Interjú, beszélgetés

január 21st, 2025 |

0

…tengercsíra, verskavics – Juhász Anikóval Kovács katáng Ferenc beszélgetett

•

Mert mindig eljön az a pillanat,
amikor az emlékekben teljesebb a
test, mint a valóságban. [1]

Juhász Anikó filozófiatörténész, költő, műfordító, esztéta. A Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Karán és annak jogelődjeiben egyetemi oktató, 2005-től egyetemi docens, 2008-ban habilitált a Debreceni Egyetemen. Kovács katáng Ferenc kérdezte.

Kovács katáng Ferenc: „Az a település, ahol a gyermekkor van, földrajzilag behatárolhatatlan, mint ahogyan behatárolhatatlan az alvó történelem is, amit mindig magunkkal cipelünk.” Ezt az egyik könyvének hátsó borítóján olvastam. [2] Kisiskolás korában milyen család vette körül, milyen emlékeket őriz nagyszüleiről, szüleiről?

Juhász Anikó: A gyerekkorom, pontosabban, ahogy fogalmazott, a kisiskolás korom és annak helyszíne, azt hiszem, sok vonatkozásban eltért a szokványostól. S utólag beazonosítva azt, ami velem ott és akkor történt, ma már biztosan tudom, hogy számos gyermekkori traumával terhelten léptem át a felnőttkorba, amelyek óhatatlanul átszüremkedtek a költészetembe is. De előbb, ahogy kérte, a családi háttérről és annak hatásáról beszélek.

A nagyszüleim életéről – mivel vagy nem volt személyes találkozásom velük (korán haltak), vagy csak ritkán, és akkor is szűk órákra találkoztunk – javarészt családi elbeszélések alapján tudok. Az egyik nagyapám (anyai ág) földműves volt, gazdálkodó. Jó képességűnek tartották, különösen matematikából, kiemelkedő tehetsége volt a fejszámoláshoz. Gyakran vitték őt olyan helyekre, ahol szükség volt gép nélkül is a számolás gépi gyorsaságára. Szívesen tanult volna tovább, de a szegénység nem engedte. Korán lett árva. Gondoskodnia kellett a testvéréről, majd később a gyerekeiről. Évente egyszer, legfeljebb kétszer találkoztam vele. Nem volt hosszabb személyes beszélgetésünk. Vendégként ültem a kisebb családi közösségben. Néztem őt, hallgattam, még nagyon gyerek voltam. Egyszer, amikor Erdélyről beszélt, könny szökött a szemébe. Akkor még nem tudtam az okát, de attól kezdve, hogy sírni láttam, lélek-közel kerültünk egymáshoz kimondatlanul is. A vonásait tőle örökölte az édesanyám, de megvolt az ellenpontozás is. A nagyapám szőke volt, világító kék szemű. Minden történeti nehézség ellenére a napfényes derű színeit hordta magán és annak késztetéseit a lelkében.

Tartós emlékképként maradt meg bennem a háza udvarán álló eperfa, másutt nem láttam ilyet, és a mély, vödrös kút. Mintha abban is megállt volna az idő, leszivárgott a mélybe. A feleségét a II. világháború idején, 1944 májusában veszítette el. Öt félárva gyerek maradt ott és az ínség, de ő a legsanyarúbb, legádázabb időben is életet mentett. Nagyszénáson laktak. A zsidóüldözések idején magához vette egy baráti, elhurcolt család kislányát. Bújtatta, pedig az életével játszott. Lágerben pusztult el a kislány családja. Őt magát az életben maradt pesti rokonok vették magukhoz később. Onkológus szakorvos lett belőle (Dr. Szekulesz Ágnes). Nagyapát nem feledte. Évente visszajárt hozzá, ott volt a temetésén is. Olyan ember volt tehát a nagyapám, aki érdemes arra, hogy a nevét a nagy nyilvánosság számára is megőrizzük, Mázik Andrásnak hívták. Úgy hallottam, hogy a családja Felvidék környékéről vándorolt még a korábbi századokban Csabára. Dohánytermesztéssel foglalkoztak. Ezért is épült úgy a házuk, hogy legyen verandája, azon szárították a dohányt. Az ő családjában, abban a történelmi múltban voltak tanult, képzett emberek is, pl. lelkész. Sőt, de ezt csak hallottam, volt azokban a rég elhagyott időkben kisnemesi háttér, cím is.

