Kurcz Ádám István: „Gyerekek, én jobb vagyok eredetiben” – Gion Nándor világa a látszó-hangzó műfajokban

•

Olvasóként, majd nézőként szinte közhelyes tapasztalat, hogy az olvasmányélmény után a könyvből készült film megnézése legtöbbször csalódást okoz. Műélvezőként sokszor megosztjuk egymással ezzel kapcsolatos gondolatainkat; de vajon mit élnek át az írók, és mit közölnek erről, miután a filmvásznon/színpadon viszontlátták – vagy hangjátékként meghallgatták művüket? Egyáltalán: a „saját művüket” látták/hallották-e viszont: tudják-e sajátjukként vállalni a létrejött új alkotást? A műfajváltás során mi őrződhet meg az eredetiből? Szükségszerű-e a szegényedés – vagy a film, a színdarab, illetve a rádiójáték kibonthatja-e látványban-hangban az írásmű olyan részletét is, hogy az eredményt még az író is megelégedéssel konstatálja? – Ide illik az anekdota, amely szerint miután Babits Mihály Ascher Oszkár előadásában meghallgatta saját művét, a Jónás könyvét, azt írta: „Nem is tudtam, hogy ennyi minden van benne!” Ez a megállapítás a mű sokrétűségén túl természetesen az előadóművész hozzáadott értékét is aláhúzza.

Gion Nándor (1941. Szenttamás – 2002. Szeged) délvidéki magyar író őszintén, mélyen, mégis humoros-ironikus stílusban többször is beszámolt a fentiekkel kapcsolatos élményeiről. Ezen írásaiból, nyilatkozataiból szemezgettünk az alábbiakban. Egy olyan írótól, aki a kezdetektől kapcsolódott a filmek, a színház és a hangjátékok világához: középiskolás füzeteiben is maradtak fenn színházi és filmélményeit megörökítő fogalmazások, pályája elejétől rádiós szerkesztő – később főszerkesztő –, egy időben pedig színházigazgató is volt. Esszéista munkásságában is ott vannak a jugoszláviai és magyarországi filmszemlékről szóló beszámolók, filmkritikák; így a látszó-hangzó műfajok nagyon sok okból eredendően közel álltak hozzá. Az igen gazdag témából csak egy-két szempontot villantunk fel az alábbiakban, de eközben is kézenfekvővé vált egy hiánypótló monográfia megírásának ötlete-terve, aminek Gion Nándor saját drámai műveiről, illetve Gion prózai műveinek színpadi, filmes és rádiós feldolgozásairól kellene szólnia…

Gion Nándor pályáját az Újvidéki Rádióban irodalmi szerkesztőként kezdte, így hivatalból – később „művei jogán” is – sokszor állt vagy ült mikrofon, illetve kamera elé. Kamera, illetve mikrofon előtti megszólalásaiból a Gion Nándor képes-hangoskönyvhöz (Napkút–PIM–Gion Nándor Emlékház, Budapest–Szenttamás, 2018.) kapcsolódva nagyobb gyűjtés érhető el ezen a YouTube-csatornán. Érdekes, hogy egyszerre, egyazon alkotásban készült el Gion Nándorról magáról az első portréfilm, illetve prózájából az első filmes feldolgozás: az 1977-ben az Újvidéki Televízióban Regények írója címmel bemutatott portréfilm ugyanis tévéjátékként feldolgozva tartalmazza a Virágos Katona, illetve a Rózsaméz című regény néhány jelenetét (a további portréfilmeket, amelyek Giont mint írót mutatják be, lásd jegyzetben[1]).

