Évnap

március 15th, 2025 |

HALMAI 50! (Születésnapi köszöntések)

Halmai Tamás ötvenéves. Sokan köszöntjük szívvel. Tisztelettel, barátsággal. Kerek évforduló szeretett ember esetében se a szópompáról szól annyiunknál. Természetes a főhajtás, magunktól értetődünk, amikor ki-ki – mondatait csokrozza most: a folytatásra is. Eddig pazarul, ezután remekül.

Éljen az ünnepelt!

TARTALOMJEGYZÉK

⇒[1] Acsai Roland: EGY NEMZEDÉKTÁRSAMNAK

⇒[2] Babics Imre: Akrosztichon az 50 éves Halmai Tamásnak

⇒[3] Balázs Géza: Lehet, hogy a legszebb hely a világon a világ?

⇒[4] Bartusz-Dobosi László: A szamuráj és a skót

⇒[5] Basa Viktor: Tamás apostol imája

⇒[6] Báthori Csaba: HALMAI TAMÁSNAK

⇒[7] Filip Tamás: Közelítések Halmai Tamáshoz

⇒[8] G. Tóth Franciska: HALMAI TAMÁS 50

⇒[9] Halmosi Sándor: ANGYALOKKAL TÁNCOLÓ

⇒[10] Hegedűs Gyöngyi: az agy vaskora

⇒[11] Hegyi Botos Attila: Ünnepi Köszöntő / A BIRODALOM (Tien 天)

⇒[12] Iancu Laura: Pascallal jöttem

⇒[13] Leveles Ibolya: EGY ÜGYŰEK

⇒[14] Simai Mihály: METAPOÉTIKA, KRISTÁLYKATEDRÁLIS

⇒[15] Suhai Pál: Halmai Tamás ötven éves!

⇒[16] Szondi György: Ki, Tamás?

[1] Acsai Roland

EGY NEMZEDÉKTÁRSAMNAK
*****Halmai Tamás ötvenedik születésnapjára megbecsüléssel, szeretettel

Kortársak lettünk mi, Tamás,
ahogy kortársunk lett Babits.
A múltból jön pár jó tanács,
cipőnk alatt ropog kavics.

Ez az év az ötvenedik.
Néha tűz volt, néha parázs.
Távolodik, közeledik.
Kortársak lettünk mi, Tamás.

Gyerekek voltunk messze egykor,
nem tudtuk, hogy mi a hamis.
Azóta eltelt a gyerekkor,
s lassan kortársunk lett Babits.

Vártuk a rímet meg a ritmust,
tavasszal virágzott akác,
és ősszel vers csordult ki, mint must:
akár a múltból jó tanács.

Most tavasz lesz újra megint.
Új lesz, miről hitték, avítt.
Lombok között levél legyint,
cipőnk alatt ropog kavics.

Cipőnk alatt ropog kavics.
A múltból jön pár jó tanács.
Ahogy kortársunk lett Babits,
kortársak lettünk mi, Tamás.

[2] Babics Imre

Akrosztichon az 50 éves Halmai Tamásnak

Hangját hallottam csak néhányszor telefonban,
Arca csupán fényképen; dús a szakálla, takarja,
Léleklángja azonban örökké körbevesz engem:
Művek, mind magas érték és valamennyi bravúros;
Azt tudom, ő irodalmi orom lakozója ma már, mert
Isteni áldás rajta, amellyel vissza nem él, sőt.

[3] Balázs Géza

Lehet, hogy a legszebb hely a világon a világ?

Halmai Tamás születésnapjára

A megszólító verset szeretem. Az önmegszólítón túlit. Az elsőre megszólítót. Akkor is, ha esetleg nem értem. De valamiért megbök, megállít, nem hagy békén, foglalkoztat. „Aki megtért: megért” egy jellemző Halmai-sor a megértésről (Anatómia című vers, Mindennapi angyalaink, 2019: 45).

2005-ben találkoztam Halmai Tamás Amsterdam blue-kötetével, abban is a Neki mondom című verssel: „A teljességből sem hiányzik, / a hiányt is ő tölti meg. / Ha magam vagyok, ő a másik, / Neki mondom, ha senkinek”. A vers megszólított. Még nem sejthettem, hogy barátság alakul a költővel is. Levélbarátság. Szó szerint: e-mail-barátság. Merthogy pár év múlva levélben elkértem egy versét: „ég és föld között angyali szeánsz, / toszkán színek és ferences mosoly, / Róma helyén római reneszánsz, / Velence ünnepel és tékozol…” (Reneszánsz) A reneszánsz stylus című (2008) kötetünkbe. S ő örömmel adta. A versajándékból szakmai együttműködés, levélbarátság lett. Kezdve a nyelvvel, nyelvi glosszáival (Alfonz, a barátom. Korrektorglosszák, 2018), elérkezve a tizenegyedik általam kiadott kötetéhez, mely nem egészen véletlenül, szimbolikusan is 2025-re van kimunkálva: Nyelvangélium. Gondolatok, rábukkanások, fölfeleismerések. Megjelent 2025-ben, benne 2025 számozott följegyzés, elgondolkodtató vagy derűre hangoló nyelvi apróság, szösszenet, tréfa. Tizenegy kötet! És milyen tizenegy kötet! Lássuk csak: Alfonz, a barátom. Korrektorglosszák (2018), Versmeditációk. Fodor Ákos-olvasókönyv (2018), Nikla és Dardzsiling között. 33 verselemzés (2019), Hűség a változáshoz. Bertók László világa (2019), Tiszta rendszerek csarnoka. Imre Flóra-olvasókönyv (2020), „Imáim lassú lélegzetek”. Lelkigyakorlatok Iancu Laurával (2020), Az egyetemes Babits. Esztergomi esszék (2021), „Ha angyalt látsz vendégül…” Károlyi Amy költői világa (2022), Az egypartú folyó. Koanok, történetek, Jézus-glosszák (2023), A Jagger nevű filozófus. Popkulturális jegyzetek (2024), Nyelvangélium (2025). Éveken át a rádió Tetten ért szavak című műsorának karácsonyi adásában az ő szövegét, verseit, üzenetét olvastuk föl – előttem van kollégám, akinek könny futott a szemébe a felolvasás során.