A Mázik család Csorváson 1936-ban. Öt kislány, 1944-től félárvák. Az Üvegfalak, bádogtetők c. verseskötetben van egy vers erről a fotóról is

A nagymamámról (anyai ág) annyit tudok, hogy korán halt, súlyos betegségben. A betegség hirtelen rontott rá, s gyorsan végezte el a maga pusztító munkáját. Egy helyben forgó élet volt az övé, sok gondoskodó karral. Hatalmas rémületet jelentett számára, hogy öt gyermekétől kell megválnia a háború örvényében, ki tudja, mire hagyva itt őket. Még fiatal volt, amikor erősebbnek bizonyult nála a halál, a 37. életévében történt mindez. Akkoriban a nők jóval hamarabb szültek, mint manapság. Ő egyszerre látott a világból keveset, egy vékony szeletet, hasítékot, mégis sokat, mert hozzáadódott a történelem tág pokla is és az egyéni tragédia. Az ő alakját is megörökítettem az Üvegfalak, bádogtetők című verseskötet egyik versében.

Ernst Jünger: Acélzivatarban (Noran Libro Kiadó, 2014)

A másik családról (apai ág) még homályosabb emlékeim vannak. Gyöngyösön laktak. Négyéves voltam, amikor a szüleim elváltak, s hosszú időre teljesen megszakadt a kapcsolat a nagyszülőkkel is. Hallomásból tudom, hogy a nagyapám két világháborúba is belesodródott. Az egyikből úgy tért vissza, hogy hadikitüntetést kapott, vitéz érmet. (Ezt a világot részleteiben is jobban megismerhettem, amikor a férjemmel együtt Ernst Jünger In Stahlgewittern/Acélzivatarban című művét lefordítottuk magyarra. Ez egy szépirodalmi értékű, világhírűvé vált, háborús krónika-regény.) A második világháborúból nagyapám roncsoltan, hiányzó ujjakkal érkezett vissza. Szétverték a kezét, amikor menekülés közben egy teherautó platójára akart felkapaszkodni. Mivel tanult szakmája szerint szabó volt, ez a korábbi életforma elvesztését is jelentette számára. Egészen kiskoromban találkoztam még vele, de nincsenek róla képi emlékeim. Ő is korán halt.

A nagyanyám (apai ág) Gyöngyösön élte le hosszú életét (97 év), varrónőként dolgozott. Benne is volt intellektuális tehetség, bölcsesség, s az utolsó napig tiszta volt az elméje. Ezt magam is tapasztaltam, amikor már az egyetemi éveimre datálhatóan újra feléledt a kapcsolat. Különleges sajátossága volt, hogy még nyolcvan-, sőt kilencvenéves korában is alig szaladtak szét az arcán a ráncok. A férjem orvos testvére is megjegyezte, hogy ilyet ő még nem látott.

A szüleimet és a korai lét-helyszíneket illetően számomra a legmeghatározóbb életérzés a lebegés volt, másrészt a csúszás, a zuhanás sokféle értelemben, de ezzel együtt az eget karcoló fémrepülők és a föld alatt meghúzódó bunkerek látványa is. A jelentős földrajzi, családi elmozdulások okozták, hogy sok minden alvó történelemmé vált bennem, vagy úgy maradt meg. Budapesten születtem, de e hellyel kapcsolatban úgymond emléktelen maradtam. Amikor az egyetemi tanulmányok céljából (ELTE) ide visszatértem, az utcákon amolyan idegenként bolyongtam. Szülővárosként elveszett számomra, arrébb csúszott. Más formában persze nem veszett el, hiszen mégiscsak hazánk legfőbb városa, s tanultunk róla tankönyvekből is.

