Kiss Zsuzsánna: Orvoslás Kodolányi János és Ignácz Rózsa műveiben

Kodolányi János: Az ember nem „termék”

A népből jött és gyökereihez ragaszkodó ember perspektíváját fejezi ki, Móricz prózájánál is érdesebben, Kodolányi János (Telki, 1899. márc. 13. – Budapest, 1969. aug. 10.), aki Várkonyi Nándorral és Hamvas Bélával együtt alkotott sajátos huszadik századi magyar írói triászt. Kodolányi édesanyja Martinovics Ignác leszármazottja volt. Gyermekkorában diszharmonikus család vette körül, édesapja beteges volt. Az író tőle örökölte egész életére kiható Achilles-ínzsugorodását. Cukorbeteg volt és szövődményesen szívbeteg is, ám elutasította az inzulinkezelést, és a szükséges szívritmus-szabályozó (pacemaker) beültetési műtététől is idegenkedett.

Kodolányi szinte minden társadalmi-politikai formációt a cselekvő közösségi ember felelősségével ismert, ezért sokféle oldalról érte bírálat… Érzékeny volt mind a „globális” (egyetemes), mind a „lokális” (helyi) problémákra. Népi író volt, és ugyanakkor polgári is. Szinte minden műfajban maradandót alkotott. Regényeit, drámáit, elbeszéléseit sok nyelvre lefordították, szociográfiai munkái, levelezése és versei egyaránt érdeklődésre méltók, és ma is megszívlelendők.

Kodolányi János 1927-ben memorandumot írt a képviselőház alelnökének „A hazugság öl” címmel; vád- és röpiratában az egykézés pusztító népbetegsége ellen szólalt fel. 1940 augusztusában a Magyar Élet hasábjain „Az írástudók és a nép” című esszéjében arról ír, hogy az emberiség legmélyebb forradalmát Jézus Krisztus hirdette meg, amikor az ember legbensőbb lelki megújhodását, ezzel egészség és harmónia visszaállításának a lehetőségét fogalmazta meg a beteg társadalmi viszonyoktól függetlenül:

„Együtt születtünk e beteg társadalomban valamennyien, de ki merné állítani, hogy kézlegyintéssel elintézendő, szánalmas, tehetetlen termékek vagyunk? Nem, az ember – nem <termék>. Az ember: lélek.” (Az írástudók és a nép, 1940. aug. Idézi Szekér Nóra: Kodolányi János és a magyar függetlenségi gondolat. In: Krízistől a feloldásig. Kodolányi János emlékkonferencia. 2021, Budapest, Mma, 119)

1943-ban pedig „Zárt tárgyalás” címmel Kolozsváron jelent meg egy fontos „perirata”, mely Franz Kafka A per (1914-ben írott, de csak 1925-ben megjelent), illetve Orwell 1948 (1949-ben befejezett) című művéhez hasonlít leginkább. Ebben a drámai novellában az író a liberalizmus, a nemzetiszocializmus és a kommunizmus bírálatát végzi úgy, hogy önmagát állítja bíróság elé. Egyfajta szókratészi végrendeletben figyelmeztet a versengő ideológiákra épülő civilizáció gyilkos térhódítására és a valódi kultúra hanyatlására. A kultúra csak akkor lehet minden embert egyesítő szimbólumrendszer, szokásrend – azaz kultúra, ha van transzcendens tartalma, ha tükrözi születés, halál és lélek hármas kérdésköreit a homo magus, a jelképteremtő ember nézőpontja és nyelvezete alapján.

Kodolányi minden műfajban jelentőset alkotott. Első regényének, a Szép Zsuzskának (1923) főhőse ismeri a természet ősi erőit, varázsló, gyógyító és „szépasszony” egy személyben. Sokféle bajjal keresik fel. „Csontrakó”, betegségenyhítő tevékenysége révén híressé válik, de „cemendeség” miatt rossz híre is terjed. A férfiak kihasználják, megalázzák. És mégis, mielőtt teljesen kisemmizve összeroppan, gyógyító énjének mindig van ereje másokon segíteni:

„S míg a csontokat tapogatta, léc közé kötözte (a beteg ordított, ahogy csak a torkán kifért), becsavarta szorosan vászonnal, homlokán elsimultak a redők, és szája csücskein mosoly játszadozott.” (Szép Zsuzska)

Gyermek születik (1932) című novellájában egy szegény házaspár második gyermekét várja úgy, hogy a feleség anyja, akinél albérletben lakik az ifjú család, „élettagadó nagy haragot táplál” veje iránt, ugyanis „mint a férfiak általában, csak bajt okoz”… A fojtogató szeretetlenséggel dacolva, férj és feleség nem fogad szót az anyósnak, aki csak a magzattól való megszabadulást sürgeti. Az új kisbaba épen megszületik; a bába csak a legszükségesebb percekben van jelen, mivel egy másik háznál is szüléshez kell asszisztálnia. A novella világosabb hangnemben végződik, az immár kétgyermekes házaspár leszámol a kishitűséggel, az örökölt félelmekkel, hogy elindulhasson az önállósulás útján.