Személyesen eddig még nem találkoztunk. Tartottam előadást, kötetbemutatót költői, esszéírói munkásságáról Esztergomban, de nem tudott eljönni. Ő Pécsett él, és nem nagyon mozdul ki onnan, én Pesten, sokat mozgok, de valahogy az elmúlt években nem kerültem Pécs felé.

Halmai Tamás elsősorban költő. Másodsorban irodalmár, és sokadik sorban, megélhetés gyanánt olykor korrektor vagy magyartanár, aki nagyon érti a szavakat, szerkezeteket, mondatokat, jelentéseket, írásjeleket; de mégis leginkább a verseket, valamint a mögöttük rejtekező, de megnyitható világot, amit maga módján nyitogat a költő, a nyelvész: „Én vagyok az, aki nem jó, / Fellegajtó nyitogató, / Nyitogatom a felleget, a felleget, / Sírok alatt eleget, hateha!” (a fellegajtó az égi és a földi világok közötti varázskapu a közismert kalotaszegi magyar népdalban). Úgy találom, hogy nagyon illik Halmai Tamásra: fellegajtó-nyitogató. Például azért, mert különös viszony fűzi az angyalokhoz. Pál apostol az angyalok nyelvét emlegeti, Halmai Tamás megalkotta az angyalok költészetét (a Tám Lászlóval közös csodálatos fényképes könyvben: Tám László-Halmai Tamás: Mindennapi angyalaink. Fotók és versek, Pécs, 2019.)

Az angyalok korát / angyal jelenti be / de benned ér az odaát / ide. (Angyalok kora)
Minden nyelv mögött / szótalan angyal világít. (Vagabund)
Milliárd évig vándorolt / az az erő hogy nyelveden / mondat legyen / (és a mondatból szerelem). (Hangodon szól)
Hol ember-, hol angyalkamód / megalkotod az Alkotód. (Alkotó)
Isten nem vágyik nálad többre / ez a szeretet törvénykönyve. (Tengerért kútra)
Míg fél mállástól, elmúlástól, / az ember csupán angyalszimulátor. (Szimulátor)
Mikor az angyal először beszél, / szava a szélcsend, sóhaja a szél. / A gyermek fülébe súg valamit. / Üzenete versben visszhangozik. (Az üzenet)
Angyal vett szállást bennem; / azóta ketten / élünk az Isten peremén: / az angyal, te meg én. (Szeretetvendégség)

Halmai egyik legszebb angyal-kétsorosa: „Onnan tudod, hogy angyal járt itt, / hogy itt van még, s szavakkal játszik” (Bizonyíték című vers, Hangtáj 2023, 2: 131).

Pécsnek van valami különös spirituális kisugárzása. Nem véletlen a harmincas években ott szerveződött szellemi iskola Várkonyi Nándor, Hamvas Béla, Kodolányi János, Weöres Sándor, Thass-Thienemann Tivadar körül. Ennek szellemi vonzásában él Halmai Tamás is. Sajátos metafizikája a vallások fölé emeli, megjelenik nála Jézus, a kereszténység, de legalább akkora erővel a keleti filozófia. Szójátékosan korábban krisztobuddhistának nevezte magát, valamint a taolikus anyaszentegymás tagjának. Manapság leginkább krisztiánus irodalmárként tekint magára, rendszeres szerzője az Új Embernek. Tőkei Ferenc prózafordítása nyomán versbe szedte Lao-ce, a taoizmus alapítójának szövegét (Jáde és kavics: Tao-tö-king-átirat, 2021). Egy jellemző vers a kötetből: „A bölcs vezető az egységet őrzi. / Az égalatti példaképe. / Nem akar pompázni, se győzni; / ezért övé a dicsfény és a béke”, vagy: „Okos az emberismerő. / Bölccsé önismeret tesz. / Aki másokon győz: erős, / Aki magán: hatalmasabb lesz. // Ki megelégszik, gazdag. / Ki törtet, nincstelen. / Soká él, aki jó helyen. / Emléke halhatatlan” (Jáde és kavics, 2021: 22, 33). De a keleti filozófia világa máshol is visszatér költészetében: „Nem részekből: egészből áll a Teljes” (Angyalkert című vers, Kint lények járnak, 2020: 55); „Mindig történik valami. Ne bánd, / ha nem tervek szerint és út gyanánt” (Mit súgna még? című vers, ugyanott, 70). Az Örömnek olaja árad. Bibliai haikuk (2024) című kötetében az Ószövetség gondolatait ülteti át haikukba, s hozza egészen közel a mai olvasóhoz. Egy példa:

Nevét hiába
fel ne vedd. Ne ölj. Ne lopj.
Ne tégy. Ne kívánd. (Örömnek olaja árad, 2024: 19.)

Jézus gyakori alakja verseinek, még kötetcímekben is felbukkan: Jézus öregkora (2019), Az egypartú folyó. Koanok, történetek, Jézus-glosszák (2023).

Halmai Tamásnak a költészetén túl rokonszenves emberi gesztusa: a művész elődökhöz és költő kortársakhoz való odafordulása. „Olvasói vannak, olvasatai alig” írja egyik népszerű költőnkről, talán ezért is írja – szinte olvasónapló gyanánt – versesszéit. Ma milyen sok remek költőnek még olvasói sincsenek, s ebben az esetben a kortársi, élményolvasói olvasatok nyithatnak egy ajtót. A szinte áttekinthetetlen névsorból egy lista: Pascal, Hölderlin, Weil, Rilke, Berzsenyi, Babits, Pilinszky János, Takáts Gyula, Iancu Laura (három önálló kötetben), Károlyi Amy, Fodor Ákos, Bertók László, Hegedűs Gyöngyi, Gergely Ágnes, Székely Magda, Báthori Csaba, Imre Flóra, Izsó Zita, Halmosi Sándor, Kalász Márton, Filip Tamás, Acsai Roland, Uri Asaf, Adrian Mitchell, Emily Dickinson, Miles Davis. Költői olvasónaplónak tekinthető esszéinek, jegyzeteinek gyűjteményei (Nikla és Dardzsiling között. 33 verselemzés, 2019, Templomgyógyítók, 2024, Búvótenger, 2024) szinte reneszánsz-lelkületű, széles körű tájékozódásról tanúskodnak a klasszikus, az újklasszicizáló és a popkulturális irodalom terén.

