Erdélyi Z. János: A mi saját Jánosunk

Itt lakunk az első kapunál. Ugyanis mi vagyunk az őrök, az ország első kapujának éber őrzői. Hárman vagyunk a család: van az Öregem, vagyis a párom, vagyok én magam mint háziasszony és anya, no meg van a Filkó, a bocsunk. Itten lakunk a kapu melletti szolgálati lakásban. Valójában egy kunyhó, noha annak idején, mikor összekerültünk, egy egyszerű barlangra vágytunk. Hanem hát így hozta az élet.

Szóval, van ez a portáslakás, amelyik igen kényelmes hármunknak, már csak azért is, mivel az Öreg a nap java részét a kapusfülkében tölti (elvileg, mert az a hivatalos őrhely, bár jobbára körülötte sündörög, mert gyűlöli a bezártságot; azt mondja, mackofóbiája lesz tőle). Ez amolyan nyomasztó érzés, mikor be vagy zárva egy szűk helyre és úgy érzed, minden összenyom, ami körülötted van. Állítólag így érzik magukat a mackók anyjuk hasában. Innen származik az elnevezés is.

Nos, az Öregem ezt nem bírja, azt mondja, minden porcikája elgémberedik, inkább elkasmatolgat a ház körül, körbebóklászik a környéken. Ezt annál is inkább megteheti, mert errefelé öröklétszámra nem jár senki. Medveemlékezet óta nem fordult elő, hogy valaki bezörgetett volna a kapun. De az idevezető, végtelenül hosszú, széles úton sem tűnik fel soha élőlény.

Az Öregemnek beosztásához dukáló elegáns, duplasoros aranygombos egyenbundája van. Szép sötétbarna prém, amelyet nekem kell állandóan kefélgetnem és fésülnöm, hogy ápolt kinézete legyen. No meg szidolozni a gombokat, hogy a napsugár is megcsússzon rajtuk. Mert hátha egyszer mégis jön valaki, s akkor mit szólna, ha csomós szőrt látna Tündérország kapusának bundáján! Ráadásul mindjárt az első kapunál. Szerencsére jó szellős, átjárja a tavaszi szellő, így nem kell attól tartani, hogy bepállik alatta a test. Márpedig az én Öregemnek jó nagy van.

Én ugyan nagyon szeretek főzni, anyám meg is tanított rá, de itten csak úgy a magunk élvezetére főzök olykor-olykor. A benti kantinból kapjuk mi is az ellátást: reggel, délben, este. Bőségesen hozzák, a Filkónak még tízóraira meg uzsonnára is jut harapnivaló. Meg is látszik rajta: úgy hömbölög a fűben, mint az ágyúgolyó. Csak nagyobb. Meg puhább.

Van a kunyhó mellett kis kertünk is. Már amennyire kicsi. Itt minden nagy, legalábbis előző életünkhöz képest. A kertecskénkben minden esztendőben ültetek veteményt, hogy egész évre meglegyen a kellő zöldségmennyiség. Különösen sokat ültetünk medvehagymából, mert az Öregem is, Filkó is, no meg magam is nagyon szeretjük. Nagy levelek hatalmas szelet zsíros kenyéren: nincs is annál finomabb. Mikor a zsír szétolvad a nyelven, és a morzsává rágott kenyér elkeveredik a fogak által szétőrölt nedvdús levéldarabkákkal. Bruhuhummmm!

A kert másik részében virágok nőnek csodálatos színekben és bőségben. Soha nem szedünk belőlük csokrot; sokkal szebbek, ha kint a természetben csodálhatjuk őket a többivel együtt. Van ugyan egy vázánk a kredenc tetején, de abban is inkább mézet tartunk. A nap vége felé (ugyan itt nincsen nap kelte, nap lenyugovása[1]) végigballagok a virágágyások között és beszívom andalító illatukat. Sajnos az Öregem a koránál fogva már alig érez szagokat, ezért nem tart velem szimatsétáimon, a Filkó pedig egyelőre még túlontúl szeleburdi ahhoz, hogy ilyesmikre is figyeljen.

