Gúzsba kötve táncolni? (A műfordításról, 2. rész)
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Gyakorló interpretátorok válaszát vártuk a kérdéseinkre:
a) Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
b) Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása – akár most, kérésünkre – a műfordítás mibenlétének?
c) Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Deres Péter
Néhány szó (főleg) színdarabok fordításáról:
Színdarab fordításánál különösen fontos, hogy az elkészült szöveg „színpadszerű” legyen. A tartalmi, nyelvi, stilisztikai pontosság korántsem elég; a lefordított szövegnek „mondhatónak” és természetesnek kell hatnia. Bár fontos megjegyezni, hogy egy színdarab szövege – akár bármely más irodalmi műé – mindig „kitalált” szöveg, műalkotás, s a „hétköznapi”, ismert szóhasználathoz, beszédmódhoz képest költött textus. Még a legtermészetesebbnek tűnő drámai nyelv sem azonos az „utcai nyelvvel”. Amikor a néző boldogan konstatálja, hogy a színpadi hős „ugyanúgy beszél”, mint a közös képviselő, a hentes vagy épp Kovács doktor úr, akkor 1. a néző tulajdonképpen téved (de szerencsére a maga javára és örömére), és 2. a színdarab szövege jó, mert természetes hatást kelt. A Csirkefej Sráca, Haverja, a Koccanás Vállalkozója, Rendőre vagy a Portugál Masnija, Becéje, Kocsmárosa úgy beszél, de nem ugyanúgy. Az említett darabok például ezért is jó darabok – és ezt a természetes hatást meg kell próbálni visszaadni a fordításban is. Ez a bizonyos „természetes hatás” az említett darabokban jellegzetes ritmussal, lüktetéssel jár együtt. (És itt elidőzhetnénk, mondjuk, a norvég Jon Fosse drámaszövegeinek ritmusánál…) Ezt a – gyakran egyáltalán nem kiagyalt, hanem a nyelv önműködéséből éledő – tónust ugyancsak illik meghallani és tolmácsolni.
Mondható, színpadszerű, „színpadbarát” fordítás, avagy: Egyszerű észrevételek 10 pontban:
1. A jó színdarab konkrét (!) szituációkra épül, a jó fordító felismeri és tolmácsolja ezeket a szituációkat. Szituációból fordít, nemcsak szótárból.
2. A jó fordítónak nemzetközi (!) humorérzéke van. (Egyébként ezzel bizonyítható legkönnyebben, hogy az illető valóban ismeri-e azt a nyelvet, amelyből fordít.) Meghallja az eredeti darab poénjait, és igyekszik átültetni azokat a célnyelvre. Persze bizonyos határokon belül: Basil Waczak (Waczak Szálló, Fawlty Towers) szlogenszerű mondatát („He is from Barcelona”), amellyel a suta spanyol pincért, Manuelt alázza, helytelen lenne „Ő BAZ megyéből jött”-re fordítani…
3. A jó fordító felismeri az eredeti szöveg kulturális utalásait. (Természetesen itt is vannak kemény diók: az említett Spiró-darab, a Koccanás remek epizódja, amikor a balesetről vitatkozó autósok, járókelők, kíváncsiskodók zsivaját hirtelen elnyomja Szepesi György futballközvetítése az aranycsapat egyik győztes mérkőzéséről. Látjuk magunk előtt, ha a Die Karambolage című német verzióba az ’54-es berni VB-döntő közvetítése kerül bele?)
4. A jó fordítónak van „írói vénája” (drámafordítónak esetleg színészi, rendezői), avagy: sokszor a jó íróból lesz a legjobb fordító és vice versa. És itt elég Molnár Ferenc franciából készült drámafordításaira gondolni.
5. A szerencsés (!) drámafordítónak olykor megadatik, hogy színpadot és színészeket láthat maga előtt. Ezt ki kell használni! Képzeljük el azt a helyzetet, hogy egy Broadway-színház XY-t felkéri a Rómeó és Júlia újrafordítására, s a rendező még azt is megsúgja a fordítónak, hogy Rómeó szerepére két esélyes van: az egyik Sean Connery, a másik meg Jim Carrey…
6. A jó drámafordító nem lusta. Be-benéz a színházba, ismerkedik az előadásokkal, a társulattal, a rendezővel – tengernyi szabad idő esetén a díszlet-, illetve jelmeztervezővel is.
7. A jó drámafordító elolvassa a szerző más darabjait is.
8. Ha még él a szerző, a jó fordító esetleg felveszi vele a kapcsolatot. Mert bár a jó fordítás egyéni, az eredeti szöveget mégiscsak megírta valaki. S ehhez kapcsolódik a következő pont:
9. Ti. a jó drámafordító (első körben) nem önmagát akarja megvalósítani. (Ha átdolgozásra, „magyarításra” stb. kérik, az más.) Moličre-től a L’avare-t lehet Zsugori, telhetetlen fösvény ember-nek fordítani (ahogy a maga idejében, vagyis az 1790-es években nyilván sikeres volt e változat is), de a komédia mégis A fösvény címmel futott be szép karriert a magyar színpadokon.