Az író a Szülőföldem: Szenttamás c. film felvételén saját házuk udvarán

Gion hasonlóan biztos kézzel művelte a drámát, mint a prózát, amit először a mások által írt, majd általa kiválóan dramatizált alkotásokkal bizonyított. Az általa készített és az Újvidéki Rádió által sugárzott dramatizációk elolvashatók az életműkiadás 8. kötetében (cím szerinti felsorolásukat lásd jegyzetben[2]). Ugyanakkor Gion Nándor saját prózája is „drámára kívánkozott”: életművében e két műnem – epika és dráma – találkozásáról elmondható, hogy prózai művei a pergő párbeszédeken és a fordulatos cselekményen kívül abban is drámaiak, hogy szerkesztésükben a filmes vágásokra emlékeztetnek, emiatt is magukkal ragadóan izgalmasak. Így nem véletlen, hogy már Gion pályája elejétől nagy számban készítettek mások az ő műveiből is hangjátékokat: a Gion-művekből az Újvidéki Rádióban készített hangjátékok gazdag gyűjteménye érhető el itt: a PIM médiafelületén.

Gion egyetlen saját maga által írt és életében színpadra került drámája az Ezen az oldalon című novellafüzér-regény dramatizációja. 1978-ban mutatta be az Újvidéki Színház, de sajnos csak töredékekben maradt fenn. A mások által műveiből készített dramatizációkat (legtöbbször A kárókatonák még nem jöttek vissza című regényének többféle változata került színpadra) sem tudjuk itt és most hallható-látható módon hivatkozni, hiszen a színpadi megjelenés illékony műfaj. Viszont Gion első drámai műve, amelyet életművében rendhagyó módon prózai előzmény nélkül, közvetlenül hangjátéknak írt, és amelyet 1973-ban Fogadjunk a doktorra! címmel mutatott be az Újvidéki Rádió, a PIM médiafelületén meghallgatható (nyomtatásban először Főleg a barna hajúak abortálnak címmel jelent meg a Magyar Napló 2019/2. számában).

Gion sok művét már prózai alakjában is filmre szánta, ahogy nyilatkozta is: „évekig filmkritikus is voltam, […] hozzákötődtem a filmhez, nemegy könyvemet igyekeztem filmszerűen megírni, és nagyon vágytam rá, hogy egyszer tényleg filmre kerüljön.” (A szellemi nyitottságért, első megjelenés: Đorđe Pisarev, Za duhovnu otvorenost, Dnevnik 1988. május 4., 9.) – Ez számos regényével meg is történt: pályatársai közül kevesen láthatták viszont olyan sok művüket a vásznon, mint ő (az eddig elkészült Gion-játékfilmek felsorolását lásd jegyzetben[3]). Ugyanakkor pénzügyi, politikai és személyes okok – köztük az író korai halála – miatt több drámai műve mégsem került filmvászonra vagy színpadra, és az elkészült, valaha játszott alkotások egy része is igen nehezen hozzáférhető, esetleg elveszett. – Ami a Gion Nándor által írott drámai művekből kiadható volt, azt jelen sorok írója a Napkút Kiadónál megjelentette az életműkiadás 6–9. kötetében (a kötetcímeket lásd jegyzetben[4]), a mások által készített Gion-dramatizációk szintén gazdag gyűjteménye viszont még kéziratban van.

Az alapkérdéshez visszatérve: milyen tapasztalat lehetett Gionnak íróként, amikor filmes-rádiós szakemberek az ő műveit, legbensőbb önkifejezésének lenyomatait vették munkába? Egy helyen így vallott erről ő maga: „Kezdetben szent meggyőződésem volt – mert miért is ne lett volna –, hogy az isten valamennyi könyvemet kimondottan arra teremtette, hogy megfilmesítsék. Talán azért volt ez, mert az irodalmi szárnybontogatással párhuzamosan filmkritikussággal is foglalkozni kezdtem. Fesztiválokra jártam, sok rosszat írtam sok rossz filmről, s mert húsz év alatt megjelent vagy tíz könyvem, a fesztiválokon megpróbáltam filmes barátaim figyelmét felhívni műveimre. Ágálásommal persze nem sokra mentem, úgyhogy kezdtem belenyugodni: ha egyszer világhírű leszek, semmiképpen sem a filmjeim révén.

