Lukáts János: Zendülj, Zemplén!
Akáció, Vakáció…! – a legszorgalmasabb diákok még bizonyosan érzékenyen vették a búcsút egy egész hétre az iskolától, amikor Viola tanárnő és az ő leghűségesebb útitársa már maguk mögött hagyták a rózsadombi tanintézetet. A nyár derekán a délnyugati országrészt barangoltuk be (az Őrséget), az ősz utóján pedig úgy döntöttünk, hogy északkelet felé „nyújtják ki érdeklődő csápjaikat”: Zemplént akartuk körüljárni, völgyeit-hegyeit végigvizslatni, számos várát szemügyre venni, és amit még az alkalom fog nyújtani Zemplénben.
A Hernád völgye kínálkozott a legalkalmasabb útvonalnak, itt balról a borsodi dombok integetnek szerényen, jobbról a sötét és szigorú zempléni hegyek hívogatnak: – Gyertek, ha mertek! – Megy itt nagy út országok és városok között, meg kis út is a faluk között, mi ez utóbbit választottuk. Vizsolyra (és Vizsolyból) készültünk: a magyar nyelvű bibliából Viola diáklányként dolgozatot írt (nem volt az olyan régen), az útitárs egy négysoros rigmust faragott a bibliát őrző istenházára. Pénteken este öt után azonban a templomot zárva találjuk, a szentírás mára olvasatlan maradt. Sóhajtva indulunk tovább, Szent Gergely, akinek itt hegy viseli a nevét, majd’ 800 méter magasból biccent felénk együtt érzően.
Göncön átsuhanunk, a templomkert ama Károli Gáspár szobrát őrzi, aki – gönci prédikátor volt – maga, gyalog vitte át az elkészült kéziratlapokat Vizsolyba, a nyomdász Mantskovits Bálintnak, öt-tíz oldalanként, három-négy naponként, hóban-fagyban. Az első teljes magyar biblia apró építőkockáit, máig mondott mondatait. Károli a szobron is – mi mást tehetne – ír, fordít, igét hirdet.
A „huszita ház” kemény fekete-fehér sziklakőből rakott építmény, lőrésekkel, „menekülő útvonallal”, ahogy a kor megkívánta. Hogy huszitáké volt-e, nem biztos, de a XV.-XVIII. században, ezen a gazdag útvonalon, ahol aranyat és tokaji bort szállítottak, szükség volt óvintézkedésekre. Ma békés tájház.
Itt aztán be a hegyek közé, a nap már lefelé tart, tegnap volt újhold, a karcsú sarlót lessük, az út menti tó tükre megreszket az esti szélben, begurulunk Telkibányára. És keressük az Ezüstfenyőt, mármint az ilyen nevet viselő szállodát. A Károlyi-család kastélya volt hajdan, a domboldal fái közül tűnik elő megújított, karcsú alakja, de – most, este – inkább lámpái adják hírül, hogy itt minket vártak. Leparkolás és lepakolás után elővesszük meggémberedett lábainkat, és a koraestében a kisváros bejárására indulunk.
Bányaváros volt ez már félezer évvel ezelőtt is, – sőt, akkor volt csak igazán. Aranybánya volt alatta-körötte, ásvány, érc, drágakő. Akkoriban ekkorák voltak a bányavárosok, Telkibánya tagja volt a felvidéki bányavárosok szövetségének (mint legkisebb). Nagy dolog volt ez: gazdagságot jelentett, biztonságot adott, tekintélyt. Most szépen befut utcáival a völgyekbe, patakjait kőpartok közé tereli, a főutcán panziók mutatják cégéreiket, temetőjét a dombtetőre vitte. Nagy az esti csend Telkibányán. Fölsétálunk a keleti „végekre”, itt a Múzeum, ritka-szép ásványgyűjteménnyel, amely azért inkább a régi gazdag időkre emlékeztet. Az útkanyar fölött előreugró sziklabérc, rajta különös emlékmű: a hajdani aranybányászok szoborcsoportja. Keményfából faragott négy figura, a bányászok ritkán öles termetűek, ezek „a mi bányászaink” is egy fejjel kisebbek nálunk. Az egyikük csákányt emel, a másik kalapácsot, a harmadik az ásóját szegezi a földnek, a negyedik puttonyt hord a hátán, követ, ércet cipel benne. Hogy azért mégis aranyásók, ezt a szobrok okkersárga színe mutatja. Itt állnak egész évben, hóban-fagyban, fogadják-búcsúztatják a Telkibányára látogatót. Péntek este van, most mégis fényárban készülhetnek az éjszakai műszakra.
