Tanulmány

április 23rd, 2025 |

Arany Lajos: ZSURNALIZMUS A SZÉPPRÓZA RANGJÁN (Márai-tanulmány, 2. rész)*

*Az előző részt lásd:
⇒http://www.naputonline.hu/2025/04/11/arany-lajos-a-rejtelyes-szivdobogas-1-resz/

Márai a sajtóról (II.): újságírás és irodalom viszonyáról,
publicista példaképekről, műfajokról

A dolgozat első részében[1] azt vettük számba, mint vélekedett Márai Sándor az újságírás lényegéről, értelméről, felelősségéről, „hatalmáról”. E folytatás azt elemzi, mint értékelte ő az újságírás és irodalom viszonyát, a – szépírói igényű – publicisztika kortársi gyakorlatát, miképp méltatta publicista elődeinek, példaképeinek sajtóba írott szövegműveit. S citálunk tőle olyan gondolatokat, amelyekkel mintegy definiál egy-egy fontos sajtóműfajt.

Már fiatal újdondászként meggyőződése volt, s ezt egy 1927-es karácsonyi tárcájában ki is nyilvánította: az írás a legnagyobb erő, amit Isten az embernek adott.[2] Mivel publicisztikai írásban – a szó szoros értelmében vett újságban (az Ujság c. lapban) – rögzítette ezt, nyilvánvalóan értette az újságírásra is, nemcsak a szépírásra. Ugyancsak a sajtóban, egy gazdagon dokumentált véleménynyilvánításában, azaz cikkében vallotta meg: Hiszek abban, hogy az írás mágia.[3] S hogy miért érdemes egyáltalán írni? Mindennél beszédesebb e tekintetben egy 1971-es naplóbejegyzése: Az esős római éjszakákon Jókai: A kőszívű ember fiai és A lélekidomár. Nem lehet abbahagyni. Hibátlan, tökéletes – éppen, mert olyan, amilyen.[4] Ennél tömörebben és találóbban aligha lehetne meghatározni a szépírás értelmét. S vonatkoztathatjuk ezt a széppróza rangjára emelt újságírásra is: akkor van értelme, ha olvasását nem lehet abbahagyni – mert tökéletes(nek érezzük), tudván tudva persze: ember alkotta…

A korábbiakban utaltunk az újságírói „felvevőkészülék” állandó működtetésének igényére, a folytonos figyelemre, éberségre. Mindezek közös és meghatározó jellemzői Márai felfogásában a zsurnaliszta – és általában az írói – létnek: Nyugtalanul aludtam, éjjel felkeltem, taxiba ültem, elrohantam a Montparnasse-ra, leültem egy asztalhoz, hallgatóztam. Újságot írtam.[5] Vagy: Egy orvos nem kapcsolhatja ki éjszaka telefonját, ahogyan egy író nem kapcsolhatja ki ébren, sem álomban szívét, eszméletét a világ hívása elől; máskülönben nem orvos, vagy nem író.[6] Illetve, mint Berten mondja A Garrenek művében: A kényszer, hogy író vagyok és figyelnem kell, bármi történik is, a tudat, hogy csak akkor vagyok és lehetek író, ha az élet minden helyzetében figyelek, […] működni kezdett idegeimben.[7] Berten itt nyilvánvalóan az író szócsöve. Persze, ha regényhősöktől idézünk, mindig felmerül a kérdés: osztja-e a citált gondolatot a szerző? „Melyik nézet közülök a Márai Sándoré?” – töpreng Lőrinczy Huba is, A Garrenek műve hőseinek szemléletét elemezve. Válasza: „Egyik sem – és valamennyi. Külön-külön is vallotta őket, ámde legtöbbnyire együttesen.”[8] E gondolatnak az utóbbi mondatba foglalt részével azonosulunk, s mint e dolgozat első részében utaltunk rá, megítélésünk szerint Márai önéletrajzi, illetve ilyenként is olvasható regényei szereplőinek, elbeszélőinek a(z írói, újságírói léttel, hivatással összefüggő) vallomásos szövegei rímelnek a szerző gondolataira, avagy egybevágnak azokkal. Erősít ebbéli vélekedésünkben Poszler György megállapítása, mely szerint a Zendülők: „Empíria és fikció, életrajz és élmény, lélektan és társadalomelemzés egyszeri-találó összecsengése.”[9]

A részlet mögött: a világegyetem

A magyar sajtó hagyományosan összekapcsolódott az irodalommal. Érzékletesen ironikus, metaforikus képpel utal erre az író, egyik tárcájában: A magyar irodalom sokáig ágyra járt a napilapoknál.[10] Lapjaink nívóját mindig emelte a literatúra. Az ötvenes évek elején írott vallomásában Márai az imént citált rideg-profánnál meghittebb képekkel értékeli tömören elődei és saját maga sajtókapcsolatát, irodalom és sajtó szimbiózisát: az író, aki rendszeresen publikál napilapban, lassanként egy családi kör bizalmas tagja lesz. Napról napra érzékelni tudja ebben a légkörben írása, írói lénye visszhangját. […] Az én hazámban ez a nemesebb fajta újságírás a legkiválóbb íróknak adott kenyeret és kenyérnél is többet: fegyelemre szoktatta őket, módot adott nekik, hogy közvetlenül érzékeljék munkájuk hatását. Ez a közvetlen érzékelés kitűnő iskola. Ezért egy pillanatig sem éreztem „robot”-nak vagy éppen az írói feladat elárulásának, hogy egy napilapban, napról napra elmondhatom ötleteim, beszélgethetek láthatatlan a mégis oly különösen jelenvaló olvasóimmal, száz- és százezer emberrel. Rejtettnek és befogadottnak, védettnek éreztem magam e bizalmas, családias körön belül.[11]

A sokat sejtető, allúziószerű című – Papír és irodalom – tárcájában ekképp fejezi ki e termékeny kölcsönhatást: Az írók sokat kaptak a magyar sajtótól, igaz, hogy mindent, amit kaptak, bőségesen vissza is fizették: megteremtették azt a szerencsés, egyedül való, tehetséges és érdekes magyar újságírást, mely mindig kissé irodalom is volt, megteremtették azt az irodalmat, mely sajátosan vegyült a napilap időszerű anyagával. Ezért fejlődhetett a magyar sajtó oly kivételes szintre, mint kevés kis nemzet sajtója Európában.[12] Az írók e tette, a sajtó nívójának, rangjának emelése az ő szavával: az újságba-írás. Nevezetesen: Az a varázsos közelség, ami az újsághasábon, a huszonnégy órás örökkévalóság térfogatán belül módot adott arra, hogy rögtön, abban a pillanatban elmondja az író az olvasónak az ötletet, játékos közbeszólást, lírikus elmélkedést, ami éppen időszerűen foglalkoztatta.[13]

A honi sajtó titulusát nemcsak az emelte, hogy hivatásos írók is töltötték hasábjait, hanem az is, hogy ez a terrénum, fórum egyszersmind itthon, a fiatal szerzők számára tradicionálisan íróvá nevelő, avató erő: „Az újságírói munka általában a művészi teremtés előcsarnoka, vagy mondjuk inkább, előszobája”[14] – írja a mai kritikus, az ifjú Márai portréját rajzoló tanulmányában. E gondolat lényegét – hogy az újságírás a szépírás gyakorlóiskolája – maga az író is megfogalmazta: az Újságot írni című tárcájának vallomásba foglalt meggyőződése szerint az újságírás nem árt az írónak; kitűnő iskola és gyakorlat.[15]

Írás és újságírás e hazai összeforrottságát, eszményi esetben szételemezhetetlenségét, elválaszthatatlanságát jelzi, hogy egy-egy, akár századfordulós, akár a fiatal Márai korabeli lapot búvárló olvasó irodalmi értékű írások sokaságával találkozhatott. Átélhette, megtapasztalhatta azt, amit a mindig szigorú író is elismert és vallott: Van az újságírásnak egy felsőfoka, amely már-már csakugyan művészet: érzékelni a világot, az emberi összefüggéseket, életek tartalmát, s aztán mindezt kifejezni, egyetlen pillanat keretei közé rögzíteni az illanót, az érthetetlent, az életet.[16] Ezt a meggyőződést – és egyben igényt, kívánalmat – hirdetve, ugyanolyan határozott distinkcióval választja el a nívós, szépírói igényű komolysajtót a zsurnalizmustól, mint a zsurnalizmus szintjén megrekedt „szépirodalmat” az igazi művészettől: Általában jobb szeretem azt a fajta újságírást, amely hasonlít a költészethez, mint azt a költészetet, amely hasonlít az újságíráshoz.[17] Ezt az eszményét közvetetten számon kéri saját korán – a ’70-es évek elején –, midőn visszaemlékezésében arra utal: a magyar századforduló idején a „közíró” még „szépíró” is volt.[18]