Ám néhány évvel ezelőtt Vicsek Károly, újvidéki filmrendező barátom előkapta egy régebbi könyvemet, mondván, hogy ő abból bizony filmet csinál. Így került a Testvérem, Joáb műterembe. Vicsekről azt terjesztik, hogy munka közben érthetetlen utasításokat dünnyög a szakállába, ám ennek ellenére végül jól sikerülnek filmjei, ami igaz is. Mellesleg nyert ő már nagydíjat is a jugoszláv játékfilmek nemzetközi hírű pulai fesztiválján. Az is jellemző rá, hogy előszeretettel foglalkozik vajdasági írók műveivel, de a legjellemzőbb, hogy utálja, ha az írók jelen vannak és okvetetlenkednek munkája közben. Én sem vagyok kivétel. Engem is igyekezett távol tartani a forgatástól, és amikor egyszer mégis odamerészkedtem, szinte azonnal elküldött, hogy menjek csak haza nyugodtan, a film sikere már a „zsákban” van, mivelhogy tizenöt meztelen nőt is felvonultatott benne.

Bevallom, ez kissé meglepett, hiszen engem általában szemérmes írónak tartanak, olyannyira annak, hogy egy-két kritikusom már bűnömül is felrótta ezt. A tizenöt meztelen hölgy azonban jelen volt a filmben, ám még ez sem bizonyult elégnek. Vagy több, vagy ennyi sem kellett volna? Mindenesetre azzal vigasztalódtam, hogy a film számomra azért nem sikeredett igazán jóra, mert nemcsak nagyon, de piszokul eltért a regénytől.

Gion okkal háborgott rajta, hogyan próbált nézőcsalogató lenni a Testvérem, Joáb című regényéből készült film – amint a plakátja is

A film magyarországi reklámplakátja mértéktartóbb volt

Vicsek után budapesti barátom, András Ferenc kezeibe kerültem. A kárókatonák még nem jöttek vissza című regényemet kezdte forgatni Budapesten, majd a Balaton környékén, tévéfilmnek. Most aztán nem panaszkodhattam! Nem mellőztek: meghívtak a forgatásra, tanácsaimat is mindig kikérték, sőt ha volt mit, meg is fogadták őket. Na, nem sok dolgot adtam nekik! Rábíztam a szakmabeliekre, dolgozzanak csak legjobb belátásuk szerint. Később némi szerzői melankóliával vettem tudomásul, hogy igazam volt, szép film kerekedett belőle, tehetséges emberek munkája, bár – mondjanak rólam, amit akarnak – én a regényemet még most is jobban szeretem.

Azóta András Ferenc megfilmesítette még egy munkámat, a Postarablók című regényt. Ezt mindmáig nem láttam, ám vannak olyan rendezők, akikben még a magamfajta füstölgő és morgolódó író is látatlanban megbízik.

A Postarablók című film egyik jellegzetes jelenete

Azután az újvidéki televízió bízott meg egy munkával: egyik novellámat bővítsem forgatókönyvvé. Vegyék beképzeltségnek, vagy mondják, aminek akarják, esküszöm, hogy a novellához képest nem is csináltam rosszul. Ez is Vicsek Károly kezeibe került, aki nem képes megváltozni: írónak mars és kuss, viszont ezúttal – csodák csodája – következetesebben tartotta magát a forgatókönyvhöz, és (úgy látszik, öregszik), csak három-négy meztelen nőt csempészett be a cselekménybe. Nem tudom, hogy ezért-e, vagy talán valami másért, A késdobáló – ez a második közös filmünk címe – már sokkal jobban sikerült, mint előző kísérletünk. Sőt, mostanában úgy hallom, hogy mozifilm is lesz belőle, és még az idén bemutatják a július végi pulai filmfesztiválon.