Említendő költői stílusjátéka, amelyben megidézi és újraalkotja a világ- és a magyar irodalom számos alakját, sőt még a recepcióból néhány irodalmár stílusát is (Egy papagáj gyermekkora, 2023). Lubickol a szójátékokban, olykor az agrammatikusságig elmenve, saját szavaival „kognitív mellékösvényeken”: Romkocsma mélyén kormocska – hálókban és halakban – rumot, romot, rímet remél a úsz is – madárló természet – Bennedből énekel valami – szeretet teremt igazabbságot – Imádkozlak – Hasonos felhők – Gólyádzó lég alatt – szeretésre nógat hitlő hangod – értedező prózai munkásságom – elcsillagzanak váratlan vidékek (Kint lények járnak, 2020)

Folyamatosan feszegeti az emberi lét legnagyobb kérdéseit, kutatva egy emberen túli (transzhumán) és egyének fölötti létminőség lehetőségeit – derűvel (saját szóleleményével: örömmévalósággal) és mély társadalmi elkötelezettséggel:

„Lehet, hogy a legszebb hely a világon a világ? (…) Mekkora lehet az irodalom felelőssége abban, hogy ilyen a világ? Ha történeteink boldogabbak, ha verseink derűsebbek: vajon másmilyenné alakította volna-e a nyelv a történelmet?” Másként, nyelvtani szinten: “A nyugati és a keleti vallási-bölcseleti hagyományok különbözősége összefügghet-e a latin és a szanszkrit nyelv közötti (grammatikai és mentális) különbséggel?” Az a költő, aki nemcsak érez, de rákérdez a nyelvi relativizmusra. (Örömmévalóság, 2017: 157, 158, 232.) És programot ad: „Ne ünnep legyen, de napi beszéd / a költészet” (Kint lények járnak, 2020: 57)

Halmai Tamás sokrétű, sokhangú költő, világa nem magán, hanem közösségi líra. Búcsúzóul ars poétikának is tekinthető idézetek: “Aki nem hozzáad a világhoz, magát fosztja ki” (Örömmévalóság, 2017: 155). „Amit teszel: a világgal teszed”, „Kapcsolatokkal megszentelt magány”-korszakunkban fontos tanács: „Légy a másé! A másik élet tart életben itt” (Az egyetemes Babits, 2021: 46, 31).

A megszólító verset szeretem. Az elsőre megszólítót. Ha valamiért megbök, megállít, nem hagy békén, foglalkoztat. „Aki megtért: megért…” Halmai Tamás könyveit, ha egymásra rakom, egy Halmai-tornyot képeznek:

[4] Bartusz-Dobosi László

A szamuráj és a skót

Haltegnapi, Halmai, Halholnapi „félszáz” Tamásnak

A két emeleti terasz közül a kastély északi szárnyán lévő volt a védettebb. Egyfelől azért, mert a szelek többnyire délről, a Balaton felől zúdultak rá az épületre, másfelől meg az amúgy minden funkciót nélkülöző torony terebélyes falai természetes védővonalként állták útját a légmozgásnak.

A november végi nap sugarai finom aranypokrócként terültek szét a hideg kőlapokon. Reggel volt, az az igazi, őszi, tiszta reggel, amilyen csak a nagy vizek partján létezik. Áttetsző, de közben sűrű. Olyan, amelyben a napsugarak még nem használódtak el. Frissek, mégis melengetőek.

A kovácsoltvas korlát íves formáinak árnyéka játékosan festette meg a terasz sakktáblaszerűen rakott, hús- és fehér színű járólapjait. A park néma volt és mozdulatlan, mint az állomáson hagyott vasúti kocsi.

A férfi farmerban, garbóban, és rajta egy sötétkék, fejére húzott kapucnis pulóverben, nyaka körül vastag pamutsálban támaszkodott a korlátnak. Haját, mint egy szamuráj harcos, hátul apró copfba fogva hordta. Jobb kezében cigaretta parázslott, baljának mutatóujján rózsafüzér gyűrűt forgatott. Őszes szakálla alatt kis, sötétbarna Tao-kereszt pihent a mellkasán. Mozdulatlan volt, akárcsak a táj. Tekintetét a távolban megcsillanó nagy tó vízére függesztette.

Barátja, barna, skótmintás sildes sapkában, hasonló színű sálban, puha plédbe burkolódzva, a házfal mellé helyezett fotelből figyelte. Előtte, a kis asztalon, formás, bordó csészében kávé gőzölgött. Ő sem szólt egyetlen szót sem.

Hosszú percek teltek el ebben a közös magányban. Mintha egymás gondolatait hallgatták volna.

Váratlanul, az épület előtti kavicsos ösvényen, lépések csikordultak meg, ami kizökkentette őket a merengésből. Szinte egyszerre mozdultak mindketten. Egymásra néztek. A szamuráj szája szélének finom rángása jelezte, hogy mindjárt megszólal. Barátja ismerte már ezt a jelet, s szemei mellett mosolygós ráncok jelentek meg.

– Mehetünk? – kérdezte.

– Aha – bólintott és meglepő fürgeséggel pattant föl a mély fotelből.

Néhány perc múlva már egymás mellett baktattak a vár alatti kis utcákban, a nádzsindelyes házak között. A szamuráj kötött cérnakesztyűt húzott, fázósan összébb húzta a kabátját és motyogott valamit a bajsza alatt erről a bolond kirándulási ötletről, ami akár a barátságukba is kerülhet.