A múzeum oldalánál egyetlen ivó ablakfénye árválkodik, a bányászok egészségére koccintunk, meg hát – közel a Tokaji-hegy, megkóstoljuk az idei termést (de talán ez még a tavalyi). Fáradtság rohanja meg a világjárókat, hosszú a város patakparti főutcája, idővel csak visszajutunk Ezüstfenyőnkhöz.
Vacsorára hangulatos, elegáns teremben terítenek, ebből vadvacsora lesz, de hiszen azt is Zemplén küldi, meg azokat a színes, kerek üvegtallérokat is, amelyek minden asztalt díszítenek egy-egy maréknyian. Az ebédlő hosszú fala végig üveg, ott kívül volna most jó üldögélni, és lenézni a fák között a pislákoló városra. Majd nyáron, valamelyiken. Álmosan vonszoljuk magunkat első emeleti szobánkba, és már alig marad erőnk, hogy szobánk valamennyi szögletét megszámoljuk.
A szombat „a kultúra napja”, de hát melyik nem az?! Ma napfényben indulunk visszafelé, a tegnap délutáni úton. Kevéssel Telkibánya után szarvas lépeget keresztül előttünk, ránk néz és tovább vonul a domboldalba. Ő nem fél, mi ámulunk, ilyen közelről és ilyen barátságban még nem láttuk ezt a pompás nagyvadat, megjelenését jó előjelnek tartjuk.
Violának eszébe jut Hejce, amely falunak az útikönyvből vette hírét. Ezer évnél régebben áll itt, a hegyek ölében, alig kétszáz lakos lakja. Palotája püspöki pihenőháznak épült, „azokban az években” püspöki büntetőtábor lett, ma idős apácák otthona. A templom körül erőd, egy részét a századok bizony meggyötörték. Talán temető is volt itt, ma négy komor kopjafa emlékeztet a XX. század zivataros napjaira. A faragások művészkézre vallanak, egy helybéli „famíves” alkotásai, hasonló „famívek” a falu közterein többfelé késztetnek megállásra. Hejcén fut keresztül a Szerencs-patak, fölötte kőhidak ívei, sorban, szinte vetélkednek díszes kiképzésükkel. Hagyományőrző porták, a patak partján kőfaragások, néha alig néhány vésőcsapásnyi, de alkotója a sziklába belelátott asszonyarcot, leányfejet, sőt, magát Ádámot és Évát is.
A falu azonban egyúttal riasztó emlékhely: 2006 januárjában a közeli hegynek ütközött egy szlovák békefenntartó repülőgép, negyvenkét áldozatának tiszteletreméltó emlékművet emelt a két ország közös akarattal – az emlékmű szoboralakja a felhők közül a földre zuhanó embert ábrázolja.
A váratlanul megtalált falu és a belénk ivódott látványok emlékével kerülünk vissza tervezett útvonalunkra: Vizsoly ma nyitva, az Írás olvasható, vagy inkább: üvegen át megtekinthető. Láttuk már néhány éve, de látása mindig biztonságot jelent, különösen mióta ismeretlen kezek eltulajdonították, külföldre hurcolták, s miután végül megkerült! A vendégkönyvbe beírom a magam négysorosát a vizsolyi templomra: „Őrizd, hát, a nagy csodát, / magyar nyelvű bibliát. / Szólj Uraddal, Isteneddel,/ hogy ne fogyjon itt az ember!” Aztán Viola megtalálja Reményik Sándor versét a templom falán (A fordító), ha előbb látom, talán megtartom magamnak a magamét. A templom a román kort idézi, példás rendben hordozza a századokat, és felel meg bibliaőrző hivatásának. A gyülekezet – a helyi szóbeszéd szerint – mára sajnálatosan megcsappant, alig huszonöt fő, de a vizsolyi gyülekezetnek „élnie kell”, legfőbb zsinati határozattal.