A késdobáló emblematikus jelenete Ladik Katalinnal

Megdöbbentő, de volt olyan is, hogy jugoszláviai magyar film egyik kulcsjelenetében Deli bég fogadásból, alkoholért – megvakul

Nem sokkal később felvirradt a Sortűz egy fekete bivalyért című ifjúsági regényem napja. Magyarországon kezdtek vele foglalkozni, ott is forgatták magyar–francia koprodukcióban. A forgatókönyv első változatát magam írtam. Bevallhatom: nem sokat csináltam, valamelyest lerövidítettem a regényt. Akkor három profi filmes vette kezébe a dolgot, s az én regényemből szinte semmi sem maradt. Azaz, miket beszélek, furcsa módon mégis csak az én történetem ez. A vonalvezetés, a hangulat, a légkör az én művemet idézi, le se tagadhatnám; pedig megnyirbálták és megtoldották, a párbeszédeket átírták, a helyszínt és a cselekmény időpontját megváltoztatták. Az ilyesmi – hiába is tagadnám – nem esik nekem jól. Érzékeny vagyok, mint a legtöbb író, ragaszkodom a mondataimhoz, az általam megírt szereplőkhöz, a helyszínhez s az általam választott időponthoz. Mivel más bajom nem volt, elmondtam én ezt többször is Szabó Lászlónak, a rendezőnek, meg Jeli Ferencnek, a segédrendezőnek, néha meglehetősen gorombán is mondtam, miközben ők elnéző szeretettel mosolyogtak rám, nagy-nagy türelemmel hallgattak végig, hogy azután azt csinálják, amit jónak látnak. Lehet, hogy végül mégis nekik volt igazuk? Az első kétely akkor merült fel bennem, amikor néhányszor ellátogattam a forgatásra, és láttam, hogy itt olyan profik dolgoznak, akik mellett én – húszesztendei filmkritikusság ide vagy oda, az irodalmi múltamról már nem is beszélve – amatőrnek számítok.

A muszterral való első szembesülés azonban kissé mellbe vágott. Még meglehetősen nyers állapotban volt a film, amikor először szemeim elé került, és mit szépítsem, egész jelenetsorokon berzenkedtem.

Elnéző szeretettel mosolyogtak rám, nagy-nagy türelemmel hallgattak, hogy azután azt csinálják, amit jónak látnak.

Így találkoztam „művemmel” másodszor is az idei Magyar Játékfilmszemlén, ahol a Sortűz egy fekete bivalyért – nem túlzok – vastapsot kapott. Ettől függetlenül, meg a taps hatása alatt is, most már az volt a benyomásom, hogy legalábbis figyelemre méltó ez a film.

Elbizonytalanodtam. Megértettem, hogy mese nincs, bele kell nyugodnom a műfajváltás törvényszerűségeibe, és megértettem, hogy a saját írásaim alapján készült filmeket nem vagyok képes tárgyilagosan, sőt talán még elfogultan sem megítélni. Inkább megbízom a filmesekben, hiszek a kritikusoknak, és legfőképpen Őfelségének, a közönségnek…” (Első megjelenés: Mozgó Képek 1985/5., 10.)

A bizalmatlanságról, értetlenségről, rosszallásról szóló bekezdések után a vallomás végére mintha megengesztelődött volna az író? Aligha, hiszen – mégis – azt a címet írta esszéje fölé: „Csak füstölgök és morgolódom”, ami részben nyilván önironikus gesztus, mégis markánsan fejezi ki ezen alkotásokhoz való viszonyát. Ráadásul voltak olyan, a filmekkel kapcsolatos problémái, amelyekre esszéjében alig-alig utalt, holott bizonyára utóbbiak tették némely mondatát érzelmileg olyan telítetté. Csak személyes közlésből tudható, hogy a Gion által ki nem mondott neheztelések között a legfőbb az volt, hogy főszereplőjét is lecserélték: a regénybeli „Burai J.” helyett egy Gionnál nem szereplő „Dávid” nevű zsidó fiú lett a főhős. A francia cím is őt emelte ki, hiszen a filmet Franciaországban „David, Thomas et les autres”, azaz „Dávid, Tamás és a többiek” címmel vetítették. Ezzel a szimbolikusan sokrétűen kisebbségi magyar tematikát (vö. Sortűz egy elveszett országért: A kisebbségi lét szimbólumai Gion Nándor „ifjúsági” regényében, Hitel 2016/1.) hordozó regény filmváltozatában egy másik kisebbség másik traumáját, illetve annak kimondását-feldolgozását tette fókuszba. Így az 1980-as évek közepén még a politika mellett a művészetben is jórészt elhallgatásra ítélt határon túli magyar problematika – Gion érthető fájdalmára – itt is legfeljebb korlátozottan juthatott kifejezésre.