– Járatlan vagyok a sétában – mondta huncutul és közben barátjára sandított, hogy az érti-e a szóviccet.

A skót nem reagált, csak mosolygott magában és kicsit ráerősített a tempóra.

Egyetlen emberrel sem találkoztak. Csatakos, falusi kutyák kerítésen túli, gyanakvó morgása kísérte néma útjukat.

A szamuráj rendre lemaradt.

Az avasi templomromnál álltak meg először.

Dohányoztak.

Némán.

A szamuráj nem lépett le a járdáról barátja mellé, mert szerinte botorság a fűben ácsorogni a kullancsok miatt.

– November van – vigyorgott a skót és ügetésbe kezdett a fűben, mint valami bolond kiscsikó. – Ilyenkor nincsenek kullancsok és amúgy is, majd kicsippentem önből, kolléga úr!

Évtizedek óta kitartóan magázódtak. Amolyan baráti évődéssel. Egyszer valahogy elkezdődött, már egyikük sem emlékezett rá, hogyan, és azóta úgy maradt.

A szamuráj elmosolyodott, de azért a járdán maradt.

A Rókarántó dombra épült Szentháromság kápolna volt a következő állomás. A formás, népmesékbe illő épülethez erős kaptatón vezetett fel az út, és az aszfalt egy idő után füves ösvénnyé szelídült. A skótnak egyre többször kellett bevárnia barátját, aki szerint bőven elég lett volna megnézni ezt a helyet az interneten. Megállás nélkül morgott, és lépései maguk voltak a mérnöki pontossággal kiszámított bokakímélő és kullancsmentes precizitás.

– Mozogjon már kolléga úr! Olyan lassan cammog, hogy messziről nem lehet megállapítani, hogy jön vagy megy – kurjantott hátra a dombtetőről a skót.

– Nem egészséges ez a sok levegő és félő, hogy izomgörcs áll a lábunkba. És akkor még nem is beszéltünk a kóbor kutyák okozta veszélyhelyzetekről.

A skót nem szólt egy szót sem. Könnyedén átugrott egy kisebb vizesárkot és magában már előre azon mosolygott, hogy barátja, miként fog átevickélni rajta.

Végül azért persze felértek. A látvány pazar volt. Ünneplőbe öltözött a horizont. Bal felől a Badacsony robusztus tömbje magasodott melléjük, lábaiknál a Balaton, mint hatalmas üveglap tündökölt. Elképesztő színekben játszott, az aranytól a lilán át a türkizig, mintha mindenáron bizonyítani akarta volna, hogy megérte az erőfeszítést. Nem messze előttük a Királyné szoknyája nevezetű kis domb, hátrébb a vaskosabb Kamonkő hegy ágaskodott a falu apró házai fölé. Mellettük hófehérre meszelt kápolna állt lábujjhegyen, mintha az égbe akarna felkapaszkodni. Előtte feszület és kis pad. A lábuk előtti lankákon szőlőtövek sokasága tagolta a puha tájat.

A skót kiállt egy sziklaszirtre és hagyta, hogy a tekintete a horizonton összeérő két égben fürödjön. Karjait széttárta, mintha repülni akarna és bent tartotta a levegőt, hogy még a légzése se zavarja meg a vidék felett honoló mérhetetlen csendet.

A szamuráj szuszogott és izzadt. Fél percnyi téblábolás után letekerte a sálját és akkurátusan belehajtogatta a táskájába. Aztán elgyötörten rogyott le a padra, lassan és körülményesen egy cigarettát vett elő és rágyújtott. Néhány slukk után maga mellé tette a padra, komótosan lehúzta a kesztyűit, összehajtogatta őket és azokat is a táskájába tette. Fél perc sem telt el és kis üveget vett elő. A fény felé fordította, mintha ellenőrizte volna a tartalmát, majd a kupakot némi nehézség árán letekerve ivott néhány kortyot a vízből. Aztán vissza minden a helyére és jöhetett újra a cigaretta.

Néhány percnyi megnyugvás után a szertartás mintha újrakezdődött volna, csak épp fordítva. Előkerült a kesztyű, a sál, amiket kicsit megborzongva húzott vissza. Aztán jött a kis üveg és újra a cigaretta.

A lassú élés tapasztalata ott motoszkált minden mozdulatában. Nyugalmat hordott a zsebeiben.

Barátja nehezen tudta eldönteni, hogy bosszantsa-e a szamuráj körülményessége vagy nevessen rajta, vagy még inkább, eltanulja tőle ezt a szívinfarktusmentes tempót. Amikor ugyanis együtt voltak, őrá is átragadt ez a higgadt nyugalom, s ez végtelenül megnyugtató volt.

Alig-alig voltak olyan dolgok, amikben azonosan gondolkoztak volna. Feszegették egymás határait és jókat kacagtak a másik hajthatatlanságán. Ez a mostani kirándulás is egy ilyen határfeszegetésből nőtte ki magát. A szamuráj ugyanis meg volt győződve róla, hogy a barátja is képes jó verseket írni, holott a skót magát egyértelműen prózaírónak vallotta. Előfordult ugyan, hogy időnként megpróbálkozott a rímfaragással, de rendre konstatálnia kellett, hogy ez nem az ő műfaja.

Addig egyezkedtek, amíg megszületett a kompromisszum. Eszerint haikukba hajtogatják gondolataikat, de előtte magukévá teszik a tájat. El lehet gondolni, hogy melyik feltétel melyiküké volt. Költészeti túraVERSenynek nevezték el ezt a kis játékot.

Így kerültek hát ide, ég és föld közé. Ki könnyebben, ki nehezebben. Délelőtt tizenegy óra volt. A nap laposan kúszott a déli part lankái felett. Az ég tiszta volt, csak egy-egy angyalszerű dankasirály hasította ketté a horizontot. A Rókarántó csendben tűrte a hátán a két versenyző készülődését.