Kodolányi történelmi nagyregényeiben (A vas fiai 1936, Boldog Margit 1937, Julianus barát 1938) bőven találunk gyógyító szerzetest és falusi vajákost. A tatárjárás korában játszódó Julianus barátban a kis Györk eszményképe éppen a táltos hírében álló Majs apa, aki „ismeri a Rosszakat”, és képes „uralkodni a betegségeken”. Majs apa egyszerre tud rontást vagy átkot semlegesíteni és gyógyítani olyan súlyos betegségeket, amilyenek láttán a szerzetesek csak az utolsó kenet feladására vállalkoznak. Majs apa, akire tudománya apjáról és nagyapjáról szállt, nem pogány: „Jézus hitén vagyok magam es”; a kor elitjének számító papságnál alaposabban ismeri (ha nem is az isteni, de) a földi, természeti törvényeket:

„… amikor Cseperke megbetegedett. Csak emésztette a kórság, rázta a hideg, már azt hitte mindenki, meghal. Anselmus fráter is elment már hozzá s megkente szentelt olajjal, hogy Szent Péter beeressze a Mennyek kapuján szegénykét. Az anyja végül elfutott Majs apához, ő azután megöntötte. Cseperke meggyógyult, épebb, mint valaha volt.” (Julianus barát, Első rész, 30)

A főhős gyermekkori példaképe igazi természetgyógyász: „számtalan kicsiny zacskóban” tartja az orvosságokat:

„Száraz füvek és virágok, porrátört magvak, mindenféle vizek, gyökerek, fehér, zöld sók. Ezekkel párolta, fürdette, kente, itatta és etette a betegeket.” (Julianus barát, Első rész, 30)

Bolognában („Bonóniában”) Julianust honvágy kínozza, és a honvágy „fölért egy súlyos betegséggel”:

„Éjszakáról éjszakára álmatlanul feküdt ágyán, belebámulva a sötétségbe […]. Néhány órai nyugtalan álom után mintha hideg vízzel mosták volna meg a szemét, többé nem tudta behunyni. […] A sötétség megtelt az otthon fájóan éles képeivel.” (Julianus barát, Negyedik rész, 396-397)

A magyar középkor világába vezet vissza Kodolányi első drámája, a Pogány tűz (Nemzeti Színház, 1937) is. Drámájában az író a tragikusan beteg életérzés, „a testvérgyűlölési átok” (Vörösmarty Mihály kifejezése az 1846-ban írt Az emberek című verséből) drámai megfogalmazását szolgálta, politikai éllel. A darab cselekménye a Vata-féle pogánylázadás idején játszódik; Orseolo Péter király bukását, a lázadás következtében trónra került I. Endre (András) győzelmét és a vele szembeforduló testvéröcs, Levente pusztulását ábrázolja. Az író a Bécsi Képes Krónika leírására támaszkodik, naturalista (meiningeni) pontossággal követi a történelem eseményeit. A történelmi szituációkon belüli drámai helyzetek, a párbeszédek, az őserejű múlt mitológiába forduló felelevenítése (mint Wagner operáiban) a nemzetgondolat eszméit jelenítik meg – gyógyszerül a zavaros, kóros jelen ellenében.

A harmincas évek végén Kodolányi drámáiban és novelláiban is a korabeli társadalmi témákhoz fordul. A Vidéki történet (Nemzeti Színház, 1938), a Földindulás (Belvárosi Színház, 1939), a Végrendelet (Belvárosi Színház, 1939), az író szavai szerint „az ormánsági nép jajkiáltása”. Elrontott életekről, a társadalom megbéklyózó erejű jelenségeiről, előítéleteiről és hiedelmeiről állít fel drámai diagnózisokat a javítás szándékával. A konfliktusok megoldását nem a társadalom változtatásában, hanem az emberek belső megváltozása által látja és láttatja.