David, Thomas et les autres

Arra viszont nyílt iróniával reagál(hatot)t Gion, hogy Vicsek Károly a Testvérem, Joáb című 1968-as regényből szerbhorvát nyelven forgatott filmet milyen módon igyekezett piacképessé tenni. Mi is kimondhatjuk: művészietlenül, nyers pornográfia beiktatásával (a sors furcsa fintora, hogy a film interneten jelenleg elérhető változatából éppen a pornográf jelenetek hiányoznak). Gion Nándor műve ilyen jelenetekkel történt „dúsításával” kapcsolatban az író azon is joggal háboroghatott, hogy a rendező és/vagy a forgatókönyvíró az olcsó, durva fogással élve nemcsak meghajolt egy rosszfajta kordivat előtt, hanem implicite mintegy azt ismerte be, hogy nem bízik saját tehetségében, azaz hogy képes lenne a regény cselekményének és mondanivalójának izgalmas aktualitásait úgy filmre vinni, hogy az alkotás a közönséges, hatásvadász eszközök nélkül önmagáért álljon ki. Holott izgalmas aktualitásokból nem volt hiány sem a regényben, sem a regény körül! Itt legyen elég csak arra utalni, hogy a Testvérem, Joáb olyan sok kényes kérdést feszegetett, annyi tabut mondott ki a szocialista rendszer jelenének visszásságait és korábbi bűneit is érintve, amelyek miatt kiadhatóságának kérdése a jugoszláviai magyar irodalomban addig soha nem látott kulturális-közéleti huzavonát gerjesztett. A regény megjelenését sok hónapig késleltették, Gionnak húznia kellett belőle, önkritikát is kellett (volna) gyakorolnia, sőt személye Magyarországon is gyanússá vált…

Akármely okok eredőjeként, a belőle készült film mégis nemhogy jó nem lett, de sikeres sem; Gion ezt még erősebben is megfogalmazta: „kész lett a film, a rendező azt mondta, hogy nagy sikere lesz, van benne legalább hat vagy nyolc szép fiatal meztelen lány, úszkálnak az úszómedencében, és hát ez nagyon szép látvány, meg sok ilyen hatásos dolog lesz benne. Kissé csodálkoztam, mert az én regényemben ilyesmi nem volt. Na, ezzel együtt a bemutatóra nagy várakozással mentem el, még a két gyerekemet is elvittem, hogy lássák, milyen nagy ember az apjuk. A pulai arénában vetítették tízezer ember előtt; tízezer ember ki is fütyülte a filmet, bár a lányok tényleg szépek voltak, ahogy úszkáltak, filmnek viszont nagyon rossz volt, szóval óriási bukás lett belőle.” (Beleszülettem a kisebbségi sorsba…, riporter: Juhász György, Duna Televízió, 1994.)