Néhány szál friss levegő után lebotorkáltak a szőlőtövek melletti kis csapáson és a Királyné szoknyája felé vették az irányt. A skót ragaszkodott az utolsó állomáshoz is, mert szerinte az Óvár helyén épült kilátóról a legszebb a kilátás a Balatonra. A szamuráj azonban nem osztotta ezt a nézetet és kijelentette, hogy felesleges felmennie oda az égbe, mert tériszonya van, ezért úgysem fog felmászni a kilátóra.

– A megállapodás az megállapodás – mondta a skót és nekilendült a fa gerendákból rakott erdei lépcsők végtelennek tűnő sorának, amely bevezette őket a sűrűn nőtt fák közé.

– A kis dombocska szabályos kúp alakjáról kapta a nevét, és a tetejére épült apró erődítmény stratégiai jelentőségű volt a török időkben. Innen ugyanis máglyák gyújtásával jelezték a Balatontól távolabb fekvő várhegyen álló nagyobb vár védői számára, ha török hajók közeledtek a túlpartról – magyarázta felfelé menet, közben meg-megállva, hogy bevárja barátját.

– Wikipédia – mondta a szamuráj egy fintorral, arra utalva, hogy ezért kár itt kínlódni.

– Ugyan már kolléga úr, meglátja, megéri felmenni – mondta és türelmetlenségében kettesével szedte a lépcsőfokokat. Fel akart már érni.

Odafent, az egykori Óvárból csak néhány kő maradt, a fából épült, őrtoronyszerű kilátóról viszont valóban elképesztő látvány tárult eléje. Ha lehet, még szebb, mint a Rókarántóról. Az egész olyan volt, mintha mennyország kapujában lett volna. Úgy érezte, csak egy lépés és átkerül valami egészen más dimenzióba.

A szamuráj hosszú percekkel később ért fel és ahogy ígérte, nem mászott fel a kilátóba, hiába kérlelte őt a barátja.

– És ugyanerre kell majd vissza is mennünk? – kérdezte aggódó tekintettel.

– Látom, nagyon meghatotta önt a hely, kolléga úr – mondta nevetve a skót és lependerült a kilátóról. – Nem. Ne aggódjon! A Kamonkő mellett van a Majális domb. Ott átsuhanunk az erdőn és már ott is vagyunk az Alkotóháznál.

– Még két hegy és egy erdő… ó, borzalom. László úr ezt meg fogja bánni. Nekem asztmám van.

– Ez nem is igaz – röhögött fel a skót, és kért egy cigit a már dohányzó, elgyötört költőtől.

Csendben pöfékeltek. Ekkor már talán a készülő verset fogalmazgatták a fejükben, de legalábbis mindketten saját gondolataikba merültek.

A visszaút kevesebb kínlódást okozott. Többnyire lefelé mentek, és rövidebb is volt, mint idefelé. Egyetlen szó nélkül értek vissza az Esterházy kastélyhoz.

Az előtérben, a Nagy Endre-féle Kafferbivaly trófeáknál megálltak egy pillanatra.

– Egy–null – vigyorgott a skót és odakacsintott barátjának. – Vacsora után a könyvtárban! – és ezzel a mozdulattal el is tűnt az épület északi szárnya felé, ahol hosszú, félhomályos folyosó állította sorba az ajtókat. A legutolsó, a 17-es felé tartott. Nagy László egykori szobája, amely a felújítás óta a 19-es számot viselte, neki is rendre végállomása volt, ha a megfelelő sorrendbe kellett állítani a fejében kavargó szavakat.

A könyvtárszoba a kastély alagsorában egy hosszan elnyúló, boltíves terem volt, ahol a padlótól a mennyezetig könyvespolcok magasodtak, degeszre tömve a kortárs magyar irodalom alkotásaival. Színes, steppelt párnázatú, és fa karfájú fotelek törték meg a teret, valamint néhány, a hetvenes éveket idéző, kárpittal borított, búrás állólámpa.

– Ki kezdi? – kérdezte a skót és belehuppant egy fotelbe.

– Kezdje ön, László úr!

– Rendben. De ne számítson valami nagy dologra!

Egy papírt halászott elő a zakójából, kihajtogatta, majd néhány másodpercnyi hatásszünet után olvasni kezdte:

– A címe Szívliget.

Újabb hatásszünet, s közben barátjára nézett, mintha bátorítást várt volna tőle, de az nem mozdult. Az asztal másik oldalán ült és hallgatott.

A skót folytatta.

Felirat a mennyország kapujában:
Kedves Látogató,
a mennyország lakói üdvöz(ü)lnek.

Jelentőségteljesen felnézett.

A szamuráj megvakargatta a szakállát, a szája szélén megjelent az a bizonyos remegés és néhány másodpercnyi szünet után annyit mondott, hogy ügyes, tetszik, és a fejével néhány határozott bólintással erősített rá saját véleményére. Mintha azt mondaná, hogy igen, igen. Ez az önigazolásszerű mozdulat régi szokása volt. Mindig ezt csinálta, ha biztos volt a dolgában. Elsőre különösnek hatottak ezek a túlzó mozdulatok, de barátja már megszokta és csak mosolygott rajta.

– A mennyország lakói üdvöz(ü)lnek… ez nagyon jó.

Tartott egy kis szünetet, majd folytatta.

– Legyen meg a szavak akarata! – és rábólintott.

Aztán elővette rikítóan sárga telefonját, hátradőlt a fotelben, lábát keresztbe rakta – sárga Dorko volt rajta – és némi mammogás után odanyújtotta barátjának.

– Én olvassam fel? – kérdezte az.

A szamuráj bólintott.

A skót hangosan olvasni kezdte.

Alkotó-házi feladat

Róka ránt, ó!
Come on kő,
és Szigliget halmai

Tamás

Néhány másodpercnyi csend ült a könyvtárra. Egymásra néztek. Mosolyogtak. Most a skót bólogatott, holott ez rá egyáltalán nem volt jellemző.

