Tatár Sándor: Ön szócikk?!
(O tempora…)
Buhh! A Tatár? – Szócikknek vagy irodalomtörténet-fejezet életrajzi részének elég érdektelen, ez a tévedés igen csekély kockázatával leszögezhető. Semmi extrém, de tényleg. Két légszomj-állandósító és (el ne kiabálja: átmeneti) élet-ruináló depresszióhullám? Ez aztán a kivételes életfonal-bog egy olyan országban, ahol minden negyedik ember valaminő mentális problémával, súlyos és tartós lelkiegyensúly-deficittel küzd! – Nem; az van, hogy ha amit ír(t), nem elég érdekes, emlékezetes, többrétegű, invencióz’* (becsületes kézművesmunka etc.), akkor a színes, mozgalmas, példázatosan fölemlegethető biográfia ugyan meg nem menti az élve- (hát még a posztumusz!) elfeledtetéstől.
Már az módfelett sablonos, hogy az apja nemzette és az anyja szülte (Kr.u. 1962-ben Budán); igaz kevésbé az ő gyermeküknek, mint inkább (még inkább) drága anyai nagyanyja unokájának. Na, tőle aztán meg is tanult szeretni (gyűlölködni, azt bezzeg mindmáig nem tud a mafla!), ám az életképességhez, mindenekelőtt az együttélésképességhez roppant fontos dolgokat, amilyen pl. a felelősségvállalás, -viselés, nem tanult meg mellette (bár tőle – ha tudta volna a naiv-bohó, milyen fontos ez – elleshette volna éppen). Mindez aligha tarthat különösebb figyelemre számot, hiszen a jócskán késleltetett következmény, melyre fentebb már utaltunk, igencsak tucatkövetkezmény lett: két, depresszió diagnosztikai munkacímmel ellátott válságidőszak.
Általánosba, majd gimnáziumba is cseperedésének helyén, Lágymányoson, a Feneketlen-tó közelében járt ez a neveltetéséből és természetéből fakadó, föl nem ismert veszélyek fenyegette egyke gyermek-serdülő. Nemcsonka-csonka család várta haza az iskolából – formálisan (papíron) papa–mama–nagymama, valójában nagyanyja és anyja: női felmenői mind határozottabban összezártak az apja illetőleg őelőtte: eltorlaszolták egymás felé vezető útjukat; jóvá már nem tehető mulasztás, hogy ennek (hathatósan legalábbis) sem apa-, sem fiúegyed nem szegültek ellen.
Nem akart ő kamaszként, de maturandusként sem tollforgató lenni (bár az ún. anyai ág a betű, a könyvek szeretetében mutatott neki példát; pont ők nem érhették meg, hogy a viszonylag későn támadt ilyetén késztetés vagy „ambíciók” a[z ún.] szárnypróbálgatásnál – az első verseskönyv 1990-es megjelenésével – egyértelműen komolyabb, elkötelezettebb szakaszba érjenek); szóval nem kelt-feküdt alanyunk az érettségi táján az irodalommal; hagyta is magát rábeszélni, hogy stúdiumainak irányául valami komolyabbat válasszon: a jogi karra jelentkezett. A történelem nevű (múltbéli valóságként forgalmazott) fikció azonban sosem vonzotta és érdekelte – hát még tantárgyként! – igazán, így aztán túl magasnak is bizonyult számára a felvételi léce. (Unokanővére élénk családtörténeti érdeklődésére, búvárkodására is – minden lenézés, fitymálás nélkül természetesen – kuriózumként tekint[ett]; igen botor módon: ki tudja, nem ellensúlyozhatta volna-e egy ilyen potenciális kincsesbányával fantáziájának lanyhaságát – mennyivel kevésbé mostohagyermeke az irodalomnak [de az olvasói érdeklődésnek mindenképpen] az elbeszélő próza a líránál/verseknél!)