Vendégcsoportot várnak, minket kitessékelnek a templomból, de hát láttuk, amit látni akartunk. Amíg megérkeznek hivatalosék, a templomkert diófáját kérdezzük az idei termésről. A dió – mint a fűszál, kapkodjuk zsebbe, szatyorba, kicsit röstelkedünk a helyhez talán méltatlan kapzsiság miatt, azért mégis tesszük.
De most aztán be a Zemplénbe, a sűrűbe, a magasságok mélyére. Völgyek barázdálják erősen, a hegyek mögött két-három sorban további hegyek, meghökkentően szabályos félgömb-hegyek, meg heverő vadakra emlékeztető formájúak (talán bölényre, lomha macskára). Egybefüggő erdők, völgyfőkben eredő patakok, két hegy között kevés a nyereg, több a völgy. Amin haladunk, gyakran inkább vadcsapásra emlékeztet, mintsem útra, a kanyarok megszakíthatatlanok, az erdők az út két oldaláról gyakran egybeérnek, fekete-zöld, cirmos alagutat képeznek. Komlóska, Mogyoróska – kicsi falvak ezek, a hegyek tenyerén bújnak meg, miként a könnyű komló, az apró kerek mogyorószem. Az őszi délelőttben szinte égi jelenésként tűnik elő a regéci vár. Minket figyelmeztet a magunk szabta úti program, amelytől ma egyszer már úgyis eltértünk. Keletnek, aztán délnek tartunk, Tolcsva is megérne egy gyalogsétát.
Tolcsvára már a Tokaji-hegy csúcsa oda látszik (vagy majdnem), ideje volna megszakítani az utat, és valami demizsonba való emléket beszerezni. Viola szeme csalhatatlan (nem hiába a környék szülötte!), a nyitott pinceajtóból felismeri az alant rejtőző gazdát és a csak miránk váró ízlelnivalót. Hűvös és nyirkos a tolcsvai pince (a többi jó pince is!), falát mintha zöld bársony borítaná, ujjammal végigszántom, tudom, hogy ez a nemes penész. „Gazdánk” baráti szóval fogad és kóstolást kínál, én vállalom a feladatot, Viola csak az orrával szimatol a pohárba. Hordónak, ama ősi fadongás, vaspántosnak nyoma sincs, ezek metálszín hengerek, ilyen-olyan mérőkkel és mutatókkal felszerelve, (tudom, csak „modern pinceügyekben” járatlan beszélhet így, de a hengerekben megbúvó tartalom mintha többet jelentene a csillogó külformánál). Gazdánk tüskehajú, mosolygósan ősz férfiú, nemrég még a város polgármestere volt, most megváltozott tevékenységében is – lám – fölkeresik a tolcsvaiak, megosztják vele a gondokat, ő pedig velük a poharakba valót. Nekem az elsőnek megnyelvelt furmint a kiválasztottam, Violának a muskotály – férfi ízlés, női ízlés.
Tolcsvától egy ugrás Sárospatak, ezt a vidéket – tapintatosan – már Hegyaljának hívják, dél felé végtelen a szemhatár, de észak felől figyelő szemmel tekintenek le az utazóra a sátorforma hegyek.
Sárospatak egy évezrede része a magyar történelemnek és a magyar kultúrának. Szent Erzsébet, Lorántffy Zsuzsanna, Comenius, Rákóczi fejedelem – ők mind Patakhoz kötődnek, emlékük (de alakjuk is szoborba, táblára vésve) tapintható-olvasható a városban. Ha Sárospatak, akkor Rákóczi-vár és ami körülveszi, – élményt gyűjtünk, nem szigorú múzeumi szemlét tartunk. Fejedelmeké volt a kastély, Lorántffy Zsuzsanna hozományaként a Rákócziaké, a védelmet fölé a Vöröstorony biztosította. A kettőt a Perényi-loggia fűzi egységbe, kiváló reneszánsz feljáró és árkádsor. A kastélyban lovagterem, a követek fogadóterme, fejedelmi igényű lakószobák, bútorok és berendezések, beleértve a kandallókat, a fali csempét, a mainál rövidebb ágyakat, de még a szükséges mellékhelyiségeket is. A délutáni nap mozaik üvegablakon át süt be abba a sarokterembe, amely – tetődíszéről – a Sub Rosa nevet viseli, a szerződéskötés (zordabb szóval: összeesküvés) helyére, a Wesselényi Ferenc vezette mozgalom idején.