A gyermekkor városa Kecskemét lett. A verseimben többször előjön. Itt nőttem fel, de nem a belvárosban, hanem egy városszéli, nagyon zárt katonatelepen, egy katonai repülőtér tőszomszédságában. Apám a honvédség kötelékében dolgozott civilként (cukrász). Édesanyám tanárnő lett (történelem-magyar nyelv és irodalom szak), nem volt köze a honvédséghez. A válásuk után (négyéves voltam, amikor megtörtént) apám elköltözött Kecskemétről. Ketten maradtunk a telepen, ettől kezdve már ténylegesen is idegen kívülállóként bejegyezve (ez ott stigmának számított). Anyám bent, a városban végezte tanári munkáját.

Apám örök rejtély marad számomra, a fájdalom, a hiány és a keserűség érzetével. Tagadhatatlan, hogy a szüleim válása csúnya volt, sziszegő. Hasító kiabálások. Apám nem akart válni. S ezek már az első maradandó emlékek egy igen korai időszakból. Szüleim házassága 9 évig tartott. Az első időszakban külön éltek. Anyám Budapesten tanult (ELTE, történelem szak), hétvégéken járt haza. Lehetőség adódott arra, hogy apám – a távolban – házasságot megrontó dolgokat csináljon. S élt a lehetőséggel. Az ő fiatalkoráról kevés ismeretem van. Sokáig csak annyit tudtam, hogy hadifogoly volt (alighogy betöltötte a 18. életévét, kényszersorozással levente lett). Csak édesanyám halála után (2008) találtam a szekrényben olyan hivatalos papírt, amelyre oda volt írva a neve alá, hogy: málenkij robot. Akkor már tudtam, mit jelent ez a kifejezés. Először Sára Sándor filmjeiből. Két év után, talán már az első transzportok egyikével apám hazakerült. De a lelke ekkor már meg volt mérgezve. A történtekről nem beszélhetett, tovább nem tanulhatott, pedig néhány későbbi levelének stílusából ítélve volt benne tehetség, íráskészség és ambíció is. Szép, kalligrafikus betűkkel írt – írta azt a keveset, ami hozzám nagy ritkán elért. Nem bírta a bezártságot. Állandóan mosakodott az emlékek miatt. Szabadulni akart a folyton érzett kosztól, ami ténylegesen már nem is volt rajta. Fényes, tiszta ingeket hordott. Ezeknek ott kellett lenni mindig és kivasaltan még a legszűkösebb időkben is. Megkövetelte. Sokszor mulatott, ivott, bőkezűen vendégelte meg a barátait. Hangosan énekelt társaságban is, kellemes orgánuma és énekhangja volt állítólag. Nem riadt vissza attól sem, hogy dobra verjen mindent. Először a meglévőt, és aztán vásárolt hitelbe is, festményeket. Nagy adósságba verte a családot. Vonzódott a festményekhez. Maga is rajzolt, nem kizárt, hogy volt grafikus tehetsége. S ezekben a képekben talán az elveszített lehetőségeit is siratta. A válás után egyszer-kétszer még jött látogatóba. Gazdag volt ígéretekben, hogy majd hoz nekem diavetítőt, egy kivetíthető világot. Persze soha nem kaptam meg. Mást sem. Ez úgy csapódott le bennem, hogy később már nem hittem neki. Csak a zöldborsóleves borsószemeinek üres koppanásait hallottam, ha nálunk volt. Aztán végképp elmaradt. Hosszú-hosszú évekig nem láttam. Csak a kötelezően levont, minimális gyermektartási díj érkezett. Ugyanaz az összeg még egyetemista koromban is, melyet sok évvel korábban ítéltek meg.