Második nekifutásra, 1982-től, aztán meglett a pesti bölcsészkar magyar–német szakpárja; ez azért már kicsit (vagy nem is kicsit?) „szerzőnevelde” vagy legalábbis „aspiráns-összeterelő” volt; saját, (főleg) diákokat közlő irodalmi-művészeti periodikája ugyan épp nem volt a bölcsészkarnak, de már a korábban létezett Jelenlét föltámasztására-továbbvitelére irányuló próbálkozás is „platform” illetve alkalom lett egymás megismerésére. Ott volt viszont, ha rotációs papíron is, a helyileg a jogi kar épületében szerkesztett Egyetemi Lapok A Toll c. rovatával, és lehetett szomszédolni, minthogy a szegedi hallgatótársak (a, részben a Pompeji, részben a Nappali Ház c. folyóiratok előzményének tekinthető egyetemi irodalmi folyóirat, a Harmadkor bizonyítja) ügyesebbek (kitartóbbak? szerencsésebbek?) voltak Tatár pesti bölcsész-évjáratánál.
Ja, igen, ne feledjük: negyedéves korában, sőt már az azt megelőző nyáron megpecsételődött a sorsa – megismerkedett későbbi feleségével, Annával, akivel (egynémely buckákat leküzdve) máig együtt nevelgetik, de legalábbis -gat-getik mindkettejük fejére nőtt Lőrinc fiukat.
Szerzőnk „mintegy” 28 éves koráig élt a(z elég jól követhetően mind rozsdásabb és düledezőbb) vasfüggöny mögött; nem lázadozott „intézményesen/brancsban”; politikailag bízvást lehetett passzívnak nevezni, mindazonáltal, ha egyáltalán olyanokkal jött össze, akiknek ilyetén nézetei részint (nemcsak közeli barátaik és a téglák) számára ismeretesek, másrészt ott, akkor relevánsak voltak, akkor a rendszert elutasítók társaságát kereste. És persze kíváncsi volt, mi is van odaát, a kapitalista kizsákmányolás fojtogató perspektívátlanságában, milyen lehet ott a ([nyilván nemcsak] az ő esetében szerényen finanszírozott) diákélet, hogy működik egy nyugatnémet egyetemen a germanisztika. Így/Ezért esett, hogy az 1986/87-es tanévet – egy ’kalózakcióval’ (az utcáról) megpályázott DAAD-ösztöndíj jóvoltából – Münchenben töltötte.
1988-ban nyomták a kezébe tanári diplomáját, amelynek végzettségének tökéletesen megfelelő munkakörben, egy budai (váraljai) gimnáziumban, mindösszesen egy évig vette hasznát. – Nyilván van erre magyarázat, tán még mentség is, sőt megfogalmazni sem kötelező ilyen rigorózan a dolgot, mi mindenesetre most ezzel az igen kevéssé leplezetten feddő hangsúlyú formulával élünk: ~nak sokáig nem különösebben akaródzott orcája verejtékével megkeresnie a kenyerét. (Nem mintha bármikor is balzsamosan édesnek találta volna a semmittevést, de újra meg újra híja volt annak, hogy limitálatlan folytatást áhító módon odalegyenek egymásért, ő és a mindenkori munkahelye.) Így aztán a 30-as évei némiképp „lézengőritteresre” sikeredtek: tanított különböző oktatási intézményekben (nyelvtanárként a Kertészeti Egyetem Idegennyelvi Lektorátusán, tanársegédként az ELTE Németnyelvű Irodalmak Tanszékén ill. a Miskolci Egyetem Német Nyelvészeti [!?] Tanszékén és, rövid epizód gyanánt, anyanyelvi lektorként a Groningeni Állami Egyetemen [Hollandia], a „finnugrisztiká”-n), tartott kihelyezett nyelviskolai tanfolyamot, és volt, időről-időre, szabadúszó státuszban (ami szépítés nélkül lényegében eltartottságot jelentett). Utóbbi vastagon megbosszulta magát, de Isten őrizz, hogy itt újfent kitérjünk a „depresszió”-nak fölcímkézett talaj- és létjogosultságérzés-vesztésre.
