Egyazon

április 29th, 2025 |

Bertalan Tivadar: Búcsú szerszámaimtól (írások, műalkotások)

Váza

Te jóbarát vagy, mindig jóérzéssel, megértéssel voltál irányomban. Neked elárulhatom: nagyon nem jól érzem magam a bőrömben.

– Ugyan, mi bajod van azon kívül, ami mindannyiunkat érint?

– Na, jó. Neked elárulok egy titkot. De ez tényleg titok egyelőre.

– Ki vele.

– Te! Ezt még senkinek se mondtam…

– Nekem megmondhatod.

– Nehéz, mert félő, hogy még te sem értsz meg.

– Ne csigázz már!

– Idefigyelj, nekem olyan érzésem van, hogy valójában én egy VÁZA vagyok.

– Mi vagy te?!

– Mondom, VÁZA. Nézz rám, hát nem szakasztott…?

– Miféle vázáról hablatyolsz?

– Olyanról, amiben virágot tartanak.

– És hogy érted, hogy te ez a váza vagy?

– Úgy, hogy az vagyok. Ezt határozottan érzem. Még nem egészen vagyok az, de nagyon szeretnék egészen az lenni.

– Hát, majdan, ha netán agyagos földbe temetnek, még akár az is lehetsz. Talán valami cserepes megformál. Veszem, ha hülyéskedsz, vagy megbolondultál?

– Hát ez az! Ettől féltem. Aki egy kicsit is más, akkor mindjárt bolondnak nézik. Még te is!

– Kicsit más? Egy váza, mint ember?

– Nézz meg jól, lábasváza vagyok, itt van alul a két lábam, hasa a vázának is van és dereka is, meg nyaka.

– Van, de hol lenne a fejed?

– Nem láttál még kétfülű vázát? Én kétfülű váza szeretnék lenni. Akinek két füle van, annak feje is van. Különben hol lennének a fülek? A fejem pedig a virág, amelyet a nyakamba lehet helyezni. Én már mindent magam elé képzeltem.

– És maximum vizet fogyaszthatsz, ha meg nem feledkeznek rólad.

– A víz az élet.

– De a vége az, hogy lehervad a fejed. Kiszáradsz. Na, jó. Komolyan veszlek; ne vágj olyan tragikus képet. Ha szabad kérdeznem, hogy képzeled ezt a metamorfózist?

– Nem hallottál még ilyet? Tele van a sajtó. Az lehetsz, amit akarsz. Ha megvan a vágyad az átalakulásra, akkor csak egy kis műtét kell.

– Vagy kettő, vagy még több, meg egy kis hormonkezelés.

– Az orvostudomány mai állása szerint ez nem nagy dolog. Az ember már könnyen átalakítható.

– És miért akarsz éppen váza lenni. Vázahormonokról én még nem hallottam.

– Mindenféle hormonok vannak. Nem olvasol újságot? Nem figyeled a médiát? Több, mint kilencven szexuális identitás van. Na, mondd, egy még beleférhet.

– Na jó, de miért pont ezt vetted abba a virágcsokor-fejedbe?

– És ha virágcsokor a fejem? Sok virágfej együtt. Nem szép?

– Hát, ami azt illeti, ahogy nézlek, szebb lenne…

– Csalódtam benned. Látom, te is kirekesztő vagy. Csak gúnyolódni tudsz. Azt gondoltam, te átérzed a problémámat. És nem csak az enyémet; sokan vagyunk, akik mások szeretnénk lenni. Nem jó abban a bőrben, ami nem ránk van szabva.

– Így is mások vagytok, nem kell ahhoz semmi átalakulás.

– Nem győzöm hangsúlyozni: én nem érzem jól magamat a bőrömben. Azt reméltem, megérted.

– Értem én. Ezért akarsz váza lenni.

– Ez a vágyam egy feszítő, belső késztetés, amit, úgy látom, nem értesz.

– Te érted magadat? Ami a vázát illeti, az meglehetősen törékeny, ha nekiütnek valamit, cserepekre hullik. Aztán hogy szeded össze magadat? Jöhet a Technokol Rapid vagy valami egyéb ragasztó, aztán a komolyabbak. Úgy látom, te máris összetörtél. Szedd össze magadat.

– Ha az lesz a formám, amire vágyok, minden megoldódik.

