, lábára tapostak: jól van – de ezen a napon nem mondta, hogy jól van. A pillanat kábszerélvezőinek nem hivatkozott Kirkegaard-ra: az életet csak visszafelé lehet megérteni, de a jövőben kell élni.
Az on-line, az on-line. A jól értesültek már tudják, a Wildwest bevásárlóközpont tetőteraszáról elszabadul a kötélen tartott léggömb, kosarában tizenkét fizető utassal (minden jelen időben történik). „Vásároljon, aztán tekintse meg a magasból a várost. Az élet önért van!”
A tartókötél hanyag eleganciával hullik alá, a léggömb pedig a benne lévő vásárszatyrokkal és dobozokkal emelkedik. („Jó lesz, drágám, ha magunkkal visszük, így a biztos”, szorítják hónuk alá a vásárfiát – ugyan honnan kerül oda ez az ódivatú kifejezés – on-line élni, apuskám, on-line!, és nem izzadnak, a bevásárlóközpontban légkondicionálás, a mélygarázsban a dzsip is légkondicionált). Emelkedik a léggömb tizenkét plázázóval (korszerűtlen kifejezéssel: emberrel), ők még nem tudják, nem látják, hogy elszabadul, vásárolnak: tele szatyor, tele has, még egy kis ráadás, anyukám! Fölemelkedünk! Nekünk áll a világ!
Nem tudják, nem látják, hogy a kötél elszakadt. Ettől kezdve a képlet (mármint a fizikai képlet) egyszerű: a léggömb viszi őket, egyre csak viszi, föl, föl, a magasba, ilyen szféra, olyan szféra (a szférák zenéje nélkül), troposzféra, sztratoszféra – pukk. No, nem a Szent Iván-éji álom Puckja, hanem a léggömb pukkja: nyomáskülönbség, szétdurran és a magassági mámortól megrészegült utasok aláhullanak; vagy még mielőtt ez bekövetkezne, egyszerűen megfulladnak. De most még nevetgélés, integetés, élvezet.
Hajós innivaló után kap. Gondolatban. Iszik valamit, a hűvös, szénsavas lé lefolyik a torkán. („Mit tetszik kérni? Vicét? Hát az meg mi?” – „Ja, kérem, a mai világ… Viceházmester: két deci bor, három deci szóda.”) Ha lefolyik a torkán (nagyot nyel szárazságtól repedezett agyag-torkában), ennie is kell valamit hozzá. Ruszlit. Talán ruszlit? Nem, azt végképp nem. Nagyapja olykor-napján ruszlit kért a feleségétől: „Anyi kérem, ha hozna ruszlit.” Befőttes üveg, hideg-lila tekergődző halféle, ecetes, hagymás lé.
Ez Hajós nagyapja. A ruszli első világháborús. No, nem az, amelyet Anyi elé helyezett kellő (tehát undorodó) teatralitással vacsoraidőben, a ruszli az Onyega és a Belaja folyó vidékéről származik. A hadifoglyokat kiadták munkára a parasztokhoz. Ott aztán nem volt más étel, csak a hatalmas hordókban pácolt ruszli. A földveremből fölsajdult az illata, ami persze amolyan elő-ázsiai illat volt, és nagyapa tuszkolta, egyre csak tuszkolta lefelé ezeket a nyers, ezüstös-lila halféleségeket. Hogy aztán ötven évvel később miért ezt kért a feleségétől? Talán a realitás miatt. Nehogy azt gondolja, hogy az élet csupa ruszli-mentes idő.
A villamos megmozdul, magával viszi a hőség-zsíros péntek délutánt. A kerületi hivatalnál („tanács, vagy hogy a fenébe hívják mostanában: önkormányzat, nekem akkor is tanács marad, mert csak azt ismerik: nem, nem, nem!) megtagadják az igazolást Hajósnak arról, hogy mennyire szegény. „Kérem szépen, én nem kereskedni akarok ezzel, én csak az életet… és nem is a magamét, hanem a fiamét! Kérem szépen!”
Kilökődik az utcára. Nem kell sietnie, a nyugdíjas nem siet, „apuskám, maga már csak a temetőbe siessen, nehogy lemaradjon valami jó helyről”, a bank, igen, a bank. Rándul a gyomor, ha a trikója alá nézne (galléros trikó, ennyit azért adjunk a polgári minimumra), véres izzadságcseppet látna alágördülni, legalább kétezer esztendeje gördül, most az ő inge alatt is.
Megnyomja az ajtót a bankfiókban, hűtött terem, a proszektúrák ilyenek, halottfagyasztás, csak semmi botrány, hogy kiszivárogjon a rothadó-bomló bűz, a pénz bűze, „húzzon sorszámot”, igenis, kérem, „várjon, amíg szólítják”, igenis kérem.
És előadja. Ajka remeg, megszorul szívében egy csavar, megszorul és megfordul, lélegzet eláll, sírna, sírna, mint egy taknyos kölyök, telesírná a világot, mit neki: az egész világot! „A fiam… tudja, kérem, a fiam… Persze, eladtam a lakásomat, hogy neki legyen. Az árát beleadtam a kicsi fiamnak… igen, de nem volt elég, kellett még a kölcsön… Nekem soha nem jutott, legalább neki… És most azt mondják, háromszor annyival tartozom, mint amennyi a kölcsön volt… és elviszik a házat, a kicsi fiam házát! Én odaadom a nyugdíjamat, én mindent odaadok, csak neki hagyják meg… Hogy nem elég?”
A bőgés vad dallammá rázta: „Nem elég? Nem elég!?”
A villamos, a 2-es villamos továbbhalad a belváros felé. Hajós elkoszolódik az izzadástól, „Haller utcai megálló”, meg se hallja, csak viszi, viszi a villamos, a 2-es villamos, mindjárt ott a belváros, dizsi, havaj, nápolyi, napszemüveg – „csak oda ne, csak oda ne”, nézi lihegve a folyót, talán az, talán, ha befogadná, és elnémítaná minden szenvedését, mert nem a halál, hanem a szenvedés…
A léggömb. Magasan a folyó fölött megpillantja a léggömböt, kosarában emberek, kihajolnak, integetnek, szétfeszíti őket a lendület. Kiabálnak is, de nem ér le a hangjuk. Hajós odabambul. A koszos villamosablakon orra turcsivá rövidül, és csak nézi, nézi a szálló embereket, a magasban szállongó embereket.
„Ott repül a boldogság!” A bankban elszáradt hangja egyszerre megszólal. „Ott repül a boldogság”, és mielőtt a villamos befutna a Petőfi hídi megállóba, Hajós fölkel a helyéről, nem zavarja, amint enyhe szürcsöléssel válik el ruházata a műanyagüléstől, megkeresi a legközelebbi nyitva lévő ablakot, könnyű lendületet vesz, kiúszik az ablakon, erős karmozdulatokkal hosszan előretolja a testét, belesimulni, siklani a levegőben, aztán tovább, föl a magasba, ahol a boldogságot gondolja.