10. A jó fordító legalább alapfokú nyelvvizsgával rendelkezik az adott nyelvből. Szegény Petőfi! Kerényi Ferenc emlékeztet rá, hogy Adolf Dux a Megy a juhász a szamáron című híres néprománcot így kezdte németül: „Sitzt der Juhász auf dem Esel…”, Kertbeny Károly pedig a virtuóz Mi kék az ég! című verset értette félre: „Was ist blau? der Himmel…”
Ezek után ne csodálkozzunk azon, ha a Good Will Hunting című amerikai filmet „Isten vadászni fog”-nak fordítják…
Kovács katáng Ferenc
a) Nagyjából 6000 nyelvet beszélnek a világon. Előrejelzések szerint száz év múlva eltűnik a fele. Havonta két nyelvvel leszünk szegényebbek. (Tromsři Egyetem Nyelvészeti Int.)
Az idei, salzburgi fordítói világkonferencián is megkondították a vészharangokat. Ha meg akarjuk őrizni a nyelvi kultúránk sokszínűségét, akkor komolyan kell venni a kisebb, nem világnyelvnek számító nyelvek közötti kommunikációt. Óriási feladat hárul a fordítókra, de elsősorban a korántsem könnyen ajánlkozó kiadókra és az állami támogató szervekre. Göran Malmqvist svéd professzor szerint a fordítóknak nagyobb szerepet kell vállalniuk a művek kiválogatásában. Svédországban az 1986–90-ig terjedő időszakban 5000 fordításkötet jelent meg, s 700 kivételével mindegyik eredetije francia, német vagy angol, s a maradék 700 is főleg európai nyelvű volt. Ázsiai, latin-amerikai, afrikai mű szinte egyáltalán nem került a polcokra. Az utóbbi években, nem utolsósorban a globalizáció hatására, egyre nyitottabb lett a gazdasági és a munkaerőpiac. Új népvándorlás kezdődött. S annak ellenére, hogy Svédország is multikulturálissá vált, a 2005–2007 között kiadott 9000 fordításkötetből is csak 25 volt afrikai, vagyis olyan nyelvű, amin Svédország egyik legnépesebb bevándorlócsoportja beszél. Ezek az unikális fordításkötetek ráadásul kis kiadóknál, kis példányszámban jelennek meg.
Norvégiában pl. 1992–2004 között öt fordításkötet jelent meg kortárs orosz szerzőtől. Ennél már a magyar irodalom is szerencsésebb, hiszen évente legalább egy új kötet lát napvilágot. A Nobel-díjasokat sem kíméli a fordításirodalom-piac. Elfride Jelinek 2004 előtt még nem volt olvasható norvégul.
Hátat kell fordítani annak a fordítói politikának, ami a média segítségével igyekszik világsztárokat faragni, s műveiket egy időben a világ elé tárni.
Óriási tehát a probléma. Nagy feladat vár a sajtóra, a tv-re, a rádióadásokra s nem utolsósorban a kritikusokra, akiknek végre már nemcsak az irodalmi műveket kellene – ha egyáltalán – ismertetniük, hanem a fordítók munkáját, alkotását is.
– Fordítani annyi, mint elmélyülni az anyanyelvben. Aki Hamsun írásait szereti, az Hamsun gondolatvilágában is otthon érzi magát. (Georg Johannesen norvég költő)
– Minden olvasott szöveg tolmácsolás. Az olvasó szemüvegén, elméjén átszűrt, tudatban formálódó történet. A fordító másként olvas. Szó szerint, sorról sorra, gondolatról gondolatra: az eredeti szöveget adja vissza. Más nyelven. (Thomas Lundbo norvég kritikus, műfordító)
– Sokan képzelik, hogy lehet úgy fordítani szerelmes verset, hogy maguk még csak a közelében sem jártak a vak és beteljesületlen szerelemnek.
