Vörös Mihály: Kapitány Sárvári Jánosnak és Támár török kisasszonynak szárazon és tengeren esett története. Sajtó alá rendezte és az utószót írta Szentmártoni Szabó Géza.

101 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025
ISBN: 978-615-6801-37-1

eredeti ár: 2300 Ft
webshop ár:
1 840 Ft + 770 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánlás

Vörös Mihály hódmezővásárhelyi asztalosmester 1812-ben írt, mindeddig kéziratban lappangó kalandregénye a török hódoltság korában kezdődik, amikor Henri Mercoeur herceg hadserege 1601-ben egy időre visszafoglalta a törököktől Székesfehérvárt. A szerelmi szálon szövődő történet magyar és török főhősei előbb Bukarestbe kerülnek, onnan jutnak el az al-dunai Szilisztrába, majd fordulatokban bővelkedő cselekmények közepette, Konstantinápoly, Alexandria, Málta, Karthágó (Tunisz) érintésével, végighajózzák a Földközi-tengert, sőt az Atlanti-óceánra kijutván, a Kanári-szigeteken is megfordulnak. A kalózokkal való többszöri találkozásuk után Marseille-ben kötnek ki, majd végül Franciaországból, szárazföldi úton, Itáliába jutnak el.

Ebben az érdekes kalandregényben a muszlim vallás jelentős tényező, és egy Káleb nevű zsidó is végig segítője a főhősnek. Támár, a női főszereplő, előbb mohamedánná szeretné tenni a magyar Sárvári Jánost, ám a férfi bizonyságtétele hatására ő tér keresztyén hitre.

Részlet A szerelem tüze című fejezetből:

Ekkor kérdé Támár kisasszony Sárváritól: „Hát micsoda reménységtek vagyon tinéktek holtotok után?” Erre felele Sárvári János: „Nékünk – úgymond – nagy reménységünk vagyon a Messiás Úr Jézus Krisztusban, aki minden hű keresztyénjeit halálok után magához az egekbe viszi, s boldoggá tészi.” Monda Támár kisasszony: „Micsoda bizonyságát tudnád annak adni, akinek szava az igazság mellett megállana?” Felele Sárvári: „A tanítványokat, akik tizenkét tanítványoknak mondatnak, avagy apostoloknak hévattatnak.” „Én azt sem tudom micsodák azok az apostolok – monda Támár kisasszony –, magyarázd meg őket, micsoda emberek voltak azok? Felele Sárvári: „A Messiás Úr Jézus Kristusnak, a világ megváltójának, aki még drága kisasszonyomat is az örök kárhozattól megváltotta, tanúbizonysági voltanak.” „De hogy tudod, hogy engemet is megváltott, hiszen engemet soha nem is látott?” – monda Támár kisasszony. Sárvári: „Azt prédikáltatta vélek, hogy aki őbenne hiszen, annak örök élete vagyon és azt feltámasztja az halálból, és béviszi az örök boldogságba, a Mennyei Paradicsomba.” „De hogy hihessem én azt el, hogy ő énnékem Megváltóm?” – felel Támár kisasszony. Erre mond Sárvári: „Majd kérni fogjuk a vigasztaló Szent Lelket, aki megvilágosítja drága kisasszonyomnak elméjét.” Monda Támár kisasszony: „Óh, ugyan könyörögjél érettem, kedves Sárvári Jánosom! Hadd világosodjék meg az én elmém! De érzek valamit magamban, ami idegenít engem a Muhamed vallásától. Óh, de boldog óra ez, melyben öszvejöttünk a beszélgetésre! Bárcsak több időnk is volna, hogy segíthetnénk egymáson a tudományokban, de kedves Jánosom, most mitévők légyünk? Már minden gondolkodásom másképpen fordult, mint eddig elgondoltam, eltávozott minden gondolatom, nagyon furdáll valami belől egemet.” Erre Sárvári mondja: „Azt a keresztyének a Szent Lélek Isten munkájának mondják; kérjük tehát az Istent, hogy vigye tökéletességre tebenned!” Monda Támár erre: „Kérjük, nem bánom.” Akkor egy fontos, de igen rövid imádságot mondának. Elvégezvén az imádságot, mintha hályog esett volna le a Támár kisasszony szemeiről, csak keresztelés híjával volt.