András Adél: Míra, Fémes fekete (kisprózák)
•
Míra
Szabálytisztelő sofőr, most mégis jócskán túllépi a sebességhatárt. Szokatlanul furán érzi magát, nem beteg, de nem is egészséges. Megbomlott benne az egész egysége. Nem kerek, nem teljes. Kevesebb vagy épp több.
Talán csak elrontotta a gyomrát, émelyeg kicsit. Mielőbb haza kell jutnia lepihenni.
A kocsisor lassan halad, péntek délután van, csúcsidő, sok lámpa.
„Mit vacakol ez a böhöm fekete autó? Még simán át lehet érni a zöldön.”
–––
A kilencedik hónap minden napja duplán számított. Veszélyeztetett terhesként ágynyugalmat írtak elő számára. Nyüzsgő természete nehezen viselte a tétlenséget. Megszeghetné a szabályt, de minek, nehezen mozog már bálna testével. Hurkává dagadt a bokája, hatalmas pocakjától nem bír oldalra fordulni, háton képtelen aludni. A vége már terhes nagyon.
Az utolsó vizsgálaton még egy hetet jósoltak, a baba azonban sietett. Az időzítés nem volt ideális, egyedül kellett boldogulnia, a férje kiküldetésen, hétvégére várta haza. Másnap már ketten várták.
Nem volt türelme taxit hívni; a fájásokkal nem törődve, izgatottan ült be öreg autójába.
A szülést mintha kitörölték volna, minden olyan gyorsan történt. Belezuhant a fájdalomba, nem is próbált ellenállni, nem kérte, hogy enyhítsenek a kínon; valami furcsa, perverz élvezetet is talált benne. Az egyetlen fájdalom ez, aminek értelme van. Úgy érezte nincs tovább, mikor lazán, könnyedén elkezdett távozni a testét kettéhasító görcsből, és kijutott a sárga fénybe.
Az újszülöttek inkább aranyosak, mint szépek. Hatalmas, sötétbarna-fekete szemével, cukin göndörödő szőke fürjeivel Míra azonban tökéletes volt. Vékonyka hangon sírt fel, mint aki csak jelzi, hogy megérkezett, de nem akar zavarni senkit. Gyors vizsgálat után – 10 per 10-es Apgar –, rögtön mellkasára tették.
Látta tévében, mesélték a barátnői, mégsem gondolta, hogy ilyen ez. A puha, magzatmázas test hozzátapadt a bőréhez, nem érezte a majd négy kilós súlyt, még mindig egy egységet alkottak. Megpuszilta a pici ökölbe szorított kezecskéjét. Az íze, az illata akár a sajátja, csak ilyen lehet, pont ilyen. Tökéletes. A kislány többszöri próbálkozás után sikeresen begyömöszölte kezét a szájába, megnyugodva sóhajtott, és elégedett álomba merült.
Fáradt volt maga is, de nem tudott aludni, csak nézte ezt a csodát, testéből kiszakított énjét. Erősen vérzett szülés után, de nem zavarta a pecsétes hálóruha. Megszűnt a világ, meleg burokban lebegtek ketten, ő – anya –, és Míra.
Az első hetek éber álomban teltek. Míra keveset aludt, és nem evett rendesen. Mindenképp szoptatni szerette volna. Azt gondolta, ez természetes folyamat, mindenkinek tudnia kellene a módját. Mégis nehezen ment, kínlódtak mindketten. Majd szétpattant a melle harmadik-negyedik órára, de nem adta fel, Míra megérdemli az anyatejet. A szoptatós nővérke biztatóan paskolgatta a hátát, mutatta a mozdulatokat, de hol saját, hol Míra ügyetlenkedése gátolta meg a sikert. Aggódott, éhen vesz a pici. Heteknek tűnő hosszú órák után megkönnyebbülten zokogott, mikor végre szinkronba került a szervezetük.
Rövid, intenzív időszak következett, szimbiózisban a kicsivel. Férje sikertelenül próbált bekapcsolódni, ez a kettejük ajándéka volt, a kilenc hónap levezetése, lezárása. Etetés, pelenkázás, monoton, alvás nélküli, fárasztó napok. Éteri, átszellemült, örömteli másállapot.
Míra egyéves szülinapját ünnepelték, mikor minden megváltozott. Nem sírt, csak bánatosan nyöszörgött naphosszat, úgy tűnt, egyáltalán nem is alszik már.
A doktornő gyengéden megvizsgálta, majd CT-t javasolt.
