Tanulmány

január 31st, 2025 |

Sziklavári Károly: Két tisztelgő írás Fekete Istvánnak

•

Próza és muzsikaszó – muzsikáló próza

„Zenés” pillanatokat rendre a legegyszerűbb díszletek hívnak elő a 125 esztendeje született írófejedelem soraiból. Hatásuk éppoly realisztikus, mint ahogy az élet is magával hozza az ilyesmit: a falusiak időnként dalra fakadnak – akár hétköznapi helyzetekben, akár különleges indíttatás folytán –, a kocsmában sír a hegedű vagy zeng a citera, az orosz hadifoglyok kezében ott találjuk a harmonikát, ünnepkor pedig „a templomból kizsong az ének, mintha kézen fogva vezetné végig a falun az orgonaszó” (Tíz szál gyertya – 4. elbeszélés).

Ám a fölidézett félmondat már a zene fogalmának hasonlíthatatlanul mélyebb tartalmát tárja föl, amelynek talán legszebb rokon tónusú megfogalmazását a Zsellérek befejező szakaszában találjuk:

„A múltból jön és a jövőnek kiált az ének. Kiszáll a templom elé, és elindul szerte az országban napsugaras tájakon. Péter gondolatai vele szállnak. Apja sírjától Baksay hadnagy sírjáig, a palatáblától az egyetemig, az emlékektől e mai napig. Száll az ének a vizek hátán, erdők taraján, berkek mélyén, puszták határán. Száll a szertefolyó utakon, melyeket emberek raktak, és száll a gondolatok útján, melyeknek határa nincs.”

Itt a vallásos ének kollektív erejét ugyanúgy a hitben fogant többlettartalom fűti át, mind a nemzeti, mind az egyéni lét ideális útjait kijelölő gondolatisággal. Hasonló varázslatról olvashatunk ugyanennek a regénynek az első részében is:

„Flótázva beszél a néphez újra az orgona. Mintha mindenkit újra megszólítana:

– Mit érzel, Kalapos Menyhért, Bíró Lajos, Ugodi Sándor, Zsellér Péter? … Feleljetek!

A nagy boltívek alatt ekkor mintha eggyé válna a levegő, a kő, a föld, az ember. Mintha kinyújtaná kezét a falu áldva, köszönve, kérve. Nincs már Kalapos Menyhért és Zsellér Péter. Nincs külön út, külön kérés, külön vágy. Mind: mi vagyunk. Együtt, mint az énekünk, mely zúgva száll ki az ablakon a ragyogó mezők fölé”.

(Ilyen csodát hiába is várnánk a kocsmai hegedűszó talmi varázsától, amely legföljebb ha ideig-óráig hoz gyógyírt a sebre:

„A zene ringó hajladozása megsimogatta arcát. Hűsítette a lüktető fájást, de nem gyógyította. A bánatot felemelte a levegőbe, szárnyakat adott neki. Elrepült vele, és visszahozta.”

Sőt, összhatásában ez a zene csupán a magány érzetét fokozza:

„A hegedűk tudták, mi a búcsúzás. Ködös, mély bánattal sírdogáltak, és elmúlt időket idéztek. Péter körül elsüllyedt minden, és akárhova nézett, csak magát látta. Őszi borulásban, téli ködben, nyári éjszakában, tavaszi estében. Otthon a szőlőben, a kertek alján, a pinceszobában, de mindig csak egyedül. Egyedül.” [Zsellérek, II. rész])

Ősi tudás, hogy a magasabb szférákkal kapcsolatban álló muzsika része az Egésznek, őrzője a Világ Harmóniájának – mely lényege szerint maga is: zene. (Musica mundana, musica humana, musica instrumentalis – tanította e hármasságot a középkor, melyben a zene mint egyetemes rendezőelv van jelen.) Fölbomlik az elbeszélői téridő-érzet, összeolvad mikro- és makrokozmosz Fekete István alábbi soraiban, miközben a lélek szárnyalása muzsikává lesz:

„Hollók járnak a levegőben, szólongató kiáltásuk úgy szól, mint egy kétszáz éves levél, a havas idegen világa átölel, és a fény s az illatok, a messzeség és az idő, az időtlen valóság révületébe ejtenek.