A hatalmas kert végében, az árnyas erdő lábánál állnak a kaptárok végeláthatatlan sorokban. A párom telepítette oda őket sok tucatszám, mert a méz szinte legfontosabb része az étrendünknek. Hatalmas akácosok vannak mindenfelé a szigeten, magas gesztenyefák olyan gyertyákkal, hogy még! Hársak csapatostól. Mit csapatostól – egész hadseregestől! Megszámlálhatatlanul sok virág. A méheink nem tudnak úgy röppenni, hogy valamilyen érzékizgató virágpor-lelőhely ne lenne a közelben. De tudják is a dolgukat! Minden kaptár homlokzatán ott áll ezüst táblácskán, milyen virágpor gyűjtői lakják. Ilyen nevek olvashatók, mint: Hárs, Akác, Gesztenye, Erdei, Napraforgó, Repce, Dió, Vegyesvirág, Lépes és még számos egyéb. A méheink soha nem tévesztik el.

Mi pedig büszkén és elégedetten szemléljük végig alkalomról alkalomra hasas, mézes-mázos csuprokból álló gyűjteményünket. No meg jóleső megnyugvással, hogy nem kell fogunkhoz verni a mézes kanalat.

Hát még a málnák! Óriási bokrok terjeszkednek mindenfelé, ameddig úgy jó órányi cammogással el lehet jutni. Távolabbra azért nem ültettünk málnabokrokat, mert nehéz lenne a dús termést hazacipelni. Csodálatos folyton termő fajtáink vannak, s minthogy nálunk örök tavasz uralkodik, a korán érők közül választottunk, amik azután egész évben folyamatosan hozzák a gyümölcsöket. Igazság szerint ennek csak az első évben volt jelentősége, ameddig termőre nem fordultak a bokrok. Azóta szünet nélkül hozzák piros termésüket. Vannak apróbb szemű fajták; ezekből pompás málnaszörpöt és lekvárt lehet készíteni. A nagyobb szeműeket magukban is lehet enni, csak úgy a bokorról, de kiválóan alkalmasak torták, sütemények, egyéb édességek díszítésére. Mi például imádjuk a nagy szemű málnákkal ékesített tejberizst, a gyümölcs alatt jól meghintve cukros kakaóporral. Időnként az Öregem bundáján is felfedezek egy-két szétlapított gyümölcsszemet. Onnan tudom, hogy titkon bekujtorgott a málnásba. Persze így édesebb a zsákmány, mint ha tálkán tenném elé. Néha olyan, mint egy nagy gyerek.

Ugyanakkor egyéb ízletes gyümölcsöket is szívesen fogyasztunk. Rendszeresen aszalunk szilván, almát, körtét, barackot meg ami van, ám csak úgy szokásból, mivel hogy itt nálunk mindig minden gyümölcs primőr. De ha már van a szolgálati kunyhónak padlása, miért ne használjuk ki?

Időnként összejövünk a második kaput őrző oroszlánokkal. Ők ugyanúgy egy család, mint mi. Ilyenkor a hímek kártyáznak, a kölykök játszanak a kertben, mi, asszonyok pedig az élelmezésről csevegünk, noha részben más konyhát viszünk. Náluk valaha sokkalta több volt a hússzerű készítmény. Valójában különböző nagy olajtartalmú növényekből készítenek húsos fasírozotthoz hasonló pogácsákat. Itt törvény tiltja egymás fogyasztását. Egyszer, még a kezdet kezdetén a barátnőmmel – már csak úgy, a barátság kedvéért – kipróbáltuk a mézes rántott szeletet, de valahogy senkinek nem volt ínyére. Később azután egyre közelebb került egymáshoz ízvilágunk, míg végül meg nem állapodtunk a vegetáriánus életmódnál, tarkítva olykor bicsérdista szigorral. Szerencsére eddig – értem ezalatt: időtlen idők óta – nem tapasztaltunk náluk kóros elváltozásokat. Azóta a koleszterin-szintjük is rendben van. A mienkről nem is beszélve.