A Vidéki történet Kodolányi legegységesebb drámája. A darab indítása, egy agglegény és az orvosék cselédlányának, Mariskának a jelenete „feleslegesen népszínműves, de ettől eltekintve egynemű hangulatelemekből szőtte össze művét az író” (Hegedűs Géza). Tulajdonképpen ez a két mellékszereplő mégiscsak fontossá válik később, a dráma válságos pillanatában. Nagyon izgalmas a Vidéki történet konfliktusa, és remek a megoldása is. A népből jött tanult ember, a szülőföldjén maradó és orvosi hivatásának élő Kádár István állandó összetűzésben él úrhatnám feleségével, Lilivel, aki egyáltalán nem leli helyét falun. Mint Lady Macbeth, Lili már-már rögeszmésen azt hiszi, hogy neki egyetlen hivatása férjét előbbre juttatni és karriervágyát, ambícióját élesztgetni. Az orvos azonban nem ér rá, és nem is hajlandó felesége unszolását komolyan venni, így nem folyamodik városi állásért. Lili unatkozik, gyermekáldásra sem vágyik, utálja a falu embereit és körülményeit. Unalmában mégis meghívja a falu értelmiségi hölgyeit (a jegyzőnét, a tanítőnőt, a postamesternőt), és saját autonómiája híján, illetve a vendéghölgyek elejtett megjegyzései alapján átengedi lelkét a megalapozatlan, vak féltékenységnek. Féltékeny lesz férje asszisztensnőjére, sőt, a cselédlányra is. A zöldszemű szörny tönkre is teszi a házaspár közös jövőjét. Az orvos egy hosszú és fárasztó nap estéjén a rendelőjébe menekül vissza elégedetlenkedő felesége elől, aki mint mindig, aznap este is esztelenül unszolja, hogy azonnal kérvényezzen városi munkahelyet magának. Kádár István tehát nincs otthon, amikor éjfél körül, majd még egyszer hajnal felé kétségbeesetten keresi őt egy nyolchónapos terhes cigányasszony édesanyja. A feleség elejti a sürgős hírt, nem tartja lényegesnek más baját, csak magára gondol. Reggel, amikor az orvos előkerül és értesül a sürgős hívásról, már nem tudja megmenteni a koraszülő édesanyát. Vizsgálat indul az orvos ellen, a lánya nélkül maradt öregasszony átkozódik és halált kiált a szegény orvosra, akit a történtek amúgy is nagyon megrendítik. Közben a boncolásból kiderül, hogy a kismama állapota olyan kóros volt, hogy azonnali orvosi beavatkozás mellett is meghalt volna. A törvényszéki kórbonctan elemzése alapján felmentik az orvost. Lilianna ekkorra már elhagyja férjét és a falut. Az orvos azonban marad, bármennyire nehéz is akaratlan mulasztásának következményeit vállalnia. Becsületében ártatlanul megtaposva Erzsi asszisztensnő is távozni akar. Az orvos ekkor a kettőjüket szorosan összekötő hivatástudat, a cselekvő élet és az újrakezdés nevében kérleli, hogy ne menjen el, maradjon vele…

Kodolányi elkeseredetten látta, hogy a világban minden vonatkoztatási pont, minden mérce megszűnt érvényes lenni. Ilyen válságos idő az ember belső megújulását teszi szükségessé. Amikor utolsó nagy „mítoszregényét”, a posztumusz Én vagyok (1972) című Jézus-regényét befejezte, kimerültebbnek érezte magát, mint addig valaha. Ignácz Rózsának így írt erről:

„Mióta a Júdást megírtam, még csüggedtebb és reménytelenebb vagyok. Mert látom, hogy mindez kozmikus méretű s az egész emberiség sorsához tartozó jelenség, valóban szétbomló mítoszok hullái között élünk, s az új mítosz még nem született meg. És azt is látom, hogy az új mítosz megteremtéséhez mi nem vagyunk elég erősek.” (Ignácz Rózsa: Levélrészletek az Én vagyok keletkezéséről. Confessio 1977/1. 95-105, 94. Idézi Sulyok Bernadett: Létszemlélet és világkép Kodolányi mezopotámiai és bibliai tetralógiájában. Krízistől a feloldásig. 2021, 249)

Az Én vagyok Jehuda (Júdás) árulásának, illetve Jesuah (Jézus) hűségének az evangéliumokon alapuló, azokat izgalmas lélekrajzzal és fikciós eszközökkel kibővített tükörtörténete. Júdás tisztánlátását gyűlölet vakítja el. Minden energiáját a dolgok és események sajátos, eredeti jelentésükkel ellenkező értékelése, illetve mások folytonos megfigyelése köti le, és egy rossz lépés után újabb rossz döntést hoz… Jézus szelíden, türelmesen és tapintatosan figyelmezteti a türelmetlen és zaklatott Júdást, hogy lelke azért beteg, mert a világhoz és nem a valósághoz ragaszkodik:

„Ne ragaszkodj emlékeidhez, tudományodhoz, érzéseidhez, ne ragaszkodj a világhoz. A valósághoz ragaszkodj. Azt keresd türelemmel és alázattal. […] Benned van az Isten. Mindent aszerint mérj, milyen messze vagy milyen közel van az Istenhez […]. Ha szeretni fogsz minden embert, legyen bár jó vagy gonosz, közel leszel az Istenhez. Ha szeretni tudod a sorsodat, a szenvedéseidet, megnyílik előtted a belső ajtó.” (Kodolányi: Én vagyok. Idézi Bodnár Dániel: A hiányos gyónástól a teljes árulásig. Krízistől a feloldásig. 2021, 219.)

Júdás nem keresi a belső ajtót; rossz tettei emlékétől nem is szabadul, csak amikor a Golgotára tartó Jézus utoljára rátekint: ekkor „szívébe belenyilall a fájdalom”. Maga előtt végre beismeri sok bűnét és elhallgatását, amelyek lassanként elvezették az Emberfiának elárulásához – és egyszersmind saját megszűnéséhez. Nem csoda, hogy a szerző elfáradt e regény megírásától. A hivatalos irodalmi kánon készítői pedig olvashatnak.