Szép Ernő Hortobágy című könyvében, Kodolányi János pontos műfaji meghatározásával „színes rajzok”, „pasztellszínű kis mozaikképek” sorakoznak; „Szép Ernőnek sikerült az, ami csak vérbeli írónak sikerülhet s annak sem mindig: felfedezni, amit mindenki tud, meglátni, amit mindenki lát, éreztetni, amit mindenki érez, lerajzolni, ami mindenkinek ott van a vázlatkönyvében, a szíve legbelső zsebében”.[19] Szépíró ír tehát „cikkeket” a Hortobágyról, s hogy a publicisztika eszményi értelemben mennyire magas színvonalú lehet, értékben azonos a szépírói teljesítménnyel, arról Márai ugyane könyvről írott kritikájában is olvashatunk: Az író kifejez, megrögzít. Nagy író az, akinél rögtön megérzed azt a megszállott megbízhatóságot, aki az élményt – legyen az táj, ember vagy történet – fényérzékeny gépével és sztenográfusnál hűségesebb lelkiismerettel örökíti meg, akinek hangulatára mérget vehetsz, hogy tökéletesen adja az eredetit. Egy kissé belenyúl Isten művébe, emberi használatra simít rajta, kerekít.[20]

S hogy mi jellemzi távlatosság tekintetében a Márai-féle szépírói rangú közírást? Szekér Endre arra int, a Vasárnapi krónika című – elsősorban cikkeket, tárcákat, útirajzot tartalmazó – kötetet elemezve: „figyeljünk a jellegzetes Márai-motívumok megjelenésére, a más művekkel való összefüggésre és a publicisztikai jellegen való felülemelkedésre.”[21] E „felülemelkedés”-gondolattal rokon, amit egyik alkalommal Kosztolányiról papírra vetett Márai, egyszersmind, úgy véljük, a saját írói munkáit is karakterizálva: mindig a részletről írt, s minden megragadott részlet mögött a világegyetem izgalmas és érthetetlen kompozíciója rémlik föl.[22] Hasonlóan látta Illyés, a pályatárs: „Márai a publicisztikában is írói szemmel mért, a kicsit kicsinek fogta fel, s a legapróbb jelenség kibontása során ért el – ötven sorban – a legnagyobb kérdésekhez.”[23] Rokon gondolat Komlós Aladáré: „Márai írásainak mélyén végső kérdések állnak.”[24] Szerb Antal ugyanígy ítélte meg, a Kabala[25] kötetről írott kritikájában rendkívüli éleslátással világított rá a pályatárs írásainak e meghatározó jegyére: „Nem is vesszük észre, hogyan és mikor, micsoda titokzatos keverési eljárással adja hozzá Márai a semmihez egyszer csak a végtelent. Mert Márai metafizikai költő […]. Akármilyen trivialitásból indul ki, […] előbb-utóbb a nagy titkokat súrolja”.[26] Ő maga is így gondolta: A művész feladata, hogy a valóságban a kozmikusat megmutassa.[27]

Egyszerre énekeltek lélekkel s értelemmel

Publicisztika-eszményét – hozzáértés: kristálytiszta és érzékletes nyelvi köntösben – Márai mintegy definiálja, Kosztolányi kis, hírlapi írásairól szólva: Ez a „zsurnaliszta” széppróza a „British Encyclopedia” szakszerűségével, Valéry műgondjával, Swift derűs-keserű gúnyával és öngúnyával készült.[28] (Pontosan tudta: a gúny csak öngúnnyal, az irónia csak öniróniával együtt hiteles és hatásos.) S Kosztolányira rendkívül jellemzőnek érezte, hogy megvesztegető írásművészetével a zsurnalizmust is a széppróza rangjára tudta emelni.[29] Az utóbbi gondolatot tartalmazó, A tegnap ködlovagjai című, 1941-ben kelt tanulmányának már a ráértéses, sőt jelképet hordozó címe is árulkodik arról: Márai a kora sajtójából, nemzedéke újságírásából hiányzónak vélte ennek az ideálnak a megvalósulását – az eszményt a múltban, legalábbis a közelmúltban látva érvényre jutni.

Okkal tartalmaz az Írásra, a Könyvek Könyvére való hivatkozást a Kosztolányi-féle újságpróza lényegének megragadása: Tudta, amikor cikket írt a napilapba, hogy egyidejűleg többféleképpen kell írni; ahogy Szent Pál tanította, amikor azt üzente a korinthusiaknak: „Énekelek a lélekkel, de énekelek az értelemmel is.” Amikor valaki „lélekkel énekel”, az költészet; amikor az „értelemmel énekel”, az a rádiumos erejű próza. Ő egyszerre énekelt lélekkel és értelemmel.[30] Magasztaló szavak – persze, bensőből vezérelt, meggyőződés alapozta dicsőítés ez. De hogy Márai gondolkodásától mennyire idegen mindenféle öncélúan zengzetes nagyotmondás, túlzás, mennyire érzi az egyensúly mindenfölöttiségének igényét, legmagasztosabb eszmefuttatásait fogalmazva is mennyire „a földön jár”, annak tanújele, hogy e gondolathoz nyomban hozzáfűzi, ironikusan: És sietősen énekelt, mert kellett a honorárium.[31] Az ő görbe tükrében egyébként az „Írás”, a „Szép szó” – mindig – bohóckodás is; a kifestett, színes szavakkal fehérre és vörösre mázolt Lélek emlékeztet a bohócra, aki ilyen iromba pofával vicces-gonoszokat mond a manézsban…[32]

A dicsérettel takarékosan bánó, higgadt és sztoikus író hangja átforrósodik, átlelkesül Krúdy Gyula (újság)írói teljesítményéről szólván: Ő volt az utolsó magyar író, aki még havas tárcákat, szikrázó porhóval behintett podolini útleírásokat tudott írni. […] „Tél” – írta, és ködöt láttunk, hóesést, nők és szobák illata terjengett, téli szerelem s véres hurka szaga úszott a levegőben, s az egésznek nem volt semmi értelme, s mégis úgy éreztük olvasás közben, hogy fáj a szívünk valamilyen elveszett haza, elveszett ifjúság, elveszett tél után. Ezt csak ő tudta. Mintha eltűnt volna vele együtt minden, aminek télen örülni lehetett.[33] Ő is a széppróza mélységével tisztelte meg az újságokat: Krúdy újságtárcákat is ugyanabból a végtelenül becses készletből dobott oda, mint remekműveit.[34] Krúdyt, mint a tárca – s minden más műfaj – hibátlan művészét, a mindig teljeset, kerek egészet alkotót illette Márai e szavakkal: akárhol bukkanok egy-egy újságtárcában a keze nyomára, előzmény és folytatás ismerete nélkül jóllakhatom ebből a csodálatos „hazaiból”, amiben kenyér íze, bor szaga, magyar nők arca, magyar élet sűrű és lassú tempója, valami furcsa, okos testiség és mély, szomorú lelkiség keverednek. […] az ő írásainak magyarsága olyan természetes, néma és magától értetődő, ahogy egy darab föld mindenki szemében föld, és semmi mással össze nem téveszthető.[35]

Az ideális újdondász tulajdonságait – az említett példák mellett – Szász Zoltán újságíró nekrológjában festi le: A humanizmus gáncs és félelem nélküli lovagja volt, a szellemi világosság bajnoka […]. … mint minden igaz szellemi ember, a szegények és elnyomottak pártján állott, anélkül, hogy pártpolitikai következtetéseket vont volna le e meggyőződésből. […] ítéletének bátorságában és jellemének tisztaságában soha senki nem kételkedhetett. Mint a régi kereszteslovagok egy szál karddal, egy eszméért, úgy állt ki ez az író tiszta tollával az értelem örök ügye mellett. A szellem gentlemanje volt.[36]

Márai – példaképeit követve, hozzájuk méltón, irodalmunk egyik legnagyobb nyelvművészeként – gyakorlatra váltotta újságírói eszményét, tartalomban és formában egyaránt. Kortársa és kritikusa szerint, ami legjobb az ő írói teljesítményében: „az önmagakereső, gyönyörű, izgalmas élet: újságcikkekben vibrál előttünk.”[37] Persze, az „izgalmas élet”-et gondolatgazdag szövegek jelenítik meg írásaiban! Így például aforisztikusság – a gondolati próza egyik szövegalkotó eleme – nélkül a nemes újságírás, a rangos publicisztika az ő gyakorlatában elképzelhetetlen. Egyik kutatója elismerően, egyszersmind kissé pejoratívan emlegeti a Márai művelte újságírás e tulajdonságát, mondván, „hajlamos az aforisztikus, csillogó megfogalmazásra, a pillanat gondolatnyi gyönyörére, az egyperces mélységre, azaz mindarra, amit éppen az újságírás kínál a legcsábítóbban a szerzőnek”.[38] Meggyőződésünk szerint nem „egyperces”, hanem időálló, s mélységes mélyekbe enged betekinteni a publicisztikáját átható aforizmák, maximák, paradoxonok hosszú sora.