Nem tudom, honnan származik az információ (nevezhetném dezinformációnak is), miszerint állítólag az a hír járja rólunk odakint a messzi, ismeretlen világban, hogy vérszomjas vadállatok vagyunk. Mindez nyilván azért van így, hogy távol maradjanak innen az idegenek. Lehet, hogy ebben a TTSz-nek (Tündérországi Titkosszolgálat) is szerepe van. A külvilág úgy tudja rólunk, hogy Tündérország első kapuját őrzi félrőfös körmökkel három szilaj medve. Hát ez bizony csúsztatás, mégpedig a javából! Először is: egyikünknek sincs félrőfös körme. Erre én különösen odafigyelek. Az Öregemnek azért nem lehet, mert kapuőrző létére hogy nézne ki, ha hatalmas karmok meredeznének ki a bundája alól. A Filkónak sem lehet, hiszen lépten-nyomon összekarmolná magát, beleakadna mindenbe, szóval képtelenség. Én meg hogyan végezhetném a ház körüli teendőimet olyan hosszúra nőtt körmökkel? Csak hogy egyetlen példát említsek: zöldborsófejtés. Vagy kukoricamorzsolás. De ugyanúgy sorolhatnám a varrást, a mosást és a teregetést. Legfeljebb akkor növeszthetnék ilyet, ha volna cselédem és megengedhetném magamnak azt a luxust, hogy naphosszat kint heverésszek a kertben egy nyugágyban és süttethetném magam az áldott nappal. De mi a csudának, mikor így is éppen elég barna vagyok? Nos, szó mi szó, egyikünknek sincs félrőfös körme. Punktum!

Amúgy meg éljük a mindennapjainkat, ahogy az egy kapus medve családjához illik. Azt is mondhatnám, eseménytelenül. És nem rémisztgetünk senkit! Igaz, nincs is kit.

Hanem hát nemrég megjelent itt nálunk az a János. Mi akkor láttunk hozzá hasonló teremtményt először. Itt csámborgott elanyátlanodva a kapu előtt. Kérdezte tőle az uram, mi dolga van errefelé, ahol legfeljebb néhány nagy hatótávolságú madár ha jár. Azt mondta a jövevény, jött megnézni a szigetünket, merthogy a népek künn a világban annyi mindent beszélnek róla, de senki emberfia még nem látta. A kérdésre, hogy ő akkor mégis mi módon jutott el hozzánk, azt válaszolta, egy különjáratú óriáson érkezett a sziget partjáig, onnan azután felgyalogolt a kapuhoz.

Mi is kíváncsian kukucskáltunk ki a bocsommal, miféle szerzet vetődött ide. Csudálkoztunk is fölöttébb, hogy ilyen különös lények is élnek valahol. Úgy ránézésre elég formás volt a vendég, igencsak hasonlított a bent (mármint a hatalmas kerítés mögött) élőkre, bár azok közül is csak egy-kettőt láttunk, azokat is jó messziről. Csak olyan furcsa piros hengeres volt a feje. Az egész öltözéke piros volt. Meg valami lógott az oldalán, ami fénylett, ha rásütött a nap és leért a földre és kellemetlen karistoló hangot adott, mikor végighúzta a drágakövekkel teleszórt úton.