– És mi lesz, ha megbánod? Hogyan leszel vázából újra te?

– Minden lehetséges. Az ember úgy formálhatja magát, ahogy akarja. Ezt az önrendelkezési, cselekvési jogát senki nem kérdőjelezheti meg. Ezt nevezik személyi szabadságnak. Aki nem így gondolja, az rasszista. Kétségbeesve látom, te sem így gondolod. Azokkal érzel, akik elnyomják a kisebbséget.

– Miből gondolod, hogy én a vázák ellensége vagyok? Ha belegondolok, a vázák nem is olyan kisebbség. Rengeteg váza van. Az embernek is van váza. Ha egy váza lesz a vázad, megígérem, hozok bele virágot.

Búcsú a szerszámaimtól

Még egyszer bepillantok hozzájuk (meg amíg tudok) megmászom a Himaláját, azt a húsz lépcsőfokot, amelyek hozzájuk vezetnek. Felérve, tekintetemmel végigsirrentem elárvult műtermemet, a polcokon, asztalon, a sarkokban, minden ficakban sorakozó szerszámaimon. Mintha várnának, úgy vélem, megmozdulnak (vagy a szemem ugrál). A köcsögből kimeredő ecseteimre, melynek csokrából kiágaskodik néhány kedvenc. Sarkuk lekopva, festésre idomítva. Ezek szinte maguktól kentek, csak a nyakukat kellett fogni. Mellette még hasonló, kisebb csokor meg egy kaspó a spakliknak. Magyarul nevezem őket, de máig nem tudom, mi a magyar nevük. Az ám! A paletta, amelyen számtalan kép emléke látszik és ő maga is egy alkotás. Aztán a többi: szivacsok, törlőrongyok, odébb csipeszek, tollak, rajzszerszámok és egyéb segítők tömege, fogók, kalapács, csavarhúzó, kis satu, pontozó, snitzer (már megint egy idegen magyar név), fűrész, gérvágó (hogy nevezzem másképp?) No meg a rengeteg doboz, fiók-aprólékokkal, csavarok, képkarikák, felsorolhatatlanok. A meggyötört festéktubusok látványa a paletta szélén erősen meggyötört (majdnem azt mondtam: sarkán… a palettának nincs sarka, csak gyönyörű, lágy ívei vannak és egy lyuk a hüvelykujjnak), eszembe juttatta az idő múlását. Atyavilág! A sok évtizedes, megnyomorított tubusokból, amelyeket egy grófi kastély romjai között találtam, még a második világháború utolsó évében, még mindig ki tudtam nyomkodni lelkük maradékát. A mostani tubusok gyorsan beszáradnak, mielőtt elfogynának.

Na, igen, a képek, amelyek a falak és a sarkok minden centiméterét uralják (Úristen! meg a rengeteg mappa, dosszié, ezeket mind én formáztam?) Mi lesz veletek nélkülem? (Ebek harmincadja?) Szétszóródtok. Lesz, aki összesöpör? Némán fogadnak, választ nem kapok tőlük. Meg kellett kapaszkodnom, mivé teszi az idő az alkotót: alkotóból altató lesz, íróból síró. Hülyéskedésem nem sokat segített…

A festőállvány üres vászonpajzsával, mint egy szobaparancsnok a műterem közepén magasodik, felemelt homloka szinte a plafont éri. Úgy tűnik, türelmesen vár, de mi van a többi, várakozó sokasággal?

A hatalmas ablakokon ömlik a fény és én hunyorgok, mire megint megmozdul a kellék- és szerszámsereg, még a fiókok is mintha szájtátanának, ahogy a fények oldalvást pásztáznak rajtuk. A fények vándorlása a képeket is megváltoztatja. Adhattam volna nekik akár más címeket is, de lassan visszaáll a rend. Finom hangokat is hallani, halk reccsenést: mintha az egymásnak támasztott képek serege felől érkeznének, s mintha nyögés és szemrehányás volna, egymáshoz való szorultságuk miatt. Azt is nehezményezhetik, hogy ők nem láthatók, pedig méltóak lennének erre, éppúgy, mint a falakon lógók… (Lám, még itt is vannak kiváltságosak, úgynevezett egyenlőbbek. Titokban mintha védekeznének: ők is szerepeltek már kiállításokon, dicséreteket is kaptak, ha nem is mindegyik, de hát ez lehetetlen, ehhez mindig kevés a fal. Nyugtatom őket, vagy magamat: tudom, hogy dolgom volna még…

Félfordulattal intek, majd fordulok egészen, hogy lebucskázzak Himalájámról.