Ölembe ejtem a messzelátót, s úgy érzem, ezért a félóráért érdemes volt élni. Ez a gyönyörű világ nem kívül van már, hanem belül bennem, és ha a lélek isteni orgonáján megszólalhatna az, amit érzek, olyan Te Deum zendülne most fel az égig érő fényben, amitől megrendülnének és leborulnának ezek a hegyek.” (A havason – elbeszélés)

A nagy-nagybácsi – öreg világcsavargó – dalából kiszól a lét eredendő szabadságmámora, s azzal együtt benne sejlik e szabadság dicsérete is. „Sinyi” nem foglya a társadalomnak, megadatott hát számára, hogy a bebarangolt világot magasabb perspektívából szemlélje. Tud is dalolni róla:

„Néha felébredtem, amint végigcsoszogott a szobákon, leguggolt a kályha elé, és hosszan nézte a lángra lobbantott tüzet, mely vörös világot dobott Sinyi arcára. Szemei ilyenkor merengők lettek, és dúdolni kezdett valami öreg pásztordalt…

… a nyáron
Csősz leszek én a nyáron …

Kedves, öreg hangja vágyódón, álmodó melegséggel zengett, és benne volt a nyár napsugara, távoli utak aranyos pora, a hegyek messze kékje, lekaszált rétek édes, szomorú illata és hűs patakok csobogása, melyek felett szitakötők táncoltak, és hajló bürük vittek keresztül…

Ilyenkor jó lett volna odamenni, és megölelni öreg bátyámat, akit nagyon szerettem, mert egy vér voltunk mi a nyár, a felhők, a szél s az őszi másnapok szerelmében…” (Sinyi – elbeszélés)

A muzsikát termő Harmónia léte s lényege mindazonáltal nem csupán himnikus vallomás útján – vagy más rendkívüli helyzetekben – tárulkozhat föl, hanem a leghétköznapibb alkalom révén is ugyanúgy megmutatkozhat. Nyári napkelték szokványos „szertartását” ecseteli a Tíz szál gyertya 4. elbeszélésének részlete (mint ahogy a verebek lármája is az volt már a megelőző alkonyon):

„A völgyekben álmosan kúszott még a szürkület, de a dombhátak lomha púpja felett vörösödni kezdett az ég, s az istállók eresze alatt reggeli köszöntőjüket énekelték a fecskék.”

A fecskék hangjaival a nem sokkal későbbi – és e helyütt már fölidézett – templomi éneklést előlegezi meg az elbeszélés dramaturgiai íve.

Másutt, a metaforikus elbeszélésmód részeként, a harang lágy és a pacsirták halk (ének)szava alkot finom/elburkolt alliterációkkal megtűzdelt, egyáltalán: „prózaköltői” virtuozitással ékes harmóniát:

„Később megrándult az egyik harang kötele, és a hajnali harangszó lágy hullámai megsimogatták a mezőket. A pacsirták halk énekszóval köszöntötték a világosságot, a galambok búgni kezdtek a torony párkányán, a verebek gömbölyűre fújták magukat, és szentül hitték, hogy sose féltek, és sose lesz többet éjszaka.” (Toronyban – kisregény)

Normális létkörülmények esetén ilyen a zene szerepe. S épp ide kívánkozik az írói önvallomás: „A nyelvtant én soha nem tudtam, csak egy kicsit éreztem mindig, és írásaimnak inkább a zenéjét figyeltem, mint a szerkezetét”. Fekete István prózájának muzsikája – nem kevésbé e muzsika létének hangsúlyozása – évezredek sejtett-rejtett tudását hordozza és közvetíti. Tudást a lét harmóniájáról, a világ rendjéről. Nevezhetjük ezt az írói tollat irányító, természetes látásmódnak – vagy egyszerűen természetességnek is.

A zene magasabb értelembeli „harmónia”-szerepe még akkor is változatlan marad, midőn a hangok birodalma az egyén tévutai előtt nyit éppen teret: Klári, a sápatag, ám annál szirénszerűbb városi lány zongorán játszik, míg pillanatnyi áldozata, Péter elhatározza, hogy hegedülni fog (Zsellérek, I. rész). Ha viszont a teljes Világrend fölborul, nincs helye többé a muzsikának. Legföljebb eltorzult formában maradhat meg. 1944–45 fordulóján, Budapest ostroma idején átélt eseményekről tudósít a Tíz szál gyertya novellaciklus 8. elbeszélése. Fekete István előbb otthonában, majd már az óvóhelyen tartózkodva írta le az alábbiakat:

„December 26. […]
A rádióban jó muzsika.
Lezárom.
Úgysincs már muzsika a világon.”
(A zárósor középső szavának összetett jelentéstartalmára elegendő pusztán utalni.)

