Tanulmány

március 31st, 2017 |

0

Gál Sándor: Fertőzés

 (Részletek Az omega-kísérlet c., megjelenés előtt álló kötetből)

“… jak skritá nákaza v nás válka roste dál.”
(mint rejtett fertőzés, nő bennünk a háború tovább.)
J. Sotola

…Délután egy ideig Zsukov marsall emlékiratait olvastam, a kurszki nagy tankcsata bizonyos részletei és adatai végett, s megint oda jutottam, hogy Zsukov volt a második világháború egyik legkiválóbb hadvezére. Minden csatáját megnyert a halhin-goli  “hadüzenet nélküli háborútól” kezdve Berlinig. S ezzel együtt megnyerték a második világháborút is a szovjetek! Sztálingrád és Berlin között temették el a legtöbb katonát az emberiség – a háborúk – ma ismert történelme során: hozzávetőlegesen 35-40 millió katonát és nem-katonát. Több millió tonna acél, puskapor tüze és ereje pusztított… A katonákon kívül hozzávetőlegesen egy millió mongol ló is elveszett…

(Csak mellékesen: nekem is volt egy mokány  mongol lovam  1945 elején… A hátsó combján sebesült meg, felgyógyult, nem kis örömömre, de a béke első napján, 1945. május 9-én valaki a többi lovunkkal együtt ezt is elkötötte.) De: ki a fenét érdekelnek ma az ilyen emlékek? Ennek ellenére azért egy külön jegyzetet rá kéne szánnom valamikor. Mert félelmetes még elképzelni is a sokmillió széttépett, megégett, megfagyott, fogolytáborokban elpusztult, tömegsírokba névtelenül betemetett embert, meg a lovakat, s a “felfalt” egyéb állatok millióit – ezt az egész döbbenetes apokalipszist, amely időnként felmerül az emlékezet mélységeiből, s megjelenik előttem dübörgésével, lángolásával, robajaival, mindent belepő füstjével, az önmagukba roskadó házfalakkal, az égre meredő, elüszkösödött tetőgerendákkal…

S az egész felett egy megrémült galambsereg száll, láthatatlan köröket írva a téli felhők szegélyére.

Nos, ez az a f e r t ő z é s, amely ellen ezer évek óta nem találunk hatásos antibiotikumot. Aminek lényegét ugyan ismerjük – valóban ismerjük? –, ám  ellene igazából soha semmi érdemlegeset nem tettünk. Így a pestis, a kolera, a rák és a többi természetes veszedelmek a háború rejtett fertőzésének és az abból következő emberi veszteségeknek a nyomába se léphetnek. Mert a “természetes fertőzések” keletkeznek és elmúlnak, a háborúkat azonban előre megtervezik és folyamatosan végrehajtják.

Mert a háború: üzlet! NAGYON NAGY  Ü Z L E T!

Sotola verssora arra figyelmeztet, hogy lényegében ennek a pusztításnak a vírusa az emberi génekben hagyományozódik generációról generációra – egészen a végsőkig – az emberiség önfelszámolásáig.

Lehet-e ennél szomorúbb felismeréssel zárni  egy ilyen szép, márciusi napot, mint amilyen a mai volt?! Aligha…

“A  L É L E K  É S  A  S Z Í V   E  G Y S É G E”

(A  szúzai “menyegző”)

1

A természet folyamatos önmegújításában a nemek kapcsolata több-kevesebb rendet és rendszerességet mutat.

Az állatvilágban – elsősorban a vadon élő állatok esetében – ez a rend és rendszeresség szinte napra pontosan jelölhető. A madarak esetébe a fészekrakás és a párzás ideje – a párválasztást is ide értve – március és május között zajlik. Például a nyulak párzási ideje három-négy ciklusban történik… Az őzek násza nyár közepén ér a csúcspontjára, míg a szarvasbikák szeptember második felében “bőgnek” – vívják meg csatáikat fajfenntartási ösztöneiktől vezérelve…

Az emberi nem örömosztói és örömszerzői kapcsolata a fentiektől való k i v é t e l t  jelenti !!!