Új otthon

Immár szemmel láthatóvá vált a nyugtalanító helyzet, hogy feleségemmel valami baj van. Eleinte kissé imbolyogva kezdett járni, bár alkoholt nem fogyaszt, később már karja csápjaival minduntalan támasztékokat keresve közlekedett a lakásban. Ehhez megfelelő volt a bútorok sarka, széktámlák, vagy akárcsak egy a polcról kicsit jobban kiálló könyv is. Ha a gyenge támaszték elcsúszott a keze elől, akkor az egész teste megrándult. Végül egy napon elesett. Az eredmény: lábcsonttörés. mentők, kórház, műtét, fémek beépítése. Hetekig tartó aggódás, látogatások, egy újabb eleséstől való rettegés. Ami a láberősítő fémeket illeti, azzal vigasztalódtunk, hogy megvan ennek az előnye is, ugyanis ha hívni akarom a lakásban kóválygót, kéznél van a patkómágnes. Ez a közbevetésem csak rettegésem enyhítésére szolgált, ami igencsak indokolt volt, mert bekövetkezett a második elesés. Eredmény: kartörés. Újabb műtét, újabb hetekig tartó izgalom. Azután egy ideig vészjósló nyugalom. Az ilyen nyugalom persze meglehetősen szorongásos. Közben alattomos, lopakodó módon, a törésektől látszólag független egyéb bajok is előjöttek, itt fáj, ott fáj, egyre nehezebb helyváltoztatás, még a járókával is – ezt én lépegető exkavátornak neveztem – amely mindenbe beleakadt. Aztán a legváratlanabb pillanatban a járókával együtt történt elesés. Isteni szerencse, hogy ezúttal nem történt törés, de mentők állították talpra és a kórházi ellenőrzés után az éjszaka kellős közepén hozták vissza. Amikor óvatosan feltettem a kérdést, hogy miért ez a megfelelő időpont, kissé rám förmedtek: – mit gondolok én?.. – Na jó, hát megértem én…

Újabb szorongásos hetek következtek, de szegény asszonyom önellátása, enyhén szólva akadozott s jómagam eleve béna voltam mindenféle háziasszonyi tevékenységet illetően, hiszen még magamat sem tudtam ellátni és például, ha ne adj Isten, újra elesik, nem tudom felemelni, ágyra fektetni; magam is bottal járok.

Így éldegéltünk mi, egymásért aggódva, naivul és reménytelenül várva jobb időkre, végül nem maradt más megoldás, mint bizonyos protekciót igénybe véve, megcélozni egy olyan intézményt, ahová az ilyen időseket befogadják és ellátják. Bár az ilyesmi nagyon sok pénzbe kerül – de mit számít ez ilyenkor – mégis sorban állás van, nem is tudom, hogy bírják ezt az egyszerű kisnyugdíjasok –, mert amint bepillantottam a fogadó intézménybe, csupa egyszerű, szerencsétlen lakót láttam. Lehajtott fejjel, némán, koszorúban ültek a bejárat melletti, fedett előtérben.

Szegény asszonyom hősiesen összeroskadva vette tudomásul új lakhelyét. Csak ült az ágya szélén, elszürkült szemmel a papucsát nézte, míg segítőm kis motyóját éjjeli- és ruhásszekrényében elrámolta s közben hiteltelen szavakkal vigasztaltuk: jobb lesz így, majd meglátod, majd megszokod, látod, nem vagy egyedül, van egy szobatársad is, gyakran jövünk majd látogatni, TV is van, frigó is, mindig megmondod, mire van szükséged… jó lesz itt… Kedvesek a nővérek és orvos is van valahol.

Búcsúzkodtunk. Amikor lassan felemelte a fejét és kifakult tekintettel utánam nézett – tudom, hogy ez a tekintet csak nekem szólt –, két karja mintha métereket hosszabbodott volna, utánam nyúlt és azt rebegte: – VIGYÉL HAZA.

Mi megnyugtatóan visszaintegettünk.

Az Utolsó Vacsora