– Csak a biztonság kedvéért.
Latin kifejezések, némán suhanó, zöld nővérek, tapintatos doktornő, fertőtlenítőszag, villanások, hangok, foszlányok. Kék fény. Mentő, oxigénsátor. Hideg termek, halványzöld lábazattal. Nem szereti a pasztellszíneket. Ha kikerülnek innen, mindig pirosat fog viselni. Piros vért vesznek Míra alig érzékelhető halványkék ereiből.
Az első kezelések biztatóak.
Míra kétéves, egész nap szaladgálni kell utána, be nem áll a szája – még nem nagyon érteni mit mond –, apró, hegyes fogacskákkal mosolyog.
Három éves. Vállig érő, göndör fürtjei kihullottak, de már foltokban újra apró, finom pihe fedi a fejét. Gyenge, sokat fekszik. Ő bekuckózik mellé az ágyba, kezüket összekulcsolják, közös takaróba burkolóznak. Mesél neki a hős csoda-kislányról, aki legyőzi az undok sárkányt.
Négyévesen Míra csak a kórházat ismeri, abba a biztonságba vágyik vissza akkor is, ha otthon van; tudja, a rajzfilmfigurás köpenyek alatt elszánt angyalok harcolnak érte.
Fátyol a szeme, elmosódott, csövekkel tűzdelt kislánya a dönthető vaságyon groteszk, modern festmény.
– Egy-két hét, legfeljebb egy hónap. Végtelenül sajnálom, anyuka.
A doktornő halk szavú, kedves. Végtelenül. A végtelen azt jelenti, nincs vége. A négy, az nem lehet a vége, ő harmincnégy, az sem a vége. Az anyukák végtelenek.
Anyuka a 2-esből. A gyerekonkológián nincsenek nevek, anyukák vannak. És apukák. Utóbbiak egyre fogynak az idővel. Az erősebb nem gyengébben bírja. Valakinek bírnia kell. Neki bírnia kell. Miért neki? Miért ez a pici lány? Engem, uram, engem! Őt ne, csak őt ne! Az nem lehet, hogy Míra.
– Anya, most már menjünk haza, kérlek. Haza szeretnék menni.
Törékeny, aprócska test a karjai közt, súlytalan még mindig. Áttetsző bőre fakó, égeti az ajkát, amint gyöngéden megpuszilja. Nem meri szorosan ölelni. Kezecskéjét elrejti saját hideg tenyerébe. A férje lázas lábacskáit borogatja.
– Ne, apa, csikiz! – mosolyodik el a kislány bágyadtan. – Mikor mehetek haza? Most már haza akarok menni, anya, pihenni szeretnék, elfáradtam.
Nincs alagút, és semmi fény, nincsenek angyalok.
Hazatérő pici lány van csak, aki itt hagyja őket a sötétben.
– Míra, ne, Míra!
–––
Súlyos a szemhéja, nem bírja felnyitni. Nem is szükséges. Tudja, látja így is, itt van mindenki: a férje – hópelyhek gördülnek szeméből –; Mama – „Mi ez a kék ruha rajtad, Mama, nem is szereted a hideg színeket!” –; Papa – hosszú, ezüst szakálla nőtt, mióta nem látta: „Nicsak! Eljött a ZZ Top” –; a barátnői, Mónika ölében kisgyerek – „Míra!” Nem Míra az, Mónika kisfia –; Kati szokás szerint locsog, de most nem jön ki hang a száján. Teleírt szövegbuborékok töltik ki a kórtermet, kipukkad, amelyikre rábök. Még, még, olyan mókás! Ellepik a buborékok. Biztonságos így, magzatpózban ülni lufiban. Ne, kérlek, ne szúrjátok ki a lufit, olyan szépen száll. Héliumos lufi Míra szülinapján. Repülök hozzád, drágám!
– Nővér! Jöjjön gyorsan!
– Ó, istenem! Ez fantasztikus, ennyi idő után. Mióta van ébren?
– Néhány másodperce nyitotta ki a szemét. De nincs magánál, értelmetlenül motyog.
– Míra…
– Ki az a Míra?
– Nincs ilyen nevű ismerősünk.
– Hölgyem, hölgyem, kérem, nézzen rám! Hall engem? Kórházban van, autóbalesetet szenvedett. Itt a férje is mellettem. – Beszéljen hozzá, uram, talán önre jobban reagál!
– Szia drágám, isten hozott! Megijesztettél, hogy már nem is akarsz visszajönni.