Zömmel más a célja, más  az igénye, gyakorisága és ugye a tartalma is – b é k é b e n.

A háborúk azonban ezt a “szép rendet” brutalitásukkal szinte teljesen megsemmisítik. Egy katonának háború idején – de békében sem nagyon – nincs esélye ösztönei diktálta szükségleteit kielégíteni… Ugyanakkor otthon lévő hitveseik és kedveseik is – hogy szépen fogalmazzam – ugyanilyen “nemi nyomorban” sínylődnek…

És ez az “abszurd helyzet” okozza a kényszert és a kényszerítést – a  n e m i   e r ő s z a k o t.

A harcoló –  az első vonalban lévő – katonának nincs sok esélye a következő napot megélni  – nincs esélye semmilyen holnapra!  De még az ábrándozásra sem. S ha mód nyílik rá, megteszi azt, amit ösztönei diktálnak, vagy megkövetelnek. És – tegyem hozzá nyomatékkal – a békeidők erkölcsi értékrendjével cselekedete nem mérhető. Mert eközben még az a szempont is  felmerülhet, hogy a “másik fél” sem tiltakozik különösebben… Elég arra utalni, hogy sok százezer nő maradt a hátországban férfi nélkül. Fiatal hadiözvegyek sokasága, a második világháború “terminológiájával” élve:  elhagyott lövészárkok. Mindezt nem holmi mentség keresése okán írom ide, hanem annak a kegyetlen realitásnak az ismeretében, amelyet gyerekkoromban láttam, és igen: később tapasztaltam, s megéltem. De erről valamit majd  más helyen…

… Már a “régi” háborúk idején is legalább olyan mértékben jelentkezett  a nemi erőszaktétel – a nők  megerőszakolása –, mint mondjuk a seregek élelmezésének ténye és gyakorlata. Minden ehetőt, növényt és állatot  elkoboztak a seregek számára az adott területen. S egyáltalán nem voltak tekintettel az őslakosok szükségleteire. Szóval az általános erőszaktevés magából a háború természetéből következik. A nemi erőszaktevések is, annak ellenére, hogy létezett már  – mondjuk Nagy Sándor idejében is  – a “hadi bordélyok” intézményesített rendszere.  Minden sereget népes markotányos kiegészítő egység  kísért. Az imént említett Nagy Sándor “hadjárataiban a vezéreket mulattató hölgyek és a katonák feleségei, illetve élettársai is részt vettek.” Ezt a tényt igazolja, hogy a “gedrosziai sivatagban […] a sereget kísérő összes asszony és gyermek elpusztult.”

Később, a keleti hadjárat befejezésének örömére a szúzai királyi palotában nagyszabású lakomát rendezett Sándor. S hogy a makedónokat és a görögöket kibékítse a perzsákkal, azt javasolta katonáinak, hogy ázsiai nőket vegyenek feleségül. A vezérek és tízezer katona hallgatott rá…

Erről a jeles eseményről olvasható, hogy  “ez volt az a kollektív lakodalom [ …], amelynek nincs párja a történelemben.”

Valóban nincs párja!

Ez volt – ez lett! – a legklasszikusabb példája a “kollektív” erőszaktevésnek!

Nagy Sándor hadjáratainak  az egyik legabszurdabb, legelhíresültebb l e g e n d á j a!

De próbáljuk e legendát a korabeli állapotokra visszavetíteni. Nem kell különösebb képzelőerő, hogy magunk elé idézzük Szúzát a több napos csata után. Amikor,  ugye, tízezer szúzai hajadon úgy döntött, hogy gyorsan beleszeret tízezer görög hős daliába… “Hősbe”, akik apáikat, testvéreiket, kedveseiket lemészárolták, s a tetemek még ott hevernek Szúza utcáin,  temetetlenül, vérbe fagyva… Napokon át ölték egymást a perzsák és a görögök, égtek a paloták, a kunyhók, az utcákon sebesültek jajgattak… A vértócsák mentén kóbor ebek, döglegyek rajai, patkányok százai – bűz, lángoló romok, pusztítás és pusztulás… Sorolhatnám bőséggel a további veszteségeket, s mindkét oldalon, de nem  látom értelmét az ilyen csata utáni káosz leírásának, mert  maga a pusztítás és a pusztulás teljességgel leírhatatlan.