Megkérdezte az én uram, hogy ki fia légyen. Ő persze arra gondolt, miféle szerzet a vendég. Az meg azt válaszolta, hogy ő a János. Mi erre rögvest azt hittük, hogy azon tájt valahol csupa ilyen egyforma van, akiket Jánosnak hívnak, s azok közül ő az egyik. Később kiderült, hogy a sok olyan egyformát embernek hívják, s ezek között vannak Jánosok is, és ő az egyik. Még magyarázott valamiféle becsületről, vagyis hogy a János az ő becsületes neve és hogy bánatában vetődött ide a világ végére (ő legalábbis így mondta), mivel meghalt a szerelme. Sehogyan se értettük, mi az, hogy meghalt. Nálunk ilyen nincsen. Valami olyasmi lehet, hogy mélyen alszik. De ezért miért kell elásni a földbe? Nem krumpli az, hogy vermelni kelljen! Fura dolgok lehetnek ottan a távoli ismeretlenben.

Úgy el volt kámpicsorodva a János, hogy az Öregemnek megesett rajta a szíve. Meg amúgy nekem is kedvemre volt a kis figura. És noha a szolgálat kezdetekor úgy szólt a szigorú parancs, hogy ide teremtett lelket be nem szabad bocsátani, az uram, az én drága öreg medvém ezúttal akként gondolta, most az egyszer kivételt tehet. Annyira ártalmatlannak és gyámoltalannak tűnt ez a János, hogy semmi veszélyt nem látott abban, ha beengedi. No meg hozzánk képest kicsinyke is volt: mi kárt tehet az ilyen? Megnyitotta tehát résre a nagy rácsos kaput, a János meg boldogan besétált az első kertbe. Ahol a mi szolgálati kunyhónk is áll.

Persze nem engedtük őt csak úgy kóricálni kedvére. Mert a rend az rend. Azt mindenkinek be kell tartani. Először is kíváncsiságból kifaggattuk, mi van ott az Óperenciás tengeren túl. Hát igencsak elszörnyedtünk, amikor azokról a borzasztó dolgokról mesélt. Hogy az emberek egymást bántják, csak hogy a másiktól elvegyék, ami az övé. Itt nálunk senkinek eszébe sem jutna, hogy például el akarja venni az uram szolgálati zsinóros sapkáját, pedig szépen csillog rajta az arany paszomány. Vagy hogy bármelyikünket ki akarjon forgatni a bundánkból. Vagy hogy valamelyik mézes csuprunkat megdézsmálja.

Mikor kiámuldoztuk magunkat, a János azt mondta, szívesen beljebb menne az országba egy kapuval. Merthogy az a hír járja – mármint odakint a világban –, hogy Tündérországnak három hatalmas kapuja vagyon, s mindhármon át kell mennie annak, aki be akar lépni a tündérbirodalomba. (Azok ugyan honnan tudják mindezt? Talán idegen kém-méhek röpködnek fölöttünk és visznek jelentéseket?)

Az én szerelmetes párom szolgálatkészen közölte vele, hogy semmi akadálya a belépésnek, sőt, felajánlotta, megkéri a második kaput őrző oroszlánokat, engedjék be a Jánost. Azonnal föl is kapta a kaputelefont és odacsörgött az oroszlános kapuhoz. Röviden megbeszélték a következő kártyapartit, aztán hosszasan egyezkedtek valamiről. Biztosan a Jánosról. Végül aztán intett neki, hogy mehet. Azt azért hozzátette, hogy de csak a szép széles, egyenes úton.

Sokáig követtük tekintetünkkel, míg el nem tűnt a második kapu lassan-méltóságosan bezáródó szárnya mögött.

Tündérországgal csak az a baj, hogy itt híre sincs a télnek. Márpedig ez a medvéknek nagy gondot jelent. Jelesül, hogy nem tudunk téli álmot aludni. Itt örökös tavasz pompájában élnek a tündérek, meg akik még idetartoznak, vagyis a segédszemélyzet. Mindez rajtunk mégsem segít. Nekünk hiányzik, hogy néhány nyugodt hónapocskát tölthessünk édes-bódult állapotban, csak magunkkal törődve, álmainkba takarózva, meleg emlékekbe göngyölődve.

