Lackó Pál: ANGYALFÖLD

Erkélyemen delfinkékre fújt gumimedence.
Vajon mennyire távoli a Balaton?

El kell kezdenem megbarátkozni a tökéletes életekkel megszórt, lakásokban halkan lépkedő, szánalmas könyvekből nevelő, feleségcsaló, netre kipakolt kirakatéletű – menedzserlakások árnyékában megtűrt – panelromantikával.
Pest Budája.

Nyár van. Kanyarodik a busz.
Valahol egy párás ablakban megolvadt mikuláscsomagok. Őrület, vagy az érzelmek konzerválása négy magányos fal között?
Az utóbbira gondolok.

Isten áttetsző burka alatt eldobott csikkek vagyunk egy konyhakertben.

*
Kislány sír a harmadikon:
Apa inna még egyet
Nem élünk, csak elviselünk
Megmentem Apa pillanatát:
Iszom egyet

Üvegkancsóban keserű víz és két lefordított vízköves pohár
Sorbaállás egy szempillantásnál hosszabb életért
Kiállok a sorból
Lefordított pohár leszek

Ablak mögül leüvöltött 72 év
Beutaló a dohányzóasztalon maradt
A méltóság egy vizelettel alig teli befőttesüvegben gurul ki a rendelőből

Viaszba öntöttem mindent, ami te vagy,
és hogy mennyire halkan sikerült eltörnünk.
Ezeket mind megtartom magamnak.
Akkor szerettelek a legjobban.

Veled megint ledobtam magamról az időt
kopott iskolapadok közé, almaillatú táskámban felejtve,
hogy aztán újra kicsöngessenek,
és ott, a játszótér fémrakétájában fordíthassunk hátat,
hogy mindketten odaférjünk.
Isten mindig akkor nyúl le értünk, amikor keresünk valami szívnek valót.

Van mindenkinek elég keresztje.
De te azért nyugodtan átvihetnél a hátadon ezen az életen.
Majd a végén leteszlek.

Porcukros barna piskóta a menzán,
anyámillatú volt.
Szerettem ezeket a honvágyfalatokat.
Kinéztem a konyha ablakán:
csak egy elpusztult galamb feküdt a bokrok alatt.
Nem nyúlt le értünk senki.

R. Hudson (1866)