Ispány Marietta: Vízen járva (versek)

•

Vízen járva

Felelnek a tengerek.
A hozományra viasz lép.
A reggeleken domb üdül,
ha kiderül, s a nap is ég,
a vízen járó lábakat
elfedi a csillogás.
Bátortalan bátor út.
Amit hiszel, oda látsz.
Miért az ember ingája?
Sodort, mint egy friss szőnyeg.
Hepehupás önvilág.
A figyelembe bort tölthet
és egy falat kenyeret
az igazság szállása.
Eljön az út és alád lép.
A lehetőség iránya
vezéralakon pihen.
Egy hófehér csillanás.
A fényesebbik teste visz.
Az akaratod elodáz,
majd sötétebbre csitul.
A világos sín kanyarog.
A szívedben csörren át.
A levegőbe tapsolod
az égig érő kelengyét.
A hozományod átlátszó.
Csak a szemed üvegén
jár ki s be a néhány szó,
ami elég, hogy a fény
benned mélyre repedjen.
S apró darabján az Úr
vízen járva nevessen.

Az embertelen emberrel

Bojtorjánhab csordogál.
Az ezüstfelhők, mint egy sál,
körbeisszák magukat.
Az ég tapolya-köd marad,
valami rendetlenféle.
Akkor is a kezébe
nyomom a szél korlátját.
Kiebrudalt csontvázát
nyergeli fel a tudat.
Háromszoros vesszőt rak
a forradásos helyeken.
Középre tolt menhelyen
ébred fel az új világ.
Ketrecet rázó viták
haladnak el mellettem.
Új faj lüktet, vészesen
rángatva a vitorlát.
A szél zuhog. Pöndölyformát
tart az élet grimasza.
Mindent felfal a pólya
megszponzorált készlete.
Egy férfias vödörrel
húzzák fel a szoknyákat.
A gépdatolya feltámadt,
üres szemét keresi.
A villanyvihar kései
szabadulásra termett.
Nem hagy se élelmet,
se földet a nem élőkre.
Robotokkal könnyezve
érik az ég csuhája.
Zuhanó, dühös párán
kékül el a sötétség.
Emberre sújtó vétség
lesz a gépek uralma.
No, de hát ezt akarta.
Akkor igya a levét!
A mesterséges mester ép
eszén forog a kereszt.
A Koponyán (1) még kertet lelsz,
amely sírod megássa.
Az embertelen emberrel.

(1) Golgota

Az ég arca

Fekete szakállt növeszt az ég.
Lustafehér homloka
gyöngyökre szórt kikelet
nyugatba rótt pár sora.
Lekefélt bajusza tán
ízig-vérig kék pára.
Haja megborzadt, kemény
üstök rázott virgácsa.
Szeme alatt piros rét
hajlik ezüstpendelybe.
Zöld sugaras pászta szúr
utat rezes mederbe.
Halványlila, megtelt zsák
prüszköli a levegőt.
Aranybarna csík fortyog,
s untatva sok szélredőt
hamisbarna verset ír
szája csücskét görbítve,
aztán pirult szemmel néz
a szertefoszló jövőbe.

Az üvegen keresztül

A hollózene elhalkul.
Piros és kék csillagok
hunyorognak leverten.
Az ég mézfehér kertjében
most fekete éjfél jár.
Sötétbe fúlt koronán
ring az árnyak tengere.
Patakzöld és hegylengte
széllel fut az éjszaka.
Koromsötét fák s buja,
nappal sárga levélzet.
Ősi fényű temérdek.
Galaxist gyújtó világ.
A Földön kihunyó viták
most a csendben őrködnek.
Ablakokon át szöknek
az éjfekete űr elé.
Kék és zöld pöttyök felé
csillognak avatatlan,
s fehér csillag alakban
lyukasztják át az eget.
A vérfekete sötétség
álompiros hangsúlyát,
az ormótlan csend vad torkát
tépik sötét szálakon.
S a bolond éjfél elhalón
vánszorgó helyét követik
oda, ahol én ülök.