Néhány aforizma, aforisztikus gondolat, példaként: Az emberi élet jogszabályokra és bizalomra épül fel[39]; A valóság néha förtelmes, néha érthetetlen, de a valóság soha nem olyan félelmes, mint a szorongás, mely az elképzelt veszélyeket megelőzi[40]; Erósz nélkül nincs munka[41]; Nem elég bátran élni és bátran írni. Következetesen kell élni és írni. Ez a végső bátorság[42]; Szenvedély nélkül nincs műveltség[43]; hit nélkül nincs irodalom[44] ; Az írás organikus vállalkozás, máskülönben értelmetlen és erkölcstelen[45]; általában célszerű, ha mindenki azt írja, amit biztosan tud[46]. Példa az anaforikus aforizmaláncra: Írni annyi, mint megtagadni mindenkit. Írni annyi, mint egyedül maradni, mint elárulni barátot, testvért, szülőt, szeretőt, elárulni önmagunkat, bevallani mindent, anélkül, hogy feloldozásra számíthatnál, cél nélkül, remény nélkül, kilátás nélkül. „Mindent megírni” annyi, mint mindent megérteni, és semmit nem bocsátani meg.[47]

Egy „gyógyító gondolat”, maxima a Füves könyvből: Egyetlen elégtétel, igen, egyetlen kielégülés az életben: elvégezni azt a csendes, mellékes, de szakszerűen megmívelt munkát, amelyre hajlamaid és képességeid kijelöltek, nem menekülni e munka elől a hiú „szerep”-be, beérni azzal a megnyugvással, hogy munkád a lehetőségig pontos volt, s talán használt is az embereknek. Ez a legtöbb, amit az élet adhat.[48] Végül egy szellemes paradoxon: Csak a legnagyobb türelemmel tudom magam arra kényszeríteni, hogy türelmes legyek.[49]

Egyszerű, illetve lelkes szavak

Márai „magas nyelvi eszményét”[50] említi Szegedy-Maszák Mihály. Hogy mennyire fontosnak tartotta az író a nyelvi megalkotottságot (is), annak tanújeleként így definiálta hivatását: Írni annyi, mint a legpontosabb szavakkal, csaknem megváltozhatatlanul fogalmazni.[51]

A szövegkörnyezet alapján (hiszen Schöpflin Aladár irodalomtörténészről, íróról, szerkesztőről és kritikusról elmélkedve jegyzi meg) nem egyedül a szépírásra, hozzá az újságírásra, illetve a tudományos prózára is érvényesnek ítélte, fogalmazásmódjából következtethetően nemcsak korára, hanem minden időre igaznak tekintette, hogy az élet irtózatos zűrzavarában nincs más menekvés, csak a jól fogalmazott mondat.[52] Joggal figyelmeztet Poszler György esszétanulmánya: „Áruló az írástudó, ha nem rendezkedik be elszánt védelemre. Persze, ha álértékeket szolgál, akkor is”.[53]

Dolgozatunk első felében láttuk is: a kemény fegyelmű író keserű indulattal ostorozta a sajtót elárasztó talmiságokat. Gúnyba hajló iróniával inti kora sajtóját az értékképviseletre, poentírozva, szójátékkal is utalva arra, mit várna a magafajta tollforgató a „vérbeli újságírástól”, a komolysajtótól: Ami néhány hete fürge és eleven sajtónk egy részének első oldalán harsog és frecskel és ijesztget, az már nem hírszolgálat, hanem mutatvány, látomás, amivel álmodni lehet. […] Elég ebből a pszichózisból. Információt kérünk, tudósítást, újságírást, a pillanat rögzítését, a pillanat tartalmának kitapintását, egyszerű szavakat, melyek megállapítanak s lelkes szavakat, melyek a lélekhez szólnak, biztatják és felemelik a depresszióban elkókadt lelket. […] Minden, amit kérünk, egy kis méltóság, tárgyilagosság, tartózkodás. Égető szükségünk van reá. A vérbeli újságírást talán mégsem az jellemzi, hogy csöpög a vértől…[54]

A nyelvi megformáltság tekintetében az igazi újságírás építőkockái tehát egyfelől az „egyszerű szavak”, másfelől a „lelkes szavak”. A sajtóműfajok két nagy típusának, a tényközlőnek és a véleményközlőnek az alapkarakterét ragadja ezzel meg Márai: a tájékoztató, hírtípusú, információközpontú, „objektív”, „ábrázoló” természetű írások minél egyszerűbb szavakkal dolgozzanak – hiszen a tények soha nem érzelmesek[55] –, a publicisztikai, „szubjektív”, „(érzelem)kifejező” típusú szövegek pedig minél lelkesebbekkel hívják együtt gondolkodásra, illetve győzzék meg olvasójukat.

Szemléletes képpel bírálja egy 1930-as tárcájában a kor nyelvhasználatát nyűgöző modorosságokat: talán nem is tudjuk, néha észre sem vesszük, milyen nehézség árán s milyen akadályokkal jutunk mi el a gondolathoz a szavaktól. A mesterséges szavaktól, melyek a mai átlagember gondolkodástechnikáját bénítják, akadályozzák – fától könnyebb az erdőt, mint műszótól a gondolatot észrevenni.[56] (Mit írna ma ugyanerről!?… – vethetjük közbe.) S ugyanott találó metaforával megjegyzi azt is: Valami ocsmány, bábeli bazár lesz lassanként az emberi szókincsből […].[57]

Ezért is véli úgy, egyik maximájában fogalmazásrecepttel élve: a szót hívni is kell, a hívás nélkül nincs válasz…[58] Hívni kell, mert: Nehéz a szó, mint egyik kiváló kortárs költőnk írta verskötete homlokára.[59] Igen, a világ egyik legnehezebb mestersége az íróé: Néha csak egy szó hiányzik, pontosan egy szó, az a bizonyos, melytől elevenebb, értelmesebb, igazibb lesz a mondat, a fejezet, talán az egész könyv. Az a bizonyos szó, amely kimondja az igazat, de oly lágyan és erősen, oly dallamosan és félelmesen, oly igazán és süvöltő keménységgel, ahogy a végzetet kell néven nevezni. Csak ez a szó hiányzik, néha, legtöbbször. Már olyan szépen árad a mondat, már minden a helyén van, jelző, ige és főnév, már olyan következetes, színes az egész! Csak éppen nincs értelme, mert hiányzik egy szó, egyetlen – melyik? Várj, rögtön kimondom, itt van a nyelvemen[60] – elmélkedik egy kosztolányisan, karinthysan játékos jegyzetében. Hogy mennyire nehéz a szó, arra éppúgy utal szépírói műveiben – meglepve és csodálkozva veszem észre, hogy milyen nehéz leírni valamit. Sokkal nehezebb, mint elmondani[61] –, mint például tárcáiban: irtózatosan nehéz… rendesen megírni valamit…[62]; milyen nehéz… […] tisztességesen leírni valamit.[63]

Mestereit, példaképeit megtalálták a szavak, mesterei megtalálták a szavakat. Őt is meglelték, ő is meglelte… Igen: a szó bűvésze-művésze az igazi (újság)író. A két legnagyobbnak tekintett 20. századi mester alkotásmódját e nézőszögből ekképp ecsetelte: Soha nem volt „fáradt”, amit írt; kérlelhetetlen, kegyetlen erővel dolgozott, minden írásában minden szó a helyén van, jóízűen, tökéletesen, kifejezően, megmásíthatatlanul[64] – írta belső meggyőződéssel Krúdy művészetéről. S Kosztolányi – ez a szűkszavú író, aki rengeteget írt – alkotói zsenijéről szilárd hittel vallotta: nincs egy elsietett, odacsapott jelzője. Ez a nagy előd és nagy írásművész néha csak szavakat írt le, mint egyik játékos cikkében, francia példára, összeválogatva a „tíz legszebb magyar szó” egyvelegét. E szavak az ő választásában így hangzanak: „Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, sír, szív.” Ez a nyersanyag. De mikor hozzányúl e szavakhoz, rájuk lehel, a szellem ősanyaga, a szó tündökölni kezd, és titkos erőket áraszt, mint a rádium.[65]

Ami pedig Márai mesteri nyelvhasználatát illeti, mint Rónay László monográfiája szerbe-számba veszi, „fontos eleme stílusának a választékosság”[66] Jellemző cikkeire a plasztikus ábrázolás[67] s a hangulatteremtő készség, a stílus varázsa, a leírásokban, hasonlatokban és jelzős szerkezetekben rejlő megjelenítő erő.[68] A naplókról írja, de nyilván az egész publicisztikára érti: vonzó sajátossága a hangulatgazdagság.[69] Stílusának jellegzetessége az „új és új asszociációs mezők beépítése, s ennek legfontosabb eszköze nála is [mint Krúdynál] a hasonlat”.[70] Cikkeinek és tárcáinak jellemző stílusjegye „a leírás érzékletessége, szépsége”, továbbá a poentírozás; s az irónia[71]: ez cikkeinek is fontos eleme[72] – hangnemi specialitása „az ironikus távolságteremtés”[73]. S „a Máraira jellemző finom irónia mindvégig jellemzi az őrjáratán járót” [a Napnyugati őrjáratról van szó][74].