– A fordítás veszteség, távolságtartás, hiányok sorozata az eredeti és a fordított szöveg között. Szabadság. A szabadság hiánya. (Hanne Řrstavik norvég író)
– Az ember nem pénzért fordít. A könyvek iránti elapadhatatlan érdeklődés hajtja. (Kirsti Baggethun norvég műfordító)
b) Műfordítás: új szerelem, új kálváriák. A vére, a lázas álmai hajtják az embert. Felébred, visszaalszik, de már nem a régi. Párnáján új illatok után szimatol, keze tétován csúszik a lepedő gyűrődésein. Keres, kutat, a levegőt öleli. Jó esetben a régi emlékek hullámain bealszik, de a vére új vizekre, új vadászmezőkre űzi. A reggel józanító, tárgyilagos, szokás szerint esik, de minimum szél fúj. Isten ments új kalandba bonyolódni, mindent elölről kezdeni. De mindhiába, új kedves tűnt fel a láthatáron. Kerülgetjük, mint macska a forró kását. Messziről, egyre kisebb sugarú körökben. Vérre megy a játék. Harc a hódítás öröméért, a birtoklásért, harc a harc kedvéért. Mámorító, gömbölyded formák, kristálytiszta gondolatok, remekmű a célkeresztben. Minden tökéletes és szép. Ez a csoda is csak velünk történhet meg. Még az sem gyanús, hogy volt már korábban is ez a mámor, s nyomában hamar érkezett a keserű valóság. És lám, már dokumentumokba, határidőkbe burkolózik a préda. Észre sem vesszük, magunk képére akarjuk formálni, bársonyossá simogatnánk narancsbőrét, duzzadtra cirógatnánk ereszkedő bájait. Ellenáll, nem szívesen adja magát. Örök huzavona, hol egyik, hol másik kerül fölülre. Kötélhúzás, hullámvasút, berepülőpilóta fejjel fönt és lent. Édes, bearanyozott napok, felhőtlen, szikrázó kék ég, s mint zápor, zivatar, derült égből a villámcsapás: borús, elfeketült napok. Mintha rossz álomból ébrednénk, savanyú lehelettel, másnaposan, meszesgödörként égő gyomorral. Mintha rossz fát tettünk volna a tűzre.
Szerelembe estünk. Mintha saját verset, novellát, regényt írnánk, de műfordítunk.
c) Szakfordítás: Urambocsá, olyan prostitúcióféle… Új kávézó nyílt a placcon, pici kerek asztalokkal. Itt ülök órák hosszat, püfölöm az írógépet. Leül mellém egy olyan lány, beleles a szövegembe, kinevet. Nem rosszindulatból, csak zavarában. Nem ért semmit. Nem is érthet, lemezezni szoktunk, hallgatni egyikőjük fecsegését, de irodalomról, színházról soha szót sem váltunk. Nem az ő világuk, miként is lenne az. Ez itt idétlenkedik, s megfenyeget, ha kifecsegem az újságokban, keresztben nyel le, kiszívja a vérem, s néhány apró kínzásfélét is emleget. Kell is a lapoknak efféle történet, majd pont ők nyúlnak darázsfészekbe. Novellákat írok, rövid történeteket. A lányok mesélnek, én meg tovább gondolom. De mire önálló kötetem lesz, talán ez az ősi mesterség is kihal. Írj NN-ről – biztatnak –, könnyes, szép történeteket, vennék, mint a cukrot. Ne ránk pocsékold az időd. Az nem megy, lányok, tér és idő, új dimenziók… itt egy hosszabb fejtegetésbe kezdek. Elvétem a mércét, ezt a többdimenziós, idősíkos dolgot nem kultiválják, s félreérthetetlenül mutogatják, mi kellene ide. Elütjük tréfával, másról beszélgetünk. Nagy sóhaj közepette új oldalt nyitok, egy virtuális multimédiáról szóló zavaros tanulmány fordításába kezdek…
Márton László
A gyakorlati fordítói kérdések halmazából körültekintve, nagyon nehéz egy általános fordítói credót megfogalmazni. Mindig az adott fordítandó mű dönti el, miféle problémák vetődnek fel, és azokra milyen megoldást keres (jó esetben: talál) a fordító. Például: senki sem (vagy igen kevés hozzáértő) vonja kétségbe, hogy ajánlatos hűnek lenni az eredetihez. Igen ám, de mást jelent a hűség egy egysíkú és mást egy bonyolult struktúrájú szöveg esetében; mást ott, ahol az árnyalt és pontos fogalomhasználat számít, és megint mást ott, ahol a szöveg zeneiségének érzékeltetése a legfontosabb. A fordítónak mindenekelőtt azt kell eldöntenie, hogy mik a szöveg legfontosabb struktúra- és formaképző faktorai, mi az, ami elsősorban átmentendő saját nyelvünkre; és csak ezután következnek az átmentés mikéntjének kérdései. Ez az újrafordítások esetében látszik a legvilágosabban. Saját gyakorlatomból mondok egy példát: amikor megbízást kaptam a Faust első részének újrafordítására, végig kellett gondolnom, miben különbözik az én munkám Jékely Zoltán – bízvást nagyszerűnek mondható – átültetésétől; és igazából akkor kaptam lendületet, amikor világossá vált: Jékely nagyszabású költeménynek olvasta Goethe művét, melynek történetesen színpadi formája van, merthogy dialógusokból és monológokból áll; én viszont drámának láttam, melyben óriási költői potenciál van. Emiatt számomra fontos volt, hogy jól mondható legyen a szöveg, a mondathatárok egybeessenek a sorvégekkel, csattanjanak a concettik és a szentenciák stb., viszont nem törekedtem arra, ami Jékelynek szemlátomást fontos volt: a lírai szárnyalás folyamatos fenntartására.
Ami a másik kérdést illeti, röviden ezt mondhatom: a műfordítás megvalósított, szöveg által megtestesített műelemzés. Az ilyen műelemzés lebontja az eredeti nyelven megalkotott művet, és egy másik nyelven újjáalkotja, újjáépíti.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2009/5. számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés, műfordítás