Édesanyám Csorváson született, Nagyszénáson nőtt fel. Ő volt az öt gyerek közül az „olvasós”, ezt a szenvedélyét és az eszét talán a nagyapámtól örökölte. A tanító is felfigyelt rá. A szegénység alsó fokán éltek. A gyerekek sokszor a nagynénikhez lettek szétdobva, mert nagyapámnak a megélhetési pénzt kellett előteremtenie. Később a cseléd szerepet sem kerülték el idegen családoknál. Aztán nagyon szívós akarással sikerült anyámnak leérettségiznie. Talán a tanító segíthetett neki az odaútban. Majd jött az egyetem (Budapest, ELTE). Anyám kikerült a faluból, a gyökereitől távol lépett, de a zárt katonatelepen ő nem létezhetett tág értelemben vett értelmiségiként. Sodródott és lebegett hát. Az a katonatelep – civil szemszögből – maga volt a rendetlenség, amelybe mégis horgas, olykor értelmetlen rendek, szabályok, parancsok ékelődtek bele. A házak között valódi bunkerek voltak. Ez volt az ott élő gyerekeknek a játszótér. A ház, ahol laktunk, többemeletes bérház volt, katonák számára építették a II. világháború idején. Nagy, rideg, kongó kőfolyosók. A nekünk juttatott belső tér: egyetlen szoba. A fürdőhelyiség közös volt (mosdókagylók, zuhanyzók). Így aztán legtöbbször a lavór szolgált erre a célra a szobában, mert ez volt a legtisztább és a külső szem elől rejthető. (Anyám és apám alakja később az Üvegfalak, bádogtetők című verseskötetben jelenik meg a legmarkánsabban.)

A kecskeméti katonatelep a repülőtér mellett (a földhalom alatt balra egy világháborús bunker van ma is)

A lépcsőházakban pedig olykor, nem ritkán, nem gyerekszemnek és nem gyerekfülnek való élet folyt. Itt az ember, bizonyos szempontból, korán vált felnőtté. Idő előtt azzá tette a látás és a hallás. Éjszaka gyakran voltak katonai riadók. Ilyenkor válogatás nélkül megrugdostak minden ajtót. Háború volt ez akkor tényleges háború nélkül. S katonák meneteltek békeidőben is. Féltem. S félt az édesanyám is. Mi lesz, ha ajtón túlra kerülnek? Sokáig nem értettem a történések, zajok, üvöltések miértjét sem. Az itt élők egyébként az egymás közötti vitákat is nemegyszer kemény eszközökkel intézték el: lapáttal, késsel, más fegyverrel is. Ha a gyerekek összevesztek, megesett, hogy a szülők ölre mentek egymással emiatt. S ennek sok gyerek szemtanúja volt.

Mi ketten, édesanyámmal ennek a zárt, olykor még a nap elől is lefedett kőpusztának, amely nem volt se falu, se város, és sajátosságaiban mégis egyszerre mind a kettő, a többieknél még bentebbre zárt, még inkább bekerített lakói voltunk. Ez a létállapot annak következményeivel együtt egyik állandó részelemét képezte később a verseimnek is. Ezért hosszabban beszélek róla. Ami a telepen élő családokat illeti, elmondható, hogy sok katonafeleség volt abban az időben háztartásbeli. Rengeteg ráérő idővel, rosszindulattól, kicsinyes érzelmektől korántsem mentes pletykaszájjal. Anyám különösen ki volt téve ennek. Egyrészt azért, mert szellemi munkát végzett, másrészt azért, mert tagadhatatlanul szép volt. Az irigység a pletyka tűzfészke volt mindig. Attól kezdve, hogy egyedül maradtunk afféle csonka családként, ráadásul civilként, stigmatizálódtunk is. Nekem, neki mindenhez külön engedély kellett, ami másnak természetes módon járt. Ez megviselt, megalázó volt, s ahogy nőttem, egyre inkább. Fura és abszurd adaléka az életnek, hogy a bérház szennyvízáradásai jelentettek számomra valamiféle más, eltérő pillanatot. Hiszen akkor mindenki kijött a folyosóra vizet söpörni. S ekkor úgy lehettem közöttük, ahogy mindenki más. Még baráti szavak is elhangoztak olykor.