Rónay figyelte meg azt is, hogy már az 1927-es napló-útirajza, az Istenek nyomában[75] sorai között „föl-fölvillant későbbi műveinek egyik legizgalmasabb stíluseszköze, metsző iróniája”.[76] Márai ama ritka írásművészek egyike, Kosztolányival, Krúdyval együtt, akik hatásosan, mesterein művelték ezt a stílusárnyalatot. Úgy vélte: A fenséges, amelyet nem leng át az irónia mosolya, mindig esetlen.[77] Igaz gondolathoz gyakorlat társult: az ő írásaiban, átlengi a fenségest az irónia mosolya, mint láthattuk ezt fentebb is, például a Kosztolányi írásművészetére utaló sorokban.

Nézzünk egy érzékletes példát a Márai-féle – fanyar, intellektuális – humor és az irónia összefonódására. A Lenin szakálla című, szatírába hajló karcolata bőséges példát kínál erre: A magyar szerelmi líra mindig inkább szemérmes volt, de fordulóhoz érkezett. A magyar költő, akit Lenin szakálla érzéki indulatokkal tölt el, aki költőműhelye éjszakai csendjében nem kedvese képmásának imádott vonásait vizsgálja, hanem Lenin mellszobrából szívja az ihlet mámorát, úgy hazai, mint világirodalmi szempontból új és érdekes szellemtünemény. Egy költőt természetesen sokféle inger ösztönözhet alkotásra. Dicsérheti az eget és a földet, kedvese szemét, ringó derekát, hevülhet imádottja eperajkáért. De Lenin „szép szakálla”, amelynek láttán a költő az éjszaka hevült órájában elmereng, hogy aztán, lámpáját eloltva, kielégülten és nyugodtan aludjon reggelig, mert a szakáll vonzerejének hatása alatt lelkében már megfogant az új magyar líra e különös gyöngyszeme: mindez együtt úgy emberileg, mint műfajilag egészen új tünemény. […] Michelangelo és Raffael is tollat ragadtak, amikor vésővel és ecsettel már nem tudták kifejezni az indulatot, melyet az imádott Eszmény szépsége keltett bennük. Így nyúl a szovjetköltő a toll után, amikor megpillantja Lenin mellszobrát. De az érzéki költészet ez új műfajának kivirágzásához nem is szükséges mindig Sztálin bajszának vagy Lenin szép szakállának szemlélete. Az idősebb szovjetköltők már akkor is lírai hevületre gerjednek, ha a Pártra gondolnak – a személytelen Pártra, melyet kedvesnek, szeretőnek neveznek. A pártról írnak lüktető verses sorokat, érzéki elragadtatással, a Pártról, amely számukra megtestesítője mindannak, amiről költő és férfi álmodhat. Ez az új lírai műfaj, az érzéki politikai líra, amely gátlástalan ömlengéssel veti magát a Párt dús keblére, nemcsak a hazai, de a világirodalomban is példa nélkül való. […] Nagy kár, hogy Rákosi beretválkozik, mert elképzelhető, Rákosi szakálla milyen ódák alkotására lelkesítené a magyar szovjetköltőket, ha már Lenin mellszobra így fel tudott ajzani egy fiatal magyar poétát. A költészet, amint látjuk, titokzatos ingerekből táplálkozik.[78]

A (kacagtató) humor – a gúny enyhébb formája – iróniával, sőt a szatírát jellemző egyértelmű, teljes elutasítással társul itt, s ama finom irónia olykor nyílt, sőt maró gúnyba, szarkazmusba vált, szatirikus éle villan; ostorozó gúnnyal, szerzői fölényérzettel, könyörtelenül kritizál, leleplez, élesen bírál. Tanúsítva: a sztoikus Máraitól a legkevésbé sem idegen ez a sokhúrú hangnem. A nevetést az az elképesztő, groteszk vonás váltja ki, hogy a szerelem szépsége, érzékisége, szenvedélye a karcolat alanyának lelkében a számunkra a rútsággal azonos politikai „szerelemként” jelenik meg.

Súlyos „könnyű műfajok”

Szemléletes, tapasztalati gyökerű, a mai műfajelméletek által is jól használható sajtóműfaj-meghatározások egész sorát találjuk Márai írásaiban. Hogy mennyire lényegesnek ítélte ezt a kérdést, arra egy naplóbejegyzése is utal: Műfaj és ritmus nélkül nincs nagy emberi közlés. [79] Nézzük, miképp vélekedett néhány, a maradandóságra is számot tartható újságműfajról: a riportról, a kritikáról, az esszéről (a tanulmányról), a naplóról, a tárcáról és a paródiáról (az irodalmi karikatúráról).

„Nehezen visszakereshető, hogy az esztétikum felfogására mikor találták ki és melyik hitvalláshoz tartozó gondolkodók a »hatodik érzék« fogalmát. A természeti tárgyakat öntudatlanul fogja fel ez a hatodik érzék, abban az összetettségben, melyre a látás, hallás, tapintás, ízlelés külön nem képes.”[80] Márpedig léteztek, léteznek újságírók is, akik meg vannak áldva ezzel a különleges tulajdonsággal. Az említett hazai nagyok mellett ilyen volt Egon Erwin Kisch (1885–1948) németül író kiváló cseh újdondász, a világhírű Rasender Reporter: Egy San Franciscó-i utcán vagy egy mongol faluban többet lát, mint egy expedíció; azzal a magyarázhatatlan, hatodik érzékkel tud felvenni idegenséget, várost, tájat, embert, történelmet, ami az újságíró titka, s ami számomra mindig megbízhatóbb, közvetlenebb, foghatóbb értesülés, mint az oknyomozó útleírás. Egy bírósági tárgyalás idegen országban, látogatás egy börtönben vagy egy jótékonysági ünnepélyen, ötletszerű kirándulás egy gyárba vagy egy falusi úriházba, víziószerűen éled fel e riporter tolla alatt: a részt mutatja, s olyan távlatokat lát be az olvasó egy-egy, Kisch által felfedezett ösvény kivágásában, mintha váratlanul beavatták volna egy idegen család legszemélyesebb, féltve őrzött titkába, melyről a családtagok sem beszélnek egymás között szívesen.[81]

A műfajok királynőjének, a riportnak egyik leglényegesebb jellemzőjét Márainak már igen korai riportja is tartalmazza. Nevezetesen: a riporter az eseményekben nemcsak külső szemlélőként, hanem mintegy közreműködőként is jelen van.[82] Megfigyelő és résztvevő egyszerre. Sőt, gyakran szinte azonosul a szereplőkkel. Eklatáns példa erre a 19 éves szerző riportja: Széntolvajok között a ferencvárosi rendezőben. A fagyhalál elleni védekezésül, az életben maradásért szenet lopni kénytelen emberek sorsa iránti empátia a szöveg végére a megalázottakkal és megszomorítottakkal való sorsközösség-vállalássá, azonosulássá nő: Állunk együtt, mi, széntolvajok… – írja az utolsó sorok egyikében.[83]

Az Istenek nyomában című, könyv méretű útirajzáról (amely műfaj a riport egy válfaja) szólva monográfusa, Rónay László egyben a vérbeli riporter tulajdonságait is megrajzolja: „mindvégig uralja az eseményeket, benyomásaiból végül a táj, a múlt és az arab országok szellemiségének olyan képe bontakozik ki, amelyben az értelmező pozíciója meghatározó, de nem önkényes”; „fontos eleme leírásának az élményszerűség, az átélés”; „az élményszerűség bizonyos távolságtartással párosult: az utazó nem ítélkezik, hanem figyel”.[84] A műfajról Márai a legnagyobb vallomásában pontos, szemléletes meghatározást nyújt: Állandóan „riport” után jártam. […] le akartam leplezni valamely szenzációs riportban a titkot, nem többet és nem kevesebbet, csak éppen „az élet titkát”. Azt hiszem, titokban valamilyen „szenzációs riport”-ról álmodtam, melyet folytatásokban közölnek majd a lapok s nincs különösebb tárgya, csak az élet.[85] Meggyőződése szerint az igazi riporternek álláspontja van a történelemmel szemben, melyet legkisebb részleteiben, de nagyítóval észlel.[86]