„Január 5. […]
Házunkba tegnap újabb két akna vágott be, és egy harmadiknak a feje a kapuból áll ki. Olyan a ház, mint egy egérfogó: csupa lyuk.
De azért már vágyom haza. Sokan vagyunk. A helyiség kicsi, és köztünk egy nyűgös gyerek”, aki ha „nem nyafog, akkor énekel. Cérnavékony hangon és hamisan.
’A szerelemhez nem kell semmi…’
A folyosón nyögnek a sebesültek. A gyerek énekel.”

Az öldöklés vagy ilyen torztükörré, vagy pedig kiábrándító, hamis illúzió részévé teszi a zenét:

„Szinte kiáltani szeretnék:
– Lesz még egyszer ünnep a világon?
A gyertya lángja nagyra nőtt, mögötte kigyúltak a régi fények. Tündökleni kezdett az oltár, és valahol messze, nagyon messze búgott az orgona.
Orgona?
Felkaptam a fejem.
Egy repülőgép húzott a ház felett.
Aztán sötét lett.”
——–(az elbeszélés befejező sorai)

Illendő azonban, hogy a természet páratlan megéneklőjének – és átvitt értelemben is: a természetesség modern dalnokának – mostani, rövid méltatását a „szabad ég alatt” folytassuk és zárjuk le. Idézzük föl ehhez az Őszi alkony című elbeszélés bevezetőjét, az írói bravúr mintapéldáját! Lássuk-halljuk, hogyan is szól odakünn Fekete István legkedvesebb hangszere!

„Volt egyszer egy özvegyasszony, aki kövér volt, mint más özvegyek. Könnyen síró, de telt keblű, panaszkodó, de telt kamrájú, és ha köhögött is – hébe-hóba –, azt csak megszokásból tette, mert egészséges volt, mint a makk, mely ilyenkor már a földre vágyik, és úgy kopog az avaron, mint halk órák ketyegése özvegyi házakban, ahol homály és emlékek járnak.

Az özvegynek három fia volt.

A legidősebb volt a vadász, aki cserfalombos kis kalapjával minden vadászaton ott volt. Szerette az új bort, új nótát és a dobogó járású, testes menyecskéket, akiknek az ura ilyenkor már kinn hált a szőlőben.

A középső volt a piktor, akinek szemében csodás színek kavarogtak; palettáján tombolt a sárga, a vörös, a bíbor, de amit festett, azzal megelégedve soha nem volt. Keverte a színeket, amelyek mind árnyékosabbak, mind sötétebbek lettek. A sárgából földszín lett, a bíborból füstösfekete, de ő csak festett, festett, amíg egy hajnalon fehér nem lett az egész, mert akkor éjjel a képre rászállt a dér.

A legkisebb volt a muzsikus. Mindenszentekkor ő ült az orgonánál, és az öreg sípok nehéz sóhajtásokat búgtak, mint a szél, mely temetőről temetőre járt ebben az időben, és zúgása súlyos volt, mint maga bánat.

Késői szüreteken az ő sípja jajongott, és szeles éjszakákon az ő hárfája szomorú zendüléseit vitték a szelek széles, nyárfás utakon, melyeken valamikor lakodalmas kocsik jártak.

Így élt a három testvér vadászgatva, festegetve, muzsikálva – amikor az ő idejük elérkezett.

A vadász neve volt: Szeptember, a piktoré: Október s a muzsikusé: November.

Anyjukat pedig úgy hívták, hogy – Ősz.”

Lehet-e poétikusabb prózai egységet teremtve játszani, festeni, muzsikálni a szavakkal?