Ignácz Rózsa: „Nehezen reméljük a feltámadást”

Kodolányi János (akárcsak Tamási Áron), igaz barátságot ápolt a háromszéki származású Ignácz Rózsával.

Ignácz Rózsát (Kovászna, 1909. jan. 25. – Budapest, 1979. szept. 25.) „a magyarországi kritika túl erdélyinek, az erdélyi kritika túl magyarországinak tartotta, a színészek túl írónak, az írók egy része túl színészinek” – vallotta az írónő fia, Makkai Ádám amerikai nyelvészprofesszor (Földesdy Gabriella: Száz éve született Ignácz Rózsa, 2009). Az irodalmi kánon szélén maradva élt és alkotott. Csodák csodája, egy-egy könyvét mégis kiadták a Kádár-korszakban. Hasznos lenne, ha ma sem felejtenők el „a huszadik századi magyar irodalom leginkább szeretetreméltó asszonyát.” (Domonkos László: Gúzsban tánc, 2022, 36).

„Kovászna büszkesége” kisgyermekkora egy részét Fogarason töltötte, ahová református lelkész édesapját helyezték szolgálatra, majd a kolozsvári Református Leánygimnáziumba érettségizett 1928-ban. Édesapja halála után keresethez kellett jutnia, ekkor települt át édesanyjával Csonka-Magyarországra. 1931-ben Budapesten végezte el a Színiakadémiát. 1939-ig a Nemzet Színház tagja volt, ezután a Színházi Magazin párizsi tudósítója lett. A Fővárosi Kiadó lektoraként és a Református Élet szerkesztőjeként is dolgozott. Első írásait Benedek Elek közölte 1925-ben a Cimborában. A vészkorszakban megtagadta, hogy színdarabot írjon nyilas megrendelésre, maga is kitűzte a sárga csillagot, rendületlenül hordott élelmet a gettóba, zsidókat bújtatott. A nácik elfogató listáján ő volt a negyedik körözött személy Bajcsy-Zsilinszky Endre, Nagy Ferenc és Tildy Zoltán után…

1945 után hallgatásra kényszerült. Kivándorolhatott volna tudós férje után vagy egyedül felnevelt fiával, és fia után az Egyesült Államokba; nem tette. „Gondolkodó ember és mindenáron humanista – aminek tudni akarom magamat, de semmiféle napi politikai elkötelezettséget nem vállaltam, soha. Kötöttséget csak egyetlen örökségemhez tudok, és ez az anyanyelvem” – írta Ikerpályáimon (1975) című memoárjában.

1945 előtti kiadást megért vagy későbbi, többnyire az asztalfióknak írt és különböző álcímekkel ellátott részletekben, dossziékban rejtegetett kéziratai a moldvai, bukovinai és erdélyi magyarság olyan történelmi viszontagságairól szólnak, amelyekről hallgatni kellett. A Kolozsváron, az Egyetem utcában játszódó Anyanyelve magyar (1937), a különösen keserű tényeket sorjázó, szívszorító moldvai magyar sorsokat bemutató Született Moldovában (1940) vagy a szatirikus Urak, úrfiak (1947) az anyaországba áttelepült erdélyiek „viselt dolgairól” még megjelenhetett, de Mikes Kelemenről írt könyve, a Hazájából kirekesztve (1980) már nem csúszott át a korabeli cenzúra rostáján. Mint ahogy a Sztálin halála előtti három évről szóló Egy születésnap körült (1983), a Szent László-regényt (Ünnepi férfiú, 1983 a Vigiliában, majd a rendszerváltozás körül, 1989-ben kötetben), illetve az 1956-os A vádlott (1999) című művét egyszer sem adták ki a szerző életében. Színháztörténeti vonatkozású, „ifjúságinak” álcázott regényei és útirajzai (Róza leányasszony 1942, Prospero szigetén 1960, Zebradob-híradó 1963, Argentina viharszünetben 1972) kaptak zöld utat a megjelenés irányába. 1958-ban napvilágot láthatott Torockói gyász című regénye, s ez volt az említett csodák csodája: hogy „egy vadállati kegyetlenségű vérbosszú teljében sínylődő Magyarországon” (Domonkos László, id. mű, 37) megjelenhetett a torockói bányászok 1702-es felkeléséről egy részvétteljes és lélegzetállítóan szép – áthallásos regény. Ez a regény úgy hathatott, „mint amikor a szörnyű kórban embertelenül szenvedő forró, lázas homlokán hűvös, gyengéd női kéz simít végig” (Domonkos, 37). Aztán, mire Ignácz Rózsa végre látogathatta távolba szakadt szeretett fiát, s mire néhány addig kiadatlan „fiókregénye” megjelentetésével biztatták, már késő lett: egy koraőszi napon a lakása előtti buszmegállóban elgázolta egy a járdára hirtelen felszaladó autóbusz.

