Németh István Péter a „Névtelen várról” s „a Jókai-tanítvány Kosztolányiról”

Fertőszeg mint Velence

(Jókai Mór Névtelen vár című regényének margójára)

Jókai Mór 1877-ben írott regényét, a Névtelen várat, sok olvasó és ítész az író tán a legtöbb fantáziával és költőiséggel megalkotott művének tartja.

Szélsőségesen romantikus műnek csak azért nem nevezném, mivel legnagyobb mesemondónk – köztudott – még utópisztikus regényében, vagy kései remekének délibáb-ábrázolásában sem nélkülözte valóságismeretét, pontosságát, sőt még a tárgyias ábrázolásmódot sem. Poéta-lelkülete így hagyhatta a legértékesebb nyomát a fikciós elbeszéléseiben.

A francia nemest, Vavel Lajost – aki cselekedeteiben, szó szerint, sohse élt a nemtelenség eszközeivel – és a magával menekített Marie (Maria-Antoinette lányának) költött történetét sem kereste senki a történelemkönyvekben, mégis megannyi olvasónak-hallgatónak dobogtatta meg a szívét e könyv a dualisztikus hazában. Katartikus történetet kaptak Jókaitól hűségesei, miközben feltartóztathatatlanul közeledett a modern kor a maga megváltozott és megváltoztatott létstratégiáival, hogy aztán az emberiség legsötétebb századában addig sohse látott mértékű tragédiákat, egész kataklizmát hozzon.

A Névtelen vár című regényről számtalan elemzés és értékelés született irodalomtörténészeink tollából, sőt többrészes magyar játékfilmes is forgattak a műből. A többrészes adaptáció képsorait nézve többször felmerült bennem, hogy a Fertő-tó vidéki kastély mikrovilága, lápi környezete és tavi tükörképe vajon nem asszociálhatta-e már a regény formálása során Jókaiban az itáliai Velencét? A regény oldalairól biztos válasz jött. A Velence-képzet ott lebegett Jókai Mór szeme előtt.

A regény legelső mondatában rögtön egy optikai-érzéki csalódás szerepel: „A hó olyan sűrűen esett, hogy aki ezt a csendes utcát látta, azt hihette, hogy Szentpéterváron van; pedig ez a Rue des Ours, a St. Martin út egyik mellékutcája.” Ha valakit Párizsban megcsalhat az érzékelése, s egy üres, havas utcán orosz télben érzi magát, mennyivel inkább gondolhatja magát Velencében egy világlátott személyiség a vizenyős magyar vidéken, amely közigazgatásilag szintén Bécs fővároshoz tartozik…

Magyarországra az 1809-es napóleoni háborútól kezdődően ugyanaz a sors várt, mint a lehanyatlóban lévő Velencei Köztársaságra 1797-ben, amikor Napóleon elfoglalta a vízivárost. Garay tóvárosnak, Tömörkény tengeri városnak nevezte Velencét.

Mindkét ország dicső múltat vallhatott magáénak, daliás időket, függetlenséget, prosperitást: Velencének 1100 esztendő jutott, nekünk ahhoz képest csak századok. A velenceiek aranyideje tartósabbnak és nagyságrendekkel jelentősebbnek bizonyult természetesen, ám mind a dózsék, mind a magyar királyok öröksége – hasonlóképpen – Ferenc Józsefre szállott 1848 után. Magyarországot ugyanazon megítélés és bánásmód illette státusza után, mint a Napóleon által az osztrákoknak odadobott Velencét.

A vízre épült város éppúgy nem maradhatott semleges – bár szeretett volna a francia és az osztrák hatalmak között –, miképpen mi, akik Komp-ország lettünk. Magyarországon és Venetóban ért össze Kelet és Nyugat.

Jókai regényében a Nyugat, vagyis a történelmi jelentőségétől búcsúzó francia arisztokrácia legderekabb, leghumánusabb maradékai Magyarországot szemelték ki, mint egyedül biztonságos helyet arra, hogy a jövő számára elbújtassa a régi idők letéteményeseként a trónra jogosult comtesse-ét: Marie-t. Ha a forradalom túlkapásai már csak rossz emlékekké lesznek (köztük a „két cölöp között egy harántos élű ekeveas”, a guillotine), ha majd a nyaktilolóhoz hasonlóan halálosan működő – Joseph Fouché által kiépített – besúgóhálózat (Jókainál Cythere dandárja-ként szerepel) sem veszélyezteti a kis királylány életét, akkor visszatérhet Fertő-tavi rejtekéből Párizsba trónörökösként. (Jókai művében a királyi sarj menekítéséről gondoskodó arisztokraták idilli képet festenek Magyarországról, mint a béke szigetéről, s mégsem a maradiság sötét honáról, ellenkezőleg, ahol nem folyik vér, s ahol még a kamarilla sem volt képes fizetett informátoraivá tenni a lakosokat: ”Én tudok egy országot Európában, ahol jó rend van és nincs semmi rendőrség, ahol tökéletes biztosság mellett senkit sem háborgat a hatóság…”)

Ám nem fog visszatérni, hogy trónra szálljon, Párizsba a királylány. Mindezt az író Velence-metaforája anticipálja. Ahogyan Velence sem tudott ellenállni Napóleon hadainak, a rejtekadó fertőszegi kastély sem óvhatja meg Marie-t. Jókai ezt előrevetíti, amikor Vavel Lajos testőri, szinte őrangyali szerepében sem képes távol tartani magától azokat a képzetek, amik szerint ő nem is Fertőszegen a Hanság nádasainak közelében, de Velence lagúnáinak a partján van. Amikor Marie számára engedélyezi a szabadban a fürdést, persze éjjel és holdvilágnál csak, és úszni tanítja, meg öltöző-sátrat készít néki, a vízi járművét nem csónaknak, nem ladiknak nevezi, még csak nem is francia kifejezést használ:

− De ugye, ha egyszer jól tudok úszni, akkor szabad lesz a kis öbölből kiszáguldanom a nagy tóba is?

− Igen. Két föltétel alatt. Az egyik, hogy én követni foglak a gondolámon.

A regény negyedik részében nem csupán – szám szerint – egy velencei motívum bukkan föl, hanem valóságos metaforalánc kerül ki Jókai regény-műhelyéből. Mivel Vavel Lajosnak igencsak vigyáznia kell a comtesse életére, olyan szigorúan őrzi, akárha Velence vigyázta hajdanán a velenceieket. Mindehhez (akár 20-21. századi mozifilmek Bodyguard-os történeteiben) szigorú kontrol alatt kell tartania a védett személyt és a környezetét. A francia gróf és Fertőszeg a Névtelen vár tornyával azonos lesz a vízi várossal és azzal a várost ellenőrzése alatt tartó elhárítással, ami Velencét jellemezte. Már-már Joseph Fouché kémhálózatának hatékonyságával és kíméletlenségével ért fel az a védelem, amit Lajosnak nyújtania kellett Marie számára: Vavel grófnak küldetése miatt kellett esetenként érzelmei és érzései ellenében a legszigorúbbnak lennie a kis comtesse-szel. Francia létére szerepét inkább Velence hatalmasságainak szerepéhez közelítette, semmint, hogy a franciaországi változások párizsi vezetőivel legyen egészen azonos. (Hiszen utóbbiak törtek az életükre.)

Jókai regényének Velence-allegóriáját a következő sorokban találja az olvasó:

Vavel gróf (ahogy ő magát levelein címezteti) a Névtelen Vár hajdani őstornyát obszervatóriumnak rendezé be. Itt volt felállítva egy erősen nagyító távcsöve, annak segélyével vizsgálta ő éjjel a csillagok, nappal az emberek járását. Mindenre figyelt, ami körülötte történik. Közelhozta magához a házak udvarait, tornácait, s jelen volt az emberek civakodásain és mulatságain. Beült közéjük a kocsmába, s ott dőzsölt együtt velük.

A földesúri kastély volt főleg nappali csillagvizsgálásainak tárgya, s nem mulasztá el az észleleteket jegyzőkönyvébe pontosan feljegyezni. Maga volt az „orszlánfej” és a tízek tanácsa egy személyben. Az volt a kérdés, hogy az új birtokosnő, a férjtelen baronesse, „átmenjen-e a sóhajok hídján?”

Ahogy a velencei kanálék és riók víztükrében reszketve és játszva egybemosódnak a formák és a színek, úgy bizonytalanodunk el egy ember személyiségének identifikálhatóságát illetően. Kicsoda itt Vavel gróf? Milyen Európa veszíti el éppen a körvonalait, s hogyan rajzolódik újjá? Fertőszeg a francia jövendő bölcsője-e vajon, ha már e Fertő tó-körüli kultúrtájon az Esterházyak kastélyát „Magyarország Trianonjá”-nak nevezték el. (Jókai nem Versailles-t írt 1877-ben, hanem annak Trianon nevű nyári épületével tette egyenlővé névátvitelében Eszterházát.) S akkor már miért ne lehetne Fertőszeg Velence? Vavel gróf akár azt is hihette, hogy Velencében van. Hiszen önmaga előtt is rejtély, hogy miképpen lehet egyszerre őrangyal, francia ember, hazafi, szerelmes férfi, titkos ügynök, tiszta ügyének mégis csak zsarnoka, vagy messzelátójába nézve passzív – és csak közönséges – voyeur?

Fertőszegi Velencéjének mindennapjai távol esnek a romantikától, nem nászutas-paradicsom az, de szépségében is börtön. Szorosabb őrizetben él, mintha a polizia tartaná őrizetben. Az oroszlánszáj (Bocca di Leone) a névtelen feljelentő leveleket asszociálja, a Sóhajok hídja (Ponte dei Sospiri) pedig nem a nászutasok andalgását, de az elítéltek utolsó sétájának a képzetét kelti, mert ha azon áthaladnak, csak a nyirkos börtöncellák, az ólomtetők várják már őket, amik közül nincs szabadulás. A Dózse-palota Palazzo Ducale tárgyalási termét kötötte össze közvetlenül a börtönnel (Prigione).

Vavel heroizmusa, aktuálpolitikai lojalitáson túli eszményi hűsége, élete-halála példaadó. Akár a magyar harcosoké a Napóleon elleni csatákban. A reguláris erők, de a népből jött betyárok a francia császár serege ellenében – s ezt hadtörténészeink is alátámasztják – kimondottan hősi küzdelmet vívtak. Jókai előttük szintén meghajtja a fejét a Névtelen vár oldalain. (Petőfi Sándor gúnyos kérdésének jogosultsága – hogy e győri vitézségért s a sok futó lábnak mikor állítnak emlékoszlopot? – ha nem is eltörlésre, legalább méltányos árnyalásra szorul. Kisfaludy Sándor még Kossuthtal szemben is megvédte az inszurgenseket. R. Kiss István 1909-ben kétkötetes munkájában – Az utolsó nemesi felkelés – a következőképpen ír: „Ha a hiteles történelmet ismeri vala, szigoru igazságérzete bizonyosan már megemlékezésben nyilatkozott volna meg, mint a milyen e hatalmasan szép, de hatalmasan lesujtó költemény.” /A nép nevében című Petőfi-versről van szó. Megjegyzés tőlem: NIP./. I. kötet 365. p.)

Napóleon meghódoltatta, megalázta Velencét. Természetesen emberi, politikai és tábornoki zsenialitását, s hogy mit köszönhetnek valóban néki Európa népei, itt nincs mód részletezni. Beteljesítette Guardi rossz álmú capriccióját, amin a Szent Márk katedrális párkányáról a piazzára szállnak alá a bronzlovak. A quadrigát a császár elhurcolta, de később visszakerült a régi magasába. Velence elveszítette nagyhatalmi státuszát, politikai önállóságát, de mint város megmaradt minden szépségével, méltóságával. Romlása és pusztulása máig zengő hattyúdal. Nem nyelte el a víz, amire alapítói építették. Él.

A magyar vidéki erődítmény viszont, akár egy kisebb Atlantisz, alásüllyedt. (Pomogy, a mai burgenlandi Pamhagen területén.) Nem bronzból voltak hús-vér lovai, mára ezért is pusztultak ki: „A nemesurak is hazamentek a falvaikba szántani, vetni, s befogták a harci paripát szekereik mellé. Ez volt az utolsó nemesi inszurrekció. A Névtelen Vár is el tudott tűnni. Ahogy el-eltűnnek a Fertő partjain falvak, templomok hatvan-hetven év alatt. Elnyelte szépen a föld, lassan, csendesen, egyik falat a másik után, egész a forgó szélvitorláig; mint ahogy elnyelte lassan, csendesen azt az egész korszakot…”

Az alámerült világból is még gazdagon jut Jókai utódjának, Krúdy Gyulának a mesélésben elég téma. Valamint a magyar vidék nem szűnt meg utánuk sem Velencét játszani. Ahogy a Névtelen vár ötödik fejezetében a Marie után szimatoló Barthelmy Léon vicomte tisztikara velencei éjt rendezett („Lesz csónakregatta színes lampionokkal és pompás tüzijáték a Fertő partján.”), úgy Babits és Kosztolányi regényeiben szintén fel-felbukkan a Velencébe vágyó vidékiek tavi rendezvénye.

*

Glossza a Jókai-tanítvány Kosztolányiról

Csáth Géza novelláiban gyilkos gyermekeket talált, s borzongott szörnyűségükön, ártatlanság és bűn egymásba fonódásáról a 20. századi világ abszurditását elfogadni sehogy sem szándékozó olvasó. Kosztolányi Dezső volt, Csáth unokatestvére, az, aki az ellentéteket testében-lelkületében megkísérelte egy szín alatt hordozni, átérezni. Nyilván, önpusztító vállalkozás volt ez Kosztolányitól, még ha végkimenetelét nem is siettette úgy, mint Csáth. Egyként tragikus a mérgekkel élők sorsképlete.

A kis Emmát író Csáth Géza gyermekhősei ott találhatók már Jókai Mór Szomorú napok című kötetében, amely az 1848-tól 1856-ig született novelláit tartalmazza (a Gyermek-gonosztévő). Hétfalusy Benjámin udvarházában beteg a négyéves unoka: Ödönke. Azóta senyved, mióta testvére eltűnt. Emmának hívták a kishúgát. „Ah – nyögött félálmában felneszezve a beteg – Emma. Eresszétek be a kis Emmát! … A kis Emmát hozzák… Istenem, ne hagyjanak.” A Jókai-novellában a négyesztendős kisfiú követett el testvérgyilkosságot, mivel húgával egyetlen szál virágon összeveszett a tónál. Szinte vadromantikus a kép, ahogyan ráncigálja, keltené a kis sápadt Káin a kistestvérét. Van szemtanú is, aki mindent látott. S a gyilkos gyerekek ürügyén kimondhatja azt a tézist, ami megtetszhetett a morfiummal élő, végzetébe hajszolódó Csáthnak, nem kicsit önigazolásképp: „A ti bűneitek siettetik a világ elmúlását.”

Kosztolányi Dezső lírája is kapcsolódik Jókai Mór költői szövegalkotásaihoz, amelyeket ott lelünk szépprózája majd’ minden oldalán. Idemásolok a Törökvilág Magyarországon oldalairól egy idézetet, amelyik azt bizonyítja, hogy igenis nagy hatással volt a legkényesebb ízlésű költőinkre-íróinkra ez az életmű, de ez az egyetlen regény is. Csáth Gézához hasonlón Kosztolányi Dezső írásművészete is Jókai költői prózájának talapzatán áll.

Vegyük csak Kosztolányi ismert-szép versét:

Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikító,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat
és akkor írnék, mindig-mindig írnék,
kékkel húgomnak, anyámnak arannyal.
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

E Mostan színes tintákról álmodom kezdetű Kosztolányi-vers egyik mintája itt található, ebben a Jókai-regényben:

„Hosszú, cifra írás volt az, a legelső kezdőbetű akkora, mint egy lefestett vár, körülfogva virágokkal és madarakkal, az első sor egészen ultramarinkék betűkkel rajzolva, a többi fokozatosan apróbb, s ahol Allah neve előfordul, az mindenütt nagy aranybetűkkel írva; a szultán neve pedig veressel, a római császáré világoszölddel. Alatta látszott a szultán kacskaringós névjegyzése, melyet ő nem győzött volna leírni, hanem egy az ujján levő gyűrűbe metszett formával szokott mindig odanyomni…” (XXX. Fejezet)

Kosztolányi, aki Jókai és Ottlik között a legnagyobb boldogságkeresők közé tartozott, bizonyára tudatosan, vagy akár tudat alatt is híven játszott rá e részletre. Anyja nevét arannyal írta volna le, akár a törökök istenük nevét, madarat láttatott volna, mint e képzeletbeli pergamen a hajdanvolt békekötésről, s még a jelző is közös a színkavalkádokban, amivel Kosztolányi a madarat, Jókai meg a szignót illette: „kacskaringós”…

Illusztráció: Zórád E.