 

A bizonyosság hamis hajszolása

 

Az ember életében három dologra vágyik: békére, biztonságra és bizonyosságra. Békét és biztonságot remél környezetében, s gondolhatja is olykor, hogy megtalálja. Békét remél, hiszen nincs háború, itt és most nem ropognak a fegyverek, béke honol a munkahelyen, a családban is, biztonságot nyújt az anyagi háttér, sokhengeres személyautó, minél több szobás ház, befektetésre rendelkezésre álló tőke, szóval biztonság, ha viszonylagos is, de biztonság – magyarázza a tanár az előadóban, tavasz van, nyitott ablakok, unott hallgatók, ismeretelmélet, miféle elvont okoskodás, a test ott, de a gondolat, a tekintet már nem, ám ekkor hirtelen, váratlanul, mintegy vulkánszerűen, a tanár hangja kilövell: – De kedves hallgatóim (dehogy hallgatják), a bizonyosság! Mégis ez foglalkoztatja leginkább. Ha el is leplezi maga elől, akkor is tudni szeretné, azt szeretné tudni: mi is ez az élet, az ő élete, meg szeretné tudni, miért ez az egész, amit létezésnek nevezünk, az ő léte, kikerülhetetlenül, semmi mással nem cserélhetően, és ez az élet megy, megy, rohan, zakatol valami felé, miközben az ember nem uralja létezésében önmagát, csak úton van maga felé. De eléri-e a bizonyosságot, nyilvánvalóvá válnak-e számára a legegyszerűbb kérdésekre adandó válaszok? Nem, kérem, éppen ezek maradnak válasz nélkül. Ki vagyok én? Mi a világ? Mi a viszonyom a mindenséghez? Mert – egyre jobban belelovalta magát – az lenne a logikus, hogy a világon ne legyen semmi. De ha van – toppan egyet, s élesen rikolt hozzá –, akárcsak egyetlen porszem is, és van, akkor ez olyan kérdéseket vet föl, amelyekre választ kell adnunk: miért van? Mi az oka? Mi a célja? Ki a mozgatója mindannak, ami van?
Hatásszünet, kifújja magát, egészen elgyöngült belé, megretten: beszél róla, közben ott az ő élete. Vajon mit képes vele kezdeni? Vagy a bölcsesség (ami annak látszik) elszakad a létezéstől, egyik nem éri utol a másikat, valami nagy hiány tátong – ez lenne a bizonyosság hiánya?
Tanár úúúúúr! – nyúlik el a hang, mint az odaragadt rágógumi. – Itt azt írják, rendkívüli helyzet. Különleges égi jelenség a város fölött. Összeült az Állambiztonsági Tanács.
A hallgató (a lányok vannak többségben, a közbeszólásra vihorásznak) továbbsimítja világtudó készülékét, ő már azt szívta magába az anyatejjel: ami nincs rajta a világhálón, az nem is létezik.
Na, erre mit szól a tanár?
Zagyvaság, kérem, zagyvaság. A média virtuális világot teremt, majd ezt próbálja valóságként elhitetni. Az ember kiskorúságának korát éljük. A történelemben még soha nem volt annyira hiszékeny, olyan könnyen manipulálható, mint napjainkban. A felvilágosult észre hivatkozik, közben értelme soha nem látott módon elborul…
Tanár úúúúúúr! Itt azt írják, a kormány közleményt adott ki: csak semmi pánik.
…értelme soha nem látott módon elborúúúúúl – ismétli a tanár, elborúúúlva az utolsó szót, mert látómezeje jobb oldalán, az ablakon túl egy nagy, egy hatalmas… (Hirtelenjében a régi vicc jut az eszébe, miért éppen ez, és miért éppen most? Milyen a szovjet törpe? Olyan nagy, olyan hatalmas!)… egy nagy, egy hatalmas, nem tudja megnevezni, micsoda, mintha léggömb, igen, mintha, de csak mintha, tehát mégsem léggömb, szóval valami, ott lebeg a magasban, ott lebeg fölöttük, az életükön, bizonyosság semmi, marad a bizonytalanság.