Gion máshol, szintén önironikusan, így vallott filmjei önmaga általi fogadtatásáról: „Eleve fenntartásom van, de nem azért, mert én valami különleges alkat vagyok. Egyébként azt hiszem, hogy minden író így érzi, amikor egy másik műfajban látja viszont azt, amit leír, mert színpadon vagy filmen ez valahogy nem ugyanaz. Azért nem szeretem, mert kissé szélhámosságnak érzem. Amíg én megírok egy novellát vagy regényt, addig az íróasztalon ott van előttem a papír. És ahogyan megírom, az olyan, ahogyan én megcsináltam. Mihelyt film lesz belőle, ott még legalább százötven ember ügyködik körülötte. Az érdekes az, hogy ezekben a filmekben – a legutóbbiban is – csupa jó színész játszott, akik képesek lettek volna szinte mindent megcsinálni, amit én a prózában elképzeltem. Amikor szélhámosságot említek, ezt nem kell szó szerint értelmezni. Egyszerűen arról van szó, hogy egy nagy csapat tevékenységében valahol megbicsaklik valami, és akkor ez már nem az igazi. Talán a történet, a sztori mögöttes területeit nem tudták bejárni ezek a filmek. […] Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy gyerekek, én jobb vagyok eredetiben. Ettől azért még lehetett sikeres egyik-másik film. A legutóbbi – nem jól sikerült – filmemre nem volt pénz. A[z Izsakhár című] regényben és a [belőle készült A szivárvány harcosa című] forgatókönyvben is leírom például, hogy egy gyanús üzelmeket folytató fegyverkereskedőre egy kávézó előtt géppisztolysorozatot eresztenek, és lelövik a barátját. Ő megússza a dolgot. Ez fél perc egy filmben, de nagyon hatásos jelenet. Ezt a szereplő azonban a filmen csupán elmondja. És ebben a pillanatban leül az egész dolog. A film a jugoszláv polgárháború kitörésekor játszódik. Érzékeltetni kellene, hogy valóban mi történik. Vagy például leírom, hogy éjszaka tankok vonulnak Horvátország felé. Tankokra viszont nem volt pénz. A háborút úgy érzékeltették, hogy Pest fölött elhúz egy repülőgép. Egy csomó olyan dolog van a filmben, ami a nézőt nem érdekli. Ő csak azt látja, hogy valamiről meg akarják győzni, mondogatnak valamit, hogy ez meg ez történik, de közben nem történik semmi, mert minden egy lakásban játszódik.” („Földre szálltam a tematikában”, Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván riportja, Forrás 2001/9., 20–24.)

A fent említett A szivárvány harcosa című film valóban jeles színészi gárdája többnyire csakugyan remekül játszik a filmben. Az alkotás fekete humorba hajló iróniával karikírozza a délszláv polgárháború értelmetlenségét, bemutatva benne a kisebbségi magyarság mindenképpen vesztes helyzetét; ráadásul a főhős, M. Holló János – hogy fontos többletet is jelezzünk a prózai műhöz képest – egyik bemutatkozásakor kimondja, amit addig csak sejthettünk, hogy az író mindenkori alteregójának nevében az „M.” előtag a „magyar” szót takarja.

Idézett nyilatkozatában Gion hangot adott annak is, hogy a regényeiből készült filmek „a sztori mögöttes területeit nem tudták bejárni” – ugyanakkor viszont éppen a filmek kapcsán vele készült riportok az egyedüli helyek az egész életműben, ahol megadta a kulcsot e mögöttes, azaz rejtett mondanivalók megértéséhez, például, hogy az állatoknak allegorikus szerepük van műveiben; így: „mikor közelebb láttam szenvedni az állatokat, akkor döbbentem rá, hogy valami többet is jelentenek, mint amik.” (A kárókatonák még nem jöttek vissza című film kapcsán, MTV, Cimbora 35. rész 1983. március 27.) – Később még konkrétabban fogalmazott: „kiveszőfélben lévő madarak sorsában egyfajta emberi sors is példázódhat.” (A Neven-díjas író köszöntése, Újvidéki Rádió 1984. május 17.)