– Egy–egy – mondta a szamuráj és hangos nevetésben tört ki.

[5] Basa Viktor

Tamás apostol imája

******„Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet;
******nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba!” (Jn 20,27)

hangod aeolhárfánkon lassan megremeg, arcodat idézi
a látvány megdöbbentő alakzatában irtózatos hiányod
lángol minden az időtlen hegek apokatasztázisában
mutatóujjam az ismeretlen húsában akad létlényegére
akarom igenlésed, hogy a lelkem megmaradjon
ismerem halálos akédiád legyőzetését: mézben, aranyban

Halmai Tamás
50. születésnapjára

[6] Báthori Csaba

HALMAI TAMÁSNAK
az ötvenedikre

Boldog minden úton senki nem lehet –
de minden mozgás szülhet szellemet.
Ha legfőbb kincsed elveszíted,
épp akkor nem vagy soha bölcsebb.

Szeretni, nem gyűlölni jöttünk:
minden dolog egy-egy szerelmünk –
barátság, fele örök élet:
két kincs már bennünk minden egyes ének!

[7] Filip Tamás

Közelítések Halmai Tamáshoz

(1)
Csak ellesni lehet, eltanulni nem.
Tudod, a maszk átformálja
azt is, amit szabadon hagy.
A fény pedig úgy ostromolja a házat,
hogy tiszta lesz tőle az ablak.

(2)
Utadat állja egy nyitott kapu,
és nem tehetsz semmit:
addig nem léphetsz rajta át,
míg ki nem nyitod
magadban is a párját.

(3)
A tűz visszapillantó tükrében
ott a gyújtatlan gyufa,
a kéz, a mozdulat, a sercenés;

a tűz látja magában,
és lángokkal takarja be
önnön kezdetét.

Mert eléghet minden,
és el is ég, de maga a tűz
éghetetlen ország.

(4)
Versekben lakni, vagy zenében?
Otthont adni magamban nekik?

Ébredni velük, ha itt a reggel,
kávét főzni, vendéget fogadni.

Elköltözni, ha ideje van, és itt
hagyni mindent az új lakónak,
hogy majd ő dobja ki.

(5)
Úr-ebéd. Sok üres pohár és
tányér várja a hosszú asztalon,
hogy learassák a búzát,
leszüreteljék a duzzadt fürtöket.
Most érik minden.
Növekszik a szomj és az éhség.
Készülődik a kegyelem.

[8] G. Tóth Franciska

HALMAI TAMÁS 50

„Nekem most elég, hogy süt a Nap,
hogy érezhetem az érzéketlen kövek melegét is –
Érlelem magamban a csodálkozást számotokra,
hogy annak örömét hagyjam rátok…”

(Csoóri Sándor)

Nemrég Bartusz-Dobosi Lászlót hívtam telefonon. Félig gondterhelten, félig viccelődve mondtam neki, közös barátunkat említve: „Te, Laci, akárhol keresgélek a szobámban, mindig a kezembe akad egy Halmai-kötet!” Laci nevetve válaszolt: „Azt javaslom, vegyél inkább egy könyvespolcot!”

Kedves Tamás!

Talán nincs ellenedre ez a kis életigenlő szösszenet e nagy napon, mikor esztendőid száma 50-re kerekedik. Írásaid és megjelent könyveid már messze meghaladják éveid számát. Hát a kéziratban lévők? Dupla pontot érnek!

Mindezt tudván, szót fogadtam hát Bartusznak, nálam ma már külön könyvespolcod van. Igaz, hogy túl sok üres helyről nem számolhatok be, de a remény marad. Várjuk következő megjelenő könyvedet! Addig bevezetjük az új könyves mérő egységet, a Halmai-folyómétert!

Félretéve a mókázást, ami amúgy lényed kedves sajátja, nagy öröm, hogy már 20 éve olvashatom az írásaidat könyvekben, folyóiratokban, újságokban, blogon. Nemcsak irodalmi jelenségek értékelése kapcsán, hanem zenei vagy társadalmi kérdések ügyében is. Igazi tereped, természetesen, az irodalom. Mondhatni, a szövegek világa. Mint szerző s mint olvasó, megolvasó egyaránt. Akármelyik is lép működésbe, teremtést, gazdag termést hoz. Kritikusi gyakorlatod példaértékű. Mindig meglep az a szüntelenül újat kereső, örömteli érdeklődés, amellyel költőtársaid alkotásait fogadod. S mi több. Pillanatokon belül szóba elegyedsz a szövegekkel, s máris kész az újabb kötetterved. Nemcsak nagy szakmai tudás, de írói alázat ötvöződik eggyé, amikor az olvasók figyelmét a kortárs lírai életművekre irányítod. Írásaid, a recenzióktól kezdve a glosszákon át az elemző nagytanulmányokig, nemcsak magukkal ragadják az olvasót s hozzák értő közelségbe tárgyukat, hanem egy különleges esszényelv megértésére is tanítanak. Sosem öncélúan. Mindig a fürkésző, a figyelmes, a szemlélődő, érzékeny alkotót sejtetve az írások mögött, ki finom lírai árnyalatokat jelez. Azt írod néhány helyen, hogy együtt gondolkodsz kedves szerzőiddel. Több ez ennél, Tamás. Párbeszédes lélekcsere, átlényegülés. Emberből szöveg, szövegből ember. Közelség.

Tudod, ívelnek a gondolatok, a létezés pedig dinamikusan mintázza ki önmagát! Szerencsére ezt a két mondatot nem gondolom komolyan. Legfeljebb egy stilisztikai szótár negatív példákat hozó függelékébe. Nevessünk inkább! Talán akkor „…a magasság maga válik ember alakúvá, ha engedjük…”

Isten éltessen születésnapod alkalmából, szeretettel és barátsággal köszöntünk az esztergomi Balassa Bálint Múzeumból és a Babits Mihály Emlékházból:

Franciska

[9] Halmosi Sándor

ANGYALOKKAL TÁNCOLÓ

Ha meghallják, hozzád futnak mind, eléd küldik
édeseikkel megmaradt kincseiket, az utolsó szavakat
az utolsó bántások alól, és leborulnak előtted, ki szelíd
vagy és tudod az ige minden idejét. Minden csended
verstan. Minden mégben az auránk összeér.