A riportot élménydokumentációnak fogta fel: Kischnek majdnem olyan fontos volt riportjaiban az „élmény”, mint a bizonyítás.[87] S a riportot talán azért is nevezzük „a műfajok királynőjének”, mert szinonim fogalom az „új”-sággal: újságot szeretnék írni, a szónak egy bonyolultabb értelmében, újságot az emberekről, a földről, mely mindenütt egyformán érdekes és titokzatos, […] újdonságot jelenteni az embereknek egymásról, szokásaikról, életük kompozíciójáról – de jó lenne a szónak ebben az értelmében riporternek lehetni! A franciák ezt a fajta újságírást úgy hívják: a tanúskodás irodalma.[88]

A kritika műfaja is élénken foglalkoztatta. Mintegy összefoglalja az eszményi kritikus tulajdonságait, Ambrus Zoltánra emlékezve: A műveltség legnagyobb hőstettét és erényét gyakorolta, a mértéktartást és tárgyilagosságot.[89] Márai szerint az úgynevezett „tiszta kritika” lényege, hogy nemcsak ítél, hanem mindenekelőtt szeret.[90] Illetve: A nagy kritika az, ami nemcsak tud, hozzáért, anyagtárral rendelkezik, hanem az, amelyik tud úgy haragudni és szeretni, hogy haragjának és szeretetének átütő ereje legyen. Nem az objektív kritika az ideális, hanem az, amelyiknek annyira mindenekfölött és mindenekelőtt való az irodalmi ügy, s mindig és egész általánosságában csak az, hogy annak érdekében hajlandó az egyes jelenségeket szeretni és gyűlölni is. Szeretni és gyűlölni, de mindig az ügyért, mindig az ügyön keresztül. Európai magyarként a műfaj külhoni mintapéldáját is megjelöli, a kritikaírásnak a szó szoros értelmében vett bírálati részéről sem feledkezve meg: A hangnak az a szeretetteljes gyöngédsége, a mozdulatnak az az őszinte és személytelen érdeklődése, amivel a francia kritika mindig és minden esetben a tárgyához nyúl, hiányzik az otthoni kritikából.[91] Hangot ad annak a meggyőződésének is: Aki nem tud szeretni, az nem lehet nagy író, de még kevésbé lehet nagy kritikus.[92]

Az általa eszményinek tekintett bírálat egy további fontos jellemzőjére utal az Osvát Ernőről írott nekrológjában: Van egy magasabb fajtája a kritikának […]: mikor a kritikus, azzal az alázattal, mely eltölt mindenkit, akinek igazi fogalma van a munkáról, hamarább bocsátja meg a tökéletlenséget, mint a rosszhiszemű bravúrt.[93] Egy tárcájában ugyancsak elemi tulajdonságait említi a műfajnak: vannak pillanatok, mikor […] a kritika éget és megtisztít; az ilyen kritika értékes és nagyon ritka.[94]

A tanulmány műfaji megjelölést Márai az esszével rokon értelműként alkalmazza.[95] Herczeg Ferenc ilyen munkáiról szólva, annak a megítélésének ad hangot, hogy Az élet kapuja kiváló szerzője a tanulmányban is érdekes és új változatot alkotott: átmeneti műfajt a nemes értelmű újságírás és a történetírás között. A pillanat alakjairól írt, de már a történelem távlatába állította be tanulmányainak hőseit.[96] Ebből kiolvasható az esszéműfaj egy lehetséges meghatározása: a pillanat világáról (alakjairól, jelenségeiről) beszél, távlatosan. Majd az újságíró és az író fogalmát is meghatározva, definiálja a tanulmányt, azaz az esszét: Az újságíró mindenkor a pillanatot szólítja meg; az író az idő mélyebb térfogataiba építi bele mondanivalóját. […] A jó újságcikk mindig szenvedélyes: másképpen nem hat. A közíró a pillanattal vitázik, célja és becsvágya, hogy eldöntsön valamit. Az író az idő mérlegén méri a tüneményt, szenvedély nélkül, a bíró tárgyilagosságával. A tanulmányban ez a kétféle szemlélet szerencsésen vegyül: a közíró a kortárs érdekelt indulatával idézi a jelenséget, az író ítél, és átadja az elítéltet az időnek.[97]

Többször hangoztatta: a naplóműfaj – mint minden más írói termék – az ő szemében nem magáncélú. Ég és föld című aforizmakötetének, elmélkedéskönyvének egyik bejegyzésében mintegy „megbeszéli” ezt magával – illetve olvasójával: nem tudok másként írni, csak a láthatatlan nyilvánosság számára, így, ahogy e jegyzeteket papírra vetem, tehát címmel, szándékkal, megszerkesztett tartalommal… Hiúság ez? Vagy a mesterség egyfajta kényszere? s a naplók, a „nagy vallomások”, kevésbé hiú szándékkal, kevésbé a nyilvánosság részére készülnek? Kételkedem ebben. Az író mindig a világ felé pislant […]. A napló, a legbizalmasabb is, mindig az emberiségnek készül […].[98] Rónay László szerint is azzal a szándékkal kezdte írni naplóit, hogy „reflexiói el fognak jutni a túlélő olvasóhoz, s ugyanolyan hitelesen vallanak írójukról, mint regényei”.[99] Egy naplójegyzetben már nem kérdez, hanem kijelent: Minden író-napló a nyilvánosságnak készül.[100] Sőt, az írói munka egészére kiterjeszti e gondolatot: az író mindig a nyilvánosságnak ír.[101] Vagyis: egy-egy irodalmi alkotás műgondjával, közvetlenül szólni a (mindenkori) közönséghez – íme, irodalom és publicisztika elválaszthatatlanságának eleven példája. Publicisztika? Igen: Márai naplójegyzetei, különösen a II. világháború utániak, publicisztikai írások, illetve azok örökébe léptek. Mint ő maga is vallott erről, stílszerűen, egy 1984-es naplóbejegyzésben: Számomra ezek a jegyzetek pótolják az elmúlt 40 évben a publicisztikát, a kapcsolatot a mindennapos valósággal.[102] Így van ez egyik mai kritikusa szerint is: a negyvenhat évig vezetett napló „a korábbi sajtó-jelenlét helyett született”.[103]

A műfaj céljáról két naplójegyzetében is vall; előbb egy itthon írottban: Mi célja egy írói naplónak? Időrendben számot adni az eseményekről, a külvilágról? Ezt a feladatot az újságok fürgébben és alaposabban elvégzik. Beszámolni önmagunkról, arról, amit bennünk tükröz a világ? Közelebb kerülni a naplón át önmagunkhoz? Ez lenne igazi értelme. De lehetséges-e, ha tudjuk, hogy más is olvassa e sorokat? Igen, lehetséges. Az író olyan ember, aki soha nincs „egyedül”. Nem így szerződött, Istennel, az emberekkel, önmagával. A végső, fenntartás nélküli gyónás pillanatában is tudnia kell, hogy az emberiségnek gyón, jelen és jövő hallgatja. Ezzel le kell számolni. S ebben a tudatban kell naplót írni, fenntartás nélkül, szemérmetlenül és őszintén, ahogy lehet.[104] Majd egy emigrációsban: egy naplónak csak akkor van értelme, ha a naplóíró a világban is önmagát figyeli.[105]

A Jules Renard naplója című kritikája Márainak a naplóról vallott műfaji eszményére világít rá, s mint több helyütt, itt szintén jelzi: ez a műfaj a nagyközönség figyelmére is számít: A bejegyzések pátosza, a mondatok megformáltsága, a központozás, egy mesterségbeli vélemény, egy-egy emberi arcél odavetettsége, vagy műgonddal felrajzolt jellegzetessége, mindez természetesen nem magánügy: van benne kajánság, túlzás, kacérság, düh, bosszúvágy, őszinteség, s van benne szándék, mindezt pontosan így, e válogatott, gondozott és megmunkált közvetlenséggel adni át a láthatatlan közönségnek, az utókornak. […] Ez a tiszta, elfogulatlan lélek olyan hűséggel vándorol naplójához, mint a szerzetes gyóntatójához, nap mint nap, a lélek minden vágyával, kételyével, olcsó bűnével, fenséges haragjával, gyáva megrettenéseivel. […] Egy lélek alkudozás nélkül, minden erejével, minden szándékával kifejezi magát e lapokon.[106] Az irodalomtörténész szerint sem a külső, inkább a belső történések és gondolatok műfaja a Márai-féle napló: „eseménytörténetre, kronológiai hűségű beszámolókra ritkán használta a [napló]műfajt, inkább bizonyos élmények illusztrációit illesztette a belső történéshez, a körvonalazódó gondolathoz. A diáriumok laposságaitól, suta esetlegességeitől ódzkodva a vallomásos esszét alakította a maga összetéveszthetetlen napló-verziójává”.[107] A naplók „reflexív, ítélkező hangnemét mindvégig ellenpontozzák írójuk emlékei s a magyar irodalom nagyjai iránt érzett hűsége”, egyszersmind meghatározó e műfajban a véleményközlés, a szűkebb értelemben vett publicisztikai jelleg: „a napló nagy részét éles kritika jellemzi”.[108]