– Itt vagyok. Míra?
– Örülünk, hogy újra köztünk van, asszonyom. A leletei rendben vannak, egy bordatöréssel megúszta. Óvatosan mozogjon, fájhat még. A baba viszont… nagyon sajnálom… Pici volt, alig pár hetes, talán ön még nem is tudott róla; nem okozott semmi komplikációt. Ön még fiatal, minden esélye megvan másik babára.
– Drágám, annyira sajnálom! Tudom mennyire szeretted volna. De lesz még gyerekünk, lesz egy kisfiunk.
– Kislányunk. Csodálatos, bátor kislányunk volt.
Fémes fekete
Tizenöt járólap a folyosó végéig. Hét bordó, nyolc szürke. Hibásan rakták le a szélén, bordó járna a két szürke közé.
Tizenöt járólap vissza, a cetlikkel teleragasztott ajtóig. „Kérjük, ne hangoskodjon!”, „Kérjük, jelentkezzen be a pultnál!”, „Kérjük, ne kopogjon!”
Megáll, bámulja a macis falat; ízléses, szép, csak derékmagasságban sérült, ahol a hordágyak lehorzsolták a festéket.
Megpróbálja elérni a férjét. „A hívott fél nem kapcsolható.” Füléhez szorítja a mobilt, belekapaszkodik a géphangba.
Hatvan lélegzetvételig bírja, hogy ne nézzen az órára. Ha nagyon koncentrál, talán felviheti százhúszra is. Az hat perc. Tízszer hat: hatvan.
Egy órája figyeli mereven a kilincs nélküli ajtót.
Kezében kulcsot lóbálva, sietősen érkezik egy nővér.
– Nővérke, kérem…
– Kis türelmet, anyuka! – zárul az ajtó.
Tizenöt járólap oda, tizenöt vissza. Százhúsz lélegzetvétel.
Végre nyílik a rendelő ajtaja.
– Jöjjön be, anyuka!
Cili apró teste a papírlepedővel letakart vaságyon, hüvelykujja a szájában; nyugodt szuszogásából látni, hogy alszik.
– Sajnos eljött az idő. De az biztató, hogy eddig húztuk, erős kicsi lány lett közben.
Megkapaszkodik a hideg, műszeres vitrinben.
– Jól van, hölgyem? Üljön le, kérem.
„Kérjük, ne kopogjon!”
„Kérjük, ne sírjon, kérjük, ne kiabáljon, kérjük maradjon erős! Kérem a lányomat!”
Mereven leereszkedik a szék szélére.
– Fájdalomcsillapítót és altatót kapott a kicsi. Most készítjük elő a műtőt. Több órára is elhúzódik az egész. Messze lakik?
– Hogy mi? – „Nem mindegy?” – Nem messze – dadogja –, negyedórára.
– Azt tanácsolom, menjen haza. Amint Cilit kitolják a műtőből, felhívom.
– Nem, dehogy! Megvárom itt.
– Többet segít, ha most hazamegy, összeszedi magát, eszik valamit, iszik egy jó kávét, és újult erővel tér vissza.
Hazamegy, kétezer lépés, háromszáz lélegzetvétel. Ezer szürke, ezer bordó járólap.
Leveszi a pléh kávésdoboz tetejét, beszívja a puha, barna illatot.
–––
Ül a panelkonyha zöld sámliján, apró, játék kávéscsészével a kezében. Párnás kisujját elegánsan eltartja, akár a felnőttek. Anyukája felé nyújtja a kávésdobozt:
– Ugye milyen jó az illata? Ez igazi!
Beleszagol a finom, erős illatot árasztó fém dobozba.
– Én csak igazit iszom – kortyol önérzetesen az üres, ötödik szülinapjára kapott, macis porcelánból.
A hiánygazdaság idején nagy kincsnek számít a kávé, ritkán jutnak hozzá a szülei. Leleményes alternatívákat találnak ki helyette. „Nyekezol”, azaz csicseriborsó kávé próbálja helyettesíteni az igazi kávébabot. Nem is olyan rossz, mondják a nagyok. Ő nem kóstolja meg, csak a valódi kávé habos tetejéből kap egy kiskanállal. Lenke néni nevet.
– Bajszos lett az ajkad fölött, kicsim.
A délutáni szertartásos összejövetel ugyanis kijár a kávépótléknak is. Átjön Lenke néni a szomszédból, ráérősen leül a hokedlire, elmeséli a napját. Anyukája együttérzően hümmögve megtölti a kotyogót. Nehezen forr fel a víz. Nem zavarja őket a lassúság.