Jordán Tamás és Dózsa László A kárókatonák még nem jöttek vissza c. film zárójelenetében

Mécs Károly játszotta a jóságos vadőrt

Bár e jelképek sokasága, amelyekkel Gion regényeiben a sorok között üzent (ld. A katonák még nem jöttek vissza. Elhallgatások és allegóriák Gion Nándor rendszerváltás előtti prózájában, Forrás 2015/3.,), természetesen csak szelektálva kerülhettek a filmvászonra például az 1940-es évek közepén-végén játszódó A kárókatonák… vagy később a Sortűz… filmváltozatában – de hogy itt is említsünk a feldolgozások elvitathatatlan erényei közül egy-két konkrét pozitívumot: A kárókatonák még nem jöttek vissza hangjátékváltozata a kuruc kesergőket idéző olyan fájdalmas tárogató- és cimbalomzenével kezdődik, amelyből a vájt fülűek kihallhatták a Gion-regény címére („…még nem jöttek vissza”) reflektáló kuruc nóta, a Krasznahorka büszke vára végkicsengését: „…nem jön vissza többé soha”. Konkrétabban, ugyanakkor zeneileg elegánsabban aligha lehetett volna utalni az „ifjúsági” hangjáték rejtett nemzeti üzeneteire. – A francia–magyar sztárparádé Sortűz egy fekete bivalyért című filmben pedig – és ezt akár még Gion is méltányolhatta – a felnőtt színészek szinte mindegyikén, szinte minden jelenetben a regénynél is jobban érződik a hatalmas veszteségeket eredményezett háború miatti frusztráltság.

Érdemes megemlíteni a II. világháború végéhez kapcsolódó további fájó kérdéskört feldolgozó, de a fenti Gion-idézetekben nem említett A vád című filmet is. Ez a Gion-filmek között egyedülálló módon prózai előzmény nélkül áll: sajnos közvetlenül dokumentumokból és személyes vallomásokból építkezik. A rettenetes filmdráma Sára Sándorral nagyon jó együttműködésében, zökkenőmentes összmunkájukkal készült el, és a szovjet megszállásról: katonák önkényeskedéseiről, zabrálásról, erőszakolásokról, értelmetlen gyilkolásról, ártatlanoknak a Gulagra hurcolásáról szól. A forgatókönyv és a végül elkészült film közötti számos eltérés közül megjegyzendő, hogy a sajátosan humoros gioni irónia a forgatókönyvben még itt-ott tetten érhető, ám azok a szövegrészletek kimaradtak, így a drámai témát képpel és hanggal is erőteljesen kifejező filmben semmi nem oldja a tragédiát.

Jelen esszé végén újra alá kell húzni, hogy az alcímben jelzett „Gion Nándor világa a látszó-hangzó műfajokban” problematika egészében, mélységében még feldolgozatlan. A címeket soroló jegyzetek hosszúságából, illetve a felvillantott példákból kitetszhetett, hogy olyan bőséges, érdekes és tanulságos téma a Gion-filmek, -hangjátékok és -drámák feldolgozása, esetenként prózai előzményeikkel-párhuzamaikkal összevetve, ami terjedelmes összefoglaló tanulmányért kiált. Doktori témának is alkalmas lenne, könnyen elérhetné a monografikus terjedelmet is. Hátha fentiek nyomán akár e sorok írója, akár valamely olvasója kedvet kap hozzá!

A megható ifjúsági film, a Keresünk egy jobb hajót egyik jellegzetes jelenete

Jegyzetek

[1]

Szülőföldem: Szenttamás, bemutatja: Gion Nándor, MTV, szerkesztő: Major Sándor, riporter: Nagy László, operatőr: Neumann László, rendező: Eck T. Imre
Beleszülettem a kisebbségi sorsba, Duna Televízió, riporter: Juhász György, rendező: Jeli Ferenc, szerkesztő: Ugrin Aranka, operatőr: Kurucz Sándor
Olvasólámpa – találkozás Gion Nándorral, Országos Rádió és Televízió Testület, Front Film, Dunatáj Alapítvány – benne: A postás, aki egy ujjal tudott fütyülni c. novella megfilmesítve, dramaturg: Zahora Mária, operatőr: Kurucz Sándor, rendező: Halmy György
Gionfalva, 2008. Snittegylet Filmműhely, készítette: Tóth Barnabás és Simonyi Balázs
In memoriam Gion Nándor, MMA-portrék, Szőts István Mozgóképműhely, rendezte: András Ferenc, operatőr: Bonta Zoltán