A tárcát a színessel szinonim műfajként értelmezi: A tárcaíró, a „színes” hírfej kézművese a kávéházban, két cigaretta között alkotott apró remekműveket, melyek néha olyan szikrázó színtöréssel, andalító hangütéssel adtak hírt a pillanatról, mint a Nagy Irodalom remekei, a Nagy Versek, az igaziak […]. Ilyen műfaji sűrítési lehetőség lappangott a „színes”, újságba-írt irodalomban is. […] a „színes”, az a néhány soros, cinkosi közlés, amikor egy író a reggeli vagy az esti lapban – sűrített, miniatűr alakban – elmondta, amit nem volt módja regényben vagy drámában elmondani: az írók számára nagy iskola és becses műfaji lehetőség volt. A [20.] század első felében, a bécsi és a pesti sajtóban a feuilleton tudott kis remekmű lenni, mint a görög piacon a tanagra. És az író tudta, kinek ír: az olvasónak írt, aki tíz krajcárért egy pillanatra szerződött vele, hogy, vajákos cinkosságban, együtt beszélnek meg valamit, feldühödnek vagy elandalodnak valamin.[109] Szerinte az élet teljességét tartalmazhatja esszenciálisan egy jó tárca(novella), s a legkevésbé sem mellékes, nem „járulékos” műfaja a sajtónak: A magyar tárcanovella, amelyben a mellőzött, kiadó, közönség, színpad nélkül tengődő írók összesűrítették a „nagy témát”, mert időből nem futotta nekik a regényre vagy a színdarabra… milyen nagy műfaj volt![110]

„Nyomon lehet követni azt a folyamatot, ahogy a tárcaíró Márai […] egyre könnyebben, felszabadultabban fogalmazott, a »téma« mögött mind tudatosabban az ember érdekelte, a gesztusai, a kifejezései, rebbenései, melyeket csak fokozott figyelemmel, beleérzéssel lehet értelmezni s jelleme részévé tenni.”[111] Vallotta – egyszersmind e műfaj művészeként tapasztalhatta –, hogy nemcsak fontos, hanem nehéz, súlyos műfaj is a tárca s jó néhány társa: Azok a „könnyű műfajok” – a tárca, a hírfej, valamilyen groteszk, félelmes vagy derűs napi tünemény színes leírása, ez a tanulmánynál könnyebb, riportnál súlyosabb pillanatnyi odaszólás: nem is olyan „könnyű”, mint ezt az olvasó vagy a Parnasszus ózonjában elmélkedő purista hiszi. Másképpen „könnyű”: úgy, mint az artista mutatványa, amikor nehéz tárgyat ujjheggyel emel fel, mintha a súlyzónak semmi súlya nem lenne. Ilyen műfaji bravúr volt az újságba-írás a magyar sajtóban, kitűnő írók artistamutatványa: a mindennaposat, a mulandót, aminek ugyanakkor végzetes súlya van, egészen könnyű mozdulattal mutatták fel, és akkor egyszerre kitetszett, hogy a mulandóban van valami varázsos, súlyos és örök.[112] Ne kerülje el figyelmünket, hogy tehát „odaszólás” tekintetében súlyosabbnak tartja e műfajokat a riportnál! Ilyen lehet pl. egy-egy odacsapás, odavágás, kemény véleménynyilvánítás, egy-egy kóros-káros jelenség, viselkedésforma megfricskázása, ezekre való (hatásos, egyszersmind tán eredményes) – glosszabeli – lesújtás. Vagy éppen lehet ez elesettekkel való együttérzés, esendőségeink iránti – tárcabeli – szolidaritás kinyilvánítása.

Széles spektrumú, tág ölelésű műfaj a tárca, lényeg, hogy az élet, a köznapok sora hozza, jó megfigyelés nyomán, együttérzéssel, a hasábok közé: mindent leírtam, ami egy kis tárca lélegzetvételéig érdemesnek tetszett arra, hogy észrevegyem, egy különös ember hanghordozását, Caillaux mozdulatait beszéd közben, egy asszony spleenjét Jerikóban, egy pincér bánatát Marseille-ben, a rendetlenséget egy lyoni hotelszobában, Rabindranath Tagorét, egy sintér olvasmányait, mindent, amit az élet elém dobott, ötletszerűen […].[113]

Tárcái tanúsága szerint a csevegő hangvételt, az olvasó közvetett – vagy gyakran közvetlen – megszólítását e műfaj szerves elemének tartotta. Jelzi is ezt egy naplóbejegyzésében: Volt egy műfaj, a társalgás, amely egyszerre volt alkotás és társas élet, s amelyből kisarjadt egy irodalmi elbeszélő stílus, ami egyszerre csevej és reflex, író és olvasó egy szinten folytatnak az alakokkal valamilyen párbeszédet, ami egyidős a jó irodalommal.[114] Íme, két példa, szemléltetésként, egy-egy tárcájából. Az egyikben ekképp „cseveg”: S különben is, olvasóm, már régen meg akartam kérdezni öntől, s meg akartam beszélni önnel egyet-mást, amit ott elöl a tolongásban nem lehetett – végre is nem kiabálhattam le a színpadról, előadás közben. Ha megengedi, akkor majd most talán, négyszemközt… arról a másik életről, ami nem „probléma” és „világjelenség”, hanem az élet, az öné és az enyém. Ha nem veszi indiszkréciónak.[115] Egy másikban így szólítja meg olvasóját: Szokjál hozzá, hogy a világ változik. Döntsél, mi akarsz lenni: magányos bölény, világnézettel szívedben és külföldi folyóiratokkal zsebedben, egy-egy régimódi kávéházban vagy újfajta ember, újfajta életformák között?… Tudod mit: döntöttem. Mindent megértek, mindenbe szívesen belenyugszom. Csak éppen, erre a kis időre, ami az enyém még, csendesen visszamegyek az eszpresszóból a kávéházba.[116]

Az irónia művészének volt – igazán elismerő – szava egy ugyancsak kihalófélben levő sajtóműfajról, a paródiáról, az (irodalmi) karikatúráról is. Karinthy Frigyes Így írtok ti c. gyűjteményét olvasva jegyi meg: Mint a nagy karikaturista, Major [Henrik], egyetlen torz vonással többet mond el áldozatáról, mint a nagy arcképfestők a teljes képpel, mint a regényíró sok oldalon.[117] Utóbbi művészre is utal, egyszersmind jelzi az írásbeli és a rajzos műfaj rokonságát egyik találó naplóbejegyzése: Egy amerikai irodalmi folyóiratban egy rajzoló zseni, Levine karikatúrái. Néhány ceruzavonással leleplezi áldozatát, félelmesen, kísérteties éleslátással, egy sebész, egy lélekbúvár, egy filozófus és egy cinikusan pártatlan zseni penetráló és ábrázolóerejével… Daumier, Hogarth, a magyar Major Sicu [azaz: Henrik] emléklét idézik rajzai.[118]

Titkosan és őszintén

Vallomásos író, mondtuk. Vallott kedvenc műfajáról is: az „apró írások”-ról mondja – azaz a tárcákról, amilyenek a Medvetánc című kötetében jelentek meg: Ezt a műfajt legszívesebben írtam, s ma is kedvem lenne írni, ha volna kinek. De nincs, s az ilyesmit a semmibe, a fiókba írni nem lehet: kell hozzá az olvasó cinkossága.[119]

De mennyire nehéz a dolguk az irónia – az „apró írások”, a kis formák lényegi hangneme – mestereinek! Tudniillik nincs azonos hullámhosszon e sajátos stílusárnyalat művelőivel, egyáltalán az írókkal a potenciális befogadói közegük, így nehéz a dekódolás. Erre utal egy 1951-es, ám máig időszerű naplójegyzetében: Az eltömegesedett világ embere nem hallja többé az irodalom szavát. Iróniát egyáltalán nem hall meg.[120]

„Titok lesz, mondta Findlay” – zárul Burns Falusi randevú c. költeménye.[121] Titok marad az író legmélyebb érzése, gondolata is? Nem váltható szavakra? Idézzük erre előbb Barta János évfordulós Móricz-tanulmányának – a szerző szavaival – „egy teljesen szubjektív sejtelmét”: „Lehetséges volna az, hogy ez a minden valóságérzéke és valóságábrázolása ellenére belülről izzó szellem egész életében küszködött volna valami igazán benső mondanivalóval, amelyet mégsem tudott kimondani?”[122] Réz Pál irodalomtörténész három napon át faggatta Szentkuthy Miklóst az életéről, személyiségéről, művéről – portrékészítés céljából. A hosszú dialógus – amelynek alapján 12 órás videofilm és könyv készült – zárásaképpen az interjúkészítő felajánlott az írónak egy post scriptumot, ha valami nagyon fontosat kihagyott volna. Így reflektált Szentkuthy, szellemesen: „Minden, ami rettenetesen fontos, arról egy szót se szóltam!”[123]

Hasonlóan gondolkodott Márai az írás, az önvallomás hiánytalan, teljes őszinteségének lehetetlenségéről. Már idézett jegyzetében írja: talán őszintébb, ha őszintén bevalljuk, hogy nem tudunk egészen őszinték lenni, mi, írók, semmiféle írásunkban, levelünkben és naplójegyzeteinkben sem. Egyébként, naplóíró, nem sokat tartok arról a magányos őszinteségről. Őrizd meg titkodat! – s írj titkosan és őszintén, címmel, szerkezettel, szándékkal, ahogy egyedül lehet és illik.[124] Az írás, egyáltalán a művészi kifejezés paradox voltáról magában is vall az idézet utolsó mondatának titkosan és őszintén mellérendelő szószerkezete. S tanújele e látszólagos ellentétnek az is, hogy Márainak a nem tudunk egészen őszinték lenni önkritikus-önkínzó vallomását ellensúlyozza – egész életművére igaz hitvallásaként – ez a gondolata: Nincs más fegyverem és hatalmam az idővel, a világgal szemben, csak az írás.[125] A háború idején írta le, ám bizonyosan az egész pályájára, írásművészetére vonatkoztatható, arra mindvégig érvényes maxima ez.

Végül ne hagyjuk figyelmen kívül azt a kései, 1983-as (végkövetkeztetésnek is beillő?) naplóbejegyzését sem, amelyben szatírába hajló iróniával – s az ehhez itt is társult, csattanóként is szolgáló öniróniával – szól az írás mibenlétéről, sajátságáról: Irodalmi elmélkedés egy folyóiratban arról, „miért ír az író”. A pöfeteg és szuszogó vélemények mindenfajta lehetőséget említenek – hivatás, küldetés, ihlet, kommunikáció, humanitás –, csak egyről hallgatnak: lehet, hogy az írás az író számára hobby. Ezt senki nem meri kimondani. Én sem.[126]

Jegyzetek

A kurzivált szövegek Márai Sándor primer szövegei, tehát dőlt betűkkel jelöljük a tőle citált gondolatokat, a jobb olvashatóságot idézőjelekkel nem szakítottuk meg. Amit a szerző írásaiban külön kiemelt, a kurziváláson kívül aláhúzással jelöltük.

Dolgozatunk készítése folyamán felhasználtuk Mészáros Tibor Márai Sándor-bibliográfia c. munkáját (Bp., 2003, Helikon – Petőfi Irodalmi Múzeum).

[1] A rejtélyes szívdobogás. Márai a sajtóról (I.): az újságírás lényegéről, értelméről, felelősségéről, „hatalmáról”.

[2] Műsoron kívül. Ujság, 1927. dec. 25. In: Az írástudó – publicisztika 1925–1927., 492–503. Bp., 2008, Helikon.

[3] Az író és témája. Magyar Kultúrszemle, 1940. június. In: Sok a nő? – publicisztika 1940–1942. Bp., 2012, Helikon, 85–89.

[4] A teljes napló 1970–1973. Bp., 2015, Helikon Kiadó, 112.

[5] Egy polgár vallomásai (1934–1935/1940) [a könyvborítón végigfutó papírszalag felirata: „A csonkítatlan és cenzúrázatlan kiadás”]. Bp., 2013, Helikon, 439.

[6] Európa elrablása [először: 1947] Bp., 2008, Helikon, 71. (E kiadás: a Röpirat a nemzetnevelés ügyében [először: 1942] c. művel egyazon kötetben.)

[7] Jelvény és jelentés. In: [Sértődöttek:] Jelvény és jelentés. Utóhang. Sereghajtók. Bp., 1996, Helikon, 74. [A Sértődöttek Márai átdolgozásában, 1988-ban, Torontóban, A Garrenek műve összefoglaló címmel a Vörösváry Kiadó gondozásában, két nagy kötetben megjelent regényciklus negyedik egysége. A nyitány a Zendülők (Előhang megjelöléssel), következik a Féltékenyek, majd Az idegenek, aztán a Sértődöttek – A hang; Jelvény és jelentés –; a ciklust az Utóhang. Sereghajtók c. rész zárja.]

[8] Lőrinczy Huba: Az esszé, az önéletrajz és a regény határán. Márai Sándor: Sértődöttek. A hang. In: Pannon Tükör, 1997. 6. (november – december), 43.

– https://docs.google.com/file/d/0BxLsDeRenmXlYVNyQ25LQTRvY0U/edit?pref=2&pli=1

[9] Poszler György: Halálos játékok – harmadik lázadás. Márai: Zendülők. In: Az eltévedt lovas nyomában. Bp., 2008, Balassi Kiadó, 674.

[10] Szükséglakás. Az Ujság Vasárnapja, 1931. február 21. – In: Pesti siker – publicisztika 1931–1933. Bp., 2009, Helikon, 42–45.

[11] Hallgatni akartam [1950]. [A könyvborítón végigfutó papírszalag felirata: „Első kiadás. Az Egy polgár val-lomásai folytatása”]. Bp., 2015, Helikon, 10–11.

[12] Papír és irodalom. Pesti Hírlap, 1940. jan. 10. In: Sok a nő?, 9–12.

[13] Föld, föld!… (A teljes változat) [Emlékezések; a könyvborítón végigfutó papírszalag felirata: „A Hallgatni akartam folytatása. A teljes változat”]. [Első kiadás: 1972, Toronto, Vörösváry Kiadó] Bp., 2014, Helikon, 516.

[14] Bán Zoltán András: Az újságírói érzelmek iskolája. Néhány vonás a fiatal Márai portréjához. New Hungarian Quarterly, 2007. In: Meghalt a Főítész (esszék és kritikák), Scolar, 2009.

– www.litera.hu/irodalom/ban-zoltan-andras-meghalt-a-foitesz

[15] Újságot írni, Új Idők, 1937. jan. 1. In: A nagyság átka – publicisztika 1937–1939. Bp., 2011, Helikon, 7–12.

[16] Uo.

[17] Uo.

[18] Föld, föld!…, 541.

[19] Kodolányi János: Hortobágy (Szép Ernő könyve). Nyugat, 1930. 3. In: Szív és pohár. Bp., 1977, Magvető, 50–51.

[20] Hortobágy. Szép Ernő könyve. Ujság, 1930. márc. 2. In: Írók, költők, irodalom. Bp., 2002, Helikon, 55–57.

[21] Szekér Endre: Vasárnapi krónika. Tiszatáj, 1994/11., 86. – https://pim.hu/marai-sandor/vasarnapi-kronika

[22] Kosztolányi. Kassai Ujság, 1937. nov. 5. In: Írók, költők, irodalom, 61–65.

[23] Illyés Gyula: A négy évszak. Márai Sándor könyve. Nyugat, 1938. 6. sz. In: Iránytűvel I–II. Bp., 1975, Szépirodalmi, I. kötet, 576.

[24] Komlós Aladár: Márai. Nyugat, 1935., 1. sz. In: Kritikus számadás. Bp., 1977, Szépirodalmi Kiadó, 89.

[25] Kabala. Bp., Révai ny., 1936.

[26] Szerb Antal: Márai Sándor: Kabala. Válasz, 1936. 711–712. In: Mindig lesznek sárkányok. Összegyűjtött esszék, tanulmányok, kritikák. II. kötet – Magyar irodalom. Szerk.: Papp Csaba. Budapest, 2002, Magvető, 641.

[27] A teljes napló – 1952–53. Bp., 2009, Helikon, 406. [1953-as bejegyzés.]

[28] A teljes napló – 1947. Bp., 2007, Helikon, 141.

[29] A tegnap ködlovagjai. In: Ihlet és nemzedék [először: 1946] Bp., 1992, Akadémiai – Helikon, 111–113.

[30] Föld, föld!…, 285.

[31] Uo.

[32] Uo., 305.

[33] Műsoron kívül. Ujság, 1936. február 12. In: Köhögni szabad? – publicisztika 1934–1936. Bp., 2010, Helikon, 324–326.

[34] Krúdy Gyula. Ujság, 1933. május 13. In: Írók, költők, irodalom, 34–38.

[35]Krúdy. Ujság, 1925. dec. 12. In: Az írástudó 113–116.

[36] Egy úr emléke. Pesti Hírlap, 1940. március 19. In: Ihlet és nemzedék, 134–135.

[37] Komlós Aladár, 1977, 95.

[38] Bán Zoltán András, 2007.

[39] Az egyezmény. Pesti Hírlap, 1939. október 29. In: Vasárnapi krónika. [Először: 1943] Budapest, 1994, Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, 98–101.

[40] A boldog nemzedék. Pesti Hírlap, 1941. június 29. In: Vasárnapi krónika, 173–176.

[41] A teljes napló – 1945. Bp., 2006, Helikon, 186.

[42] A teljes napló – 1947, 92.

[43] Föld, föld!…, 409.

[44] Uo., 422.

[45] Uo., 530.

[46] Zsurnaliszta freudizmus. Prágai Magyar Hírlap, 1927. ápr. 20. – In: Az írástudó, 285–292.

[47] Műsoron kívül. Ujság, 1927. dec. 25. In: Az írástudó, 492–503.

[48] A kielégülésről. In: Füves könyv [először: 1943]. Bp., 1991, Akadémiai – Helikon, 86.

[49] A teljes napló – 1957–58. Bp., 2011, Helikon, 24. [1957-es bejegyzés.] Idézi Czetter Ibolya is: Az ismétlés alakzattípusai és értelmezésük a Naplókban. – https://pim.hu/marai-sandor/az-ismetles-alakzattipusai-es-ertelmezesuk-naplokban

[50] Szegedy-Maszák Mihály: Önéletrajz és regény Márai életművében. Vigilia 1988/6. 446. – https://pim.hu/marai-sandor/oneletrajz-es-regeny-marai-eletmuveben

[51] Jules Renard naplója. Nyugat, 1935. december 12. In: Ihlet és nemzedék, 24–34.

[52] Föld, föld!…, 299.

[53] Poszler György: Magyar város – európai kultúra. Márai Sándor és Kassa mítosza. In: Az eltévedt lovas nyomában, 735.

[54] Műsoron kívül. Ujság, 1936. március 19. In: Köhögni szabad?, 346–348.

[55] Föld, föld!…, 516.

[56] Felesleg. Ujság, 1930. dec. 18. In: Kuruzslók hajnala – publicisztika 1928–1930. Bp., 2008, Helikon, 549–552.

[57] Uo.

[58] A teljes napló – 1946. Bp., 2007, Helikon, 221.

[59] Kalász László: Nehéz a szó. Válogatott versek. Bp., Magvető, 1984.

[60] Egy szó. In: Ég és föld [először: 1942]. Bp., 2001, Helikon, 127–128.

[61] Bébi vagy az első szerelem, 9. Bp., 2006, Helikon. (E kiadás: A nővér c. regénnyel egyazon kötetben.)

[62] Az írástudó. Ujság, 1926. december 5. In: Az írástudó, 214–220.

[63] Éjféli vallomás. Ujság, 1930. jún. 15. In: Kuruzslók hajnala, 463–469.

[64] Krúdy Gyula. Ujság, 1933. május 13. In: Írók, költők, irodalom, 34–38.

[65] Kosztolányi. Kassai Ujság, 1937. nov. 5. In: Írók, költők, irodalom, 61–65.

[66] Rónay László: Márai Sándor. Bp., 2005, Akadémiai, 59.

[67] Uo. 99.

[68] Uo. 234.

[69] Uo. 602.

[70] Uo. 285.

[71] Uo. 67.

[72] Uo. 162.

[73] Uo. 61.

[74] Uo. 314.

[75] Istenek nyomában. Bp., Akadémiai – Helikon, 1995.

[76] Rónay László: Márai Sándor. In: Magyar irodalom. (A „21. századi enciklopédia”-sorozatban.) Sorozatszerk.: Szvák Gyula, kötetszerk.: Borbély Sándor. Budapest, 2002, Pannonica, 267.

[77] A teljes napló – 1950–51. Bp., 2009, Helikon, 299. [1951-es bejegyzés]

[78] Lenin szakálla. Szabadság, 1952. február 29. In: A forradalom előérzete. Bp., 2006, Helikon, 104–108.

[79] A teljes napló – 1948. Bp., 2008. Helikon, 46.

[80] Ungvári Tamás: A szépség születése. Bevezetés az irodalomelmélet alapfogalmaiba. Bp., 1996, Maecenas, 60.

[81] A száguldó riporter. Ujság, 1934. nov. 15. In: Köhögni szabad?, 140–143.

[82] A riporter munkájára teljes mértékben igaz, amit Thomas Mann megjegyez a narrátor szerepéről a József és testvérei c. tetralógia negyedik részében (József, a kenyéradó), A visszakapott fiú c. fejezetben: „Ám hogy Lévi ivadékai idővel a legnagyobb tisztességre tegyenek szert és megszerezzék a papi rend állandó előjogát – mint ahogy mi, akik ugyan benne vagyunk a történetben, de kívül is állunk rajta, mégiscsak tudjuk –, az nyilván rejtve maradt Jákób megtört tekintete elől.” In: Thomas Mann: József és testvérei I–II. [kötet]. Bp., 1986. Európa, II. kötet, 786. (A tetralógia nagy része Sárközi György, a citált fejezet Káldor György fordítása.)

[83] Széntolvajok között a ferencvárosi rendezőn. Vörös Lobogó, 1919. február 28. In: Március. Márai Sándor összegyűjtött írásai [publicisztika 1918–1922] Szeged, 2006, Lazi Könyvkiadó, 38–40.

[84] Rónay, 2005, 52–53.

[85] Egy polgár vallomásai, 303.

[86] A nagyhatalom. Ujság, 1933. dec. 5. In: Pesti siker, 460–463.

[87] A száguldó riporter. Ujság, 1934. nov. 15. In: Köhögni szabad?, 140–143.

[88] Pesti notesz. Prágai Magyar Hírlap, 1931. jan. 4. In: Pesti siker, 12–15. Vö.: e munka első részének 5. hivatkozási pontját tartalmazó idézetet: az újságírás, az újságírói lét lényegének, az újdondász legnagyobb céljának ezt tartotta: „Tanúskodni a Föld mellett. Tanúskodni az emberek mellett.”

[89] Ambrus és a mérték. Pesti Hírlap, 1942. március 8. In: Vasárnapi krónika, 200–203.

[90] A tiszta kritika. Ujság, 1927. júl. 24. In: Az írástudó, 357–361.

[91] Uo.

[92] Uo.

[93] Az utolsó hívő. Ujság, 1929. nov. 1. In Kuruzslók hajnala, 355–359.

[94] Műsoron kívül. Ujság, 1936. május 12. In: Köhögni szabad?, 373–375.

[95] „A két kötet […] Tanulmányok cím alatt foglalja össze mindazt, ami [Herczeg Ferenc] nagy életművében az „essay” címszó megjelölésének keretébe illik” – írja Márai a Herczeg Ferenc tanulmányai c. esszéjében. In: Beszéljünk másról? – publicisztika 1943–1978. Bp., 2013, Helikon, 152–60.

[96] Uo.

[97] Uo.

[98] Napló. In: Ég és föld, 70–71.

[99] Rónay, 2005, 379.

[100] A teljes napló – 1952–1953. Bp., 2009, Helikon Kiadó, 355. [1953-as bejegyzés.]

[101] A teljes napló – 1947., 241.

[102] A teljes napló – 1982–89. Bp., 2018, Helikon Kiadó, 251.

[103] Reményi József Tamás: Lámpaoltás. Márai Sándor: Napló – 1984–89. In: Élet és Irodalom, 1999. 29. – http://www.es.hu/old/9929/kritika0.htm

[104] A teljes napló – 1945, 260–61.

[105] A teljes napló – 1952–53, 32. [1952-es bejegyzés.]

[106] Jules Renard naplója. Nyugat, 1935. december 12. In: Ihlet és nemzedék, 24–34.

[107] Reményi, 1999.

[108] Rónay, 2002, 274.

[109] Föld, föld!…, 517–18.

[110] Uo., 540–41.

[111] Rónay, 2005, 111–112.

[112] Föld, föld!…, 517.

[113] Egy polgár vallomásai, 324.

[114] A teljes napló – 1947, 273.

[115] Szükséglakás. Az Ujság Vasárnapja, 1931. február 21. In: Pesti siker, 42–45.

[116] Eszpresszó. Pesti Hírlap, 1940. február 18. In: Vasárnapi krónika, 118–21.

[117] A teljes napló – 1957–58., 9. [1957-es bejegyzés.]

[118] A teljes napló – 1982–89, 15. (1982-es bejegyzés.)

[119] A teljes napló – 1952–53, 266.

[120] A teljes napló – 1950–51, 345.

[121] Szabó Lőrinc fordítása.

[122] Barta János: Móricz Zsigmond az évszázadok között. In: A pálya végén. Budapest, 1987, Szépirodalmi, 347.

[123] Harmonikus tépett lélek. Réz Pál videobeszélgetése Szentkuthy Miklóssal. Sajtó alá rendezte: Tompa Mária. Bp., 1994, Magvető, 161.

[124] Napló. In: Ég és föld, 70–71.

[125] Az Ég és föld kötet Ars poetica c. ciklusának nyitógondolata. Idézi Szekér Endre: Márai és Kassa. In: Forrás 2007. 2., 77– 80. – www.forrasfolyoirat.hu/0702/szeker.pdf – Rónay László szerint ez a „legszebb, legmélyebb háborús önvallomása”. Lásd: Rónay László, 2005, 302.

[126] A teljes napló – 1982–89, 106.