Virginia Sol: Otthon

Összecsaptam a tenyeremet. A völgy szelíd visszhanggal válaszolt, mire a virágillatú, smaragdzöld réten lepkék százai röppentek fel a legkülönfélébb színekben pompázva. Két kis testvérem, egy ikerpár, ámulattal forgolódott, mintha minden egyes lepkét szemügyre kívántak volna venni. A húgom kacagva kiáltott fel, szaladni kezdett a réten a pillangók között, míg kisöcsém inkább a karomba kapaszkodva csodálta őket.

– Ne félj, nem visznek el. Nézd, mennyi színben játszanak – mondtam neki.

– Én nem félek, bátyus, semmitől! – S azzal elengedte a karomat, hogy ezt bizonyítsa is.

Pillangó ereszkedett a vállára, s kisöcsém feltett szándéka volt bátran elviselni a bogár túl közeli jelenlétét; határozottan mozdulatlan maradt, miközben az arcomat fürkészte, lebukása jeleit keresve. Elhessintettem a lepkét, amolyan egyszerű mozdulattal, mintha egyébként is meg akartam volna érinteni a vállát, majd magamhoz öleltem őt.

– Bátor vagy, öcsikém, efelől semmi kétségem! – erősítettem meg; ő büszkén kihúzta magát.

– Bátyus, bátyus! – Húgunk legalább egy tucat pillangótól színesen tért vissza hozzánk, miközben azt figyelte, akad-e még landolásra vállalkozó körülötte. Két újabb tarka telepedett a hajába. Megmosolyogtatott.

– Hiszen több pillangó már el se férne rajtad!

– Olyan, mintha szárnyaim nőttek volna! – kacarászott, majd ugrálni kezdett a virágok között, s ahogy erre felszálltak róla a lepkék, valóban olyan volt, mintha apró szárnyak segítenék őt is a levegőbe. – Szeretek Otthon lenni! – mondta aztán korához képest meglepő komolysággal.

– Én is – kapcsolódott be kisöcsém. – Csak hiányoznak… – elharapta a mondat végét. Nem akart gyávának tűnni a valóság kimondásával, ami mindhármunkban ott feszült; egyikünk sem volt hajlandó beszélni róla.

– Nekem is hiányoznak.

– Ők nem jöhetnek az Otthonba? – kishúgom karolta át a kezemet, éreztem, ahogy egy pillanatra megremeg; szipogott.

Letöröltem most már leplezetlenül csordogáló könnyeiket. – Jönni fognak, hamarosan ők is megtalálják az idevezető ösvényt – biztattam őket remélve egy szebb jövőt s világot.

– Mutassuk inkább meg nekik – kérlelt a húgom.

– Hamarabb fognak nem hiányozni, ha segítünk nekik – kisöcsém csatlakozott.

– Emlékeztek-e, mi hogyan találtuk meg ezt a helyet?

– Hát, nem igazán – vallották be egyszerre.

– Ez egy olyan hely, amit az olyan gyermekek építettek, mint amilyenek ti is vagytok. – Koppintottam csipkelődve az orrukra, hogy némi mosolyt csaljak az arcukra. – Felnőttek csak nagyon ritkán találnak rá az ösvényre, de nektek itt nem kell félnetek.

Morajlani kezdett a távol, amint ezt kimondtam, majd néhány brutális döngés rázta meg a környéket, amit a völgy szerény sziklás szirtjei most felerősítve vertek vissza. Az égbe nyúló platánokról és hársfákról madarak repültek fel riadtan, a réten a pillangók és a völgyön keresztül futó ezüstfolyóban a halak ijedtükben örvényleni kezdtek. Testvéreim hozzám ugrottak, a kezemet szorították, reszkettek.

Leguggoltam hozzájuk, s kisimítva pár tincset a szemükből, nyugodt hangon igyekeztem nekik tovább mesélni.

– Kőóriások. Bizonyára valamiféle labdajátékot játszhatnak. De ne aggódjatok, messze vannak, itt nem történhet veletek semmi rossz. Rendben? – Egyszerre bólogattak, és láttam, ahogy a szemükben a félelem helyét a kíváncsiság veszi át, s már találgatni és fantáziálni is kezdtek.

– Mit játszhatnak? Fociznak?

– Lehet, hogy pattogtatnak, mint, amikor mi kapd el a labdát játszunk a ház előtt.

– Az lányoknak való! A kőóriások fiúk…

– Ha nem lennének lány óriások, nem lennének fiúk sem! – Kishúgom erre a nyelvét öltötte kisöcsémre, ő pedig segélykérően nézett rám emiatt.

– Bátyus, szólj rá! Anya is rászól!

Nem dorgáltam őket, csak magamhoz öleltem a két kis ötévest, és puszit nyomtam kócos-kópé fejükre. Egy pillanatra megint olyan volt minden, mint régen. Ismét morajlás, immár távolabbról. Alig vert most visszhangot, s csak néhány madarat riasztott fel.

– Gyertek a lugasba – mondtam, s kézen fogva a folyóparti fűzfák alá vezettem őket.

Függőágyak lengedeztek a fák törzsei között. Testvérkéim még annyira kevés helyet foglaltak, hogy egy ágyban is kényelmesen elfértek, s a szieszta idejére félre téve fontos filozófiai vitáikat, egymást ölelve ringatta el őket a langyos szellő. A lugasban nem hallatszott más, csak a víz csendes áramlása, amit csak egy-egy hal csobbanása tört meg. A levelek zizegése, s a feketerigók, cinegék és citromsármányok derűs jókedve az ágak között.

Oly békésen aludtak. Otthon mindig biztonságban érezték magukat, s én nem kívántam elvenni tőlük e nyugalmat még azután sem, hogy a teherautó, melyen több családdal együtt utaztunk, végre átért a határon, s megszűntek a távolban a kőóriások labdajátékainak robajai.

Illusztráció: freepik-ai