Ignácz Rózsa műveiben a társadalomrajz és jellemábrázolás keretein belül sokféle szenvedésről, betegségről, traumáról, sikeres vagy sikerületlen gyógyításról olvashatunk. Két élet (1943) című regénye, mely két kisregényből áll, egy-egy nehéz sors, illetve súlyos betegség terhe alatt sorvadásra ítélt embert ábrázol, mindkettőt a maga ugyancsak kóros környezetében. A Berta címet viselő, első élet rajza keretes történet; az író előbb csak levelezik Bertával, majd egyszer találkozik is jövendőbeli hősével, akit gyermekkorától furcsa révbe éréséig követhetünk a könyv lapjain. Berta kilencgyermekes családban él egy kisvárosban valahol Dél-Erdélyben. Otthonában két urat ismernek: a Nincset és a Muszájt. Apja pénzügyőr – állami hivatalnok. Előbb angyalos címerű hivatali lakásban nyomorognak, majd a címeren megjelenik két koronát tartó, nyelvét öltögető oroszlán. A pénzügyőr (román) nyelvvizsgája harmadszorra sem sikerül, és a családfenntartó az új államban állás nélkül marad. Berta mezítláb jár óvodába, sokat éhezik:

„összeszorította fogát, csikorgó gyomrára tapasztotta apró kezeit, s ha áttetsző erű, vékony halántéka alatt zúgó szédülést érzett, szótlanul a konyha salétromos falának vetette a fejét. Nincset meg lehetett szokni, Ninccsel dacolni is lehetett.” (Két élet, 2012, 9)

A gyenge testalkatú kislány eszes, és igazi kincsesbányává avanzsál családja számára, hiszen „százhúsz korona évi ösztöndíj jár annak a pénzügyőr gyermeknek, aki színjelesen tanul” (10). Muszáj parancsol. Csakhogy Berta továbbra is éhezik:

„Olykor kövér vajas kenyerek bújtak ki a nagy „A” betűből, eltáncoltak a szeme előtt és eltűntek a szomszéd kisleány kitátott szájában.” (Két élet, 2019, 10)

Négyszer költöznek négy év alatt. Az utolsó előtti padban ül piszkos körmű, tolvaj kislány mellett, akinek

„hajában olyan volt a választék, mint elhagyott kertekben a gyomverte út. Olykor egy-egy kövér és szürke fenevad mászott végig a padtárs haján.” (Két élet, 2019, 10)

Az első sorokban ülő, jómódú kisleányok nem fogadják barátnőjükül. Berta aztán románul végzi az – emígy ösztöndíjjal támogatott – polgári iskolát, ezért a magyar lányok továbbra is kiközösítik… Tizennégy évesen állást keres, és némi megbecsülést is talál magának. Minden befejezetlen, elintézetlen peres aktát megtalál, lemásol, rendbe tesz… Valódi szellemi kulinak használják, de van keresete, és azt hiszi, önálló lehet. Férjhez mehetne az ortodox paphoz, de persze képtelen ekkora önfeladásra… Reménytelenül szerelmes egy léha fiatalemberbe, Zayzon Feribe, aki Budapestre költözik, és azonnal elfelejti őt. Berta a sok nélkülözésbe, a munkába görnyedésbe és a szeretetlenségbe belebetegszik. Súlyos gerincferdülése alakul ki. Amint beteg lesz, már inkább csúfolják és bántják, miközben kihasználják, hisz jó munkaerő… Púposan és csalódottan kiutazik Budapestre, ahol ötven százalékos rokkantnak nyilvánítják, de lelkébe látó orvosai tanácsára munkát vállal. A „nyomorékon született” gyermekek otthonába kerül ápolónak. Itt elkínzott lelke, egész élete értelmet nyer, mert minden gyermek azonnal bízni tud benne, és megszereti Bertát. A történet csattanója, hogy éppen Zayzon Feri otthonról intézetbe adott kislányát ápolhatja és dédelgetheti, annak a férfiúnak a gyermekét, akiben fiatalon csalódva az „élettől” elszigetelődött. A budapesti intézetben a rokkant Berta képes gyökértelenül, egyedül maradva is reményt és szeretetet sugározni környezetének, sőt, hogy a Zayzon-kislány végsőkig elkeseredett, bár fiatal és csodaszép édesanyját is vigasztalni tudja…