[10] Hegedűs Gyöngyi

az agy vaskora

Halmai Tamásnak

A nappal sietsége üres alakzatként uralja az éjszakát.

Byung-Chul Han: Az idő illata
(Ford.: Csordás Gábor)

amióta az agy vaskorát éli, végig csinálja az alvásciklusokat. az álom letelt bomlási idővel emléktelen. álmai azonban perzisztálnak az ébrenlétben. rendelési időben bejönnek hozzá, sorszámot húznak ismeretlen szereplői. néven hívja be őket, a számot csak kicsöngeti, mindig úgy csöng, mintha üres váróteremben visszhangzana, lehetetlen emberek alakjában lépnek be, mint a hétfői aggastyán, pedig csak 65 éves, betöltötte az áhított kort, mikortól nem kell többet majd megkérdezze, talpon, fenéken, nemi szerven, mintha egy eltűnt személyt kutatna fel, az aggastyán némán letolta erre bokáig nadrágját, gatya nem volt rajta, a szőrtelen szeméremdombon tetovált név: eszter, épp olyan kékkel, amilyennel áttűnnek az irhán az erek. a betűk akkorák voltak, mint a hüvelykujj és mutatóujj közti távolság, ha azt akarja az árnyjátékben kakast lásson a gyerek. innentől kereszt helyett kereszteződés lett az idő: a rendelésben elhangzottak a mondatok, melyeket mindig úgy érzett, nem tud többet elmondani. az idő verticális ágán végig zúdult benne eszter könyve teljes véres története. melyik idővel kényszerítőzik isten? tűnődne, ha a nemlét enklávéban lennének kérdések. inkább a következő számot kicsöngeti, az üresen visszhangzó váróteremből néven hívja be, essünk innen rajta, kicsapódásig telített látótérben üres alakzat

még írhatna sok ilyet, csak hát minek, valahogy az egész közeg félre-hold, inkább lapra napot húz, a részvét kiűzte belőle a részvételi szándékot, először azt kérdőjelezte meg benne, hogy van-e ennek értelme, aztán rájött, nem az zavarja, hogy nincs, hanem, hogy értelmen túli értelme sincs, már csak egy ünnepre vár, mi nem díjugrató, csak csendes odagondolás a b-listázott napokra, és a még meg sem született csillagokra, nincs már az időben reprezentációs keret, kifogyott belőle, mostantól csak halnak és születnek, születnek és halnak, mostantól úgy ír, hogy semmit nem ad írásba

(H. Gy. -fotók: Válima24, Válima16, [a szerk. mj.].)

[11] Hegyi Botos Attila

Ünnepi Köszöntő

Az „Eljön, de nem teljesül a halál”
írójának egy „távolibb (?) birodalomból”.
Sub rosa caeli. Gyengéd szeretettel,
fél század friss március-idusára,
ünnepi pillanatra
villanatra mégis
tollat ragadva
kívánva üde születésnapot,
Tamásom!
(Amint kívánva ugyanúgy
a másik fürtön-fürt márciusi ifjúnak,
hetvenkilenceden, drága Gyurim, Neked.)
Remélem, az alábbi ajándékot
a Sok, szellősen kibomló szállal
illendő figyelmességgel kötöttem
keresetlen Egybe.

Ünnepeltessenek az Ünnepeltek!

Hegyi Botos Attila
A BIRODALOM (Tien 天)
千里江山圖*

Terítem
selyemtekercsed,
levegőég gyolcsát.
Ezer Járóföldjét
Folyóvizeknek,
Hegyeknek.
Ezret – mint számtalan
kibomló látatlant,
mindegyre páratlant,
egyetlent mind közül.
Ahogy a szív is
egyet választ. Úgy ér,
lép templomába,
szűr szürkülettel
szüretelt szirommal,
virrad világról világra
horizont mögül.
Hány ezer öltő.
Hány ezer élet.
Égő égi oltár,
születő örökség:
egyes egy,
hasonlatlan mű.
Egyszeri kötés igéin
szól az egyszülött.
Szakíttat bimbójában,
illatoz birodalmában
az ifjú, a hű.

*Lábjegyzet egy választott szemléltetéshez

A „láttatási illusztrációról”: az ifjú Wang Ximengről s 1113-ban, 18 évesen festett, 12 méter (11,915) hosszú művéről röviden, angolul: https://en.wikipedia.org/wiki/Wang_Ximeng (Mj.: Ha a felmérhetetlennek tetsző kínai kultúrából csak egy árva cseppnyit párolhatnék le – őrizhetnék meg szememben egyetlen [egyszersmind lírai, muzikális] festménylátomást, bizonnyal ez lenne az.)
A kínai mérföld, a 里 (li) alább, az „Egy himnuszának” szóhasználatában járóföldként jelenik meg. (Ld. akár Távol-Kelet darvát, Közel-Kelet íbiszét: ritmikus láb-mért, írt-rótt föld, megtett lépésben kibomló otthon – li mint élettér-hossznyi, gondozott szülőföldnyi mértékEgység [田 + 土]. Vö.: örökség jelentésmezői…) A mű égő ege, oltára logografikusan ekként: 天壇. Végezetül: bocsánat az iménti „földhözragadt” megtételekért, hangsúlyokért. Bocsánatos tán: amintha aligha magába, de földjébe szerelmes az ég is (…nem égre rak fészket a magasban ujjongva húzó vadlúdraj sem).