A Vöröstorony öt emeletéből kettő inkább pince, sziklából és sziklára épült, a hűvös alsó szintek az élelmiszer tárolására szolgáltak, és kút indult innen a Bodrog egy földalatti mellékágába, – akkor még iható volt a magyar folyók vize.
Feljebb kápolna, romantikus, ifjú lelkek manapság újra köthetnek benne házasságot. Előterében két csodálatosan faragott figura: Szent Péter és Pál, lendületes kézmozdulat, szél lengette szakáll, térítésre készek, mártíromságra, – másik pataki templomba állította őket a barokk kori faragó, itt mintha inkább emberközelben volnának.
A Vöröstorony azért vár, bástya, támadásra számít és védelemre szolgál, öles falak ölelik, rajtuk háromnyílású lőrések a tornyot övező várárok irányába. Szakállas puskák, elöl támasztó lábbal, hogy célba találjanak. A torony tetején ágyúállásokat képeztek ki (a jámbor hírű Lorántffy Zsuzsanna parancsára), be is omlott a tetőzet egyik sarka, de az ágyúk maradtak. (Vajon hogy vitték fel az ötödik emeletre az ágyúkat?) A XVII. században olyan hang- (beszéd) továbbító járatot fúrtak a sziklába, amelyen a parancsnok és a katonák több emeletnyi távolságból is szót válthattak. Magyarország leginkább épen maradt várában járunk.
A város tengelyében impozáns gótikus csarnoktemplom magasodik, a patakiak szerint talán itt keresztelték az újszülött hercegi leányt, a későbbi Szent Erzsébetet (más vélemények szerint Budán). Egy biztos: innen indult ama távoli Türingiába, adakozással töltött, rövid életébe. Vajon valóban lóháton tette meg az utat, miként a bronzszobor mutatja, női nyeregben, a XIII. század elején?
Megélénkül a szél, hull a levél, gyűlik az avar, a gyaloglónak lassan bokáig ér. Egyesek élvezettel csörtetnek a zörgő levélözönben, sietnek a hatalmasok várától a tudomány várához. Lelkes, fiatal vezető kalauzol végig a Kollégiumon, a történetét bemutató termeken, a réges-régi szertári tárgyak gyűjteményén, amelyeket még Comenius szerzett be (pl. a laterna magicát, vagy a térhatású papírszínházat). És természetesen a Kollégium büszkeségét, a nagykönyvtárat, ahol az állomány és az épület egyaránt komoly értéket jelent. A Kollégium árkádjai alatt dombormű-sor mutatja be a város, az iskola főbb eseményeit, személyéit: a császáriakkal harcot vívó asszonyokat, a gályarabokat, az utóbbiak között találunk ismerős nevet.
Már az este száll lefelé, mire el tudunk szakadni Sárospataktól, a Tengerszem felderítésére csak tétova kísérletet teszünk. A hegység apró falvai szerényen húzódnak meg az út mentén, a falukat temetők teszik teljessé. Halottak Napja közeledik, apró mécsek, imbolygó gyertyák sora mutatja, hogy az itt élők emlékezetükben őrzik a hajdan voltakat. Keresztül Újhelyen, a zempléni kanyarokon át, meg sem állunk az Ezüstfenyőig. Rászolgáltunk a mai vacsorára: vaddisznó és vadragú a kínálat. És fejcsóválva vesszük tudomásul, hogy némelyek a színes üvegtallérok közül nem átallnak egyet-egyet zsebre tenni, ami – ha emléknek szánják – azért megbocsátható cselekedet.