Azt viszont elég nehezen lehet elképzelni, hogy ebben az abszurd, dögletes közegben – akár a királyi palota dísztermében is – tízezer “ázsiai hajadon” és tízezer görög harcos az első látásra egymás karjába omlik, s esküszik örök hűséget egymásnak… Csak amúgy mellékesen: lehetséges, hogy a király dísztermében volt hely húszezer ember számára? A kísérő és felszolgáló személyzetet, s az esetleges hozzátartozók tömegét már szinte említeni sem érdemes…

Az viszont tény, hogy e legalizált tömeges erőszaktétel következménye, hogy kilenc hónappal később sok-sok újszülött látott napvilágot Szúzában, de nem a görögöket, hanem a perzsákat gazdagítva… Mert hisz Nagy Sándor hadai már Egyiptom földjét taposták, a görög-perzsa “frigyből” származó gyermekek pedig az édesanyák nyelvén kezdtek gagyogni – vagyis a perzsák nyelvén…

Így is lehet közeledni e történelmi “eseményhez”, de annak valódi ára a szúzai nők megerőszakolásának legalizálása volt…

Különben a  szúzai menyegző politikai célja Nagy Sándor görögösítési tervének szerves része volt.

Amikor azonban Egyiptomot elfoglalta, már egy egészen “humánus” parancsot adott ki seregének:  “Ne rontsatok a hajlékaikba.”

Vagyis megtiltotta az öldöklést, a fosztogatást és igen: az egyiptomi nők megerőszakolását…

Az egyiptomi “menyegző” elmaradt!

Hogy aztán a parancsot miként teljesítette a görög sereg, arról nem maradt ránk használható feljegyzés…

A későbbi háborúk kegyetlenségeinek az ilyen, vagy az ehhez hasonló kísérő mellékágai minden korban kimutathatók. A huszadik század nagy háborúi sem kivételek. Csupán az arányok különbözőek.

Mert amikor  a keleti  fronton folyamatosan több millió katona állt egymással szemben, s e katonák – nem a tömeg, hanem külön minden egyed – a nap bármely percében meghalhatott, ostobaság azt hinni, hogy számára egy-egy elérhető nő megerőszakolása erkölcsi kérdésként merült volna fel. A háborúkban ugyanis nincsenek erkölcsi kérdések… Én tanúja voltam az utolsó nagy háború hétköznapjainak, láttam a pusztulást és a pusztítást, s mindkét oldalról. Vagyis az erőszak utólagos, külön való felemlegetésének nincs sok értelme, hiszen a háború embert alázó egészének szerves része volt, s az ma is… Természetesen így békeidőben (van ilyen?) elfogadhatatlan és igazán erkölcstelen…

De mi ez ahhoz képest, hogy több mint ötvenmillió férfi és nő pusztult el a második világháborúban?!…

(Mivel egy kicsit elbizonytalanodtam a “szúzai menyegzővel” kapcsolatos adatokat illetőn, előkerestem Vojtech Zamarovsky remek munkáját, amelynek a címe: A görög csoda. Tehát: ” a szúzai királyi palotában nagyszabású lakomát rendezett [Nagy Sándor természetesen] a keleti hadjárat befejezésének örömére. Hogy a makedónokat és a görögöket kibékítse a perzsákkal, azt javasolta katonáinak, hogy ázsiai nőket vegyenek feleségül, jutalmul azt ígérte nekik, hogy minden adósságukat megfizeti. A vezérek és tízezer katona hallgatott rá, hiszen maga mutatott példát, s Roxana mellé további két nőt vett feleségül…”

E “kollektív lakodalom” valójában azonban nem volt egyéb – ahogy már az előbb is említettem – legalizált erőszaktételnél, amit az évezredek jótékony köde emelt legendává…

Más kérdés,hogy Sándor birodalmának elképzelt programját, a birodalom népei között a h o m o n o i a- t, – az elgörögösítést–, “a lélek és a szív egységét” már nem volt ideje megvalósítani.