Ezen a kőpuszta-telepen alakultak ki a fóbiáim is. Az egyike ezeknek a tömegfóbia. Ezt minden bizonnyal egyrészt a művileg, a katonai irányítás által elrendelt kívül-létem alakította ki. Vagyunk mi (ketten), és vannak mások (a szemben álló tömeg). Ez az érzés ma is megvan bennem. S képes vagyok érezni a tömeget akár egy kamerán keresztül is. Alakító tényező volt másrészt az is, hogy a házunkat és annak udvarát egy kőkerítés zárta el az úttól. Zárt kapu volt a kerítésen, a lépcsőházba pedig sokáig csak portaügyeleten keresztül lehetett bejutni. Kontrollal. A kaputól hosszú betonút vezetett a ház bejáratáig. A ház előtt többnyire kint ültek a katonafeleségek – a korábban már leírt jellemzőkkel. Ezen a betonúton járva gyakran éreztem, hogy a kint ülők szeme szinte befúródik a bőröm alá. S tudtam, most biztosan rólunk, rólam beszélnek. Ellenérzést szült. Tartós szorongást alakított ki bennem. S hasonló szituációkban ez ma is előjön.

A másik kaotikus, megtapadó érzés a repülőgép-fóbiám. Sok halál volt ott a telepen, s ezekről sokszor csak belső hírek, legendák jöttek-mentek. Ismerőseim, szomszédok tűntek el hirtelen. Többnyire repülőgéppel jött értük a halál. Volt, hogy csak annyi hír érkezett: „A gép lezuhant, a pilóta teste darabokra tört, kiskanállal kellett összeszedni, hogy eltemethessék.” Ez a mondat, kép bennem az egyik rettenetet tette a másik mellé. Amúgy a repülőgép-fóbiámról magam sem tudtam sokáig. Akkor derült ki, amikor egy németországi egyetemi részképzésről repülőgéppel kellett volna hazajönni. Ennek hírére egyre feszültebb lettem. Kivert a veríték, nem tudtam aludni, szorongani kezdtem. Úgy éreztem, egyszer ülök fel a repülőgépre, de az lesz az utolsó utazás. Így maradt végül is hazaútnak a vonatút. De megfogadtam, ha a gyerekeimet felnevelem, felülök egyszer a repülőre, hiszen nem mehetek ki úgy a XXI. századból, hogy ne tudjam, milyen ott, rajta fent. S milyen az a szemszög lefelé nézve. Meg is történt, Madridba utaztunk. Átszállással, így oda-vissza négy gépet is le kellett győzni magamban. S érdekes, amikor már a gépeken ültem, jött a ’most már minden mindegy’ hűvös nyugalma, a hidegvér. Az előzetes szorongás alábbhagyott. Berepültünk a felhőkbe is. De aztán minden visszatért a régi kerékvágásba. A repülőgépen való utazást most is kerülöm. A repülőgépek árnyai alatt éltem, élek. Számos versemben ma is ott vannak. Fölém, fölénk repülnek.