De a vasárnap most már a napé és a természeté legyen, úti célunk a Nagy-Milic, hegységünk legmagasabb pontja, de ehhez valamelyes kerülőt kell tennünk. Előbb nyugatnak, aztán északnak fordulunk, begurulunk Abaújvárba. A település hamarosan ezer esztendős lesz, 1049-ből szól róla az első följegyzés, a megye róla kapta nevét, az „újvárból” már régi romok sincsenek. Az Aba nemzetség birtoka volt a falu (akkoriban mezőváros), a környék. Az országhatár ma a domb alján húzódik, túl rajta kémények és kohók okádnak kormot és füstöt. Az ezeréves erődtemplom kertjében állunk, tehetjük, török itt sose járt. A parókián föltételezik rólunk a jó szándékot, kezünkbe adják a kulcsot, vegyük szemügyre magunk a templomot. Támpilléres erődfalai régiek, tornya XIX. századi, nem is illik igazán a templom elé. A falat, a mészréteg alatt festmények sora díszítette, belőlük – töredékesen – elég sok megmaradt, talán a trónoló Úristen szentek társaságában, lejjebb maga a templom képe, esetleg a sírba tétel. A boltíveken, a kék mennyezeten kisebb és nagyobb csillagok százai, a templom istentisztelet célját is szolgálja – természetesen. A templom előtt óriási gesztenyefa, csak alsó ágai terjednek kétfelé, a törzs nagyját vihar törhette le, a templom most mintha jobban látszódnék, de védtelen!
Nevettetően kínos közjáték: az útszélen, a nyomókútból vékony sugárban csorog a víz, elzárnám, hogy ne ömöljön hiába. Amikor a nyomókart megérintem, a víz zuhogni kezd, és elönti az útkereszteződést. A falut, a templomot, Újvárat áradás fenyegeti, nem áll el a víz se szép szóra, se erőszakra. Szólni kéne valakinek – és már majdnem szólok. Viola odanyúl, a kút vize egy pillanat alatt megszűnik folyni. Hát… volt szent, aki vizet fakasztott a sziklából, Viola szárazságot teremtett.
De most aztán a Nagy-Milic, felkanyarodunk Magyarország legészakibb pontjára, ami egyúttal a Zempléni-hegységnek is a zászlóshajója, majdnem 900 méter. Ugyanúgy közelíti a 900-at, mint az Írottkő, ott, nyugaton. Ott a kéktúra kezdőpontja, a Nagy-Milic a végpont. Karbantartott, elviselhetően emelkedő az ösvény, szépen kitárul a környék, mélységes őszi erdők, napfény és rozsdarőt rengeteg. Aztán balkézről a turistaút az országhatárhoz csatlakozik. A Nagy-Milic, hurrá! Itt a vége… A határkő mellett obeliszk, szlovák címerrel. Most kerülünk egyet, a Kis-Milic ide alig egy kőhajítás. A régi térképeken (mondjuk tíz és húsz évesen) ez a név nem szerepel. A Kis-Milic alig tíz méterrel alacsonyabb, fölötte vadonatúj kilátó, négyemeletes, hatvan lépcsős, talán még az obeliszknél is magasabb, nem baj. Körpanoráma, a Tátrát is látjuk, havas, tarajas-bérces, két helyen is előtűnik, összekapunk, hogy vajon melyik az igazi Tátra. Aztán kibékülünk, és attól kezdve egymást Nagymilicnek és Kismilicnek nevezzük. Kézen fogva baktatunk vissza Muki kocsinkhoz, a leút a felút egy negyede.
Hollóháza ott a völgyben nyújtózik, részt vehetne – miként Telkibánya is – a legszebb fekvésű magyar település címért zajló versenyben. Aranyat kerestek – kaolint találtak, Hollóháza felvirágzott a kaolinból, a porcelánból. Múzeum, mintaüzlet, sokféle ízlés és szín, praktikus cél, kinek mi tetszik. Nemigen van magyar háztartás hollóházi porcelán vagy kőcserép nélkül. A falu közepén különös kálvária: a keresztút porcelánra festett képei, Krisztus alakja mindegyik képen fehéren villan elő.
Már a kis-milici kilátóból láttuk… A füzéri vár ékszerként uralja a környéket. Fennmaradt alaprajzok és megbújt romok alapján bizonyosan a középkori formájában újították meg. Erős bástyák és elegáns, fehér tornyok együttese. Az épületekben korabeli (vagy azt idéző) berendezés, a várudvaron akár lovagi játék is rendezhető (bár lovakat ide felhozni olyasfajta produkció lehet, mint ágyúkat a Vöröstoronyba). Lenyűgöző a kilátás, teljes körpanoráma, a nap bevilágít a völgyekbe, a domboldalak bársonyos barna-vörösben. Vajon hány napig tart még az ősz engedélyezett színpompája. Perényi koronaőr 1526 után ide szállíttatta (mentette) a Szent Koronát, egy évig rejtegette ellenségektől, és nyugtatta híveit, hogy a korona jó helyen és jó kezekben van. A magyar történelemnek ezt a páratlan fejezetét vajon miért nem írta meg még egyetlen drámaíró sem? A koronaőri rangot-nevet ma a község lélekmelegítő vendéglője őrzi.
