Karsai János: A végzet
Én soha nem voltam szerelmes abba a késbe!
Igaz egyszer láttam egészen fiatalon a pásztói vásárban, alig múlhattam nyolc éves, anyámnak segítettem a kacsákra vigyázni, ott vette elő Ludányi Jóska, hogy leszeljen magának egy szelet sonkát, de nem volt az több, mint egyetlen tétova villanás. Különben is, apám úgy tanította, hogy dolgokhoz, nőkhöz ragaszkodni egyértelműen a gyengeség jele, egy férfinek képesnek kell lenni átlépnie egyaránt a kedvenc játékszerén és a szeretőjén is. Azért nyolc évesen ez nehezen ment a fejembe, de igyekeztem magamat apám szavaihoz tartani.
Ahogyan a kés leszelte azt a vékony szelet sonkát, megakadt a szemem a csaknem húszcentis penge csodálatos edzésvonalán, a középen futó gerincen, amely a hegy előtt egy centivel kettévált, kialakítva azt a csodálatos harmóniát, ami semmi másra nem hívatott, csakhogy valamibe beleszaladjon. A nyelet diófából faragták, olajjal kenték át elégszer ahhoz, hogy olyan tökéletesen kiadja a fa erezetét, a markolat tenyérbe simuló hullámait, amiket aranyló cseppekként vert át a három sárgaréz szegecs. A kacsák igyekeztek kitörni börtönükből, nehezen tudtam kordában tartani őket, amíg anyám alkudozott a vevőkkel.
Legközelebb Patán futottam össze a késsel, a templomban. Elmúltam már tizenöt éves, szegény apámat alig egy éve vitte el a sebláz, a hatvani húsvéti vásárban szúrták meg egy valószínűleg lótrágyába mártott késsel, a vérmérgezést sikerült elkerülnünk, de a legyengült szervezet és a nagy vérveszteség elvitte őtet. Ott térdeltem az oltárral szemben, gyönyörködtem a hatalmas falevelekre festett, arany színben tündöklő jelenetekben, és arra gondoltam, hogyha nem emelnek tetőt ezen gyönyörűséges csinálmány fölé, akkor tán az égig kanyarogna ez a csodálatos műremek, amikor arra lettem figyelmes, hogy Ludányi Jóska, akit mindenki csak Bibák Jóskának hívott, mivel annyi Ludányi lakott a faluban, hogy külön nevet kellett kitalálni mindegyiknek, hogy tudjuk, kiről is van szó, a Matyó Ludányiról, vagy a Hangyáról, mert mindegyik Ludányi volt és Jóska, szóval ez a Ludányi meglibbentette a kabátját, és a szíve felett a belső zsebből kikandikált a jól ismert diófa nyél. De így voltunk az Ozsvátokkal és a Szecskőkkel is, akik ragadványneveikkel ismertebbek voltak, mint a keresztségben kapottakkal, csak nem voltak ilyen késeik.
Nem tudom hogyan, de annak a diónyélnek volt egy olyan csudálatos erénye, hogy amint megpillantotta, kirázta a hideg az embert.
Viszketett imára összetett tenyereim egyike, a jobb. Imádkoztam erősen, mert nem akartam senki prédájává válni, imádkoztam, hogy családom legfőbb támasza legyek, de lehunyt szemhéjaim mögött állandóan megjelent az a csodálatos diófa nyél, tudtam, hogy nekem sohasem lehet ilyen gyönyörűséges eszközöm, mert én csak egy egyszerű Fukó Rezső vagyok, akit a templom könyvében Kisnek írtak be ugyan, de amúgy ezen a másik néven ismernek a faluban, ahol özvegy anyámnak segédkezek.
Nem hittem volna, hogy ennyire más Isten rendelése és az ember akarata. Úgy gondoltam, hogy a szeretet és a békesség hatja át lelkemet, a gyónásokon nem volt sok mindenről vallanom, vasárnaponként kitártam lelkemet a teremtőmnek, míg éveken át figyeltem a padsorokban összegyűlteket, jön-e a Bibák Jóska, a régi ismerősöm. A számba vettem Krisztus testét, ittam a vérét, hogy feloldozódjak, s közben folyton folyvást egy tárgy bűvöletében éltem.
Vajon eljutottak-e énekeim ahhoz, akinek szóltak? Nem tudom, mire számíthatok, mert én próbáltam megfelelni, igyekeztem rendes embernek lenni.
Amikor szemtől szembe találkoztunk, az most volt, már húsz éves is elmúltam, barátaimmal ültünk a Pünkösdi ünnepekre felállított sörsátorban, oda telepedett le ez a Bibák, ahogy hátra libbentette kabátját a padról, hogy ne üljön rá, megvillant szíve felett a diófa nyél, az a csudálatos, aranysárga erezet, ami vonzotta a szívemet, a szememet, az eszemet, a lelkemet, és én már tudtam, hogy végem van.
Bizonyossá vált bennem, hogy végem van, elkárhozom, pedig nem is tudtam miért.
Tényleg csak annyit szeretnék előadni, hogy nem volt bennem semmi előre elhatározottság, vagy kigondolt cselekedettség, csak azt tettem, amire nekem akkor és ott lehetőségem volt. Azt is apámtól tanultam, hogy a férfi felismeri a pillanat hatalmát, akkor lép és úgy, hogy azt emberöltőkön keresztül emlegethessék. Nem voltam én a faluban senki és semmi, nehezen éltünk meg a gyümölcsösből, éppen hogy el tudtuk látni magunkat az állatokból, én ott segítettem ki, ahol a szükség kérte, szerényen éltünk.
De akkor, Pünkösdkor, úgy gondoltam, hogy ez az én pillanatom, ez a Fukó pillanat, ami csak egyszer van, aztán elillan, elsompolyog a Jóisten szövevényes ujjasában, tehát nekem ült le ott az a Bibák.
Egy héttel előtte vetett nekem sorsot a Völgyben lakó cigányasszony, s megmondta, hogy nagy dolgokra vagyok elhívatott. Sorolta tehetségeimet. De a késről nem ejtett egy szót sem! Sem arról, hogy nekem a Bibák Józsival bármilyen vesződségem, komplikációm lenne.
Ezért is jelenteném ki ismételten, hogy a késről szó sincsen!
Kérem, én nem tudom. Csak annyira emlékezem, hogy felálltam a lakkozott sörpadról, kényelmesen a kiszolgáló pult felé indultam, de oda nem is akartam eljutni. Hanem félúton visszafordultam, elővettem bal nadrágzsebemből Csehszlovák szarvasagancs bicskámat, kinyitottam a nagyobbik pengét, és azt Ludányi József hátába döftem.
Hogy miért húztam ki a kabát belső zsebéből a diófanyelű kést, arra nem tudok válaszolni.
Talán úgy éreztem, hogy a tárgy és a pillanat valahol most ért össze igazán.
És ott, és akkor a csodálatos diófa nyél lassan elolvadt a tenyeremben, a gyönyörű acél penge úgy folyt el, akár a víz, mintha az a kés sosem létezett volna.
Karsai János a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Vadászkés (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