Visszatérve a korábban említett helyszínhez, a katonatelephez, annyit még mindenképpen el kell mondani – hiszen az idő múltával ez amolyan versszínező elem is lett –, hogy rengeteg excentrikus és agresszív figura élt itt. A velük kapcsolatos érzések, történethasítékok is beépültek a verseimbe, kiváltképp a háborúról és a fenyegetettségről szólókba. S mindez alapja lett az akkor kialakult, felfokozott halálérzésemnek is. S itt most nem pusztán halálfélelemről beszélek, hanem arról, hogy képes lettem meglátni a halál rajzolatát ott is, abban is, ahol az sok más embernek nem tűnik fel. Számos történetről beszélhetnék a katonatelep és a fenyegetettség kapcsán, de most csak kettőt emelek ki. A házban, közvetlenül mellettünk egy idegbeteg nő lakott. Műtötték az agyát. Gyűlölte a gyerekeket, sokszor átkozta őket, ha az ablaka alatt feltűntek. A folyosó összekötött minket. Nem tudtam úgy kimenni a házból, hogy ne menjek el az ajtaja előtt. Sokszor állt kinn az ajtó előtt. Leskelődött. Egyszer erősen megragadta a karomat, berántott a szobába. Az ajtót kulcsra zárta. Lefeküdt az ágyára, s engem is odahúzott. Egy levelet vett elő a takaró alól. Fel kellett olvasnom többször is. Búcsúlevél volt. Öngyilkos lett, mert megcsalták. Tablettákat vett be. Nem értettem a levelet teljesen. Gyerek voltam (11 év körüli). Rossz érzésem támadt. Az egyik sarokban megláttam a macskáit. Döglöttek voltak. Kivégezte őket. Már terjengett a bűz. Azt mondta, nem akar egyedül, nem fog egyedül meghalni. Rossz, iszonyú érzésem támadt. Feljött bennem a gondolat, hogy magával visz a halálba. Meg fog ölni, akár a macskákat. Hiába próbáltam menekülni, nem engedett. Hangosan sírni kezdtem. Kiabálni. Aztán talán sikoltottam is. Meghallották odakinn. A szomszédban lakó takarítónő dörömbölt az ajtón. Neki volt kulcsa is a lakáshoz. Kiszabadítottak. Pár óra múlva a halottaskocsi vitte el az öngyilkos nőt. A deszkaláda tetején egy doboz volt, benne a macskák. Az én dobozom hiányzott róla. De a szorongás, ami egyébként ott volt bennem már korábban is, ezzel a történéssel megkoronázódott.

A másik gyermekkori történet egy gyilkossághoz kapcsolódik, amelyet nem macskán, hanem emberen követtek el. Egy szomszédházban lakó katona elcsábította a felettünk lakó katona feleségét. Amikor ez kiderült, a férj a testvérével együtt átsétált a csábítóhoz, és lelőtte őt. A tettes vizsgálati fogságba került, majd néhány hónap múlva kiengedték. Talán azért, hogy összepakoljon a börtönbüntetés letöltése előtt. Láttuk az alakját feltűnni a házban. Aztán a csendes éjszakát szinte átütötték a döndülő, fel-alá járkáló lépések. Az ő lépései. Féltem. Nem tudhattam akkor még, hogy ő célzottan arra az egy személyre volt veszélyes, másra nem. Azt hittem, ami benne van, az a gyilkos indulat, átszivároghat hozzánk akár a mennyezeten keresztül is.

KkF: Ha nem is mélyinterjút szeretnék készíteni, azért azt is érdemes lenne feltárni, hogy a sokoldalú, sok lábon álló (és járó) gondolkodó és alkotó ember hogy boldogult az iskoláival, tanáraival. A gimnáziumra, a gimnazista évekre szokták mondani, hogy ott dől el, kit merre vezérel vagy vet a sorsa/akarata/kitartása/szerencséje. Milyen volt matrózblúzos nagylánynak lenni?