Hazafelé (mármint Telkibányának menet) meg-megállunk, és percekig szemléljük – hol némán, hol zajosan – a színek kavalkádját, amelyet a természet bükkből, fenyőből, öreg tölgyből, óriás platánból kevert ki egységessé és százárnyalatúvá. Ahogy a nap mind lejjebb bukik, a színek szinte percenként változnak, bűvölnek újabb árnyalattal és vesztenek világosabb fényeikből.
Telkibánya aranygombosnak neveztetett az elmúlt századokban, gazdagságát bányaszerencsétlenség szakította meg, a hajdani gazdagság elenyészett, de a hajdani jó híre megmaradt a városnak. Ma hétfő van, felhágunk a dombra, ahová a város két templomát is építtette, s amelyekből, amit lehetett, példa-szépen meg is őrzött. Szent Katalin nevét egy helyreállított kápolna hordozza, körülötte az „ispotály” alig térdig érő romfalai, kórház volt itt békés és harcias időkben, a romok fölé dió- és gesztenyefa hullatja termését. A református templom berendezéséből valamivel több maradt meg, egy falra írott szöveg tájékoztat történelemről és szomszédságról, hitről és még sok mindenről. Az ősi felező nyolcas ritmusban írott vers-fohász teljes szövege itt áll leírva: „A nagy régi templomoknak / kőfalai elomlának / rakás kövek mint nézőknek / itt mutatják ők szemeknek / régen város volt ez helyen / Sigmond király idejében / két templomok, nagy tőtések / arany bányák és sok érczek / az mely árok bizonyítja / Bonfinius ezent írja / de a dúló rabló csehök / elpusztíták a pártütők. / A Krisztusért immár kérünk / édes atyánk légy mivélünk / e templomod kis sereged / őrizd, nőjjön dicsőséged !”. Sepsy János helybeli lelki pásztor 1624. augusztus 26. A templom körül kopjafák, a jelek rajta „beszédesek”, elmondják férfi vagy nő, ifjú vagy éltes korú fölé állították.
Utolsó napunk, csokorba szedjük, ami eddig kimaradt. Ma vargabetűt teszünk, kelet és dél felé eddig csak eltekintgettünk. Amikor Zemplén önálló megye volt, a kárpáti határig kifutott, Sátoraljaújhely volt a megye székhelye. Zemplén mára megkisebbedett, Újhely nem székhely, és a mai határ nem az a határ. A város szélén keresztülgördülünk a Ronyván, átsietünk a szlovák Újhelyen, ez itt már lapos vidék. Közel esik Újhelyhez Borsi, Rákóczi fejedelem szülőhelye. A Rákócziak a környéken sok birtokkal, kastéllyal, várral bírtak, a borsiban szülte meg fiát Zrínyi Ilona. A kastélyhoz időskorú, rokonszenves úriember igazít el, valamelyes akcentussal ejti szavait. A kastély áll, a homlokzat viszonylag ép, bár vakolat nem védi. A főkapu oldalánál feszület, előtte a fejedelem bronzszobra, méltó az ábrázolt személyhez. Nyírfa és egy fiatal platán zöldell. A platán mellett tábla: „Rákóczi szabadságharc 300. évfordulójának emlékére ültettük ezt a platánfát (Platan Platanus) Hidvégi-Ustos Pállal, aki kerékpárral járta végig 3100 kilométeren keresztül a szabadságharchoz és II. Rákóczi Ferenchez kötődő helyszíneket tandemben Szántó Sándor vak fiatalemberrel. E Rodostóból hozott facsemetét az ottani és még 60 a szabadságharchoz kötődő településről hozott földbe ültettük el 2011. július 21-én. Hálával és köszönettel II. Rákóczi Ferenc Polgári Társulás.” Gondolatban kezet szorítunk a két kiváló fiatalemberrel. A kastély kapuja zárva, de oldalról bejárható az udvar. Szégyenletesen elhanyagolt, láthatóan hosszú ideje, ami támogatás jutott ide (nyilván elsősorban Magyarországról) az a tetőre került, hogy legalább a beázást elkerüljék. Lehangoló kép, nyilvánvalóan tudatosság áll mögötte.