És még a Szentföld “fölszabadítására” őszentsége, a pápa által szervezett keresztes hadjáratok sem kivételek!

1099-ben – hogy egy példát is említsek – a keresztesek elfoglalták Jeruzsálemet, a zsidókat és az igazhitűeket legyilkolták –  “két nap gyilkoltak” utána pedig “imádkoztak.”

AZ ELTITKOLT HÁBORÚ

 Aki valaha is belekóstolt  a riporteri munkába, az velem együtt megtanulhatta, hogy a riport vagy tudósítás nem az örökkévalóság számára készül. Ám ugyanakkor úgy kell minden betűjét leírni, hogy eljusson az írás az örökkévalóság birodalmába, mégpedig használható történelmi eseményeket és adatokat rögzítve.

Természetesen magam is tisztában vagyok azzal, hogy ezekre a történelmi magaslatokra igen kevés riport jut fel, ennek ellenére ma már elég bőséges a belőlük való választék.

Mivel ezek a feljegyzéseim a háborúkról szólnak, az emberi értelem csődjéről, most John Steinbeck haditudósításait szemlézem, erősítvén vélük a magam vélekedését – bár nem mindig és nem mindenben. De ez így van rendjén!

Elsősorban arra utalnék, hogy egy ilyen jelentős személyisége a világirodalomnak, mint Steinbeck, haditudósításait írói pályájának amolyan “melléktermékének” tartotta, és több mint húsz évig  meg sem fordult a fejében, hogy azokat kötetbe gyűjtse és megjelentesse. Ám a hosszú kivárás oka   esetleg egyféle óvatosság,  egyféle “tapintat” is lehet: meg kellett várnia, amíg a tudósítások szereplői már nem cáfolhatják állításait.

Tudvalévő, hogy a halottak nem beszélnek.

“Nem láttam ezeket a tudósításokat és történeteket, amióta sebtében megírtam, és a tengeren túlra továbbítottam őket” — írja a Volt egyszer egy háború c. kötetének előszavában a szerző. “Mert — folytatja tovább — úgy vélem: ha nem állják ki a következő húsz évet ezek a történetek, inkább maradjanak ott a régi újságokat őrző iratgyűjtőkben, sárguló papíroson.”

Végül is Steinbeck haditudósításai 1959-ben megjelentek. A magyar kiadás 1961-ben látott napvilágot, amikor én még a sumavai jeles erődítmények lakója voltam, teljes bizonytalanságban, egy esetleges világmérető nukleáris háború küszöbén…

A Volt egyszer egy háborút – a beírás szerint – 1962-ben vásároltam meg Pozsonyban, immár ismét a Szabad Földműves szerkesztő-riportereként.

Ami abból mostani munkámmal kapcsolatban fontosnak tűnik, az az, hogy Steinbeck bevezetőjében sok – igen sok! – olyan tényt mond el, amit a háború idején még álmukban sem mertek kimondani a haditudósítók. ” Az az általános érzés uralkodott — írja –, hogy a hátország harcvonalán kitör a pánik, ha  n e m  t i t k o l j u k  e l    a leggondosabban, milyen is igazából a háború… ” Továbbá, hogy “a haditudósítók önfegyelme, öncenzúrája (!)  bizonyos  erkölcsi és hazafias alapokon nyugodott.”

Bizony – a fenti indíttatásból – Steinbeck is “öncenzúrázta” tudósításait, amikor nem szólt azokról a tisztekről, akiket “javíthatatlan részegeskedés, s a női segédszolgálatosokkal folytatott botrányos viszony miatt, orvosilag kiszuperáltak – hülyéket, kegyetlenkedőket, gyávákat, még szexuálisan eltorzultakat is.”