Végül, az első depresszió-alagútból kiérve, 2001. végén hagyta bekötni a fejét [?!] a munka világa nevű kérőnek; azóta – alkalmasint végleg föladván az olyan ábrándokat, hogy a (nem mellőzhető) kenyérkereső tevékenység és az önmegvalósítás között átfedés lehessen – hű (munka/?)társa az MTA Könyvtárának.
Ezért a konformizmusért vagy (némelyek által esetleg megalkuvásnak minősített) kompromisszumért – végül is… – busás kárpótlást jelentő jutalomfalatkában részeltette a sors: alig több, mint egy esztendővel „szabadságának intézményes [khm…] biztonsággal való fölcserélése” után, 2003. januárjában elkezdhetett ismerkedni az apaság érzésével. Hogy a recepció mennyiben erősítendi vagy cáfolandja ezt, nyitott kérdés (nehézkes továbbá a kétféle fogadtatás adatainak összehasonlítása), mindenesetre a maga részéről annyi örömét, mint Lőrinc Sebestyén fiában, egyetlen más művében sem lelte/leli.
Művek… (Sovány s jó eséllyel az is marad a korpusz, bár ez alighanem par excellence relatív illetőleg meglehetősen külsődleges mutató. Tehát) Folyóirat- és antológia-közlések mellett első verseskönyvének (Végtelenül egyszerű lenne minden) 1990-es megjelenése óta eddig négy magyar és egy magyar–német kétnyelvű versgyűjteményt adott közre: V-e-l-m (1990); A szénszünetre eljött a nyár (1999); Requiem (2006); A végesség kesernyés v…/Endlichkeit mit bittrem Trost (Leipzig, 2006); Bejáró művész (2007). Kézenfekvő feltételezés, hogy ezen a téren (kötet-megjelentetés terén) második depressziós „elcsábulása” hathatósan segített önmérsékletet tanúsítania. Az utóbbi két magyarnyelvű kötethez rendelkezésre állnak bizonyos gasztronómiai mankók avagy segédegyenesek (ún. kritikák), de ha olyan svédasztalnak tekintenék az olvasók valamennyit, amelyekről/-ből kedvükre/találomra/elfogulatlanul csipegetnek, azt a szerző egy pillanatig sem tartaná rendeltetésszerűtlen használatnak.
Saját bevallása szerint a pályáját nagyjából a kezdetektől kísérő műfordítást nem tartja alábbvalónak a „primér” alkotásnál; erről nem éppen impozáns terjedelmű vagy mennyiségű, ám {kihúzott jelzők; döntsenek az olvasók arról, mi kerülhetne ide} fordításai tanúskodnak – régi korok németül író szerzői és kortársak egyaránt (Angelus Silesiustól és G. Ch. Lichtenbergtől Hofmannsthalon és Arthur Schnitzleren át Siegfried Lenzig).
Szócikkünk tárgya aratott szerény sikereket irodalmi tolmácsként és költőként egyaránt; elég lesz itt nyilván a”jegyzetteket” említeni: a Soros Alapítvány (1999) illetve az NKA (2001) egyéves alkotói támogatása, két 3-3 hónapos fordítói ösztöndíj (Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj illetve IWM Bécs; Paul Celan Fellowship), József Attila-díj (2010) és Salvatore Quasimodo-díj (2012).
Kívánságának megfelelően essék említés itt ~ kedves városairól: Murten, Bern és Gruyères (CH), Stralsund és Straelen (D), Salzburg, Strobl am Wolfgangsee (A), Pécs, Veszprém… (El volt ragadtatva néhány egyéb várostól is, emez említetlenekkel azonban túl rövid volt a liezon a kedves státusz elnyeréséhez. Amúgy pedig – föl-földobott k[ölt]ő – Budapest [valamint hajlott kora és sóhersége] nem ereszti…)
Ön-szócikkeknél csak e-maileket ír terjengősebbeket. És verseket gyengébbeket. Vagy?!!? (Na azért!…)
Pekkermann Johann
* Persze ki merne ilyet állítani!?
Illusztráció: Tatár Sándor portréja
Ezek is érdekelhetik!
Agócs Sándor: Önszócikk →
Acsai Roland: Önszócikk →
Hegyi Botos Attila: Önszócikk →