Átkelünk a Bodrogon, és kis kerülővel visszatérünk Magyarországra. Pácin réges-régi település, a Mágóchyak építettek a falu valamelyest magasabb dombjára reneszánsz palotát, bástya nélkül, árok nélkül, évszázadokig laktak benne, és élvezni tudták a kényelmes és elegáns berendezést. Ma múzeum, de mintha ismét keresnék a lehetőséget a régi funkció felélesztésére. A szomszédos Karcsa temploma két, egymást bővítő körépítmény, hibátlan zsindely fedi. Oszlopfői évszázados faragásúak, kapuja bélletes, a templom mellett fa harangláb, mérete okán nyilván a tűzfigyelés funkcióját is betöltötte. Karos temploma, a szomszéd dombtetőn szinte megbúvik kertek és gyümölcsösök ölelésében-szorításában. Keskeny, zegzugos út vezet fel a bejárathoz, idős hívők bizony nehezen jutnak el idáig. A három falu templomai, kastélyai régi embereket, régi mestereket idéznek. A török hódoltság másfél évszázada ezt a vidéket megkímélte, a történelem errefelé – a középkor elmúltával is – mintha töretlenül folyt volna tovább, az erődtemplomok, a várkastélyok a hegycsúcsokon mintha épebben maradtak volna korunkra. Az évezrede élő faluk ma is természetes szemlélői Zemplénnek. Csak néhányat látogattunk végig, futtában, de mindegyik megérdemelné a figyelmet, az érdeklődést. Minket pedig utunkon inkább a véletlen vitt el erre-arra. És most… Siessünk, minket várnak Újhelyben. Vissza a Bodrogon, vissza a városba!
Újhelyen évek óta építik és fejlesztik az új szórakoztató központot, amely egyúttal izgalmat és lendületet is kínál: kötélpálya a Magas-hegy tetejére (azért ez is magasabb 500 méternél!), bob pálya a kötélpálya árnyékában, kabinos kötélvasút és egyszemélyes sikló két szörnyű magas hegy között. Ívelő vonalak a levegőben, díszdoboz forma, sárga légi kocsik, ujjongó gyerekekkel és vállalkozó kedvű fiatalokkal, akik bizonyosan élvezik mind az égi-földi kínálatot. Mi megegyezünk a libegőben, föl aztán le, a kilátás élvezete céljából. A múltból, a középkor emlékei és kövei közül mintha egyszerre a jelenbe (s már akár a jövőbe) rántaná látogatóit ez a zenés, hangos, megsikongattató szórakozás, de ez így van rendjén egy volt megyeszékhelyen, amely keresi (ismét keresi!), miként tehetné vonzóbbá a környezetét.
Újhely régi-újdonsága a Magyar Kálvária, a méltatlanul lerombolt és a közelmúltban felújított emlékhelyet 2016 tavaszán adták át. Megannyi bástyaforma építmény, a Trianon után elcsatolt magyar városokért, emlékeztető szövegidézetekkel, a hegy derekától a hegy tetejéig kígyózó úton. A tetőn Szent István emlékkápolna, a kápolna fölött kőből formázott korona. Még éppen rásüt a nap, amikor fölérünk. Felvillannak ránk Sátoraljaújhely fényei, a szomszéd hegyről áthallatszik a fiatalok vidámsága.
Telkibánya bejáratánál (innen megközelítve: elején) még megállunk. Feltapogatózunk a dombra, ott töprengenek a bányász törpék mind a négyen: a csákányos, a kalapácsos, a puttonyos és a negyedik, a lapáttal. Még a kezüket is megszorítjuk, jelezve, hogy visszatérünk még ide.
2016. november 11.
Illusztráció: a szerző fényképfelvételei
Cimkék: esszé, útijegyzet