***

Két további szemelvény – mint függelék – az „orgonáló” Fekete István lírájából:

„A nyárfa zsongani kezdett, a vályú végén, a kis tócsa körül zümmögve jártak a méhek, messze, lent a völgyben mélyen sóhajtott a nád, s ez a halk zengés édes, szomorú búgással orgonált a levegőben, kívül és belül és megfoghatatlanul.” (Cönde – kisregény)

„A vetések susogó országában puha kézzel turkált a szél, a réteknek ezernyi virágszeme csodálkozva kinyílt, és a méhek kis orgonáján dicsérte a lángoló napot.” (Toronyban – kisregény)

Kiegészítésül:

Bizonyára az orgona volt a legtöbbször megemlített hangszer Fekete István prózájában. Ő maga viszont jól hegedült, ahogy azt fiának visszaemlékezéséből tudhatjuk.

•

II.

Néhány további gondolat az életműről

„Fekete István különös jelenség a magyar irodalomban. Mindenekelőtt azért, mert szembetűnő példa arra, amikor az irodalomtörténet-írás anélkül vet el egy markáns – és folyamatosan jelen lévő – életművet, hogy értékeiről alapos vizsgálatok nyomán megbizonyosodott volna. A meggyökeresedett előítéletek mintha a lehetőségét is kizárnák annak, hogy az író művei jelentősebbek felejtésre ítéltetett kamaszkori olvasmányoknál. Számomra különösen elgondolkodtató az a heves irodalomtörténészi elutasítás, amely mindennek felvetését követi. Miközben azt senki sem vitatja, hogy Fekete István a magyar vadász-, természet- és ifjúsági irodalom, illetve az állatregények figyelemre méltó, sőt, legjelentősebb alkotói közé tartozik. Ennyi vajon miért nem elegendő indok ahhoz, hogy jelentőségéről tárgyilagos mérlegelés alapján vonjunk le messzemenő következtetéseket?” Szilárdabb logikájú kérdésfeltevéssel nem is zárulhatott volna a fölidézett eszmefuttatás, Sánta Gábor, a fiatalon – és Fekete István kultusza szempontjából különösen idejekorán – elhunyt irodalomtörténész tollából, melynek gondolati centrumában az életmű fogadtatástörténetének fő – s hangsúlyozandó: „megmondóemberek” által kreált, művi – problematikája áll. Joggal panaszkodik a wikipedia is: „Fekete István nem szerepel az úgynevezett irodalmi kánonban még halála után ötven évvel sem”, holott „Jókai után […] a legolvasottabb magyar író” / „Jókai mellett minden idők legolvasottabb magyar írója” (tartalmi ellentmondás egyazon cikken belül). Nem tudom, ki készít ilyen statisztikát, és jelen esetben mi is volna a pontos végeredmény, ámde akár az ország egyik, akár a második legolvasottabb írójának is minősüljön valaki: Hölgyeim és Uraim, ez bizony népítélet (idézőjelesen vagy anélkül), amely előtt ideje végre fejet hajtania irodalomtörténet-írásunk élenjáróinak! (Még akkor is, ha egyesek úgy igyekeznek „letudni” a „Fekete István-problémát”, hogy a belletrisztika fogalomkörébe tuszkolják be a prózai életmű egészét, ami ugyanolyan hamis leegyszerűsítés, mint az az írói titulus unos-untig ismételt „ifjúsági” kísérőjelzője.)

Irodalmi eszményét maga Fekete István tündéri realizmusként határozta meg (utalva ezzel Jean Giono mintaadó regényeire), és ugyanezt tartja kulcskifejezésnek az elemző Sánta Gábor is – szemléletmód és stílusirányzat terén – az életmű valós besorolhatóságának reményében. E terminust elfogadva, magam Fekete István prózájának másik alaptulajdonságára hívnám föl a figyelmet, ez pedig a természetesség. Összetett jelentéstartalma magában foglalja egyrészt a természethez vagy a természetes környezethez tartozás motívumrendszerét, a hagyományokhoz való viszonyulás módjait, az etikus gondolkodás- és magatartásformák meghatározó szerepét, de ugyanúgy azt az ősi tudást is – egyetemes harmóniáról és a világ rendjéről –, amelyről szóltam már a jelen emlékírás párjában, és amelyhez hozzákapcsolódik Véber Károly méltatása is (a mostani sorok végén fölidézve). S mindez magasan szárnyal a „patriarchális”, „bukolikus” minősítésű látszatfelület fölött, mely utóbbi tév-perspektívájának (torz)tükrében megpróbálták már elbagatellizálni Fekete István alkotói szemléletmódjának lényegét.