A Két élet második darabja, az Ifj. Török István még „szigorúbb” olvasmány. Emlékeztet Ignácz Rózsa A fiú című színdarabjára, amelyet 1944-ben műsorra tűztek, de akkor a történelmi helyzet miatt, azóta máig – ki tudja, miért – nem mutattak be. A drámában egy tizenhat éves fiú „feláldozza magát”, miközben szülei felelőtlenül elhanyagolják egyetlen gyermeküket. Ez a téma ismétlődik meg a kisregényben. Egy tizenöt éves kamaszfiú felkavaró naplóját olvashatjuk, majd a napló véget ér, hogy a fiú szüleit egy mindenlátó elbeszélő hang jelenítse meg a záró fejezetben. Ifjú Török István egész gyermekkorát áthatja az elkeserítő magány érzése. A fiút óvják minden széltől, nevelőnője van és magántanárai. A szülei mintha menekülnének előle és maguk elől is. Ennek az a külsődleges oka, hogy Pityu gyermekparalízist kapott, utána megműtötték, de gipszében egyszer csúnyán elesett, majd egyik lábára béna maradt. Ugyanakkor szép, kedves, okos fiú, akinek szeretetvágya és érzékenysége túltesz a környezetén. Pityu azt hiszi, hogy szülei az ő betegsége miatt nem szeretik egymást. Szívesen járna nyilvános iskolába, de szülei nem engedik. Mindenről közvetlenül és őszintén szeretne beszélgetni szüleivel, de erre magukkal elfoglalt, egymással elégedetlen szülei képtelenek. Minden anyagit megadnak a gyermeküknek, csak éppen a szeretet biztonságos légkörét nem képesek megteremteni a maguk kis körében. Pityu apja a közéletben tölt be ilyen-olyan szerepet, anyjának „reprezentálni” kell. A szülők kifele még „viselkednek”, de ez leginkább akkor sikerül, ha valami heveny krízis áll be: betegség vagy temetés. A szenvedélyes kamasz előbb apró betegségeket, például lázat mímelve igyekszik szülei figyelmét elnyerni, azonban kevés sikerrel jár. Nevelőnőjétől kikap, orvosát, magántanárát kicserélik, anyja sírva fakad előtte, apja még jobban elzárkózik. Aztán jön a bénulás, a műtét, a gipsz, az elesés: de valójában semmi sem változik. A nyomorékságában is szülői szeretet nélkül hagyott fiú most már teljes érzelmi vákuumba és beszűkült tudati állapotba kerül. Mindenért, szülei „boldogtalanságáért” is saját magát hibáztatja. Meg akarja menteni a szüleit. Így szánja el magát a végzetes cselekedetre, hogy öngyilkosságot kövessen el. A napló megszakad. Ifjú Török István halála a két meghasonlott, a legnagyobb vesztességgel-gyásszal megtört szülőt őszinte számvetésre, egymással való játszmázásaik abbahagyására kényszeríti. Nehezen, de újra megnyílnak egymás előtt, és együtt maradnak, hogy meghalt fiuk emléke tanítsa meg őket tűrni és szeretni. Véresen komoly, őszinte és világos lélekelemzés jogán a fenti két kisregény igazán figyelmet érdemel.

Ignácz Rózsa 1951-ben írt egy különleges riportregényt Szent László királyról; ezt a művét, az Ünnepi férfiút egészen 1989-ig kiadhatatlan könyvnek minősítették. „Meredek” cselekedetnek számított az olvasóközönség elé tárni egy Árpád-házi szent király alakját, és még ennél is eredetibb és bátrabb cselekedet volt középkori királyunk 1951-es értékelésével foglalkozni: szerzőnk „közönséges” átlagembereket kérdezett meg a mindenkor eszményképül használható, de mégis a feledés komor homályába zárt magyar királyról. Ignácz Rózsa egyik riportalanya a László (sic!) gimnázium egykori labdarúgó olimpikonból lett tornatanára, aki csodálatos, gyógyító képességű nagymamája alakját idézve merészkedik odáig, hogy elképzelje, milyen ember is lehetett középkori szent királyunk. A tornatanár az egyik legendás Szent László-ábrázoláson gondolkozik el, ahol a lovagkirály kardjának éléről egy menyét ugrik fel a király mellkasára:

„pedig már csupa remegés ez az agyondolgozott, ráncos, öreg asszonykéz. Es a szemében is van valami, amit más öreg, de fiatalembernél sem láttam soha, tessék elhinni. A berlini olimpiász előtt ideggyulladásfélét kaptam a bal térdemben. Nem segített rajtam sem rövidhullám, sem hisztamin, sem fürdő, sem injekciók. Csak a nagymama. Elhozattuk akkor. Nem is tette rám még a kezét, csak az ölébe vette a lábam, kezét fölébe emelte és abból egyszerre valóságos fizikai meleg áradt, de milyen más meleg, mint egy melegítő termoforé! Vagy nem is meleg? Csak valami titokzatos, gyógyító áram. Becsületszavamra, ép eszemnél voltam, és a szó fizikai értelmében éreztem, hogy árad valami sugár belőle. Különös öregasszony egyébként is. Soha kisfiú koromban, pedig minden vakációt nála töltöttem, nem tudtam neki füllenteni. Csak rám nézett azzal a két meleg, furcsa szemével, s máris sírva vetettem a karjába magamat, mert tudtam, hogy úgyis mindent tud. Pedig tanulatlan öreg parasztasszony, írni sem nagyon tud, csak a nevét. Talán a szeme Lászlónak. Abban lehetett valami. .. Mert nézte, ez bizonyos, hogy nézte a kis menyétet és magához vonzotta. De mégis különösnek találom, hogy egy viharedzett, de még egészen fiatal daliának magnetizáló szeme, delejes keze legyen. Roppant különös. Ugye, szürke szeme volt? Kékesszürkének gondolom, mint az acélt. Meg valami ezüstös is lehetett a tekintetében. Jó volt! – kiáltott fel váratlanul. –