JA: A kisiskolát, az általános iskolát a városban végeztem, a többi reptéri gyerekkel együtt, de ide már a város más részeiről is érkeztek tanulók. A mi iskolánkat, a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolát, Újkollégiumnak is hívták. A párhuzamos utcában volt az ún. Ókollégium. Ráláttam az ablakból. Nekünk akkor azt mesélték, hogy abban az épületben tanult Petőfi és Jókai. Az épületre nézve sokszor gondoltam rájuk. A reptéri gyerekeket külön busszal vitték az iskoláig és onnan haza. Nekem persze kérelem, engedély kellett a buszra is. A városból magából nem sokat láttam. Legfeljebb a szünetekben néhány utcát. Az iskolában viszont otthon voltam. Otthon éreztem magam. Itt kiegyenlítődött a nekem kimért hátrány, ma negatív diszkriminációnak is nevezik. Sőt, ami a tudást illeti, az én javamra billent a mérleg. Többet is elbírtam volna. Édesanyám gondosan ügyelt arra, hogy ne abba az iskolába kerüljek, ahol ő van alkalmazva tanárként, mert bármilyen jó eredményt értem volna el, rögvest hozzátették volna, biztosan azért, mert ott dolgozik az anyja. Nyolcadik osztályban már kifejezetten unatkoztam. Ha iskolai versenyekre mentem (helyben), legyen az magyar nyelv és irodalom, biológia, fizika, matematika, megnyertem. Azután az orosz nyelvet oktató tanárom bármiféle előkészítés nélkül elküldött egy városi versenyre. Kikerekedett a szeme, alig hitte, hogy második lettem. Később vérszemet kapott. Nyolcadik osztályos voltam, amikor újra versenyre küldött, s ehhez már mímelt némi segítséget. Ám ekkor autodidakta módon már én is többet foglalkoztam a nyelvvel. Városi első helyezett lettem… Ami pedig más tanárokat illet, közülük főleg a matematikát oktatót kedveltem. Ő a matematikában a játékot mutatta meg. S volt benne türelem, nyugalom; nagy, nem csupán gyereknyi. Másrészt a magyartanárnőmhöz kerültem közel. Fiatal és kezdő volt még, de körültekintően vezetett be minket az irodalom világába, nem tántorított el az olvasmányoktól. Ez volt tehát a kisiskola világa.

A II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola (Újkollégium)

Ami a gimnáziumot illeti, tizenhárom éves voltam, amikor el tudtunk költözni a repülőtérről, nem a belvárosba, de egy ahhoz közeli, épülőfélben levő lakótelepre. A nekünk kijelölt emeletes házban voltak reptéri gyerekek is. Kicsi volt a bérelt lakás, íróasztalnak még mindig nem jutott hely, de volt benne valódi fürdőszoba, konyha, a rádió mellett lett televíziókészülékünk is (sok más emberhez képest viszonylag későn). A gimnáziumban német-angol tagozatra jártam, felező csoportokban tanultunk. Korábban nem hallottam német szót. Csak itt. Végre járhattam városi könyvtárba. Élveztem a korábbiakhoz képest szabadabb levegőt, azt, hogy enyém lett a sétákon a város belső magva is. A könyvtárban nem rendszerezetten olvastam. Úgy válogattam, hogy belelapoztam a könyvekbe, s vittem, ami megfogott. Sok magas szintű múltbéli és kortárs könyvet sikerült elolvasnom idő előtt, vagyis mielőtt az iskolában sorra került volna. A kiválasztottak közül számos könyv viszont meg sem jelent az olvasandó könyvek listáján a gimnáziumban.

 Az osztályban sokan voltunk. Ez kezdetben valamelyest feszélyezett. Mert abban a nagy számban, a többiekben már ott volt a tömeg. De ahogy ismerőssé váltak az arcok, ez oldódott. A nagy létszám miatt az osztályban belső csoportok alakultak ki, de alapjában véve az egymás mellett létben a kedvességet éreztem. Lett olyan barátnőm, akivel mind a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Itt volt részem a megnyugvásban is. Itt még nem voltak olyan versenyharcok, álságok, melyeket az érdekellentétek szültek volna. Az egyetemi életben már gyakrabban találkoztam ezzel. S valóban volt matrózblúzunk is, a Bánya Júlia Gimnázium matrózblúza. Ránk szabták, s négy évig, a ballagásig ki kellett tartania.

Alapjában véve minden tárgyat szerettem, nem kellett erőlködni. S a matematika továbbra is a favorizáltak közé tartozott. A német nyelvet oktató tanárnőm rendkívül intelligens volt, még a régi vágású és nagyon művelt tanárok közül való. A német mellett latint, francia nyelvet is tanított. S úgy hallottam, hogy a Sorbonne-on végzett. Tisztában volt a nyelvtanítás művészetével. Ennek elemei: alaposság, soha nem hagyott ki nyelvtani gyakorlatot. Minden szó megmártóztatása a mondatban is. Türelem, nem dobott ránk egyszerre többet, mint amennyit az agy felfoghat, jól begyakorolhat. Időnként meg kellett tanulni egész szövegeket. Mintha összefüggően beszélnénk. Ám soha nem a félelem légkörében. Nem azért igyekeztünk, mert féltünk volna, hanem a tudásért tettük, s mert lélekben közel került hozzánk. Nem akartunk csalódást okozni neki. Alapos, színes, az életben is használható tudást kaptunk tőle. S megtanított minket önállóan is tanulni. Jutott idő irodalmi szövegek olvasására is.