Közelít, és mind nagyobb, mind hatalmasabb. A filozófiatanár riadt arcán a szovjet vicc poénja riherészik (a szovjet törpe olyan nagy, olyan hatalmas), ijedtében bajszát majdhogy féloldalasra rágja, „meneküljünk, az előadásnak vége”, rikolt belőle a félelem, haladjunk, hadd lobogjon a hajunk, uccu neki – és más, efféle népies mondókák ritmusára fékeveszett rohanás.
A filozófus persze megkérdezhetné: – Na, de hölgyeim és uraim! Miért e rohanás? Hát nem ismerik a régi slágert, hiszen már az is megmondta: hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgysem tudsz.
A filozófia persze fogalmi viszonylagosság. Nagyjából egy könnyű viccben – találós kérdésben – összefoglalható: – Két ember megy a sivatagban és izzadtan, erejüket megfeszítve visznek egy hatalmas követ. Miért cipelik? Hogy ha jön az oroszlán, eldobják, és gyorsabban tudjanak futni.
A filozófus azonban ember. A léggömbmicsoda hatalmas árnyat vet a földre, horrorfilmek, vagy ahogy a művelt személy mondja amerikaiul (ma nagyon amerikaiak vagyunk, anyukám), thrillerek szárnyát tárja szét a gömb, de ez mégsem film, hanem maga a valóság (ugyan, megmondta már valaki, mi a valóság?), a filozófiatanár hózentrágert visel (hózentróger, általában így mondják, és a tróger lehet, hogy jobban illik hozzám, már ami a megélhetésemet illeti – liheg rohantában a filozófiatanár), a hallgatóság nyomában, sőt, átgázol rajta, az életösztön átgázol minden filozófián…
De hová rohanunk? Kispajtások, hová rohanunk?
Az ember csodaéhes. Nyáladzik, hogy egyszer végre jöjjön valami csoda (mi más lenne ez, ha nem a bizonyosság kívánása?), és attól reméli… mit remél?
A kormány mindenesetre a helyén van. Ezt közli a művelt nyugattal és a világ közvéleményével.
Kirohanni az utcákra, a mezőkre, föl a fára, minél közelebb lenni hozzá? Vagy elbújni, ha kell, mert az ember ilyen, efféle produkcióra is képes, elbújni az egérlyukba is? Netán az ócska háztetők alatt bújva géppisztolysorozatokat eregetni a nagy-böhöm szörnyűségre? Netán háromszögletű vörös nyakkendőt lengetve, pajkos dallammal vonulni a nagy moloch elé: érctorkok harsogva zúgják a szélbe felszabadítónk hősi nevét…
A filozófus hazaszalad. Drágám, csomagolj, a legszükségesebb holmikat, ami a gyereknek kell. Sapka, sál, kesztyű…
Boka fölé érő, lengő nadrágjában, diszkrét pocakján nadrágtartó nélkül nem áll meg az öltözet, az előszobából még visszapillant; ahogy mondtam: sapka, sál, kesztyű…
Hová mész?! – a nő ösztön-sikoltása, a nők tudnak legtöbbet az életről, ők nem értelemmel, hanem ösztönükkel ragaszkodnak hozzá, élettovábbadó biológiai ösztönnel, anyaösztönnel, ne menj, rebeg ki belőle, bömbölne, hogy visszahozza ezt a komikusan kócos, pocakos, idétlenül nadrágtartós férfit, a férjét, de a gyerek, alszik a gyerek, csak semmi hangoskodás.
Ajtó csapódik, a történelem megszorul. A hatalmas gömb – léggömb, moloch, ki ismeri ki magát? – egyre ereszkedik. Ki az utcára, hogy lássák onnan fölülről, itt emberek élnek – hahó, mi emberek vagyunk, a kicsi alszik, nemrég szoptatta meg a feleségem, hahó, nehogy megijedjen és fölsírjon.
Csak valakit látna, ismerős arcot, de már mindenki ismerős, belekapaszkodik a mellett állóba – barátom! –, magához öleli, a léggömbnemtudommi egyre ereszkedik, a kormány nyilatkozatot ad ki: a legmesszebbmenőkig készen állunk a tárgyalásokra, népünk érdekében nem támasztunk feltételeket…