[2]

Még képesek röpcédulát osztogatni! Guy Foissy On n’a ideé de distribuer des tracts!… című darabjának (ford. Bajomi Lázár Endre) rádióra alkalmazása
Megbombáztuk New Havent Joseph Heller We bombed in New Haven című darabjának (ford. Papp Zoltán) rádióra alkalmazása
Nézd, milyen szépen kezdődik a nap! Zvonimir Bajšić Gle, kako lepo počinje dan című hangjátékának fordítása
Akiért a harang szól Ernest Hemingway For Whom the Bell Tolls című regényének (ford. Sőtér István) rádióra alkalmazása

[3]

Zalazak sunca (magyarul ’Naplemente’, de Magyarországon Végelszámolás címmel vetítették) jugoszláv játékfilm, 1982. Neoplanta Filmvállalat, Újvidék, rendezte: Vicsek Károly a Testvérem, Joáb regény alapján, forgatókönyv: Eva Ras, Vezető operatőr: Božidar Nikolić
A kárókatonák még nem jöttek vissza színes magyar ifjúsági film, 1983. rendezte: András Ferenc, forgatókönyv: András Ferenc, Érdiné Szabó Márta, operatőr: Kurucz Sándor
Postarablók színes magyar tévéjáték, 1984. Mafilm, rendezte: András Ferenc, operatőr: Kende János
Sortűz egy fekete bivalyért színes magyar–francia film, 1984. Procinex (Párizs), Objektív Stúdió, rendező: Szabó László, forgatókönyv: Szabó László, Jeli Ferenc, András Ferenc, operatőr: Kende János, zene: Petrovics Emil
A késdobáló tévéfilm, 1985. Újvidéki Televízió és Belgrádi Televízió, rendezte: Vicsek Károly, forgatókönyv: Dömölky János az Ezen az oldalon novelláskötet alapján, operatőr: Németh Árpád https://www.youtube.com/watch?v=9En6ixA8Zt0&t=6101s
Keresünk egy jobb hajót ifjúsági tévéfilm, 1988. MTV – Újvidéki Televízió, forgatókönyv: Gion Nándor, Vicsek Károly az Engem nem úgy hívnak regény alapján, rendező: Vicsek Károly, operatőr: Apró Zoltán
A vád színes magyar történelmi dráma, 1996. Objektív Filmstúdió – Cinema-Film, rendező: Sára Sándor, forgatókönyv: Gion Nándor, Sára Sándor, zeneszerző: Jeney Zoltán, operatőr: Sára Balázs
A szivárvány harcosa színes magyar játékfilm, 2001. GOFilm Kft., rendező: Havas Péter az Izsakhár regény alapján, forgatóköny: Gion Nándor, Havas Péter, Fehér György, operatőr: Szilágyi Virgil

[4]

Krisztus katonái a Görbe utcából [prózai és drámai művek], életmű/6., 2019. https://mek.oszk.hu/24600/24683/24683.pdf;
Keresünk egy jobb hajót [drámai művek, filmvázlatok, reflexiók], életmű/7., 2020. https://mek.oszk.hu/24600/24684/24684.pdf;
Könyv könyv mellett: Műv(ész(et))ek vonzásában – az író új (ál)arcai [kritikák, fordítások, átdolgozások és más művek], életmű/8., 2021. https://mek.oszk.hu/24600/24685/24685.pdf;
Minden leírt betű hitvallás: Az író mint közéleti ember [interjúk, nyilatkozatok, alkalmi beszédek és más írások], életmű/9., 2022. https://mek.oszk.hu/24600/24689/24689.pdf)