Igen: természetesség, kedves Olvasó, természetesség térben és időben. A közhelyek közhelyével élve: hiánypótló témák – s azok egész atmoszférájának – közvetítőjeként irodalmunkban, ha pedig úgy tetszik, annyi, de annyi egykorú, holdkóros–városi(as) szócséplés őszinte hálát érdemlő kontrasztjaként is! Mert ki mástól kaphatnál, kedves Olvasó, olyasfajta élményeket – sőt: hozzá még gondolati és nyelvi bravúrt is egyúttal –, mint példaként a 21 nap címet viselő kisregény elbeszélőjétől? Vajon átjár-e Téged is a felismerés, hogy „igen, így is lehet írni a modern korban! Fölösleges, öncélú mondatfacsarások vagy türelemrabló álproblémázás nélkül, ahol a természetesség alapkövetelménye a tündéri realizmussal karöltve maga teremti meg a bonyodalmak ezernyi, bámulatos mellékfonalát, a járatlan utakra – virtuozitásával egészen a bizarrságig – elvivő írói képzelet szárnyain”? Ezt hívják alkotói eredetiségnek. S a poézis, amely rendszeres többletként búvik elő a rurális báj mögül, önmagában is elkápráztató.

Tény ugyanakkor, hogy az életmű színvonala nem egyenletes. (Ám kiről is volna maradéktalanul elmondható az ellenkezője?) Már eleve, széles műfaji rétegzettségével magában hordja az egyenetlenség csíráit: az egyszerűnél is egyszerűbb, naplóértékű karcolat (oly sokszor: vadásztörténet) esztétikai szempontból nem minősül azonos „súlycsoportú” alkotásnak a regénnyel. (S az előbbire tényleges joggal olvasható rá a belletrisztika minősítés.) A prózai foglalat nem mentes a legnyilvánvalóbb hibáktól sem: a Tíz szál gyertya valójában csak kilenc; tagadhatatlanok a Zsellérek megoldatlanságai a regény címében, majd kétrészes szerkezetében (és még sorolhatnánk). Sőt: utalhatunk akár arra is, hány és hány megigéző elbeszélés-bevezető fordul át hirtelen sematikus vadászkaland-krónikába. De a lényeg nem ez. A zongoraművész – és még jelesebb szakíró – Charles Rosen vallja: „egy zongorista, aki ritka alkalmakkor mesteri előadást nyújt, de legtöbbször mégis malac módra játszik, attól még nagy zongorista.” Aki meg tud írni akár egyetlen olyan elbeszélést, mint az Egy szem kukorica, vagy pusztán egyetlen olyan kisregényt, mint a Ci-Nyi: nagy író. Nem csupán ifjúsági íróként, hanem felnőtt íróként is.

Zárásképpen fölidézve a közreadó Véber Károly szavait – amelyeknél szebb–frappánsabb dióhéj-méltatásról álmodni sem lehet –, Fekete István „megbonthatatlan harmóniában élt” a természettel. „Megfigyelte, elleste titkait.” „A természet azonban nemcsak növény- és állatvilág, hozzá tartozik az idő örök mozgása, évszakok váltakozása, nappalok-esték fordulása, csillagok, felhők járása, szél játéka.” Fedezzük föl hát minél többen e prózát és annak gazdagságát: „a megformálás nemes vonalú egyszerűségét, az érzelmek és gondolatok humanizmusát, a tragikus helyzeteket is elviselhetővé, emberivé oldó humort, a világ csúfságait elfedő, mindent a szépség ragyogásába vonó költészetet, a játékosan könnyed, szárnyalóan kristálytiszta nyelvet”!

•

Felhasznált szakirodalom:

Fekete István: Ködös utak. Válogatott elbeszélések és kisregények. Válogatta és a szövegeket gondozta Véber Károly. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979

ifj. Fekete István: Fekete István az Édesapám volt… Móra Könyvkiadó, 2004

Sánta Gábor: Fekete István. Tanulmányok 1. Pannonia Könyvek, Pécs, 2003

Sánta Gábor: Fekete István hagyományai. Szeged, 2017

A magyar irodalom története 1945–1975, III/1. kötet: A próza. Szerkesztette Béládi Miklós, Rónay László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990

•

Illusztráció: fd. nimrod.hu