E felsorolás után álljunk meg egy kicsit. Mert például Patton tábornokot egy időre azért “jegelték”, mert megvert egy sebesült katonát Olaszországban… E jeles tábornok ambíciójáról – Berlin elfoglalása – már korábban írtam, de mi volt a gyakorlatban a “női segédszolgálatosok” igazi szerepe? Steinbeck a dolog lényegéről maga  rántja le a leplet, amikor megjegyzi: “Emlékszem egy észak-afrikai tiszti táncestre. Hangulat nélküli, merev szórakozás volt, alacsony rendfokozatú tisztek gépiesen táncoltak hivatásos ápolónőkkel egy kézzel tekert  fonográf ócska lemezeire. Közben valamelyik szomszédos barakkban valóságos eksztázist keltett egy kis dzsessz-zenekar…” Hogy ezek a cenzúrát – az öncenzúrát is – elkerülő mondatok valójában mit tartalmaznak, arra már néhány korábbi adat is utal. Tehát:   “…ötmillió, egyébként normális férfi és ifjú a Háborús Erőfeszítés  időszakára félretette megszokott nőügyeit…” (?)

Igazában itt bújik ki a szög a zsákból: “Amikor a hadtáp  X millió fogamzásgátló és fertőzést megelőző gumit rendelt, ki kellett fejteni, hogy ezeket a gépfegyverek csövének nedvesség elleni védelmére használják…” Majd hozzáteszi: “talán úgy is volt.”

Mint ismeretes, a Szövetségesek Afrikában a németek ellen zömmel a sivatagi térségekben vívták csatáikat, ahol a szomjan halás veszélye fenyegette a seregeket, s aligha kellett a gépfegyverek csövét a nedvességtől óvni!… Inkább  a homoktól, mert az volt bőségesen. És utalás esik a “pin-up görlökről” is…” Amit ebbe a könyvbe foglaltam, mind megtörtént. A valótlanság abban van, hogy elhallgattunk dolgokat.”

Röviden: a szövetséges seregek szerves részeként üzemeltek a hadibordélyok is, ám, hogy erről a tudósítások érintőlegesen se adjanak hírt, arról a hadicenzúra gondoskodott.   Mert, ugye, mit gondolhattak volna a “női segédszolgálatosok” szülei a háborús erőfeszítéseket illetően. ( Gyorsan hozzáteszem, hogy  a többi hadszíntéren is léteztek ugyanilyen “alakulatok.”  Például a japánok több ezer kínai nőt kényszerítettek e megalázó szolgálatra, a németek pedig lengyel és orosz nőket…  Hogy a szovjetek sem voltak kivételek, arról személyes emlékeim maradtak 1944-45 teléről… )

A Steinbeck által “elhallgatott dolgok” történelmi feltárása azonban teljességében  megismerhetetlen, mert – mint a háborúk egyéb embertelenségeiről – erről sem maradtak hitelt érdemlő dokumentumok. Nem voltak fontosak!

Itt akár be is fejezhetném , de Steinbeck két feljegyzése megérdemli, hogy ideidézzem. Az első az a tény, amikor – ahogy a szerző írja – “…  haditengerészetünk Galatánál lelőtt ötvenkilenc saját csapatszállító repülőgépet.”  És Eisenhower tábornok “személyesen kérte meg a haditudósítókat arra, hogy ne adják le a történteket, mert az – vélte az USA későbbi elnöke – otthon megrendítené az erkölcsi szilárdságot.” És e katasztrófáról egyetlen betű sem jelent meg az USA-ban…

Másirányban, amikor Steinbecket már “dühítette a cenzúra”, egy tudósításban – ahogy írja, szándékosan – “leadtam Hérodotosznak a görögök és a perzsák i.e. 480-ban vívott szalamiszi csatájáról írott beszámolómat, s minthogy helységnevek szerepeltek benne – noha klasszikus formában –, a haditengerészet cenzorai megölték az egész történetet.”

…A háborúk erőszaktevéseinek, valós veszteségeinek, pusztításainak jelentős része valahogy eltűnik  az idő – vagy a történelem – verem-mélyeiben…

A halottakat eltemetik, a romokat eltakarítják, a túlélők pedig emlékműveket emelnek és elfelejtik az egészet.

Illusztráció: Katonai temető (pixabay.com)

Cimkék: esszé, tanulmány

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Dörgő Tibor: A Jane Eyre filmadaptációi →

Csontos Márta: Reményik-ellenpólusok →

Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →

Popovics Tibor Miklós: A ruszin migrációs folyamatokról →