Végh Tamás: Körök és érintők (versek)

•

Körök és érintők
Csáji László Koppánynak

Nem ismerhettem személyesen,
soha nem volt találkozásunk,
csak a képei világlottak édesapádnak
az irodád falán, meghitten körbeölelve
személyes teredet, s a nyugalom
csöndje parttalan simult a kávébarna
bútorokhoz, mint az időtlen harmóniák.
Régi békesség áradt szavaidból,
amikor róla és a családodról szóltál,
s megérthettem újra a szeretet lényegét,
amely minden úton átvezet, s többek,
jobbak lehetünk általa, miközben szavakká
formáljuk az időt, s fényforgács magunkat.

Hamar elszaladt az együtt töltött idő,
indulnod kellett, ebédre vártak édesapádék.
Hálás voltam azért, hogy a kocsiban még,
útban a Keleti felé, kicsit meséltél róluk.
Jólesett hallgatni téged, s titkon kissé
irigyeltelek is, hisz még itt vannak veled,
kérdheted őket, s válaszukból azt is megérted,
hogy örökölt mulandóságunk is szép lehet,
s kegyelmes derűvel teljes…

2025-01-26

Lenyugodván

I.
Vagyunk még néhányan itt,
addig, ameddig, kitolt határokig,
okkal és oktalanul,
jellel és jeltelenül,
ezer ideiglenes jelenben
ázunk száradásig, akkor és azután is,
amíg eljutunk a kiürült házak
és elvadult kertek lompos magányáig,
az utolsó fáig, csermelyig, elporló ágig,
az idő elvásó vasfogáig,
az emlékező, embertelen nyárig,
csupa rom templom tornyából
hangzó utolsó harangkondulásig,
zöld angyal járta apátságig,
mert „nyomtalanul semmi sem múlik”,
a pálosok misztériumáig,
meglelt szegletkövekig, mentségeinkig,
melyekkel sorsunk magyarázzuk,
állítástól a tagadásig, árva gyerekszobáig,
ránk eső múltunk igaz valójáig,
kerülők helyett, szálegyenes feltámadásig…

II.
Lenyugszunk a finisre, s néha megállván
egymással is újra szóba állunk,
akik még szólni itt maradtunk,
hiszen már annyira nem sietős az utunk,
s nem érdekel, hogy milyen hangos
fékcsikorgással veszi be a kanyart
körülöttünk a világ; motoros öregember,
vagy a rolleres, autós széltoló ifjonc,
húzzon csak tova bátran mellettünk
féktelenül, mi gyalog is odaérünk,
s útközben apró csodákon,
virág világokon megáll a tekintetünk…

2024-08-02

Őszi összegzés
Minden igyekezetem holtomiglan a tiéd,
s önként menetel lassúdad végzete felé…

Megyek, mint akit az Isten ujja megintett,
októberbe őszült szívvel, öreg esők, havak
szakadnak majd rá, ha feléri ésszel
a ködbe veszett tenger moraját,
s a szike-szélű idő ránduló sóhajait
tegnap szült szavaink felett,
mennydörgéseket a ködoszlopok mélyén…

2024-10-19

Szakaszhatár
Julcsinak

Lassanként összeszeded, e széthulló világ darabjait,
poros, sötét polcokon lomolsz, pakolod sorban
a gazdájuk, feladatukat vesztett holmikat, ruhákat
szerszámokat, apróbb emléktárgyakat, melyeket
még megőrzött benned az idő, ez a közönyös, bamba
portás, aki mindent, s mindenkit tovább enged,
némelyeknek szalutál, mint a régi vágású katonák,
kik újabb csatába mennek egy vesztett háború után…

Napsütés, holdezüst-eső, szélfútta éjszakák,
dérbőrbe bújt hajnalok után futó nyulak, rókák,
őzek nyomán, szürkén kavargó porörvények után,
elszállt gondok, gondolatok után, árnyékok lábnyomán,
letisztult, zöld csöndek nyomán, kivirágzó kopjafák
gyökérnyomán, Muhi, Mohács, Majtény, Világos
és Arad nyomán, romok felett fénylő naptető nyomán,
minden lezárul és újranyílik; létünk megannyi szakaszhatár
közé zárt kerettörténet, feléjük mész az időben, s már előre
érzed, hogy közeleg a vége, s itt van az a pont, ahol ami
eddig jött, most megáll, és a semmibe foszlik egy szombat délután;
lezárt ajtók nyílnak a becsapódók után, s érzed belül,
hogy a csörömpös, törtető történetnek vége lesz hirtelen,
s azután az a mérhetetlen mélységű csönd zeng
mikor érkezel, fényjárta angyalszárnyaidon Babám…