Itt meg folyton talpon kell lenni, hiszen örökös hajnalnak látszik pirossága, ami annyit tesz, hogy nincs egy békés sötét zug, ahova begömbölyödhetnénk, viszont állandóan van tennivaló. Az Öregemnek a szakadatlan kapuszolgálat, nekem a mosás, takarítás, nem beszélve a kertről meg a miegymásól…

Ja, az állandó kapusszolgálatról jut eszembe: annak idején azt ígérték, hogy a párom plusz bevételre is számíthat kapupénz formájában. Mármint ha valaki éjszaka kívánna belépni, annak kapupénzt kell lerónia. Hanem ennek két dolog is ellentmond. Az egyik, hogy a parancs úgy szólt, teremtett lelket be ne eresszünk. A másik, hogy ide fényes nappal se jön senki. Miért pont éjjel akarna bejönni? Hacsak nem valami rossz szándékkal. Az ilyen viszont nem a kapun át akarna bejutni. Maradjon inkább kívül! Aztán meg mihez kezdenénk a kapupénzzel? Azt se tudjuk, mire jó. Meg mekkora? Meg milyen?

Nálunk csak a Filkónk éli szabadon világát, aki hajnaltól estig bóklászik ezen a gyönyörű szigeten, vagy éppen a szolgálati kunyhónk körül kergeti a pillangókat, játszik a virágokkal, hempereg a fűben, s az égvilágon semmi gondja-baja nincsen. Néha együtt hancúrozik a második kaput őrző oroszláncsalád kölykével. Olyanok, mintha testvérek lennének. Igaz, az övék fürgébb, mozgékonyabb, a Filkó viszont már most, bocs korában olyan erős, mint egy kisebb fajta bivaly. Egyetlen mancscsapással képes egy fiatal fácskát derékba törni, noha már sokszor elmagyaráztuk neki, hogy okos mackó ilyet nem tesz. (Olykor úgy tűnik, mégsem elég okos.)

Eszembe jutott, hogy ha erről a János-esetről tudomást szerez a külvilág, olyasmi fog elterjedni, miszerint a kapukat őrző fenevadakat ez a János elrekkentette, hogy bejuthasson Tündérországba. No de aztán megnyugtattam magamat, hogy ez teljességgel elképzelhetetlen. A János ugyanis azt mesélte, réges-rég elhagyta az emberek lakta helyeket s jó ideje magában bolyong.

Hacsak annak az óriásnak el nem jár a szája, aki őt áthozta a tengeren. Bár állítólag az óriások nem az eszükről híresek, s az is öröm számukra, ha a társuk egyáltalán hazatalál a hatalmas út után. Meg aztán mit is mondhatna? Ő csak letette a Jánost a parton s indult is visszafele. Senki ittenivel nem is találkozott.

Néhány napig bizonytalanságban voltunk. Aggódtunk a mi Jánosunk miatt. Azóta nem láttuk, hogy belépett az oroszlános kapun. Csak abban reménykedtünk, hogy a harmadik kapunál strázsáló sárkánykígyó nem tett benne kárt. Annak ugyanis igen nehéz természete van. Jóllehet mi sem láttuk soha, de úgy hírlik, egy pökhendi, krakéler szörnyeteg!

Aztán néhány nap után egyszer csak újból megjelent a János. Hú, micsoda öltözéke volt annak! Hosszú, hófehér műszőrmével szegélyezett palást (itt a hermelin is védett állat!), arany sarkantyús csizma, a fején meg gyémántoktól szikrázó korona. A hosszúkás piros valami helyett. Először rá se ismertünk. Fogalmunk sem volt, ki lehet, hiszen nekünk nincs bejárásunk oda a sziget belsejébe, így az ottan lakókat sem ismerhetjük személyesen. Csak mikor közelebb jött – ugyanúgy gyalogosan, ahogy érkezett is –, ismertünk rá a kackiás bajszáról, hogy hát hiszen ő a János. Barátságosan ideballagott hozzánk, megköszönte, hogy olyan jó szívvel voltunk iránta, aztán csak annyit tett még hozzá, hogy ne várjuk, nem fog itt kimenni többé, mivel a minap ő lett a király. Ennek hallatán az Öregem kettőt csuklott a szellős prémes bundájában, én meg majdnem elhajítottam a seprőt, amivel a drágakövekkel beszórt utat söpörtem.