*

Képmelléklet (fövenyre ereszkedő vadlúd-muzsikával)

Képletmelléklet

[12] Iancu Laura

Pascallal jöttem

Hogy Pascal végül nem bocsát meg Descartes-nak,
Arra utalhat, hogy
Lehet agóniája az igazságnak?
Miféle hiten vagy?
Azt mondta: a keresésben megfáradtak
Inge égi fehér.

Te, világítója a világosságnak,
Arca a békének,
Miféle szárnya emel a szabadságnak?
Álomőrző hírnök,
S gyógyíre a boldog boldogtalanságnak.

[13] Leveles Ibolya

EGY ÜGYŰEK
Halmai Tamásnak

rövidre szedett sok-
szorosod teremben.
megpihen fűszálon,

egyívásra hangol,
sarutlan időkben,
gyöngéd talpainkon.

[14] Simai Mihály

METAPOÉTIKA

/Ünneplő szívvel
H A L M A I T A M Á S N A K/

minden vers teremtett világ
és vers a teremtett világ is:
**********i g e
isteni üzenet — világíts!

A Rontás és a Káosz ellen
merénylet, hogy ma írni mersz —
érezni tudsz és hinni mersz !
Igazán csak MOST kell a vers ..
Bátor szíved csak verje, verje
az Emberi Reményt a versbe ..!
Ameddig a Nap égre kel,
amíg lélekhez szól a lélek,
— mint ezeréves búzamag,
mindig termőképes marad
a verssé gondolt gondolat —-
és k e n y é r lesz és é l e t t é lesz !

hát írd és mondd !
és sírd és nevesd !
ujjongd és zokogd !
gyűlöld és szeresd —
és soha be ne fejezd !

Életed leggyönyörűbb végzete ez !

Épp most kell a legmagasabbra szállnod
az égre írni legmerészebb álmod,
— és minden sorba belehalni —
— és minden sorból föltámadni —
— már csak föltámadásban élni —
*********és mindenkinek
*********és mindenkiért
**********végtelenné
***********álmodni
**********a Reményt !

KRISTÁLYKATEDRÁLIS

/esszé-töredék/

Halmai Tamást olvasni mennyei gyönyörűség.

Mindig a Teljesség igényével ír egy kettészakadt, tovább- és még tovább szakadt, cserepekre, szilánkokra tört világban. Benne már a világ újraszentelése megkezdődött. Kívül is talán. Vagy mégsem… Bárhogy, bármint — költőnek részt kell vállalni az újraszentelésből. Akkor is, ha ez ma már újra gyanús némelyeknek.

A költészet pusztába kiáltott szó? mint volt Keresztelő Szent János szava..? Lehet. De valakinek szólni kell így is — VALAKIRŐL!

Szeretem a valakiket, akik szólnak.

Szeretem Halmai Tamás verseit, mert az Ő szava nagyon szíven talált. Ilyen szeretnivalóan csak a Szeretet tud írni. Annak is a legmagasabb minősége.

Akit az Ige megigézett, mindig a Teljesség igényével ír, s amit ír, az megigéz, a Teljesség terébe hív másokat is. Halmai-verseket olvasni annyi, mint otthonossá lenni a Mindenségben. Fenn is, lenn is. Mélységekben-magasságokban egyaránt. Teljes világot lát és láttat, eredeti Szent Egységében a rögvalót s a Végső Valóságot, a láthatót és a Láthatatlant, fizikait és metafizikait, reálist és hiperreálist, az ember kicsiny térfelét s az Istenét, a Mérhetetlent.

Halmai Tamást olvasni mélymagassági mámor. Határokat nem ismerő belépőkártya a mérhetetlen dimenziókba. Az anyanyelvnek annyi húrján játszik, annyira lelkéből lelkedzenek a szavak, gondolatai úgy cikáznak időben-térben, idő és tér fölöttiben…

Metaforái merészségét csak a szépségük múlja fölül.

Bizonyságul egy egész könyvet idézhetnék, címe: Levelek a Miles Davis-kolostorból. De akár a Bárka januári számában megjelent legújabb verseit is. Rengeteg „ütős”sora közül e helyen most csak egyet: „szabadítani, szelídíteni”, ami olyan, mint egy alapkőletétel. Versből-képből-zenéből s minden éltető lét-esszenciákból épül immár a Kristálykatedrális. Benne a Világ Világossága világol.

A Krisztusi Fény.

Tornyából az Opusz Dei harangszava szólongat. A világ újra szentelésének oltárán ÖTVEN kévébe-kötött Fény-év. Égi Fény ragyogja be az ÖTVENEDIKET! Az élő Isten éltessen, Tamás! – áldása kísérjen a következő Ötven évben mindvégig!

Szív-vidítóul még egy háromsoros, a Te pazar szójátékaidból összerakva /egyetlen rag betoldással/:

H A I K U
Rögtönihlető bíróság!
Kegyes szám belső szentélyben
egyeztessük éráinkat!

[15] Suhai Pál

Halmai Tamás ötven éves! Hihetetlen. Már a kora is. Hát még a teljesítménye. Ekkora figyelemhez, értéshez, tudatossághoz és versmesterséghez az én mértékemmel mérve százötven is kevés lenne. Persze a szép ötvenes is szép. Rilke szerint – Tamás, Te is tudod! – a megélés is teljesítmény –, az Általad kínált bőséges ellátmány pedig egyenesen kápráztató. Elkényeztetsz bennünket. Ládd, telhetetlenségemben én is mit kívánok? További jókat a második ötveneshez, mindközönségesen pedig az egészségre vigyázatot. Gratulálok is szívből, baráti öleléssel: Suhai Pali

[16] Szondi György

Ki, Tamás?
***Összes kulcsuk a kezedben
*Hat

mi hol mi volT zsongítanak
szólétgúzsbAn mind csak hatnak
botlón csuroM átíveljük
morcan szólvÁn regimentjük
öklöd nyisSad regerejtjük

hegyvölgyünkön széthangzattan

Kérlek, Tamás, rázzad gatyába (pallérozd össze) e rakoncamentes huszonhét szót!

Köszönöm, hogy most is.

Illusztráció: Halmai50