Egészen biztosan jó volt ez a László. Az állat megérzi, hogy jó-e valaki. De ez már nagyon sportszerűtlen magyarázat…” (Ünnepi férfiú, Vigilia 1983/10, 749-755)

Az állat megérzi a jót az emberben, mondja Ignácz Rózsa riportalanya, aki ugyanakkor gyorsan öncenzúrázza magát, mondván, hogy „sportszerűtlen magyarázat” egy király szentségére egy freskóbeli állat. De ha egyszer ilyen volt a kor, a társadalom – fejtegeti tovább a tornatanár; és innen kezdve nekünk olvasóknak is feladatik a lecke: lám-lám, hogyan hallgatja és hogyan tünteti el a „világ” a jót, hogyan teszi megközelíthetetlenné, illetve hogyan mossa egybe jót a rosszal… Ha a hagiográfiát (szentek életével foglalkozó tudományt) örökre nem tilthatja be ez vagy az a világ(t)rend, azért eléggé bemaszatolja a tiszta (paraszti) ésszel is lényegesnek tudott erkölcsi kategóriákat… (folyt. köv.)

Gerincferdülése és púpossága által a Két élet Bertájához hasonlítható a Torockói gyász (1958) elbeszélő hősnője, Kriza Katalin. Ráadásul, e két regénybeli lány elvhűsége, önfeláldozó bátorsága is nagyon hasonló. A torockói református lelkész leánya a család, betegség és magánélet köreiből úgy emelkedik ki, hogy 1702-ben az egész bányászváros ifjú hősévé, egyúttal a bányászok történelmének krónikásává válik. Amikor a templomozó, éppen esketésen részt vevő torockóiakat körbekerítik az osztrák császár katonái, a megtámadt, riadt emberek csekély ellenállása is felségsértő lázadásként hat a rendcsinálásra és példastatuálásra odarendelt Rabutin grófnak-ezredesnek. Ezért rögtön felakasztatja azt a két fiút, akikkel a bányászok szabadságjogainak perében már találkozott, s akik a templomban ellenállást mutattak az erőszakkal szemben. A két bajtárs közül az egyik a vőlegény, a másik az udvarlói között ingadozó fiatal menyasszony első választottja… Az esküvő helyét átveszi egy riasztó huzavona, Rabutin (gúnyneve Rabbá tőn) egy olyan ív aláírására szólítja fel az ott lévő bányászokat, amely által önként lemondanának szabadságjogaikról. A két kiszemelt áldozat felakasztása előtti percekben a lelkész leánya felkapaszkodik a harangtoronyba, hogy fáklyát dobjon a zsindelyes tetőre, mert riasztani akarja az egész települést és környékét. A templom lángba borul, Katalin azonban lezuhan. Csúnya sebeiből a város mindenes dajkája-ápolója, Göndölné gyógyítja ki. Katalin elég hittel és bölcsességgel bír, hogy rendezze magában a város és saját sorsa fordultának új tapasztalatait. Torockó bányászai jobbágysorba süllyednek, aki nem halt meg, él tovább… a torockói asszonyok pedig festeni kezdik a veres karikákat a házak oldalára. Katalin krónikát ír – naplót vezet a Torockón történtekről, de izgatott pillanataiban vért köhög fel: a szárazbetegségből (tüdőbajból) lelkész édesapja, tanult bátyja szeretete, de még Göndölné sírig tartó ápolása sem tudja meggyógyítani. Katalin csak négy hónappal éli túl a császáriak templomi támadását és a két ifjú (az egyikbe titokban ő maga szerelmes) kivégzését.

Jóval több kóreset, gyógyulás, illetve „exitus” ábrázolása található e könyvben, mint amennyiről röviden beszámolhatunk. Ignácz Rózsa regényének egyik fő erénye, hogy többféle nézőpontból láttatja a cselekményt, a regény szereplőit, az élet vagy halál, a lázadás vagy beletörődés kérdéskörét. A Thoroczkay család kerekesszékben élő öregasszonya kétarcúságát például a szerző azzal igazolja, hogy Thoroczkay Zsigmondnénak kétfelé kell „húznia”, mivel egyik fia kuruc, a másik meg labanc. Ami a legszorongatóbb, ilyenféle önellentmondónak tűnő kérdésfelvetés a regényben, az a lázadás avagy önfeladás dilemmájáról szól. Ezt a témát a lelkész feljegyzései között találjuk. Kriza Áron a sűrű, de szűkszavú anyakönyvi adatok nyomában a győztesek nyelvén és jogi formulákban jegyzi fel azt, hogy Torockó népe miként jutott jobbágyi sorba: „harmadszor is rebelláltunk”, „némelyek példás büntetésüket elvették” – írja; majd szédületes meakulpázás közben kifejti:

„Megérdemeltük volna, hogy mint megkeményedett nyakú, vakmerő emberek, mindnyájan bűnhődjünk, de földesuraink újból gratiájukba vettek, azért mi egész városostól, kicsintől nagyig kötelezzük magunkat”…

A jobbágyi sorba kötelezte magát Torockó. A négy pontba szedett kötelezettségi lista végén a lelkész remegő tollal írja, és aláhúzza, hogy „minden erőltetés nélkül” történt „az elkötelezés”. Az aláhúzás után egy jel, majd még egy gyors bejegyzés áll ott Kriza Áron tollából:

„Eme három sátáni hazug szó [minden erőltetés nélkül] okozta lelki halálát egy egész város maradék népének, melyből nehezen reméljük a feltámadást.” (Torockói gyász, Móra kiadó 1959, 237-238)

A lelkész megküzd lelkiismeretével és félelmével is. Mire ez utóbbi feljegyzéssel is elkészül, „mint pólyásgyerek halk nyöszörgése”, úgy száll a másik szobából feléje leánya haldokló hangja. Katalin suttog valamit, talán az örökké szót, amire édesapja az Öröködben kezdetű halottas éneket kezdi énekelni… A regény mégsem e fenségességében komor halotti énekkel zárul, hanem a mégis megmaradt, új templommal is rendelkező Torockó emlékező kisközösségének beszélgetésével. Felcsendül egy másik nóta is: egy ballada az 1702-es novemberi esküvőről, amely váratlanul erőszakba torkollott és a bányászváros jobbágysorba taszíttatásához vezetett. Az emlékezet megeleveníti a holtakat, és mindenben kíséri az élőket.

Ignácz Rózsa konkrét történelmi tények és Orbán Balázs leírásai nyomán drámai megjelenítő erővel rekonstruálja Torockó szabad bányászváros közösségének megpróbáltatásait. Az 1702-es esztendő megpróbáltatásait a Thoroczkay család jogtalanul uralkodni, elnyomni és gazdagodni vágyó tagjai, illetve az osztrák császári hatalmat képviselő Rabutin generális erőszakos működése okozta. A régió a kuruc mozgalmak, II. Rákóczi Ferenc szabadságmozgalmának leverése után végképp elveszíti szabad királyi városi rangját. A házfalakra festett vörös kör – a torockói gyász jelképe – és annál inkább a torockói emberek emlékezetébe vésődött történelmi tudat azonban ébren tartotta két évszázadon át a bátorság, a szabadság és a megmaradás vágyát. Ignácz Rózsa 1958-ban csodával határos módon megjelent regénye erőteljesen utalt az 1956-os forradalomra. A torockói történetben nemcsak a veres karika emlékeztetett az 56-os zászlóból kivágott körre. Nemcsak Torockón történt, hogy az elnyomatást tébolyítóan gyorsan „vezették be”. Nemcsak Torockón nyertek felháborítóan rafinált és jogtalan eljárású pereket a dolgozó emberek „jogai” ellenében. Aki olvasta, a Torockói gyász nemcsak a 18. század eleji bányászvárosban ártatlanul felakasztott húszéves fiataloknak állít emléket.

A torockói gyász páratlanul finom és gyönyörű nyelvezeten íródott. Eredeti módon szerkesztett, bölcs, nagyon tömör, közvetlen hangnemű, semmiképpen nem elitista műalkotás. Pedig kérkedhetne e regény azzal is, hogy elbeszélőtechnikája különösen izgalmas, modern, sőt posztmodern. Hiszen több elbeszélői szólam keveredik. Kriza Katalin naplóját a „félbarbár” Erdély földjén unatkozó Rabutin gróf levelei: a korabeli memoár- és levélirodalom jegyzett alkotása követi. Azután a mindentudó elbeszélő kap hangot, aki szüneteltetve a maga mindentudását, beleolvas a lelkész Kriza Áron anyakönyvi feljegyzéseibe, közben bele-belehallgat a lelkész belső gondolataiba, majd továbbgörgeti az elbeszélés fonalát a Kriza, illetve a Thoroczkay család és persze Torockó városának későbbi történetével a cselekmény idején túl, a jelen felé.

S minderre ráadásul ne felejtsük el, hogy Ignácz Rózsa írta az első olyan novellát – rögtön 1956-ban, amelyben a „pesti srácok” kifejezést használta a forradalomra; ez az Igazat játszottak című novella a Rendületlenül című lapban meg is jelent. Az írónő nem volt hajlandó ellenforradalomnak nevezni a forradalmat, és „a diktatúra a másképp gondolkozást nem is bocsátotta meg neki”. Ezt már Jókai Anna jegyezte meg 1999-ben, amikor a majdnem harminc éve elhunyt Ignácz Rózsa posztumusz regénye, A vádlott végre megjelenhetett...