Hiába okostelefon, világháló, twitterüzenet, már senki sem hallja ezt a hangot, egy lázálmos férfi (nem, inkább az asszony lázálmos és azután a férfi, mert az ő akarata az asszony akarata) azt hajtogatja: a megváltó érkezik, lássák meg, emberek, a megváltó érkezik! Feltekint az égre, széttárja kezét, beleöleli a léggömbnemtudommit, a tömegbe gyülekezett emberek bambán tekintenek rá, de nem bántják, mégiscsak jó, hogy itt van, együtt jobb meghalni, a magány a legborzalmasabb, együtt meghalni, mindannyian, akkor megszelídül a végzet, és ereszkedik, egyre csak ereszkedik alá a hatalmas moloch.
Kiáltás: kinél van fehér zsebkendő? Egész lepedő kerül elő, szűzi, szent lepedő, embertisztaságú lepedő, egy konyhai fölmosófára kötik (a szelfibot eltörött alatta, az csak a kíp szmájlingokat bírja el), leng a szűzi, szent lepedő-zászló, itt vagyunk, hahó, itt vagyunk, csak élni szeretnénk, megadjuk magunkat!
Minek adja meg magát az ember?
A barométeren visszafordul a mutató, a változó, majd az esős idő felé zuhan. Miféle vihar várható? Egy hang: barátaim, honfitársak, figyeljetek rám! Egy másik: mit akar maga ezzel a shakespeare-i memoriterrel? Nem temetni jöttem Caesart, gratulálok, maga igazán művelt, bár lassanként szigorított börtönnel büntetik a műveltséget, hja, kérem, ilyen időket élünk. Én csak azt akarom mondani, hátha a felszabadítók jönnek el közénk! Hagyják abba a géppisztolysorozatokat a padlástérből, ne dobjanak Molotov-koktélt, ne lengessünk megadás-zászlót, nézzük néma áhítattal, és várjuk, várjuk, hogy közénk jöjjenek…
Megfontolandó, pusztulás helyett egy kis élet, életben maradni, ha kell, a részleges tisztesség árán is, idézi-dünnyögi a filozófus, a körötte állók felismerik; azt mondja, megfontolandó? És megy tovább a hír: a filozófus szerint megfontolandó… Bevonják a géppisztolyokat, bevonják a fehér zászlót: sem ellenállás, sem megadás. Néma állás.
Némán áll a szép sokadalom, ünneplőbe öltözteti a lelkét, hátha, esetleg, hátha… És várják odafölülről.
Az égből a nagy valami aláereszkedik. Szó megszökik, szív megreped. Soha még ekkora csönd, soha még ekkora némaság. A nők ciklusa nem engedelmeskedik a holdhónapok ritmusának, a csecsemők cumi helyett káromkodnak, a nők teje elapad, mellük fonnyadtan hullik alá, belekapaszkodnak az egyetlen maradékba: drágám, mikor jössz haza? Várlak.
Finom, utolsó koppanás. A léggömbnemtudommi alá kötött hatalmas, lánctalpas kosár hozzádörgölődzik a földhöz. A filozófus felesége otthon már összecsomagolt. Igen, drágám, ahogy mondtad: sapka, sál, kesztyű a kicsinek, csak ő ne fázzon, mi valahogy majd kibírjuk… Csak menekülhessünk! Aztán megáll: de hová, hová lehet menekülni az élet elől?
Néma suhogás. És ebben az egyszeri, csonka csöndben harckocsi-sapkás emberek emelkednek az égi kosárból, gépfegyvereik ra-ta-ta-ta, körbe-körbe, derékba lőtt gyertyaszálak az emberek, a filozófus még levegőt vesz: hol a bizonyosság, ha már minden mást elveszítettünk, legalább a bizonyosság, és ekkor hosszan, időtlenül hosszan, időn kívül hosszan éles villanás, és eléri testét a…

 

Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2014)

 

Cimkék:


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás