Búzás Huba 90!
•
Nyelvvívmányok, tudatfolyam, vészharangszó
Tizenhárom esztendő óta műhelyünk vele, ő – velünk. Tíz könyv, eredetinél erősebb könyv így együtt. Erre büszkék vagyunk. Arra aligha, hogy nem vívtuk ki, hogy egyedi kiválóságát, egyedülálló életművét, élen álló helyét a kortárs magyar irodalomban a „kanonizálók” méltón ismerjék, hogy ekként az olvasók igazán megismerjék, az értők elismerjék.
Kedves Huba – nézzed el ezt nekünk, ha nemesen teheted; hited, tudásod éltessen még hosszan! Főhajtással köszöntünk.
A ma külön közlésegységként (párhuzamosan) közzétett Levélfa-rovatban tizenketten ünnepelnek, az alábbi szövegegyüttesben hat méltatód kísérli meg írásművészeted elemezni.
De mindenekelőtt nehezen hozzáférhető remek gondolatépítményed hozzuk vissza a papírvilágból: irányadó, valló esszéd:
*
(Szerkesztőség, Szondi György)
•
Füleki Gábor: Életnapra
Hubám, köszöntlek! Különleges életnaphoz értél ma, különleges, keveseknek megadató életkor küszöbéhez érkeztél. Kilencven év. Alig is hiszem el, hiszen oly fiatalos, friss járású embernek ismerlek, ami már tíz éve, megismerkedésükkor is csodálattal töltött el, látva, hogy kettesével veszed az aluljárói lépcsőfokokat a Centrál Kávéház felé haladtunkban, ahol jónéhányszor aztán mini-konferenciáinkat tartottuk. Kegyelmi életkor ez, az Univerzum Urának kegyelmében részesülsz, mert tudja Ő, hogy ez az idő kell, kellett Neked, így tervezte Ő ezt eleve. Igen, kellett a hosszú, a kései életidő, mert hiszen későn indultál költői pályádon, illetve, ha tán nem is későn, de nagy szünet terült szélessé indulásod és valós kibontakozásod között. A több évtizedes hallgatásban viszont érlelődtél, és vetted azt a mély lélegzetet, melyből aztán később termőre forduló évtizedeidben életműved fölfakadt. A jó termőföldre hullott, Istentől való búzaszem kicsírázott, és gazdag vetést hozott, melyet most már gazdája jó két évtizede folyamatos kaszáló lendülettel arat, kévéz, betakarít, kenyérré változtat, magunk és az utókor gyönyörűségére, hasznára.
A kései alkotás bizonnyal feszültséggel, az idő sürgetésével jár, s talán ez a serkentő sürgetés adta e bő termést, itt, az új évezred előnegyedén. Test és lélek egymásnak szikrázó feszültségéből ível fel, szökken szárba az életmű; mondhatni, olyan derékszögű háromszögek vagyunk talán, mi, emberek, melyeknek rövidebb, vízszintes befogója a test, hosszabb, függőleges befogója a szellem, s a kettő közt feszülő ív, az átfogó a lélek. A jó öreg Püthagorasz-tétel szerint ezeket négyzetre emelve, nagyobb dimenzióba kiterjesztve: a test-befogó négyzete anyagi javaink, tárgyi, vagyoni eredményeink, a szellem-befogó négyzete tudásunk, bölcsességünk, s a kettő összege, a lélek-átfogó négyzete a világban létrehozott művészetünk, vagy egyéb érdemleges megnyilvánulásunk, melynek egyrészt anyagi hordozója van, mert létezéséhez szükségeltetik, másrészt szellemi-lelki tartalma, mely az időtlen, anyagtalan többletet jelenti.
Ebben az ívfeszültségben született meg a Te nagyszerű életműved is, versesköteteid, esszéid, nagyszabású eposztrilógiád, és jeles irodalmi nagyjainkról szóló drámáid. Minden műnemet jelesül, maradandó és mély szemlélettel képviselsz hát. Mindig elmélyült, metafizikai gondolatisággal, veretes formákban; olykor komoly, vagy épp az azt sokszor ellenpontozó humoros, kópés stílussal, nyelvújító, virgonc leleményességgel. Műveidet átszövi a derűs életöröm, a pillanat szépségének megragadása, az élet bölcs élvezete, szaladó zuhatagának megélése, ugyanakkor az emberiség sorsáért, a Föld jövőjéért értett aggódás is. Látásmódod komplex: irodalmi-történelmi-művészettörténeti-tudománytörténeti, teológiai és filozófiai: a Föld jeleseinek eredményeivel ötvözöd meglátásaidat, talán az ő szemükön át is látsz és ábrázolsz, magadba olvasztva tudásukat, szemléletüket.
Versesköteteid darabjaiban e jellemzők mozaikokként csillannak föl, a perc szépségét megélve, letépve a napot, s vándorként követve a szél fuvalmait, vagy épp kúszva-mászva vén földrészünk istenasszonyának lábtartó zsámolyán – később aztán megkongatva a sorsunk jövőjére figyelmeztető vészharangot is – míg Ég, Föld, Emberek című létösszegző tudatfolyam-eposzhármasodban már következetesen végig vitt embertörténet-folyamatként, komplex látleletként fogalmazódnak meg szubjektív látomásodban, s foglalódnak kettős alkaioszi strófákba – melynek fejlődéstörténetét külön tanulmányban elemzed. Szemléleted mind az emberiség látleletében, mind önnön művészeted elemzésekor is messzemenően reflexív, annak terhét azonban a spontán, könnyedségével a mondanivaló súlyosságán enyhítő versbeszéd kontrapunktjával elegánsan ellensúlyozod.
Tudatfolyam-áramoltatásoddal rokon párhuzamokat találhatunk irodalmunkban: Szentkuthy regényei, Juhász Ferenc és Kányádi hosszúversei rokoníthatók talán távolról stílusoddal. A fő különbség köztük és közted meglátásom szerint az, hogy a folyóként, szélesen áradó mondanivalót a forma könnyedségével, játékosságával párosítod –, ebben eljárásod Kosztolányira emlékeztet. Eleven, koloritos líravilágot teremtesz így, mely tartalmilag mély és összetett –, egyéni, teljesen egyedi színfoltot képviselsz kortárs irodalmunk széles palettáján, mintha az alkonyati világégbolt árkolt rétegfelhőit vidámabb, világosabb, fodros fátyolfelhők öveznék. Mintha barnás, vöröses tartalmi alaptónusodba a stílus és a forma világoszöld, élénkpiros, halványkék és aranysárga csíkjai vegyülnének.
A Költészet Napján, nagy költőnk százhuszadik születésnapján rovom gépembe e Hozzád, a másik születésnaposnak szóló sorokat. Neked, a jeles Kilencvenesnek. Lám, a Napút – ha még létezne papírformában – a Hetvenesek Évkönyve mintájára, szerkeszthetne Kilencvenesek Évkönyvét is. Veled kéne kezdődnie. S most villan belém: amikor Te születtél, József Attila még élt. Így érintkeznek egymással emberek, érnek össze korszakok, egymásból nőve ki, egymással szervesen összefüggve. És rohan a megállíthatatlan idő, év pereg évre, és szűkös életidőnk kereteibe szorítva ámulva nézünk millió évek felé: minden emberi élet vékony sávocska csak a földtörténeti korok rétegződésében. Ezt a kozmikus, korokon túl látó szemléletet tetted Te sajátoddá, és követed eposzaidban, elmélődéseidben.
Legyen Műved az utókornak tanulság, és elmélyülésre késztetés – bár épp korunkban, mikor a világ jövője oly bizonytalan, mit jósolhatunk, mit remélhetünk? Műveidet meg kéne, hogy ismerje előbb jobban a magyarság, aztán fordítások által a nagyvilág. Ám be vagyunk falazva csodaszép magyar nyelvünkbe, és csak önmagunknak mormolunk, dünnyögünk. Fog-e ez változni valaha? Fennmarad-e a magyar nyelv, lesz-e, beszélik-e ötszáz, ezer év múlva? Lesz-e, aki filozofikus – vagy bármilyen – irodalmat olvas? Az írástudót efféle kételyek gyötrik, és aggodalmasan tekint az ismeretlen jövő bizonytalan, villódzó távlataiba. De nézzünk ma bizalommal és napderűvel ebbe a távoli jövőbe, ezen az áprilisi örömnapon: Isten éltessen, Hubám, és költészetünk doyenjeként alkosd meg még ezután is mindazt, amit még tarsolyodban rejtesz-hordasz, egzóta-levelek közt csíráztatsz-érlelsz, s okozz nekünk újabb meglepetéseket, gazdagíts minket az emberi létezés mélyrétegeibe világító alkotásaiddal!
•
Baán Tibor „Grand poézis”
A poézisút befelé. Talán oda, ahol már a képes beszéd egyfajta bizalmas beszélgetéssé alakul. A letűnt korok pátoszát átértékelő, időről-időre iróniába fordító beszédmód e lírában alkalmas eszközzé vált a költői beszéd hitelének visszaállítására. Az újdonság varázsa magából a stílusból következik, a több dimenziójú létmegélésből, melynek eszmei horizontja a megjelent művekkel egyenes arányban folyamatosan növekszik. Habár az utóbbi huszonöt év nem volt elég idő a szerző országos ismertségére, attól még a jó líra, mint „mag hó alatt” kitelel. Búzás Huba világirodalmi tájékozottságú, szintézisteremtő költészete 2000-ben, a szerző ekkor 65 éves, Kávéillat című kötetével indul. Már ekkor meg lehetett jósolni (mintha kávézaccból), hogy egy rendhagyó poézis készül kibomlani, szinkronban a közelítő Vízöntő-kor tragikus kihívásaival.
Az utóbb megjelent művek (Napranéző, 2003; Hajnali tótágasok, 2006, Tépd le a napot, 2008; Amerrre a szél fúj, 2010; Kuszmászva Európa zsámolyán, 2015, Félrevert harangjaim, 2019) a kritikai visszhangokkal is bizonyíthatóan a mai magyar líra kikerülhetetlen értékei. De beszélni kell az életmű monumentális összegzését képviselő eposztrilógiájáról is, melynek második kiadása Ég, Föld, Emberek összefoglaló címen jelent meg egy rendhagyó szépségű kötetben. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2020. A felsorolt lírai művek alkotják, még ha csak utalásszerűen is, a legújabb Elodázhatatlan ódáim című verskötet anyagát. A versek, ünnepélyesebb szóval költemények új összefüggésrendszerbe kerülve a korszak lehetséges hangjaként vallanak a történelmet formáló szellemi impulzusokról, amikben berácsozva lüktet a szabadulás reménye. A Homo Noéticus utolsó esélye.
A kötetnyitó prológ mint beavatás egyfajta térképet ad az olvasó kezébe. „Reményem szerint – írja a költő – az egyes versek új megvilágításba, más viszonylatokba kerülve némileg megváltozott „arcéllel” fejezik ki alkotójuk „ösztönös tudatosságát”, mintha „vérátömlesztést” kaptak volna, amely egyidejűleg egy sajátos tudat-szerkezet bemutatása is. Ennek megfelelően a kötet három nagyobb részre (fejezetre) tagolt. Ezek: A LÉLEK JELENÉBEN; az ÓDÁK, ELÉGIÁK, RAPSZÓDIÁK, SZIMFÓNIÁK; valamint a LÉLEK A JÖVENDŐBEN.”
Mindezek után érdemes a költő versideáljáról is szót ejteni. Elvégre a szavakon múlik minden. Nos, a kötet versei sajátos rituáléval kisbetűvel kezdődnek. És pont nélkül záródnak. Ennek a körülménynek, bármennyire is apróságnak tűnik, filozófiai jelentősége van. Nevezetesen az íráskép azt sugallja, hogy a kezdet (és persze a vég) elérhetetlen számunkra. Két végtelen közé bemetszve létezünk. Élményeinknek, történeteinknek, reflexióinknak beláthatatlan előzménye és beláthatatlan következménye van. A kötetnyitó vers címében is …amikor eljő az ének… jelzi, hogy minden apró pillanatunk a végtelen apró részlete, ám ez a részlet bármilyen kicsi, és ez már holográfia, – képes kivetíteni az egészet. Rész és egész, mint tartalom és forma viszonya e lírában folyamatosan érzékeli a mulandóságot, amely az emlékezés folyamatában már nem kiragadott perc, elfutó létérzékelés, hanem összefüggésrendszer. Habár ez a kifejtés elvontnak tetszhet, de szükséges. Ráadásul a vers mögött van, árnyékban. Maguk a versek ugyanis egy sajátos beszédmódot követnek, szinte kivétel nélkül. Így: „szellőnyi csak, lehellet pírja se még a szánkon, / magányosságod ablakán kukucskál be, / míg várnod kell, na, talán bekocogtat / -belép ? – vagy – mint idegen – kaparász / a korhadó kapufélfán…” Látható, hogy a költő tartózkodással kezeli a líra örökölt rekvizitumait. A nagyítás után a kicsinyítés következik. Se szeri, se száma a folyamatos versbeszédet megállító, elidegenítő effekteknek, leleményes szóalkotásoknak, népies kiszólásoknak. A folytonosság megállítása („…na talán bekocogtat”) fontos költői eszköz, stílusjáték, évszázadok nyelvi mintáit felidéző eszmélés az emberbe helyezett világra (Spinoza).
A lélek jelenében időműveletek zajlanak: „emlékfoszlányok, lányok, fény, szavak, szavak / és vágy, nevek és táncos látomások… / micsoda karneváli forgatag / a múlt, mit reggel-este látok /a lélek jelenében”. Az, ami a három dimenzió szentháromságában múlt, jelen jövő, mint színes uszadék kerül elő, az a „lélek jelenében” már időtlen titok. A versekben, amik ebben a látomásos közegben tartózkodnak, nincs alá- fölérendelés, csak mellérendelő viszony, csak áramlás, amelyben minden észlelés összekapcsolódik a nagy egésszel. A költészet minduntalan átcsap a hétköznapi logika gátjain, mikor a személyessé élt élettapasztalat kerül viszonyrendszerbe más életek és sorsok tapasztalataival, amely az emberiség élménykönyvtárának része lesz, elvegyül az én létmegélésének élményeivel.
Az ÓDÁK, ELÉGIÁK, RAPSZÓDIÁK, SZIMFÓNIÁK ugyancsak hét ciklusának versei – a szám-mágia jegyében – egyfajta hittevést sugallnak. Így: „isten? eszelős a remény fohászainkban, ver- / des elűzőtt álmainkban, éget a szánkon… / e Föld-bolygó iránt ma az aggodalom zihál, / imánk ma a Mount Evererestért, tengereinkért, / hegyeinkhez, völgyeinkhez, városainkhoz szól: / jövőtökért, az emberekért — amíg csak lélegzel” . Buzás Huba ezúttal alig él a közbevetések, a gondolatfolyam megállításának eszközeivel, amik a magas közlést hivatottak hétköznapi közelségbe hozni. Módszere, ahogy ezt az Emberáldozatok „az isteneknek” című rapszódiában olvasható az utalás, az összevetés, a hasonlítás tág szabadságában megnyilvánuló új dimenzió. A tanulság, mint létmegértés körvonalazódik. A „rég”, a „nemrég”, a „manapság” hullámhosszára állított eszmélésben a múlt mitikus fogalmai és az aktuális jelen (Hirosimától a Boko Haramig) ível az „utolsó nagy sikolyok jogán – halld”. Tagadhatatlan, hogy a költő a tudat, a tudomásulvétel határait ostromolja. De aligha tehet mást. A lírai hagyomány szabályainak értő és alakító mestereként tágítja ki az idegérzékeny líra lehetőségeit. Óda, elégia, rapszódia, szimfónia ebben a szóteremtő költői műhelyben olyasfajta polifóniát valósít meg, ahol „a csitrik bájos miogása, / legyen bár ajkuk ékkő…” (Virágok, vénasszonyoknak) aránylik a mulandóságot meghaladó kozmikus tudathoz. Ahhoz a keserves tényhez, hogy határponthoz érkezett az emberi történelem.
A LÉLEK A JÖVENDŐBEN sajátos nézőpontot kínál az olvasónak, amely hasonlóan az emlegetett ciklusok verseihez összevethető a „világ-költeményként” jellemezhető lírai eposztrilógia logikájával. A József Attila-i „mindenséggel mérd magad” visszhangzik ezúttal is, mert a történelmi haladás eszméje minden ijesztő történelmi tapasztalatunk ellenére is – optimista. Az ember elvégre képes arra, hogy meghaladja halandó önmagát. Az objektív valóság transzcendens nézőpontja szerint az éntudat része az isteni tudatnak. Nincs elszigetelődés, csak folytonos létáramlás, vitális energiákban tobzódó derű, amelyben lehetséges, sőt szükségszerű – ahogy ezt a Megvilágosodás című versben olvassuk – a halál felől nézni a létet. Így: „e megszállott ki volt? / egykor- azt mondja – holt… / de önmagából / kilépve távol talált egy tág akolt”. Ittlét és odaát akarva-akaratlan Balassi Bálinttól József Attiláig, Cicerótól a T. S. Eliotig (és tovább) kikerülhetetlen verstémává válik. Szükségképp, hiszen fent és lent, itt és ott, múlt és jelen, fiatalság és öregség dualitásában létezünk valamennyien. Létezik az ember, a halandó… Habár csupa általánosság, amiről itt szó van, mégis egyénivé élt, visszahozhatatlan és megismételhetetlen, mert az itt és most holnapra már nem ugyanaz az itt és ott. A lélek jövője (divatos téma ez manapság, 2012 ébresztője után) elveszni látszik. Ám a költészet lírai alanya mégis visszanéz – onnan. Így: „…ha visszanéz: egy vad jelent… sunyit a szégyen / e kor miatt – üvölts! – de szépre tátva: / emlékfoszlányok, lányok, véletek / (a képzelet faunja sánta!) … / eh, fújjanak bár múlt szelek”
Búzás Huba költészetének e vázlatos megidézése nem egyszerű kirándulás, de épp ezért, mert tétje van, határolt létünket – mint minden nagy költészet (grand poézis) – képes az egyetemes létezés egészébe visszakapcsolni, s ezzel feloldani töredékességünk drámáját.
Búzás Huba: Elodázhatatlan ódáim. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025
•
Csontos Márta: Egy költőfejedelem lelki-szellemi tartalmai
*
dallamod vagyok, ha meg tudsz hallani***
titkait kutatgató tudós kölyök;*******
imhol a káoszok zenéje*******
csörged újra – hömpölyög;**
(Búzás Huba: Üzenet)**
Búzás Huba Elodázhatatlan ódáim című, közel 500 verset tartalmazó kötete a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában jelent meg az év elején. A versgyűjtemény egy csodálatos költői életút összegzése, melynek eredménye ez a monumentális alkotás, melyet olvasás közben leginkább Határ Győző költészetéhez tudnék hasonlítani, ahhoz hasonló karakterű, azokkal a versekkel mérhető. Határ Győző említése pedig, ahogy olvasás közben kiderül, nem is véletlen, ugyanis a kötetben megtaláljuk a Csillagbörtönből a csillagokba című, Határ Győző mennybemenetele alkalmából írt verset, mely megemlékezés a Kossuth-díjas szerzőre, aki nagy Európa-szívét hordta mellkasában…kis nép nyelvének hajszálhídjain / csavargó medveszív-rokon (ma már tudom: a társam).
A majdnem 90 esztendős, jog diplomával rendelkező szerző 1995-ben kezdett intenzíven versírással foglalkozni, így azon kevesek közé tartozik, akik első kötettel meglehetősen későn debütáltak. A Kávéillat című, nagy műgonddal összeállított könyv megjelenési időpontjában Búzás Huba 65 éves volt. Ezután kötetek, igényes munkák egész sorozata következett.
Az Elodázhatatlan ódák szerkesztési titkaiba avat be bennünket a szerző a nyitó prológusban, amelyből megtudjuk, hogy munkálkodása során Jean Francois Millet francia festő állásfoglalását tekintette magáénak, mely szerint jobb hallgatni, mint gyengén fejezni ki magunkat.
A kötet három nagy egységében (A lélek jelenében, Ódák, elégiák, rapszódiák, szimfóniák, Lélek a jövendőben), 21 ciklusba sorolva főként korábbi kötetekben megjelent verseket találhatunk, az elrendezés azonban nem időrendi sorrendet követ, hanem gondolati-érzelmi felépítmény alapján alkotnak egy-egy kerek egészet. Búzás Huba versei szellemiségének magasrendű megnyilatkozásai, lelki-szellemi tartalmai határozzák meg viselkedését, költői attitűdjének alakulását, ami valójában világnézetéből fakadó életélmények tükröződése teljesen egyéni, utánozhatatlan költői nyelv segítségével. A szövegszubjektum rekonstruálása nem könnyű feladat a nyelv interszubjektív voltának következtében, a szerző jelenléte a versekben mindenkor szubjektumának jellegzetes vonásait mutatja, így a szöveg, mint az egyedi beszédaktus megvalósulása kiküszöbölhetetlenül személyes is lesz: akár a törzsfejlődés megismétlése:/ vonulnak bennem századok…reggel görög / vagyok, majd római, de mintha élne / elmémben hun is pár…így élem át időm, mi nem fakul / a lélek metropólisában/ naponta múlhatatlanul.
Búzás Huba versvilágában barangolva tapasztalatokat szerzünk életről, lélekről, erkölcsről, történelemről. Ebben a nagy műgonddal épített költői univerzumban egy bibliai mondás jut eszembe: Boldogok, akik tisztában vannak szellemi szükségleteiknek. (Máté 5:3)
Mindez arra is utal, hogy Isten képmására teremtve isteni tulajdonságokat tudunk kifejezni; szeretetet, igazságot, könyörületet, bölcsességet és elfogadást. A lelkiség pedig olyan sokszínű, mint maga az élet és az Istennel való lehetséges kapcsolat. Kellő határozottsággal vallja mégis önnön küldetésének tudatában: selymeszvakba bugyolált hazug / világokat leköpöm…a gránit emlékműveket! / buzgáraiktól / mentsen meg az Isten!
Búzás Huba a klasszikus időmértékes verselés művelője, önkifejezésében a lírai én klasszikus műveltséggel közelíti meg és dolgozza fel témáit, művészi alkotóereje is ebből táplálkozik, versbeszédének is ez adja gerincét kellően felruházva sajátos, egyedi szóösszetételekkel, olykor frivol szókapcsolatokkal. Verskellékeit hihetetlen pontossággal és rendszeretettel önti hibátlan opusokba az időmértékes verselés szabályai szerint. Lássunk erre néhány sort a sajátos búzás hubai 15 sorosból: ágyunk közös – ugyan miért? – akár a lóca / az éjfél táncosnője rezzent föl…s ha szól / ásítva én, a hajnalok bohóca / az ébren-álom bozótjaiból / – ujjé! előbukfencezem…
Ma, amikor a szabadversek virágkorát éljük, sokan úgy gondolják, hogy a szabályos időmértékes vagy ütemhangsúlyos verseket nem töltheti fel a feszültség úgy, mint a rendbontó, rendszertelenül áradó versfolyamokat, mert a szerzők főként a formára koncentrálnak
Búzás Huba verseivel azonban csak megcáfolni tudjuk a fenti állítást. ő ugyanis a humanista poézis szellemében, kellő szenvedéllyel teremti meg azt a poétikai csodát, mely a legnagyobbakkal azonos szintre emeli.
A klasszikus műveltség jelentőségét azért is éreznünk kell, hiszen nélküle nem tudjuk helyünket kijelölni a világban, kultúránk nem az államalapítással kezdődött, hanem már jóval korábban, a görög a civilizáció kialakulásától.
A versírási folyamat egyfajta összeillesztés, hangsúlyozza Deák-Sárosi László A háromszólamú vers című, minden részletre kiterjedő, igen alapos új magyar verstanában. Búzás Hubát idézve, Az öröklét versidőben arra utal, hogy a metrikus versnek van számára igazán létjogosultsága, a versnek ritmikusnak kell lennie, mert ez a legintenzívebb érzelmi és értelmi kifejezőeszköz, ami valójában igazán természetes is, hiszen napi életfolyamataink tele vannak hullámzással a feszültség és az oldódás pólusai között. Ez a mondatom arra is felhívja a figyelmet, hogy Búzás Huba költészetét a rendhez való erős kötődése határozza meg. Mindezt nagy fokú változatosság, megszokottól való kitörni vágyás jellemzi, olyan módon, hogy a szabályos értelmi-ritmikai egység mindvégig megmarad. Idézek erre egy versszakot, hogy láthassuk, a Kérész szerelem című versben, hogyan írja le a rovar életlefolyását úgy, hogy magára az emberre is vetíti: születnek, falnak rabló lárvaként…mi végre? / csak épp, hogy átéljék a nászt, s haljanak? / övék az üdvösség egy perce, kéje, / vihar…s lehullnak halni bágyatag:/ folyón vonagló félsziget.
Szabolcsi Bence zenekutató azt írja, hogy a zene, a ritmus és a dallam között valami közös gyökeret kell keresni, hiszen a zeneiség öntudatlanul is a mai tagolt beszéd alapjául szolgál.
Ahogy már említettem, Búzás Huba teremtő képzelete életérzéseit művészi látásmódja formaművészeként a klasszikus verselés köntösében tálalja az olvasónak, legtöbbször jambikus sorokban az időtartam és a hanghosszúság nyilvánvalóan alapvető ritmuselve szerint. A szervező erő a versekben pedig a szótagok hossza, amellyel sok esetben részben ellentétes, mégis összeillő minőségek kreatív társítása történik. Ez az illesztési alapelv, a maga hullámzó feszültségével, teszi verseit kivételessé; Babics Imre olvasatában ez emeli Búzás Hubát bravúrköltővé.
Úgy vélem, Búzás Huba minden esetben úgy szólal meg, mintha az adott pillanatban a közlés feltételezett jelen idejében lenne mondanivalója, ettől válik költészete igazán időtlenné. A lírai impulzusok meghatározók; például a női nemet idéző opusokban a hagyományos szerelmi költészet eszközeit is megtaláljuk, de a szokatlan-expresszív szóalkotások mindig nagy hangsúlyt kapnak; hol vallomásosok, hol virágéneket idéznek, hol pajkosak vagy meglehetősen szabadszájú megfogalmazások. Idézek most néhány sort egy frivol változatból: a férfivágy csípőt-, hasat-tépő agyar, / vadabba föld vadállatainál (Flamenco) …faltál-e nőt, kiből eltévelygett a lélek, / emlékezz! fanyarabb íz, mint a berkenye (Sarki fényben)
Ha azt mondjuk, hogy Búzás Huba versei mértékadó alkotások, akkor ezzel a fogalommal valójában Ciceróra vagy Gellius Aulusra gondolunk a II. századból, vagyis ez a klasszikus jelző bármely korban keletkezett kiváló mű minősítését szolgálja.
Búzás Hubát nem ismerem személyesen, de verseit olvasva egy általam nagyra értékelt erdélyi magyar költőhöz tudnám attitűdjét hasonlítani. Hadd idézzek most néhány sort Reményik Sándor egyik verséből ennek bizonyítására: És aki költő, az legyen király […] nem illik királyi nyelvhez koldus -dadogás. (Az Ige)
Búzás Huba hihetetlen műveltséggel és élettapasztalattal rendelkező poeta doctus, azt is mondhatnánk, hogy a költészettani ismeretek polihisztora. A szavak, a nyelv segítségével közvetít érzelmeket és élményeket olyan módon, hogy beteljesítve érezzük Rilke mondatát: a költészet az élet szépségeinek szimbolikus kifejezése. Ilyen módon Búzás Huba a valóságon kívüli, de a valóság által inspirált képzelet segítségével éri el, hogy mindez valósággá váljon, még akkor is, ha olykor szkeptikus hangon szólal meg. a múlandóságé vagyok, de ím’ az ének, / avagy a lélek? óperenciába ért: / magányosan, a dúvad emberérét, / napország fáraója int, s a vének /- ugyan a földi lettől mit reméltek? ….
Búzás Huba költészete egyfajta flow-élményt vált ki az olvasóban, a megfogalmazás Csíkszentmihályi Mihály magyar-amerikai pszichológustól származik és valójában az alkotó szenvedély során az alkotásba való belefeledkezést emeli ki a magas szintű művészi hatás megvalósulásához.
A 21 ciklusba szerkesztett gyűjtemény oldalain barangolva egy nagyon összetett költői univerzumba pillanthatunk be, az egyszerű és komplex összefüggések alapján a kötet írásai alkotás- és hatáslélektani szempontok alapján is vizsgálhatók. Az alkotói energia belső erővonalai mentén tudjuk követni, hogy rendezi el az alkotó önmaga és a valóság viszonyát. Hiteles, megtörtént, a szerző által is megtapasztalt események ’feldolgozása’ történik a kötetben, több alkalommal kurzív sorokkal fokozva az üzenetek fontosságát. Ezek a versek is hihetetlenül szuggesztívek. Csak néhány példát idézve: (Arattunk, csépeltünk Zalaszántón, Munkatábor, Kenyérét álltunk sorban Bertha Bulcsúval)
Búzás Huba klasszikus, időmértékes verssorai, saját maga teremtette Búzás Huba-strófái, a szerző verseinek élményvilágát feltárva megmutatják azt is, hogy nyelvünk mennyire sokoldalúan és lenyűgözően változatos, a világ dolgainak és jelenségeinek a legsokszínűbb, legérzékletesebb kifejezésére alkalmas. Búzás Huba a nyelvben, ebben az ezerarcú csodában szebbnek, gazdagabbnak, elfogadhatóbbnak, csillogóbbnak láttatja velünk a világot. Sajátos versbeszéde, Victor Hugo-t idézve az elszórt sugarakat fénnyé, a fényt lánggá gyűjti, sűríti össze.
Búzás Huba: Elodázhatatlan ódáim. Cédrus Művészi Alapítvány, 2024
•
Fodor Miklós: Szenvedély, kópés tobzódás az élet szertelen gazdagságában, játékosan romantikus sorsfelfogás, az életszentség ősi, teológiáktól mentes alaprétegeinek költői újraképzése
Gondolatok, értelmezési kísérletek Búzás Huba költészetéről Elodázhatatlan ódáim című kötetének három versére fókuszálva
Búzás Huba költészete oly mértékű szertelen gazdagságot jelez, mely komoly próbatétel elé állít minden értelmezőt. A feladat az volna, hogy első lépésként verselemzéseken keresztül közelítsük meg az alkotói folyamat karakterét, a versekbe kódolt tartalmakat – érzelmek, érzékletek, emlékek, viszonyok, gondolatok, képek, kompozíciós törekvések stb – a maguk komplexitásában értelmezzük. Második lépésként a kellő mennyiségű anyaggyűjtés után a lényegi vonásokat kiemeljük és e lényegek súlyozását elvégezzük. Harmadik lépésként próbáljuk meg e különleges költői világ szerteágazó, kócos rendjét esztétikai-filozófiai fogalmak segítségével hűen rekonstruálni. Negyedik lépésként pedig kíséreljük meg elgondolni azt a művekbe kódolt lelki és kulturális hatást, melyet e költészet a vele kapcsolatba lépőktől remél. Ebben a tanulmányban az első lépések megtételére teszek kísérletet.
Az első verselemzés az ihlet megérkezésének lelki szituációját, a második a játékosan felfogott romantikus költői lélek végzetét, a harmadik a szakrálisan (ősi módon) megélt szerelmi együttlétet járja körbe.
Az ihletre való várakozás verse
…amikor eljő az ének…
szellőnyi csak, lehellet pírja se még a szánkon,
******magányosságod ablakán kukucskál be,
******még várnod kell, na, talán bekocogtat
******– belép? – vagy – mint idegen – kaparász
******a korhadó kapufélfán…
még várnod kell, amíg facsipás koraőszök
******napszirma újra elébed – az út
******porába – hullani kezd, vagy holt
******barátaid, szeretőid
******kávéznak a bárban épp,
ahol minap hat-hét kupicával gint – hogy
******feledni tudj – benyakaltad… kövess hát
******keresztút! sors kacifántja? – hová? –
******s azóta e tétovaság dühít,
******az idő, a vén javasasszony:
még várnod kell utószüretek szalonnasütését,
******hogy emlékezni tudj a tegnapi kertek
******seregélyeire, meg a páhoki kő
******röptére, mikor fölijedt, kukorékolt
******egy lóhere-farkú bábakakas…
feledj? emlékezz? várj! akár haszontalanul,
******hiába, a hajdan elfeledetre?
******sose látod többé tán, ami fájt
******– búvópatakok mély szurdokaiban –
******de várj! ez sorsod sanda parancsa,
még várnod kell, amíg eljő az a dallam,
******amely megrázza lelkedet és…
******és elsodor, tovavisz, csöpp gallyt
******hegyekből völgybe özönlő
******folyók zuhatagjaként,
aztán… egyszer csak a hajnali kávék
******magasba föllibegő friss gőze amint
******előcingárodik – óh, az az illat! –
******szikár alakot ölt benned a hang
******s a többi sziporka, sugallat,
fölzúgnak dallamos szavaid, örömöd vagy
******haragod igéi a szózavarékból,
******örvénylesz kép-zivatarban – jaj! – el-föl-
******merülve hömpölyögsz, fecserékelsz:
******egy dal a távoli tengerekig,
dalocska csak, de mintha a mindenség beszélne,
******mederbe terelve vad indulatot,
******mint csillagokat az isteni szó,
******mely mennykövezi keserv utadat:
******eljött hozzád – halljátok – az ének
A vers születése, végső forrása titokzatos, szinte megfoghatatlan… mégis apró, a lélek által érzékelt érintések révén tetten érhető.
„szellőnyi csak, lehellet pírja se még a szánkon”
A lélek beállítódása költői: nyitottsága, kifinomultsága olyan hártyához, membránhoz hasonlítható, mely megérzi, meg akarja érezni azt a titokzatos hatást, melyet ihletnek nevezünk, mely a Teremtő Hatalom művészies bejelentkezése a Lélekbe.
„magányosságod ablakán kukucskál be”
A magányt az ihlet forrása felől értelmezem. Az ihlet forrása aktív, kezdeményező: a lelket akarja. Azt akarja, hogy a lélek az övé, az ihleté legyen az ihletettség rövid ideje alatt. Csak az övé. Az ihletnek ez a kizárólagosság-igénye okozza a költői lélek magányát. Amíg az ihlettel egyesül, nem egyesülhet mással. Egyébként igen. Sőt, éppenséggel az a sorsfeladata – amit az isteni rangú Ihlettől kapott, hisz hosszú távú a kapcsolatigény -, hogy a világgal izgató és lelket érintgető kapcsolatokat létesítsen. Minél sokrétűbben, minél differenciáltabban, érzelmileg, minél több árnyalatban az érzékelést, emlékezést, gondolkodást is kifinomítva.
„várnod kell”
Az ihlet nincs mindig jelen. Megjelenése kiszámíthatatlan. A kiszámíthatatlanság ugyanakkor a lélek felől gondolva: ’számítok rád’-állapot. ’Számítok rád, de nem tudhatom, mikor jössz, mert autonóm, szuverén vagy, mintha saját akaratod volna. Lehet, van is valóban, és ily módon isten vagy. Egy isten a sok közül. Mondjuk leginkább Apollón és/vagy Dionüszosz, esetleg Héphaisztosz még…’ A lélek az érzékletek, érzések, emlékek, gondolatok, értékítéletek, események kavalkádjában él, tudja, hogy számíthat az ihlet szellemileg-művészileg megtermékenyítő hatására, de bizonytalan abban, belép-e világába, ezért mindig készen kell állnia. E készenléti állapot segíti abban, hogy az ihlet érintéseit azonosítsa, lelkének rezonátorával felerősítse, majd az alkotói folyamat során művé formálja a hatást. A valóság bármely érintése az ihlet maszkja lehet: egy emlék a tudat alattiból, valami természeti történés, kulturális tény stb – ha a felismerés megtörténik, az alkotási folyamatot beindítja az én.
„keresztút, sors kacifántja”
Az ihlettel való efféle együttélés – ahol jóllehet az ihlet megjelenése bizonyos, megjelenésének ideje, helye, módja teljességgel bizonytalan – választása, vállalása az egyén sorsává válik. A sors itt azt jelenti, hogy az egyén, ha válaszúthoz, keresztúthoz, sorskanyarhoz ér, olyan irányt fog választani, melyben az ihlettel való együttélés folytatható. Ha nem ilyet választana valamilyen megfontolásból, akkor jelzéseket fog kapni, hogy rossz az irány, így idejében válthat. A lélek – az én – természetesen szabad marad, azaz mindenkor döntések elé kerül, és mindenkor lehetősége van eltérni attól, amit az ihlet megkíván, ám mindenkor az ihlet mellett kell dönteni ahhoz, hogy Ő vele maradjon. Az életút, amit az egyén az ihlet hívását, terelését követve leír, előreláthatatlan kacskaringókkal terhes, mivel az ihlet istenszerű, szuverén hatalomként mutatja magát.
„feledj? emlékezz? várj! akár haszontalanul”
Nincs más ’kell’-és, nincs más sugallat, parancs, csak az ihleté, és az is csak akkor, ha épp jelenésben van. Mondhatja az én önmagának, vagy egy barát neki, hogy erre emlékezz, azt feledd stb, de ezek az ihletettség szempontjából nem érdekesek. Bármi révén eljuthat a lélek az ihletettséghez, előre megmondhatatlan, éppen mi lesz a befutó valóságos hatás, minek a maszkját ölti fel éppen az ihlet. Az evilági (látszólagos) haszontalanság a lélek várakozó állapotának szükségszerű velejárója. Itt felmerülhetne a negatív értékítélet. Fel is merül, de ha az én felismeri a haszontalanság elkerülhetetlenségét, sőt, az ihlet szempontjából való pozitivitását, akkor a negatív értékítélet keltette művészi meddőség, vagy deformálódás feloldódik.
„várj! ez sorsod sanda parancsa”
„még várnod kell, amíg eljő az a dallam,
amely megrázza lelkedet és…
és elsodor, tovavisz, csöpp gallyt
hegyekből völgybe özönlő
folyók zuhatagjaként”
A várakozások „eredménye” az ihlet eljövetele. Hatása, a lélek ihlet általi megragadottsága. A hatást a „zuhatag” képe, élménye értelmezi. Hatalmas erővel betör valami a lélekbe, valami, ami leginkább természeti hatalomra emlékeztet. Erő, mely sodor, melyhez képest a lélek ereje eltörpül. A „dallam” hangja, élménye is Őt értelmezi: jelzi, hogy az ihlet szervezett entitás: hatása, eleve művészies, még ha nem is emberi, hisz a költői lélek feladata az ihlet természeti-teremtő hatását emberiesíteni. Azt lehet itt fogalmilag jelezni, hogy az ihlet úgy rázza meg a lelket, ahogy akarja: ihletettség állapotában a lélek nem ura önmagának. Pontosabban annak az erőhatásnak nem ura, mely eléri – azt a formát azonban, melyet az ihlet sugall, neki kell tudatosan megtalálnia, megalkotnia folyton figyelve arra, hogy megfeleljen az eredeti teremtő hatásnak.
„hajnal” „kávéillat”
Vannak objektív idők, melyek az ihlet érkezése számára kitüntetettek, melyekben a lélek állapota alkalmasabb a termékenyítő ihlet fogadására. Ilyen a hajnal, mely (szakrális) átmeneti idő: a sötét és a fény határa, alvás és ébredés határa, álom és érzékelés határa. Határhelyzetnek is nevezhetjük. Általánosítva: minden olyan élethelyzet, ahol kontraszt vagy dráma keletkezik, segíti az ihletettséget… ha érzékeli, és így értelmezi ezeket a helyzeteket az én. A „kávéillat” a lélek egyfajta finom bódultságát hozza, mely tudat-fellazító hatása révén segíti az ihlet kopogtatását, ugyanis az én-t tudatos és tudat alatti világ határára úsztatja.
„szikár alakot ölt benned a hang
s a többi sziporka, sugallat”
Mindenféle teremtésnek két oldalát szoktuk megkülönböztetni: az egyik az erő, a másik a forma. A teremtés így erővel telt formák megalkotását jelenti, költő esetében erővel telt költő formákét. Igen találónak érzem Búzás Huba egész költészetére, hogy esetében erőtől, vitalitástól duzzadó, szobrászi megmunkáltságú költő formákról beszéljünk: minden verse olyan hatású, mintha egy antik-modern meztelen istent, istennőt, démont-félistent stb látnánk, hallanánk. Tele kellemmel, bájjal, erotikával, formai bravúrokkal, lesimítottsággal, tervezett törésekkel, arányokkal, pimaszsággal, vagánysággal, égbe kívánkozó szentséggel, vaskos földiességgel… Mindez nagyon (szinte már túl) gazdagon fűszerezve leleményes szóhasználattal, szóképzésekkel, nyelvi „sziporkákkal”.
„dalocska csak, de mintha a mindenség beszélne,
mederbe terelve vad indulatot,
mint csillagokat az isteni szó”
E költészetben a költői teremtés az isteni teremtés mintájára történik. Sőt, az isteni teremtés kulturális szinten való folytatásaként értelmeződik, ezáltal a költő az ihletet küldő Teremtő Hatalom társául szegődik. A „mintha a mindenség beszélne” gondolat „minthája” azt jelzi, hogy itt bizonyosságról nem beszélhetünk: a teremtő hatalom mindenkor rejtőzködő, mindenkor maszkokat húzó karakterű. Felismerése, megélése minden esetben az egyes embereken áll vagy bukik. Ezt a felismerést vagy elvétést senki sem kerülheti el, odázhatja a végtelenségig, következmények nélkül senki sem úszhatja meg. A mindenség nem kaotikus, hanem a beszédhez hasonlíthatóan szervezett. Ezt a szervezett hatalmat érzékeli a költő – és mindenki más is, akár tudatosítja, akár nem. A létnek ezen eleve-szervezettségéből, ennek részeként, ezt elismerve, ennek magát alárendelve, de saját szerepét mégis helyén, jelentőségén értékelve szüli meg műveit Búzás Huba, és adja át őket a jelennek, hogy az adott (magyar és fordítások révén egyetemes) kultúrát és az adott lelkeket a teremtés szervezettségének mintájára, annak hatása alatt alkossa, teremtse, terelje, befolyásolja.
*
A romantikus költői létállapot lényegi momentumai
Li Taj-po
estente hálni tó fölé hajolt
s ha szurdok-ágyából kikelt a hold,
hallgatta: csermely, csörgedék buzog,
mennyekbe ríkatnak a bambuszok.
Istenként ment a lengőhídon át
és felhörpintett három éjszakát.
Hol szirti kocsma nádja tágas ég,
tivornyáztak poéta remeték.
Romok, páfrányok, nyári pagodák,
te pára, vízesés, barackvirág,
emlékeztek-e rá vagy hallgatag
a ködlő Csing-ting orma őrzi csak?
Siklott a tón dalolva csónakán,
mohón ölelt fürdőző hold után,
billent ladikja, jajj, és részegen
megfúlt a dőre dal, a szerelem.
Te csábítottad fényszoknyás varázs,
ledér vetkőző égi látomás!
Megfojtottad lanthúrú éjszaka,
vajh lesz-e még Li-Taj-po valaha?
A csöndbe csalta csók, a hold, a nyár,
de van-e, volt-e költőibb halál?
Vajon a tó, a gyilkos mit susog,
susognak-e a bágyadt bambuszok?
Búzás Huba költészetének egyik lényegi pillére a romantikusság. Romantikusságon a következőket értem: szenvedélyesség, a végletek kedvelése, extravagancia, a különösség kedvelése, az erotika imádata, szentségként való megélése, a szentség személyes, teológiamentes, egyedi kifejezése, a sejtelemszerűen megjelenő tartalmakhoz való vonzódás, az ihletett állapot felértékelése, mint emelkedett lélekállapoté, amihez akár jó szerekkel is lehet közelíteni, a természet igézete. Hozzáteszem: e romantikusság finom humorba, öniróniába ágyazott.
A Li Taj-pó című vers a következő romantikus elemekkel indul: este… tó fölé… hálni… szurdokból kikelő Hold… csermely hangjai… „mennyekbe ríkatnak”… Istenként menni… hídon… „és felhörpintett három éjszakát”… Az este, az éj a romantikus kedvelt napszaka, mert ilyenkor az érzékelés helyett a képzeleti, látomásos, álomszerű tevékenység előtérbe kerülhet. A tó – és általában a városon kívüli táj – a kultúrpesszimizmussal szembehelyezett édeni ellenvilág, a ’vissza a természethez’ vágy egyik fontos kifejezője. A tófelszín a csillagos, Holdas ég földi tükrözője: ezáltal ég és föld képzeleti, látszatszerű eggyé válásának kifejezője is. A végletek e fajta eggyé válása szintén romantikus vonásnak tekinthető. A Hold maga mint delejes hatású égitest, mint a kozmikus nőiség jelképes megidézője szintén jellemzően romantikus. Szurdok fölé emelkedése a tó felől nézve kifejezetten festői tájat képez, olyat, mely akár álomkép is lehetne, bár itt valóságos. Álom és valóság efféle egybemosása is romantikus vonás. A csermely hangjai, az erdő, általánosan az élő természet hangjai szintén romantikus színfoltok, fűszerek, főként ha ennek hallatán a lélek a mennyekkel kerül kapcsolatba egyfajta természet-isteniséget átélve. E szakrális jellegű kapcsolat a sírással, a fájdalommal jön létre, mely a romantikus (f)elvágyódásra utal, azon fájdalmas szakadék áthidalására (és lám, egy híd meg is idéződik a versben!), mely a vágyott ideális és az élt valóságos között tátong. A lélek mintha istenné válna, mintha kilépne az emberi keretekből, és fellépne oda, ahova soha fel nem léphet, ám e vágyott lehetőséget mint művész mégis lelkében hordja. A híd az átmenet helyszíne – az átmeneteket is kedveli a romantikus lélek, mert az átmenetek során mindig valamiféle kontrasztba kerül, különböző tartalmak, akár különböző létmódok kontrasztjába, drámai feszültségébe, és ezt szereti a romantikus lélek, mert felhevíti szenvedélyét. E lélek végső célja a dionüszoszi létmámor apollóni-hephaisztoszi megformálása, a habzsolás, a túl sokkal való töltekezés, a szürreálissal való egyesülés művészeti-sugallatos célzattal: „felhörpinteni három éjszakát”: ittasulni a természet-„kocsmá”-ban.
Megőrzi-e a táj a költő, e szakrális lény, emlékét…? Nincs válasz. A romantikus költői lélek bár a természet gyermeke szeretne lenni, és ezt el is képzeli, túlfokozva én-jét költőileg meg is éli, valóságosan mégsem lesz az. A természet közönyösen túllép rajta. Nem a természet számára fontos az, amit a romantikus költői lélek megél és közvetít, hanem a kultúrába ágyazódott lelkek számára.
Csónak a tavon… mohóság… „ölelt fürdőző hold után”… részegen… tóba fulladt a dal, a szerelem… A tavon való éjszakai csónakázás az egyik legromantikusabb élethelyzet. Az itt megszülető mohóságot létmohóságnak értelmezem, mely az öntúllépéssel rokon. Az öntúllépés pedig a halállal. A halállal való kokettálás szintén romantikus vonás, az átmenetekhez való vonzódás legkitüntetettebb formája. A képzelet itt egészen mitikussá is válhat: ez is romantikus elem. A víz a lét vizévé árnyalódik a mitizálódó képzeletben, a víztükör oly szakrális hártya lesz, amelyen a lelkek a két létállapot között átléphetnek. És itt érkezünk el a vershős, Li Taj-Po halálához, melyet a vízben tükröződő Hold megölelésének vágya motivál, és hajt megvalósításig… A halál erotikával telítődik, szintén romantikusan. Ez logikus is, hisz a romantikus művészt a vágy mozgatja, és férfi esetében a vágy elsődleges, biológiailag meghatározott tárgya a nemi – értsd teremtő – vágyat felcsigázni tudó, lelket megbűvölő, varázslatosan csábító, a tudatot kikapcsolni képes, a tökéletest, a végletesen jót megígérő – ám ennek olykor épp ellentétét nyújtó – isteni szépségű, gyönyörű Nő.
„Te csábítottál fényszoknyás varázs,
ledér vetkőző égi látomás!” (…)
„Megfojtottad lanthúrú éjszaka”(…)
„vajh lesz-e még Li Taj-po valaha?
A csöndbe csalta csók, a hold, a nyár”
*
A szakrális szerelem beteljesülésének verse – az átmenet fogalmának jelentősége
Hajnali suttogások
************************Pitypangnak
átélni ősidőktől minden kínt, szerelmet
**aranyzöld gonkofák alatt veled fogok
****lélegzetünket kell csak átölelned
******és én tied, mint fénylő kozmoszod
********új mennyet, földet, tért, időt
teremteni – legyen világ! nap, alkonyok –
**neked fogok, ha sarjú szélbe szőtt
****imát pironkodsz majd a percnek,
******ha arra kérsz, heverve rőt
********avarra – csitt! – ölelj meg!
imbolygó virradat leszünk – homokszemek
**időnk óráján, lásd, mik átperegnek;
****szivárvány kél, parány fakad: gyerek,
******kit átnyújtunk a förgetegnek –
********és ég fölizzik, föld remeg,
medúzafény-szemedből éled újra holt,
**föltámadás lesz minden mozdulatban,
****mely ős-szerelmek rég-akkordja volt:
******habokként nyílsz ki mind vadabban,
********tajtékzik pőre vállad,
pokol, tisztítótűz, gyönyörnyi menny e katlan,
**öled égzengő éje, asszonyállat!
****viharsöpörte Szkülla-partodon
******hajós, ki hétszer szertemállad
********s nem szól aléltan: irgalom!
Rhütont ürítek melleidre szentély!
**ágaskodók, mint kettős tümpanon,
****hitem letérdepelve szemlél:
******együtt veled – fohászkodom –
********csukódjék le e szemhéj,
csukódjék rám a felejtés, mint az istenekre,
**a megtagadottakra földi szemfedél,
****legyen hazám a szellem égi medre,
******ha már anyám, az élet elvetél,
********sodorjon káoszok folyó-
ja el, tudom, eszmékben, sejtjeinkben él
**tovább e mulandóság vad, mohó
****falása, kéj, az elfelejtett,
******lélegzetünk, az elfogyó,
********csókunk az éji permet…
Örülj! bíbor gomolyban táncoló homok-
**szemek leszünk – könnyű lesz átölelned! –
****s köröttünk bár ezernyi lábnyomok,
******ily ősi vágyat, fényt, szerelmet
********remélni csak veled fogok
A szerelem, a szerelmi szenvedély akkor szakrális karakterű, ha a lelkek megélése valamifajta istenkapcsolati megélést is hoz. A szakralitás jele a szenvedély oldaláról egyfajta tapasztalás: a túláradás, a felfokozottság, az önelveszítés élménye; az értelmezés oldaláról pedig egyfajta aktivitás: az életet teremtő hatalom, azaz a kultúra által hordozott szakrális képek ráolvasása az élményre. A következőkben kiemelem a versből azokat a tartalmakat, melyek a szakralitás jelenlétére vagy egyértelműen vagy néhány logikai lépésen keresztül utalnak.
*
Hajnal
A hajnal az átmenet szakrális ideje. Az éj nappalra vált. Az átmeneti idők az archaikus kultúrákban mindig kitüntetetten szentek. A hajnal hasad: a hasadás ideje tehát olyan idő, melyen keresztül az időtávlat az elmúltak és az eljövendők irányába megnyílhat. Az idő vonatkozásában a szakralitás azt jelenti, hogy a pillanat átélése közben a történések mindensége beáramolhat az elmébe akár a múlt felől, akár a lehetséges jövők felől.
Suttogások
A suttogás a beszéd szürke zónája, amikor már van hang, de ez még inkább a szélzúgásra, azaz a természet hangjára emlékeztet, azaz több benne a természeti lét, mint az értelmes emberi közlés. Még kevéssé artikulált, még teremtés közeli gomolygás inkább, mint szervezett, szerkesztett lét. Átmeneti állapot az artikulálatlan és az artikulált között. Jelenti az intimszférát átlépő közelséget is. Az átlépést egymáshoz és az eggyé válást hangsúlyoznám, mint a szakralitás lehetséges jeleit.
„Átélni ősidőktől minden kínt, szerelmet”
Itt nem pusztán a végletek átélésének romantikus vágyáról van szó, hanem arról, hogy a lélekben – azaz átélten – egyszerre létezzen minden a maga végletességében. A kín legyen gyönyörteli, a gyönyör legyen kínzó, a múlt minden hasonló történése festődjön egymásra és legyen jelen az én élményében. A szakralitásról döntő szó a „minden”. A minden nem az élők, nem a létezők kategóriája. A mindennel való telítődés gondolati, képzeleti tartalma, az erre való vágyódás az én totális kitágítását jelenti. Vagy abszurd ez vagy szent…
„veled fogok” (…)
„mint fénylő kozmoszod
új mennyet, földet, tért, időt
teremteni – legyen világ! nap, alkonyok –
neked fogok”
A versbeszéd megszólító karakterű én-te beszéd, ahol a másik fél, a nő is jelen van a verstörténetben, hiszen egy szerelmi együttlét eseménye a téma. A „veled” és a „neked” személyes névmások fejezik ki a lényeget. Férfi és Nő együtt teremt „új” világot, miként a Teremtő Hatalom. E kép igen ősi, kereszténység, sőt, Ószövetség előtti. A megújítás tette szintén szakrális eredetű: a rítusok értelme, célja mindenkor a világ, a létezés, a lélek, a kultúra, az élet megújítása. Képzeletben – végtelen önfelfokozással – a teremtő hatalommal azonosul a költő. Maga a költészeti, azaz a szellemi teremtés jelenti ezt az azonosulást. A férfi ebben a versvilágban a nő kozmoszává válik, azaz mindenségévé. Ráadásul a fény motívuma is megjelenik, mely egy végső ténye a mindenségnek, a szakrális jelképezésben pedig Isten jelenlétére utal.
„ha sarjú szélbe szőtt
imát pironkodsz majd a percnek”
A szélbe szőtt szó a természeti léttel való azonosulást jelenti. A szó imává válik, ez a megszólalás szakralizálódását hozza. A tartalmak mellett a megszólalás módja is az adott idő szakralizálódásához járul hozzá: így lép ki a szentség az én-ből a világba: a szó által. Az ima a teremtő hatalommal való kapcsolat felvételét jelenti. A pironkodás a szemérem feltárulására utal. Ha ezt a verstörténést komplex módon szemléljük, akkor látjuk a férfit, aki egyrészt tanúja annak, hogy a nővel mi történik – lélekben, testben elkészül az életteremtő aktusra, gondolatilag a világteremtési folyamatba illeszkedik, ebben az értelemben az isteni tevékenység részévé válik -, másrészt a nő szerelmes-vágyódó bűvölete kiváltja belőle az érzéki történést, harmadrészt a lírai én a versbe formáló rögzítéssel a verset és a szerelmi nászt egyaránt szakralizálja.
„heverve rőt avarra”
A természet részévé válik a pár. Nem a kultúrát idéző ágy a szeretkezés helyszíne, hanem az avar, mely a puhaságon túl az enyészetet is ide idézi, de rőtsége okán az (elmúlt) életet, vitalitást is, mely megújítást remél. Amennyiben a szerelmi nász (mint rítus) az avarszőnyegen történik meg, e történés a halálból való újjászületést is jelentheti, melynek révén a szakralitás újabb vonással gazdagodik. A halálból születő, feltámadó élet drámai véglete hatol itt a tudatban.
„imbolygó virradat leszünk”
Az imbolygás elmosódottságot hoz, a kontúrok, a formák elbizonytalanodását, képlékenységet. A képlékenység mindenkor teremtés-kezdeti termékeny állapotot jelez. A virradat a nappal kezdete, a Nap felkelése, feltámadása, mindennapi születése. A virradat a szerelmes pár önmeghatározásává válik. Az átmenet pillanata kezdetet jelent, egy új, egy megújult élet (és kultúra?) kezdetét, melynek hatása túlmutat a személyes körökön. Az önmeghaladás, a mások számára való életlehetőség megteremtése szintén szakralizáló hatású.
„homokszemek időnk óráján”
Az ember homokszem, mégis a végtelennek tűnő Időhöz, időfolyamhoz tartozik. Az idő, ha hangsúlyossá válik, akkor a jelentős idő, a jelentős tartalmakkal vemhes idő értelmét nyeri el, végső soron az idők teljességét. A homokszem képe az idő vonatkozásában pillanatot jelent. A pillanat a szerelmi együttlét által az idő egészéhez kapcsoltatik. A tudat felizzása gondolván-érezvén, hogy ’bár végtelenül kicsi vagyok, mégis a végtelen egész része’ – szakrális tudati tartalom.
„parány fakad: gyerek,
kit átnyújtunk a förgetegnek”
A szerelmi nászból gyermek fakad. Eljut a végső értelemig a szent rítusként értett és megélt szerelmi együttlét. Megtörténik a megtermékenyítés-megtermékenyülés. Életteremtővé válik a pár. A gyermek azonban nem az övék. Éppen azért nem, mert itt egyfajta szent történésről van szó: az Élet, a Kozmosz erőinek jelenlétéről. A förgeteg képe jeleníti meg azt a hatalmas erőt, mely a szerelmi nászt és gyümölcsét, a gyermeket létrehozta, így hát a gyermek a Förgetegé, azaz a Kozmosz teremtő erőié. Sorsát nem a természetes szülői befolyás határozza meg, hanem a kozmikus Elemek hatalma.
„ég fölizzik, föld remeg”
Ég és föld, fönt és lent – a mindenség legvégső távlata mozdulnak meg a rituálisként megélt nász hatására. Ha egy emberi cselekvés hatására a mindenség a maga felfoghatatlan, csak jelezhető végleteiben megmozdul, akkor az ezt kiváltó tettet szakrálisnak nevezzük. Mert a szakrális-rituális tett egyik lényegi jellemzője éppen az, hogy a parányi rész valamely cselekvése révén a Mindenség egésze berezonál.
„medúzafény-szemedből éled újra holt,
föltámadás lesz minden mozdulatban”
A szentség megjelenését, világba érkezését leginkább az élet felfokozódása mutatja. E felfokozódás legnyilvánvalóbb eseménye, ha a halálból élet támad. Ez történik a versben.
„mely ős-szerelmek rég-akkordja volt:
habokként nyílsz ki mind vadabban,
tajtékzik pőre vállad”
A múlt nagy szerelmei is újjáélednek a jelen szerelmi történésében. Ugyanaz van most, mint anno, in illo tempore. Egybecsendül a mitikus-archetipikus múlt, az örökké ismétlődő ’nagy szerelem’ és a jelen megélése. A nő Vénusszá válik: mintha a tenger habjaiból lépne elő meztelen. A nő fokozódó vadságáról beszél a férfi. A vadság fogalma ebben az összefüggésben sokrétű jelentést kaphat: a szerelem szenvedély, a szenvedély olyan lélekállapot, ahol az ösztönök és archetipikus mintázatok a megfontolt-szabad motivációk kárára felnövekednek, belső sürgetésük fokozódik, az én eltörpül a természet elemi ereje hatalmában… az én-gyengülést az ódai, himnikus, dithürambikus beszédmód ellensúlyozza. A tajték is a vadságra utal már akár a tenger hullámai által keletkezik, akár egy vágtató ló hátán. Tenger és ló képei nem jelennek meg a versben, de meggyőződésem, hogy a ténylegesen megjelenő képek mitikus hátteréből valamiképpen mégiscsak hatnak. Mindkét rejtőzködő kép mély jelképiséggel bír, mely jelképek nyitottak a mitikus és erotikus szentség világa felé.
„pokol, tisztítótűz, gyönyörnyi menny e katlan,
öled égzengő éje, asszonyállat!”
A szerelmi együttlét fokozhatatlan tetőpontja az egyesülés. A Férfi szempontjából a Nő öle. E hely számára a keresztény túlvilágképzet három szintje egyszerre: pokol, tisztítótűz, menny. E vers tanúsága szerint nem evilági fájdalomban, megtisztulásban és gyönyörben részesül. A lélek a szerelmi egyesülés csúcspontján egyszerre tapasztalja meg a halál utáni lélekállapot stációit a maga teljességében… Az öl „katlan”, melyben az ég zeng. Ég (magasság és tágasság) és Föld (mélység, bezártság) násza, egyesülése, mint képzet már korábban is felbukkant a versben. A szerelmi nász a világ teremtésének, az élet teremtésének, az ember teremtésének rituális ’ismétlése’. Ezért rezonál a ’Mindenség’…
„hitem letérdepelve szemlél
együtt veled – fohászkodom”
A térdeplés és fohászkodás szakrális fogalmak, lét- és lélek-szakralizáló rituális tettek. A szerelmi együttlét tartalmai természetes módon válnak istentiszteleti elemekké. Mintha a pár egymás előtt is térdepelne és valamely felettes isteni hatalom előtt is. A térdeplés gesztusával valamint a beszéd fohászkodássá válásával létesítenek a szerelmesek kapcsolatot a Teremtő Hatalommal.
„csukódjék rám felejtés, mint az istenekre,
a megtagadottakra földi szemfedél”
E vágy a lecsukódó szemhéjakhoz kapcsolódik, onnan bomlik ki. A szemhéj úgy csukódik le, miként a szemfedél. Valami elfelejtett, valami megtagadott történik itt meg újra és várja sorsát, mely szintén felejtés. Búzás Huba költészetében újjáéled a reneszánsz életbőség, a reneszánszban újjáéledt az ógörög életszentség, életenergia, vitalitás. Az újjászületés, újjáélesztés feltétele a felejtést, a megtagadást létrehozó hatalom legyőzése. Az én mások általi elfelejtése a halállal, a koporsóba zárulással egyenértékű. Amikor istenekhez hasonlítja önsorsát merészen, azonosul a sorsukkal. Mintha azt mondaná: ’ugyanazon okból „kell”, hogy engem elfeledjenek, hogy dús életfelfogásomat elfeledjék, mint amilyen okból az isteneket elfeledték’. A megtagadott reneszánszra, a megtagadott antik életbőségre gondolhatunk, és egyúttal a kereszténység előtti archaikus élet- és szentségfelfogásra.
„legyen hazám a szellem égi medre,
ha már anyám az élet elvetél”(…)
„tudom, eszmékben, sejtjeinkben él
tovább e mulandóság vad, mohó
falása, kéj”
Az élet nem termékeny, nem teremtő alap. Ezért választja a költő otthonául a szellem birodalmát. Eszmék és sejtek… Két véglet: az első ember feletti, azaz kulturális, a másik ember alatti: az élet biológiai építőkockája. A szellembe való felköltözésnek logikus ellensúlya az élet, a vadság mohó vágya. A mohóságot éppenséggel az élet hiánya váltja ki. Bár a versben az Élet terméketlensége, elvetélő karaktere csak itt, egy pillanatra jelenik meg, azt gondolom, e versnek – és Búzás Huba egész költészetének – mindigtartó háttérvonásáról kell ennek kapcsán szót ejtenünk. Amit ebben a versben – és költészetének egészében egy jelentős vonásként – tapasztalunk, az az Élet rituális-művészi újra-termékennyé tételeként értelmezhető. Az emberi életet a jelenbeli kultúra egy bizonyos szellemi vonása tette terméketlenné. A terméketlenné tett Élet mély (tudat alatti, sejtelmes) érzete ellenreakciót vált ki a lélekből. Saját mélységes életgyökeréig hatol a szellem embere, és az elfeledettet, a lebénítottat újra mozgásba hozza. A jelenkort valamilyen mértékben meghatározó életellenes kulturális hatás tapasztalása az, ami miatt a művészben mohó de természetes életvágy keletkezik. Ezt a feltámadt élet-mohóságot kódolja művészi-szellemi képződményekbe a költő, amikor verseit megalkotja.
„bíborgomolyban táncoló homokszemek leszünk”
A homokszemek motívuma másodszor kerül elénk. Itt egyfajta látomásként. A gomolyban, elmosódottságban, kontúrtalanságban való táncolás a lényeg – visszautalhatunk a korábban elemzett imbolygás motívumára. Egyrészt megjelenik a termékeny homály, másrészt a homokszemek tánca, mely a koordinált, rendezett mozgás okán a szépségre is utal. Bíborban… az életenergia színében. Együtt van e képben a tudat termékeny bódultsága, a parányiság érzete, a létmódbeli átalakulás, mint szakrális átmenet, a művészeti szép, mint kódolt szellemi jelképződmény és az élet szenvedélyessége, energiája.
„ily ősi vágyat, fényt, szerelmet
remélni csak veled fogok”
A szakrális szeretkezés történése élethosszig tartó nyomot hagy a lélekben. Az ősi, a minden időben létező, most újraéledt vágyat kiirthatatlanná teszi. A „csak veled” akarata, tudata a létrejött kötődés kizárólagosságára utal. A szakralitás a személyesből ered, de a megélés intenzitása, valamint a tudat értelmezései, hasonlatai révén az élet forrásához, a lét mindenségéhez érkezik el. Nem marad meg a személyesség szintjén, nem célja ennek a szintnek az aprólékos kidolgozása. Az itt ábrázolt rítusszerű, szakrális-jelképes jelentéstartalmakkal telidesteli tűzdelt szerelmi történésnek nem célja egy életegység, egy család létrehozása. A gyermek versbéli megjelenésénél is láttuk, hogy átadatik a „Förgetegnek”, nem lesz sajáttá, nem neveli fel őt a pár. Az itt ábrázolt szakrális szerelmi együttlét értelme az erotikus szerelemnek, szerelmi násznak szentként való feltámasztása és szellemi képződménybe kódolása. Kimondatlan célja, hogy ezen a módon hasson a világban, ha hatni tud és akar, ha nem borítják rá a feledés szemfödelét, mint az antik istenekre…
*
Némi ideiglenes összegzéssel hadd szolgáljak e tanulmány végén. Már csak azért is, mert midőn értelmezési javaslataimmal behatoltam a kiválasztott művek szövetébe, talán túl közel is kerültem a rostokhoz, talán túlzottan is a részletek látszódtak, és elveszett az a fajta rátekintés, mely az egészet láttatja.
Búzás Huba versvilágának egészét és lényegét három görög isten képzetével tudnám leírni. Dionüszosz adja a szenvedélyt, a létmámort, az energiát; Apollón adja a sejtelmes ráérzéseket, kulturális kifinomultságot és a szellemi igényességet; Héphaisztosz adja az aprólékosságot és szépérzéket a formai kidolgozásokhoz. Nietzsche-re nem véletlen utalok a két első istennel. Felerészben talán tekinthető Búzás Huba költészete olyannak, mely a Nietzsche-i filozófiai hatást magába fogadta: a ’fele rész’ az antikvitás, az antik életszemlélet felértékelését jelenti, amit akár ’pogány életöröm’-ként, életkedvként, antik szépség-eszményként, az élet szertelenbe hajló szereteteként is megnevezhetünk; másrészt viszont hangsúlyoznom kell, hogy Nietzschével ellentétben Búzás valóban éli is az általa kifejezett életeszményt; Nietzschével ellentétben nem alkot belőle filozófiát (ideológiát még kevésbé); Nietzschével ellentétben nem fogalmaz meg éles kritikát a tudománnyal, a morállal, a zsidó-keresztény vallással, mint az életet elfojtó kulturális formákkal szemben. Pusztán hallatlan plasztikussággal és mívességgel kifejezi azt a fajta életszenvedélyt, életszeretetet, életkedvet, elképesztően gazdag életérzékelést, kifinomult élet- és műformálást, melyet én az emberlét – jó arányú, mindigtartó, olykor háttérbe szoruló, de végső soron kiirthatatlan, bármikor újjáéleszthető, minden időben mindent megújítani képes – termő lélekmagjaként és termékeny kulturális talajaként tartok számon.
•
Tamási Orosz János: „…az óriások nyelvén Liliputban…”
Búzás Huba életmű-összegzése
A múlt század ötvenes éveinek végén pályakezdő költőként jelentkezni a lapok hasábjain, s ki is tűnni azokról, jóval nehezebb volt, mint egy évtizeddel korábban. Persze, ez minden korra s minden pályakezdésre igaz, de csak később tudatosul – s ha feszít belül a tehetség ereje valakit, hát mindenképp megpróbálja, hisz fiatalság és idealizmus kart karba öltve jár. Hogy majd jóval később summázza: „micsoda karneváli forgatag / a múlt, mit reggel-este látok / a lélek jelenében” Mottóként emelte át ezt a költő A lélek jelenében című verséből gyűjteményes kötetének (Búzás Huba: Elodázhatatlan ódáim) első ciklusa elé, így – egyben – a könyv alaphangját is sejteti ekképpen, s igaznak érezzük eme választását – a vers az élet hétköznapjainak megélt ragyogását idézi, a test és a lélek bolyongását az örömök és gyönyörök kertjében, de maga a Búzás-költészet e kötetbéli merítése, közel hat évtized munkáinak (ám hét évtizednél is több poétikai barangolásnak szűrlete) képet ad, s számot vet ama karneváli forgataggal, amit az évtizedek változó politikai-ideológiai-közéleti széljárása ró s rótt egy középdunántúli polgárra. Ahogy mindenkire, de jelen esetben rá, hiszen Búzás Hubáról beszélek, a pannon költőről – „Voltunk vagyunk leszünk pasztellvidékek / szavait rezzentő pannon poéták” -, kinek mégis jóval nehezebb volt kicsikarnia helyét az egy évtizeddel korábbi fiatalokénál – s közel három évtizedre fel is adta a költői jelenlétet.
Pedig megpróbálta.
Ám ennek hogyan-ja előtt illik magyarázatát adnom (talán – elnagyoltsága okán – nem is helytállót) az iménti összehasonlításnak. Mert hiszen a negyvenes évek végét a „fordulat éve” jelentette, a szépirodalomban beköszöntött a sematizmus igénye és elvárása, s aki ennek nem felelt meg, az nem is létezett. Legalábbis nem sokáig… Írásai, könyvei nem jelentek meg, legfeljebb olykori fordítások nehéz kenyere jutott neki. S ha semmiképp sem feleltek meg az elvárásoknak, ő és/vagy munkái, akkor megérkezett az a bizonyos éjszakai fekete autó… Az idősebb, háborút (megélt félelmet) viselt alkotók számára ezért mindenképp sértő a fenti összehasonlítás, elismerem, ám a fiatalokban ott lüktetett – még vállalt hitként – az ideológia fel nem ismert hazugsága. A csalóka hit a fasiszta kommunizmusban. De pár év, s felébredt a szellem; a lélek eljutott a forradalomig, amit levert a már nem felszabadító, hanem megszálló (s akkor még) idegen hadsereg, így az évtized végén egy alkotó már tisztában volt azzal: akár jobb, akár baloldali az uralkodó ideológia, mindenképp igényt tart egyfajta elfogulatlan elfogultságra. Érte lázadó lojalitásra. A módszer, persze, változott, megújultak az „emberarcú szocializmus” hazugságai, de finomodott a kín, még látszólag tűrte is, ha a költő önérzetesen reagált, mondván „Legyintünk, ha suta őrmesterek / eszmékről trombitálnak?”
Persze, legyinteni akkor sem volt egyszerű. De átlátni a szitán, s tudni, hogy a lehetőség meddig adatik meg, az volt sokkal nehezebb. Mert a negyvenes-ötvenes évek fordulójakor a diktatúra vasmarokkal felelt. Ám az ötvenes-hatvanas évek kultúrhivatala kezdetben engedékenynek tűnt. Különösen az akkor eszmélő, fiatal, a poézis időtlenségében kibomló hittel kapaszkodó alkotókkal szemben. Sok évtizede egy mesterem arra a kérdésre, hogy melyik korszak volt egyszerűbb, kapásból válaszolt: az ötvenes években. Mert akkor pontosan tudtad, hol a fal. És mikor léphetsz aknára. De a hatvanas években semmi sem volt biztos. Szombaton leközölték egy versedet, vasárnap gratulációkat telefonoztak, hétfőn arra ébredtél, hogy le vagy tiltva. Ennyi. S ez a húzd meg – ereszd meg ment, mindaddig, amíg meg nem tanultál közlekedni a „3T” labirintusában, vagy fel nem adtad. Ahogyan Búzás Huba, aki 1972-ben döntött így – erről e gyűjteményes kötet előszavában annyit ír: „…a ma már alig létező múltamban – 1972-ben, a három T (tilt, tűr, támogat) korszakában – Jean Francois Millet francia festő (a barbizoni iskola legnagyobb mestere) állásfoglalását fogadtam el a művészet függetlenségét fenyegető dilettantizmussal szembesülve. Jóllehet ösztönösen (egyre inkább tartva az öncenzúrától!), de nem tudatlanul, inkább dühödt magányomban cselekedtem ekként, nem látván más kiutat. E festő már a XIX. században azt vallotta: jobb hallgatni, mint gyengén fejezni ki magunkat.”
Meglehet, ennyi is elég lenne – itt és most – a történelem felidézéséből, de miért ne elevenítsük fel a sorsdöntő, de számunkra szerencsére nem végzetes döntést megelőző szűk évtized küzdelmeit? (Gondolok itt arra, hogy mennyivel szegényebb lenne költészetünk palettája, ha az élet mostohábban bánik vele, vagy az égiek korábban vágynak ércnél maradandóbb társaságára – s ez a pazar életmű megíratlan marad…) De akár azt is szememre vetheti az olvasó, hogy miért merüljünk el, ha csak futtában is, egy letűnt kor ideológiai vitáiban, hiszen – hol van az már…?! Hát ez jó kérdésnek tűnik, valóban… Mert az az állítás, hogy ma már bottal üthetjük az ideológiák mentén kirobbanó kultúrkampfok nyomait – merész kijelentésnek tűnik. Hiszen hová is tűntek már az ilyesféle szemrehányások áthallásai: „…van, hogy például Búzás Huba több verse – és éppen azok, amelyek tartalmukban a legközelebb állnak a társadalom gyújtópontjaihoz – csak a felületig jut. Túlságosan sok benne az ösztönös, amely nem vizsgál, de csodál, megelégszik bizonyos külsőséges élményekkel. Dagályossá válik, s a sok nyelvi, költői szépség között elfolyik a mondanivaló emberi lényege. Ami a kor változásának lényegi részét fejezi ki.” Egyik példája ez a terelgető, atyáskodó, még csak jóindulatúan feddő hangvételre, ez esetben Thiery Árpádtól, de mások is állásfoglalásra kényszerülnek s kényszerítenének. Így s ez olvasható Szilágyi Imre észrevételeiben is: „Mindezek azután azt eredményezik, hogy a költemények a konkrét társadalmi lét fölött lebegőkké válnak. Nem áll előttünk egy határozott ars poetica, csupán valami heterogén, impresszióra alapozott s elnagyolt cél. így – a versíró szándékától függetlenül -apolitikus színezetet nyernek költeményei”
A vitához Csiki Ottó is hozzájárult: „Verseinek tendenciája a szocializmushoz való határozott közeledést mutatják, írói állásfoglalása hit a nagy emberi eszmék mellett, hogy aztán ez a magatartás nem minden esetben ingadozásmentes, az más kérdés, de kérdés az is, mennyit segítünk neki? Költészete akkor volna az igazi értelemben szocialista realista, ha gondolatai és költői képei veszítenének deklaratívitásukból és helyükben a konkrét valóság harcos epizódjai jelennének meg”
S a vitában, mely a középdunántúli írók pályakezdésének tartalmi összegzésére vállalkozna (az idézetek a korabeli lapok cikksorozata nyomán általam kigyűjtve), arra kényszerül – ma már, mondhatni, nem kis bátorsággal – a huszonhárom esztendős költő, hogy majdhogynem védhetetlenül védekezzen, írván: „Baj van akkor, ha valakinek „akarattal“ kell rászorítania magát arra, hogy például a szocializmus építését szolgáló verseket írjon! Ennek a költői lélek legbelsejéből, önként kell fakadnia, az erőszakoltság ártalmas és eredménye csakis fércmű lehet.” E sorok írásakor még csupán huszonhárom éves, s majd tizennégy évvel később adja fel, még mindig kötet nélküliként, a költői pályát, mint elsődleges hivatást. Ám addig is máig maradandó nyomot hagy – a folyóiratokban; napi- és hetilapokban közölt verseiből árad az a magabiztos költői eszközismeret és annak Weöreshez (zeneiség), Juhász Ferenchez (a nyelv gazdagsága) mérhető értéke, mely oly gazdagon tárult elénk tollából az utóbbi évtizedekben. De szinte bárkihez köthető, aki a klasszikus európai (s azon belül is a francia, avagy olasz) költészet nagyságát képviseli. Ám hangvétele nem csupán az évszázadokba merülést, az élet – a megélés – egzakt szépségét és gyönyörét énekli meg, ha kell, himnikussá téve, ha kell, akkor „ironikus himnizálással” rázummolva egy felhőmosolyra, vagy egy kibomló hajfürtre; de bizony, küzd a kor képmutatásai ellen, bátor őszinteséggel, s hogy mennyire időállóak a talán általa sem annak gondolt állásfoglalásai? Zárjuk le ennek láttatásához egy régi idézettel a kötetben meg nem jelent korszak verseit s tűnődjünk el, ha kell, azon, hogy tart-e még ama karneváli forgatag…?
„Legyintünk, ha suta őrmesterek / eszmékről trombitálnak? / Vagy szemtelenül riszáljuk farunk / a papíros szavának? / Nekünk valóban nincs sok érdemünk, / se vallásunk, se házunk, / sőt, titkolt múltunk sincs, mindössze csak /- olykor visszapofázunk. / Ej, tudjuk kik fejik a nap csecsét / a türelem nevében, / kik vigyorognak szent szavak mögül / papoknál feketébben, / sőt, tudjuk kik ólmozták meg nekünk / hamisra ezt a kártyát. /- tisztesen lengetik a csorba, pléh / erkölcsök alabárdját – / ők osztják el a maszkot, ki a hős, / bohóc, hívő, eretnek / és mintha vursli lenne ez a föld: / léggömböt eregetnek. / Pojáca pacnik csöpögnek reánk, /- sintérei a sápnak – / egy zsíros kézfogással hanyagul / bennünket zsebre vágnak. / Írástudók, hasznot lefetyelők / elégülten morogva / címezik ím a verset s mint a pénzt / vetik a forgalomba.”
Persze, ha mérlegre tesszük a fiatal költő akkori – „szűk” másfél évtizednyi – publikációinak témaválasztásait, akkor világossá válik, hogy szinte okafogyott az a közéleti vitadiskurzus, melybe időről időre belekényszerül. Mert – noha világosak előtte a hatalmi játszmák – költőnk érzi és tudja, hogy az, bár irányítja a pillanatnyi életet, a kort, mégis csak múló másodperce az évezredeknek. Nem válthatjuk meg a világot dörgedelmekkel; a szózatok, gondoljuk azokat bármilyen messzehangzóaknak, előbb-utóbb elhalnak, verődnek, echósodnak, s bár lehetnek akár forrásai, hivatkozásai a pillanatok zajkeltéseinek, mégsem válnak s válhatnak a jövendő(k), az utókorok megsérthetetlen mércéjévé s avagy paradigmájává. Az ember szereti ugyan idézni s meghivatkozni a hét főbűnt, a tízparancsolatot, a wittenbergi tételeket, nem beszélve a bibliai idézetek bőségéről s végképp nem beszélve az ideológiai verdiktek „takonyszilárdságáról” – de betartani őket még azoknak sem sikerül, akik szajkómadárkodó híveinek mondják magukat. Mert a világ rendje az, hogy a világ rendje mindig változik – mint egy szatócsbolt kínálata. Hogy erre nézvést újfent a fiatal Búzást idézzem: „Nevess ezen, de nézz magadba! / Ki azt hiszi, hogy csak e század üdvözít, / bizony szatócs a lelke annak! / Aki soha nem érzi meg a végtelent – / csak lyukat árul és a boltját csukja be!”
Ez a pár sor, noha a későbbi életműben föllelhető ennek markánsan költőibb megjelenése, kifejezi a fiatal költő valódi harcának mibenlétét s rávilágít (talán) arra, hogy miért „száll ki” évtizedekre az irodalmi életnek nevezett szűkkörű s parttalan kultúrviszálykodásból. Már az idézett vitákban is föllelhető a csapdák kihelyezése: látszólag a tartalom és a forma kontraverziója a téma, ám valójában a tartalom céljaihoz rendelt formákra hegyeződik ki, Búzás viszont – konok s bizony mindmáig megőrzött alkotói hittel – a formákban meglelt élvezetet, gyönyört és szépséget preferálja. Hiszen a forma – örök. Akkor is, ha felismerésre, kitöltésre, önmaga megvalósítására vár. Mert az alkotás – teremtés. Mint maga a világ, melyben az egyes forma tűnhet ismeretlennek, szokatlannak, de az egész egyensúlyában, harmóniájában kitűnik csiszoltsága. Búzás költői œuvre-je ez: a csiszolt formák megragadása, ha kell, azok újrateremtése, tovább gondolása, s ennek során egyértelművé válik az egyes hangsúlyok sorrendje, szerepe, fontossága. Ami percnyi történés, arról is szólni kell, egy másodpercnyi életben is szerepet és súlyt kap a szó, ám a lényeg, az elsődleges annak megmutatása: „előtted csontig, lélekig levetkezem, / ujjongok benned holtan is imádott, / koronként elvesző kis nemzetem / ~ ne csüggedj, lesz feltámadásod! / míg szent magyar szó megterem”. Akár a kötet mottójaként is olvashatnánk e pár sort, ha amúgy – egy erős és jobb választás révén – a szerző nem illesztett volna már egyet a versözön elé, s ha persze nem ütköznénk e dallamvilágban gyakorta egyfajta ellenpontként megjelenő-elhelyezett tornando nyomatékába. Zenei kifejezést emeltem ide, mert jelezni szeretném így is: Búzás versgyűjteménye egy olyan hatalmas szimfónia-áradat, mely mintha ötvözné a zeneköltészet egészét – az ősi ritmusok megjelenésétől, követésétől, hatásától az egyre bonyolultabb összhangzatokig, s olykor az atonális felépítésig terjed skálája – miközben mindvégig egyetlen hangon skálázik, kivételes (bár annyira nem, s erre később visszatérek) erővel; s ez az egyetlen hang a sokszor általa versbe vésett ars poetica: „Lírai költeményeim tárgya egyedül az érzés, minden egyéb csak manifesztum e belső világnak, életérzéseimnek, amelyeken keresztül a hangulatok kifejezhetők.”
A pályakezdés körülményei melletti hosszas (de talán nem haszontalan) időzés után most kicsit előre szaladtam. Hiszen még el sem olvastuk (együtt e sorok olvasóival) magát a kötetet, s máris valamiféle esszenciáját fogalmaztam meg fentebb. Talán nem véletlenül, hiszen a gyűjteményt, e sokszáz verset, meglehetősen nagy falat lenne a maga megérdemelt súlyán, értékén s mégis áttekinthető tömörséggel bemutatni; erre nem is vállalkoznék; de néhány, úgy gondolom, figyelemre méltó észlelet rögzítésére azért kísérletet teszek.
Az első, amit e költészet olvasói, ismerői tapasztalhatnak: a szerkesztés bátor szakítása a hagyományos, megszokott keretekkel. Nem Búzás az első persze, aki ezt meglépi, de ennyire tudatos módon csak nagyon kevesek s ők sem életművük szinte egészével hajtják végre sikerrel ezt a kísérletet. Amit persze nem kellene annyira formabontónak tekintenünk; én azt gondolom, mindig minden jelentős költő egyfajta ambivalens módon közelítette s közelíti meg a hagyományos eljárással – megjelenés időrendje, a korábbi kötetek verssorrendje, a ciklusok megtartása, stb – egybeszerkesztett könyveket, s itt nem is arról van szó, hogy bizony a stílus változik, a szó jelentése az évtizedek során elcsúszik, más értelmet nyer; a valódi lényeg inkább az, hogy egyetlen vers sem ér véget a szerzőben. Tovább tanakodnak, együtt, a költő és a gondolat, és az a bizonyos ismeretlen hang, aki meg-megszólal benne; a vers gondolata tovább érlelődik, íródik, új hangsúlyt, formát, elmélyültebb tartalmat nyer, s látjuk is ezt a hagyományos szerkesztések ívében; bő száz oldallal később hirtelen elénk ugrik egy mélyebb, másképp gondolkodóbb, elvontabb, rétegesebb értelmezést hordozó s mégis valahonnan már ismerős vers. Majd azt is észleljük: az esetenként több kötetből – mint itt is – egymáshoz illesztett ciklus ugyanazt az arcképet rajzolja elénk, csak ez már a megtett út összegzése; hadd utaljak itt, hisz a szóhasonlat talán ezért ötlött fel bennem, Dylan Thomas néhány mondatára: „Nevetgélve a sziklákon, a hosszan elnyúló, aranyos fövenyű part fölött versengve mutogattuk egymásnak – mintha a másik vak volna – a Féregfő hatalmas szirtjét. … Végig kacsáztunk a csúszós köveken, s végül diadalmasan álltunk meg a széles tetőn. … Ahelyett, hogy a tenger és ég között lebegve a hatalmas sziklán kicsinek éreztem volna magam, olyan volt, mintha lélegző építmény volnék…” (Az író arcképe kölyökkutya korából – íme, egy újabb, immár „hozott anyagból” [általam] illeszkedő mottó a Búzás-életmű kötet elé…)
Hiszen erről van szó Búzás kötetének szerkezet-kidolgozásában is. Ami valaha explicit volt, az ma már jó, ha implicit, hogy ironikus-áthallással utaljak itt Ignotus egy sorára; bár talán nem egészen helytálló az összevetés, hiszen itt szó sincs „szájrándító” félreállásról, lemondásról, épp ellenkezőleg – amit a pályakezdő költő ökölemelésnek, vagy a világ átölelésének, befogadásának, a teljesség lázas akarásának gondolt, bizony, az még csak implicit volt, a meghódítandó rejtett láthatatlan világ megértésének kihívására szóló meghívás, s a mai lezárás a sok-sok részecskéből (mely mind a teljességet hordozza) összeálló explicit világkép az összegzés s abból annak kimondása: nincs összegezhető mű, nincs egyetlen alkotóhoz rendelhető, általa definiálható szépségszintézis. Ami létrehozható, az így, Búzás módszerével valósítható meg: írni, mindig, a vers mintha naplóként készülne, még kihagyásaival is váljon folytonossá az életmű, hogy majd összeálljon, megépüljön ama „lélegző építmény”, a verskolosszus, az irdatlan-irgalmas hegy, a benne rejlő kincsekkel, a rajta található forrásokkal, apró völgyekkel, erdősávokkal s a büszke csillaghegyorommal – hogy megértsük: (akár mindenféle teologikus értelmezéstől függetlenül) azt, hogy az ember meghívása a hatodik napon nem más, mint a szépség átadása, megmutatása, és átörökítése. Akkor élsz-élhetsz teljes életet, ha elvonatkoztatod azt a pillanatoktól és az egyetemesség befogadását célzod meg, azt óhajtod megérteni, átfogni, beleolvadni. Tudni, hogy az idő, ha meg is ölte, de nem győzte le az elődök sok-sok nemzedékét; s a hazát akkor is óvni s építeni kell, ha a szemed előtt rombolja le azt a percemberkék s a pillanatnyi fölhabzó „történelmi idők” illékony hatalma. Sok ezt megrajzoló idézetet emelhetnénk ide ennek alátámasztásához Búzástól, az én szemem most épp efölött állt meg: „itt francia hősök / alakja magaslik, / amott a kivégzett Imre Nagy eszmevilága / vöröslik át a lombokon, akár ezé / a névtelené is, akit tán cikke miatt ölt / minap meg terrorista orgyilkos golyó- / ja ~ mondja a szónok ~ majd elidőztem / Apollinaire, Bizet, Delacroix / sírhantjainál ~ madarak közt ~ / és tudtam akkor: itt megállj! / ragyoghat öröklét / pár pillanatunkban” (Visszhangzik a csend).
Nem állítom, hogy definitív ez a kiemelés a Búzás-œuvre teljességének érzékeltetéséhez, de sokban közelít ahhoz; s hozzáfűzhetem a magam személyes (ha úgy tetszik, e költészettel túlzóan fraternizáló) kapcsolódásaim; én bizony a magam listájára fölvettem Jim Morrison sírját is a Pére-Lachaise parcellacsöndjében bolyongva, s Imre Nagi síremlékét kicsit nehezen találtam meg. Két, igen készséges francia próbált segíteni, de a Nagy névvel sehogy sem boldogultak, ám azt Nagiként kiejtve-olvasva már igen… No ez csak arra szolgált példaként, hogy valahogy ily módon kell eljutnunk s beszippantanunk a világ kincseit ahhoz, hogy megértsük: az lehet maradandó érték, ami – igen, ami – szépséget s gyönyört hordoz, jelent, közvetít. No persze, mielőtt tévedésbe ejteném az olvasót, sietek mind ehhez hozzátenni: költőnk a történelem múlandó hullámverésében is biztos kézzel mutatja meg nekünk az abban rejlő maradandó lehetőséget, a választás igazait. „…ej, lapozd / föl újra, ki jót akarsz, időszerű: / jogtiprás ~ tudd! ~ az éhség itt ma is… / hanem ez a föld a hazád és / egyenlőség, testvériség / a megmaradásod / egyetlen esélye” (És akkor Bibóra találtunk); „a Gaz? »békét« szaval, de romlásba sodorja / vak nemzetét ~ őrködjetek magaslesen! ~ / butít a propagand’ fortissimója, / az ellen mit tehetsz önkényesen, / hacsak… a bőszülő népharag el nem sodorja ~ / csitt! csitt! ~ morajlik zivatarja… / közelg!” (Apám, szólítom szellemed); „ki bálja ez? gyilok a mez… / ~ ládd! ~ összeroppanóban / világotok, akár a régi Trója, / fölöttetek a szél vonója” (Korunk vak, dőre dalnokaihoz); „itt jártam köztetek meg-megfeszítve százszor, / bombáztatok, te meghaltál, ő elhagyott, / baromcsapán terelt valaki, pásztor, / emitt poshadt a táj, rengett amott, // mindenkié e föld, de hol vagy otthon itt? / iszonytató embernek lenni bárhol, / vihorásszál bár hozzá jópofit, / a rémület, ha átnyalábol, / belőled is farkas vonyít” (Emberek, farkasok); „és merítettünk csöndet apostolkanállal… hiányzik egyikünk / azóta, serteperte, föléje árnya égő rotondát helyez, / vérmártalék leend, ki üpre vállal s a márvány mintha / ~ ládd-e! ~ megrepedne, villámütötte táj, emlékhely ez” (Egy láthatatlan márványtábla megreped); „mondom ~ hová sietni köll, nem érdemes ~ / az óriások nyelvén Liliputban / ~ versek, Küküllő, nők, na így szeress ~ / hol törpe népekké butultan / biceg pár jámbor vasderes” (Liliputban).
Meglehet, többet merítettem a kelleténél szemelvényként, mint az illene, de nincsenek véletlenek – saját „megcetlizett” helyeimet követtem, a post-it jelzéseinek „kékszalagját”, s lám, a közel négyszáz oldalon látszólag találomra elhelyezett cédulák – hogy majd adott helyen kellő nyomatékot adjanak mondandómnak – egy új ciklust hoztak létre, pillanatnyit, első olvasás közbenit. Ami persze nem végleges, épp csak most – önkényes értelmezéssel – talán ama érzésemnek is súlyt adnak, hogy ez a gyönyörű verskaleidoszkóp, ez a szikrázó értékgalaxis, létezés-esszencia, értékleltár olyan érzelmi és életesztétikai labirintus, amelybe bárhol pottyanunk is bele, s ott bármerre indulunk, a szavak, versképek, metaforák mögöttesének érzékelésében fölfedezhetjük az egyetemesség csodáit s az abban-abból nekünk közvetített valódi útkeresés kihívásait. De, persze, pillantsunk azért kicsit „földhözragadtabban” is e monumentumra. Búzás kötete, túl annak átlátható s értelmezhető szerkesztési fölosztásán, mondhatni, ügyesen összerakott. Ha lehántjuk-kibontjuk a ciklusokon belüli új verseket (vagy kötetben még nem publikált alkotásokat), akkor ráérezhetünk annak jeleire: kicsit önmaga tételét, poétikai törekvéseit is cáfolva bizony nagyon erőteljes képekben reagál a mai kor védhetetlen s a humánum szempontjából (is) (el)tűrhetetlen jelenségeire. Kemény közéleti helyzetjelentésekre, bírálatokra, kormagyarázatokra vállalkozó programköltészetet csempész a ciklusok formarendjébe, kellő és szükséges állásfoglalásokat. Pontosan és jól. Ám mégis formatételét bizonyítja ez – kiemeli, hogy a küzdés maga nem adható fel. „sok a tűzvész, földrengések, jégveretés, a kín, / keserv ~ hallod? ~ fohászaimat ~ visszhang? ~ sikoltom // zihálva, lihegve, hörögve ~ érted? ~ / hozzád! ~ s hevülök haragomban // mióta ez emberi lét sorsára visszaré- / ved az elme ~ félmillió év se időnk itt! ~ / s történetünket mondogatom, iszonyat fog el, / mert mintha e bruegheli látvány rettenetében / kavarogna égitestek kockavetése: ron- / tanak reánk ~ tömérdek az áldozat! ~ üvöltöm // zihálva, lihegve, hörögve ~ érted? ~ / hozzád! ~ s hevülök haragomban: // te tágulatodban omolsz sötét jövődbe, zord / lyukaidba, én ~ suta porhanyó ivadékod ~ / itt tengetem a napjaimat eszelősen, hol / csak mint amaz egykori féreg ősöm a porban” (Fohász az égiekhez).
Himnikus fohász ez, a kötet kevés fortissimoinak egyike, hatalmas kiáltás, ám részeként az egésznek, az egybefolyó versóceánnak, amit Búzás létrehozott s átkomponálva most elénk tárt. A kompozíció íve, s szinte végtelen sugarú hullámverése-áradása – méltatói joggal említik ezt – Juhász Ferenc látomásos versegyeteméhez fogható-mérhető, de persze saját jogon is megszerzetten definiálható: valahol a mágikus realizmus, de még inkább a pszichedelikus realizmus világában helyezhető el, még ha ez utóbbi képzettársítás még mindig inkább kivétel, mintsem elfogadott irányzat a művészetben. De Búzás verskép-kompozíciói hasonlóképp öntörvényűek, szóleleményei, jelzős szerkezetei (neptunfű-pamlag, bozót-erkölcs, suhogtató sólyomárnyék, fityma-kék, medveeskü, méhbenhagyott vad) a nyelv mélységeinek, gazdagságának s újrateremtésének – s olykor a szépség újra-evangelizálására törekvésnek – kimeríthetetlen magabiztosságát hordozzák; nem egyszer vissza is igazolva – „vagy képzeleted lumineszkál?” (Futólag) – a fönti meghatározásunkat. Lumineszkál. De valóban hideg fénnyel? A káprázatok villódzó megjelenése, az évezredek egymásra vetülése, a tájak változó változatlansága, begyógyul a háborúk ütötte seb, „hozsánna az életedért ezernyi nemzedék!”, simul lelkünkbe hirtelen egy sor, ez is s még számos hasonló nyitja fel az amúgy is tágra nyitott verskaput: tűnődj a múlton, s élj a jövőért. Látod összesimulni a dimenziókat, az időt, a teret, a rétegek valamennyije egyetlen képre sűrűsödik, igen, pszichedelikus realizmus ez, Millet s a barbizoni iskola a tűnődés évtizedeinek mottója, ez a költészet már átlépett onnan a szürrealizmus gondolatvilágába, de nem onnan nyerve végleges formáját; a valóság és a látomás egyidejűségének szintézisét keresi – a valóság, mint látomás jelenik meg, s a látomás a valóság árnyéka, vagy tükörképe, kérdezi a költő, s mi az emlék, ha nem az álom művészete? A képek „sarutlanul a sárvizekben dermeteg, / talán csak tükörképük kergetik?” (Kányakút)
Végül is hogyan foglalható össze, fogható egybe Búzás versvilágának többszólamú dallamvezetése, szimfóniáinak összhangzata? Mert hiszen a kötet szerkezete: három nagyívű űropera-szövegkönyv, s azok egyenként hét-hét tételből álló szimfónia-építmények monumentumai. Ezt kibontani végképp visszaélés lenne az olvasó türelmével, legyen szó erről más alkalommal s mások tollából, de úgy gondolom, a szépség, a gyönyör, a harmonikus erotika s a véres iszonytengerek ellenpontja nyomán eljuthatunk az iménti formai megközelítéshez is. Amelyre pillantva egyébként három további verset „kapunk” a szerzőtől, noha ez talán nem állt szándékában, de aki olyan költő, mint Búzás, az akkor is verset ír, ha nem gondol rá. Mert amikor rápillantunk a versek foglalatára, ott a nagy ciklusívek belső – hét-hét tételének – kiemelt címeit összeolvasva három új verset találunk; igaz, három olyan vers ez, melyeknek képlete nem igazán illik a Búzás-œuvre kötött formavilágába – de kaput nyitnak a versek mögöttes világába, a gondolatok mágikus katarzisába, s mégis mottóként magasodnak, illeszkedve azokhoz, a három ciklus csúcsaira.
S végezetül, de inkább kezdetként, mert olvasnám inkább tovább a kötetet, jobban mélyedve abba, hadd emeljek ki egyetlen verset – talán ennek örültem a legjobban. Mert megerősített engem abban, amit régóta érzek Búzás Hubával kapcsolatban: ha egyetlen társat kellene megneveznem, mellé állítanom a Parnasszuson (ahol, a köztévhit ellenére, mindenki magányos), akkor az a költő Határ Győző lenne. Szinte minden törekvésben s minden sorsválasztásban rokoníthatók, noha Búzás a belső emigrációt, míg Határ az országelhagyást választotta. S mindketten csak az anyanyelvbe kapaszkodhattak, Határ maga többször megfogalmazta ennek mérhetetlen magányát, de mégis létrehozták monumentális életműveiket. „nagy Európa-szívét hordta mellkasában, / földönfutott a földön ott ~ én itt e kín ~ / villámlik ím’, hogy másom végre lássam: / kis nép nyelvének hajszálhídjain / csavargó medveszív-rokon / (ma már tudom: a társam) …” (Csillagbörtönből a csillagokba) – írja Búzás e Határnak szentelt versében, nem tagadva abban önarckép-vonásait („két lisztesképú ezerarcú harlekin / egyensúlyozva át e csúf koron // két űrpolgár, ki fáj, diderg e bolygón, / dévajkodik szitok-mosolygón, // eh, nem e satnya emberfajtól származottan, / hol minden teljhatalmú szent ma hitszegő”) s mi, olvasói, csak biccenthetünk: igen, társak vagytok. Már mi is tudjuk.
Határ Győző mennybemenetele, írta Búzás e vers alcíméül, s igen, nem tehetünk mást: hisszük, ha nem is reméljük, hogy van ott egy hely a hideg űr zugában; van ott egy hely, ahol gyülekeznek a szabadság szentjei. A virrasztó égi fellegek.
•
Suhai Pál: Ember a magasban
Búzás Huba Félrevert harangjaim című verseskötete elé
A lehető legkényesebb vállalkozásba fogott új kötetében [Félrevert harangjaim, Művészetek Háza, Veszprém, é. n.] Búzás Huba, amikor a történelem, saját és nemzete elmúlt századi s legújabb történetének lírai vallatásába kezdett. Nyaktörő művelet, amikor szinte minden omlik az emberben és az ember körül. De Búzás, túl immár a modernitás „nagy elbeszéléseinek” magabiztosságán s a posztmodern relativizmusán is, példaértékű megoldást talált: számot vetni az humaine condition mindenkori sebezhetőségével s közben megőrizni a hitet a ránk hagyományozott s általunk is formálandó legalapvetőbb értékekben. E kettő jellemzi Búzás költészetét kezdetektől fogva, ám ennyire karakteressé a hang s ilyen világossá a feladat?, a megoldás? csak e kötetében válik.
Most, hogy a szerző, engedve külső és belső ösztönzéseknek, a megélt történelmi tapasztalatokat s a közvetlen elődök, a szülők-nagyszülők által rá hagyományozott emlék-anyagot, ezt a családi oral historyt kötetének kizárólagos témájává tudta tenni. Méghozzá szisztematikusan, könyve szerkezeti ívének kialakításában is érvényesítve a kronológiai elvet. Első ciklusa az első világégés és következményeinek emlékezete, a második a második világháború gyermeket korán felnőtté avató személyes tapasztalataié, a harmadik az ifjú- és felnőttkort meghatározó kommunista éra jellemzése, sorfordító és jellemformáló eseményeinek a foglalata. Az előbbiekből következően lírai önéletrajz is e kötet, a bergsoni belső idő, a durée lenyomata, cáfolata minden olyan hiedelemnek és manipulatív szándéknak, amely az egyéni sorsokat leválasztaná múltjáról és közösségi gyökeréről, a történelemről magáról. „Fényes cáfolat”, melyben egy megszenvedett élet tapasztalatai a mérlegkészítés törekvése jegyében formálódnak lírai reflexiókká. (Most, hogy bőven túl az életút felén, közelítve a nyolcadik X-et, Búzás kötelességének érzi a múlttal való szembenézést, élményei és eszményei összegzését és rendbe tételét.)
Mindezt úgy, hogy közben minden formai vívmányát őrzi költészetének, még akkor is, ha tovább halad az általa taposott úton. A forma aggályos tisztelete mutatkozik itt is, most paradox módon éppen abban, hogy oldja, szellőzteti a rendkívüli szigorral korábban fölépített versszerkezeteket. A pentagrammát, a meloszt és a hosszú éneket. S ha lehetne ilyen, e háromnak a gyermeke (!) születik meg hatodik kötetében, a Félrevert harangjaim-ban. A pentagramma és a melosz génjeit a versforma hármas tagolású strófikus elrendezése viszi tovább, megőrizve az előbbiek rövidülő sorképzését is, a hosszú énekek beütése viszont a hosszabb, tízsoros versszak, a rímtelen versbeszéd és a lazán kezelt időmérték megoldását hozza, s a jambusoknak, anapesztusoknak és daktilusoknak szinte az élőbeszéd természetességét követő áradásával jár. S egészen új játéka e kötetnek a strófakezdő sorok igazítása a versszak versbeli helyéhez (az első versszakban egy, a másodikban kettő, a harmadikban három hosszabb kezdő sorral). S hogy nevet is adjunk a gyereknek, e dekagrammák külön bejáratú versformája nagyon is funkcionális: a megváltozott manifeszt tartalomhoz igazodó.
Hogy miben áll ez utóbbi immár nem prozódiai vonatkozása a megformálásban? Talán leginkább az epikus közlésformák jelenlétében. Viszonylag új jelensége ez Búzás költészetének, immár a líra határvidékén. Költője komolyan veszi a történelem történet jellegét – ez nyomban történetté válik, mihelyt valaki elbeszéli. (Másképp meg sem ragadható.) Búzás elbeszélései azonban a modernitás „nagy elbeszéléseinek” szinte kivétel nélkül személyes lenyomatai: dekonstrukciói. Kötete végig megmarad az előbbiekhez kapcsolódó „kis elbeszélések” síkján. Általában valamely szereplője beszél, az ő szólamában képződik meg az adott vers manifeszt tartalma. Kiváló megoldás ez arra, hogy Búzás verse elkerülje az akaratlan, tehát bombasztikus pátoszt. Nem mintha nem élne a pátosz eszközével is, de mindig (kivétel nélkül!) saját és sajátos intenció nyomán, invencióval. Meglepő, hogy egy „alanyi költő”, mint ő is, ilyen jól bánjon az epikus megoldások eszközeivel.
Ebben furcsa módon éppen lírai ösztöne vezeti. Az a tulajdonsága, hogy versbeli lírai énjét maradéktalanul egyesíteni tudja a költői alakítás tárgyával. A poétikus képessége ez, mely itt az eddig is jellemzően polifonikus Búzás-verset önálló epikai szólamokra bontja, hogy aztán ezekből fonja meg vers-copfjait. Karikás ostorára a sudarat. Az, amit korábban a hangzásréteg mint sajátosan strófikus versszerkezetet mutatott, innen nézve a vers sajátos szerkezeti megoldásának tűnik. Többnyire valamilyen érzékletes-személyes mozzanat magjának az elültetésével (a felütésben), majd ehhez kapcsolódóan az epikus-történeti mozzanatoknak a „nagy elbeszélésekhez” kapcsolódó, epikus szólamokba transzponált (többnyire ellenpontozott) kibontásával, hogy végül, mire megfeledkeznénk a versindító motívumról, a versbefejezés visszatérjen hozzá. Ráadásul magasabb szintre emelve, szimbolikus jelentésekkel dúsítva azt – valahogy úgy, ahogy József Attila is képzelte híres szalagút-hasonlatában.
Kezére jár a lírikusnak a „nyelvészprofesszor” is. Búzás Hubának külön szerződése van a magyar nyelvvel. De nem csak a köznyelvvel. Szívesen emel költeményeibe tájnyelvi alakokat éppúgy, mint a szleng kiszólásait vagy a familiaritás intimitásait. De mindez még nem is elég neki. A szófejtésre is szabadalma van – pontosabban a szóalakításra. Kezében a szavak képlékennyé válnak, föltárják szerkezetüket, hogy új vegyületekbe léphessenek. Búzás szinte kertészi leleményességgel oltogatja fáit-szóbokrait. S ha levág egy-egy hajtást, tudja, hogy helyén-helyükön tucatnyi terem a korona alakítására. De a költő e hajlamának semmi köze valamiféle barokkos geometriához. Épp ellenkezőleg. A süvölvények mindig váratlanul törnek elő az éppen adott kontextusból. Csak két példát említek: „mindegy, kicsodák ők, / miféle hadosztály, / mert hisz’ odaát meg az ellenség sokezernyi / keresztje hőscincéredik” (Katonatemető). Hasonlóképp jár el egy másik versében is: „e ››béke‹‹ sokkal több jajt, emberéletet / – halált! – követelt, mint egy hosszú háború, / miféle aljasság bújt mögletében?” (Trianon-palota).
S álljon itt végül egy egész vers is, a legszebbek közül a Menekültek című költemény, példaként szolgálva az eddig elmondottakra éppúgy, mint a kötet versvilágára:
Menekültek
pillanatunk, mely akkor létezett, de nyomban
*****elillant és a múlt szerelvény nyílt platója,
*****a hely, hol éppen elidőzött, mint a fény
*****vagy mint a végtelen egy csücske, visszatért
*****– ne hidd el! – félévszázad távlatából:
*****a pesti Vörösmarty téren ültem
*****a Café de Paris-ban és velem
*****kissé rézsút, de szemben ült le ő,
*****Dusan, a szerb trieszti srác,
*****mint akkor is, mikor anyám
kulacsból vízzel körbe locsolta magát,
nehogy a tetvek hozzá által keljenek,
*****szórta szerb, horvát meg macedón
*****a háború után Belgrád felé…
*****már félnap együtt zakatoltunk
*****úgy harminc-negyvenen a napban,
*****mikor meglökte vállamat:
*****te, jó neked, hogy él anyád
*****– így magyarul – enyémet
*****a kommandó lelőtte
hol? – Krakkó főterén – miért? – azt nem tudom,
csak azt láttam: eperfagylaltszín vére folyt,
hja, és van hová haza menj, hazátok…
*****tán létezik egy pillanatra Isten:
*****eszméletünk, gyerekkorunk – titok…
*****– a régi tested ez, amelyben ülsz? –
*****nevetett rám barázda arca
*****s a mindenségen áthajoltunk
*****– hisz’ visszatért a pillanat –
*****hogy megfogjuk egymás kezét
„A mindenségen áthajolni”, „hogy megfogjuk egymás kezét” a „visszatért pillanatban” – a versbefejezés eme üzenete és megoldása úgy hagyja bizonytalanságban az olvasót, hogy egyúttal meg is nyugtatja: földi életünk lezáratlan és lezárhatatlan eseménysora valamiféle metafizikai síkon értelmet és befejezést kaphat. A Vörösmarty téri találkozás ellebeg szemünk elől a végtelenbe. Búzás Huba is így emelkedik el költői pályáján, ha nem is a szemünk elől (még nem!), de mindenesetre a magasba. Egyre szédítőbb csúcsokkal kísérletezik. James Marsh dokumentumfilmje jut eszembe itt egy francia kötéltáncosról, akinek végül a Notre Dame tornyai sem voltak elég magasak: muszáj volt neki (persze titokban, a földi őrök éberségét kicselezve) a New York-i ikertornyokat is megmásznia. Jut eszembe még a francia neve: Philippe Petit. Jegyezzük meg. Mint ahogy a film címét is, de ezt már csak Búzás Hubára vetett tekintettel: Ember a magasban.
Budapest, 2011. november. 15.
Megjelent: Bábeli adottságok,
Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2014
*
*
*
Illusztráció: köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Jámborné Balog Tünde: Nagypénteki fehér holló →
SZÖRÉNYI 80 (Szörényi László születésnapi köszöntése) →
HALMAI 50! (Születésnapi köszöntések) →