–––
Kifogyóban a darált kávé, nem elég egy adaghoz. Behozza a spájzból az arabica-t. Durvára őröli a szemeket. Megtölti a kávéfőző tartályát, kiskanál hátával alaposan meglapogatja, elfordítja a kart, majd elindítja a készüléket.
„Mami, kérek habot a tetejéről! Csak amíg megeszem – húzza ki mentegetőzve a kanült orrocskájából Cili. – Látod, milyen erősen szuszogok nélküle is – lélegzik nagyokat –, felébreszt a kávé.”
„Erős kicsi lány.” Öt éves.
Most nem lesz se hab, se bajusz, csak keserű fekete.
Figyeli, ahogy a barna nedű a törtfehér porcelánba folydogál. Jóleső, ismerős rutin, megnyugtató, mint a sokszor olvasott esti mese. Ajkához emeli a csészét, beleszagol a kész italba – „ez igazi” –, majd megkóstolja. Behunyt szemmel követi, ahogy az ital végighalad a testén, átjárja, gyógyítja.
Lassú mozdulatokkal iszik még egy kortyot, majd ránéz az órára. Alig ötven perc telt el. Talán már előkészítették a műtőt. Visszamehetne. Járni a szürke-bordó járólapokat.
Húzza az időt. Újra megpróbálja felhívni a férjét. Csengőhang a semmibe. Feltesz még egy kávét, hagyja kicsit hűlni, majd betölti egy termoszba.
A megmaradt darált kávét belekanalazza a fém dobozba. „Fémes kávé” – mosolyodik el.
–––
Huszonnégy éves, furcsán fémes ízű a reggeli a kávé. „Talán megnedvesedett, bedohosodott” – gondolja, ezért másnap új csomagot vesz. De a friss tasaknak csak az illata jó, az íze annak se. Amint lenyeli az első kortyot, a megszokott, kellemesen keserű helyett ugyanazt a szokatlan ízt érzi a szájában. Néhány napra lemond a feketéről. Aztán, amikor a barátnőjénél is ez a zavaró íz köszön vissza, gyanússá válik, hogy nem a kávéval van gond. Két hét múlva bebizonyosodik: babát vár.
Az első trimeszterben csak így jelez a tökéletesnek tűnő leletekkel fejlődő Cili: fémes ízű a kávé.
–––
– Máris visszajött, anyuka? Csak most tolták be Cilit az előkészítőbe. Üljön le a váróban. A bejárat mellett van kávéautomata.
Tízféle kávét készít a gép. Vidám narancssárga pólós, megtört, középkorú nő válogat hosszasan, mielőtt bedobálja az érméket. Kapucsínó mellett dönt.
– Mindjárt végzek – mentegetődzik.
Int neki, csak nyugodtan, ő ráér. Eltelik ötven lélegzetvétel.
Kotorászik a zsebében, nincs aprója. Kérhetne a narancssárga hölgytől. Nem teszi. Ahhoz meg kellene szólalni, beszélgetni. Meghallgatni a másikat. Nem akar műtő előtti történeteket. Visszasétál a teleplakátolt ajtó elé. „Kérjük, kapcsolják ki mobiltelefonjaikat!”
– Láttam, többször kerestél.
Megkönnyebbül a férje hangjától. Nem megy ki az épületből telefonálni. Suttogva beszél, a férfi pedig higgadtan válaszol.
– Értem. Jövök. Félóra. Minden rendben lesz.
Magához szorítja a termoszt, jólesik a melege. Nem issza meg a kávét, a férjének is szüksége lehet rá. Tizenöt járólap oda, tizenöt vissza. Hány óra még? Hány járólap? Hány csésze kávé?
–––
– Főzzek kávét?
– Ümm… már reggel van? – néz szemrehányóan a férjére. Elfordul a betóduló fény elől, jólesően nyújtózik át a franciaágy másik oldalára. – Cili? – hasít bele a valóság.
– Alszik békésen hat plüssmackóval.
– Jó erőset kérek, feketén. És tudod mit? Az sem baj, ha fémes íze van, jöhet.
András Adél a 2024-es Cédrus-pályázat kiemelt szerzője
Illusztráció: Míra
Ezek is érdekelhetik!
Zöldy Pál: Nemecsek sapkája (részlet)* →
Pergel Ferenc: A tolvaj lány →
Káplán Géza: Az éj gyermeke (vers), Szent Karácsony (próza) →