A párom félve megkérdezte, baj nélkül sikerült-e bejutnia az országba. A mi Jánosunk jót nevetett és úgy mesélte, hogy az oroszlánokkal semmi gond nem volt, de a sárkánykígyó először szívóskodott – ígyen mondta a János –, már hogy megmutassa, ki ott az úr. Még lángot is megpróbált okádni, de csak az ebéd egy része jött fel. Erre visszavett a nagy arcából – ezt is így mondta –, s végül kegyesen hozzájárult, hogy a János – ideiglenes engedéllyel! – belépjen a harmadik kapun. Legközelebb ő is már mint királyt látta viszont. Majdhogynem gyíkká töpörödött szégyenében.

Mielőtt a János visszatért volna a magas falakkal körülvett tündérkertbe, szeretettel megpaskolta az Öregem hátát-vállát-horpaszát és közölte véle, hogy mostantól kinevezi az első kapu főportásává. Innentől fogva az illetménye a mostani tízszerese. Az én párom nem győzött hálálkodni, úgy örült a megtiszteltetésnek. Hirtelen felindulásomban én is kezet nyaltam a Jánosnak, aki röstelkedve húzódott el, mondván, nincs hozzászokva az ilyesmihez. Én meg szégyenkezve elfordultam, nehogy meglássa, milyen foltos a kötényem, amiben takarítani szoktam. Ha tudom, hogy jön a mi Jánosunk, pláne királyként, bizisten felvettem volna a tisztát.

Mire a Filkó előkeveredett az egész napi tekergésből, az apja már Tündérország első kapujának főportása volt. Tízszeres illetménnyel!

Estefelé, mikor teljesen elcsendesült az amúgy is néma környék, mikor még a méhek halk zümmje is elhalt, kiültünk az Öregemmel a kapuba s azon elmélkedtünk, valójában mit is jelent a tízszeres illetmény. Vizsgáltuk jobbról, fürkésztük balról, míglen arra az eredményre jutottunk, hogy minden marad a régiben. Hiszen miből kaphattunk volna tízszer annyit, mikor addig is mindenünk megvolt? Nagyobb kunyhó nem kell, jól elférünk a régiben. Több koszt nem kell, addig is volt bőven. A mindennapi mézet mi magunk termeljük, az is bőségesen kitart egyik örök tavasztól a másikig.

Végül azután rájöttünk, mivel is lettünk többek, mint addig. Hát a királyi megbecsüléssel! Hogy a mi saját Jánosunk – merthogy ténylegesen annak éreztük – nem feledkezett meg rólunk, hogy még azért is kijött hozzánk, hogy megnyugtasson, nem történt baja, no meg tudassa, hogy ő lett a király. Meg hogy elmesélje: az Élet vizének tavából – moszatosan és békalencsésen ugyan, de – visszakapta régi szerelmét, az Iluskát. Akit azután – Jánoshoz hasonlóan ugyancsak importból – a tündérlányok azon melegében (vagy hidegében) meg is választottak királynéjuknak. Később hozzánk annyi hír jutott el a méhek által, hogy nagyon szép a nő.

A tündérnemzetség gyönyörű körében, no meg kedves Iluskája szerető ölében azóta is ő szép Tündérországnak boldog fejedelme.

De nekünk a király úr holtunk napjáig már csak „a mi saját Jánosunk” marad.

[1] A dőlten szedett szövegrészek Petőfi Sándor János vitéz című elbeszélő költeményéből valók.

Illusztráció: medvehagymás vitéz (L. Harper + János vitéz-illusztr./PIM)