A gimnázium persze már másfajta élettapasztalatok megszerzésének időszaka is, ami a felnőtté válás velejárója. Gondolok itt barátságokra vagy a szerelmi kapcsolatra. Ez utóbbira is volt az évek során jelentkező bőven; kevesebb a realizált kapcsolatból, jóval több az udvarolni akaróból. A fiatalság idején a szép lányok közé soroltak. Utólag visszanézve a fényképeket, volt alapja, de ennek én akkor nem voltam teljesen tudatában. Mindenesetre a külső megjelenéssel kapcsolatos esetleges plusz kínokat nem éltem át. S nem is tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek.

18 évesen (Bánya Júlia Gimnázium)

Persze az ember olyan, hogy olykor mást akar, mint ami megadatik neki. Volt olyan kapcsolatom, amelynek az emléke hosszú évekig elkísért. Egy házbeli fiúról van szó, én 14 éves voltam, amikor megismertem. Ő már az érettség korában járt a maga 18 évével, negyedikes gimnazista volt. Meglátott, amikor épp kikönyököltem az ablakon. S megvolt benne az a merészség, hogy lehívjon az udvarra. Sokszor beszélgettünk. Voltak a ház körül beszélőpadjaink. Orvosnak készült, tőle hallottam először Sigmund Freudról, de jártas volt a szépirodalomban is, elindított ilyen-olyan irányba. Intellektuálisan vibráló volt, külsőre vonzó. Volt annyira érett is, hogy lássa, hozzá képest én még félig-meddig gyerek vagyok. Tudta, ő külföldre megy tanulni (6 év), s onnan csak ritkán, akkor is csak néhány napra jöhet haza. S tudta azt is, nem törheti ketté az életem. S bár mindkettőnkben ott volt a vonzódás, óvott a korai pusztulás lehetőségétől. Ugyanakkor ismerte a kedvesség nyelvét és mozdulatait is. Aztán lett vele egykorú barátnője is. Én pedig csak azt láttam, hogy az álom, s benne ő, van is, meg nincs is. A hiánynak azt a gyötrő kínját, amit ismerni kell, ha a szerelemről is ír valaki, vagy egész versciklust szentel neki, először az ő hiánya kapcsán ismertem meg. Az alakja azért is fontos volt, mert ezt követően önkéntelenül is hozzámértem minden későbbi udvarlót. De nehéz volt hozzá hasonlót találni. Én pedig gyorsan meg tudtam hidegedni, ha valakiben olyasmit fedeztem fel, ami ellenszenvet keltett, vagy ha a vele való lét az unalomba fulladt. Később az egyetemen akadtam össze olyasvalakivel, akiben megvolt a hasonló intellektuális magasfeszültség, sokszínűség. Ő lett a férjem.

A pályaválasztás kapcsán azt tudom mondani, hogy gyerekkoromban, amikor még kevésbé vannak metsző ’vagy-vagy’-ok, s bennünk hullámzik a tenger is, sokáig morzejeleket küldő rádiós szerettem volna lenni egy hajón, a tengeren. Minden bizonnyal az olvasmányélmények hatására. Nem a hajó lehetett fontos, mert az behatárolt, akárcsak a korábban említett katonatelep, hanem inkább a tenger a maga végtelenségével. Az antennák, a technika angyalai, a rádióhullámok, amelyek kiszöknek a bezárt térből, talán ezt jelképezték. Nem kizárt, hogy ez az érzés a legutóbbi verseskötetemben is visszajön (Háború, fénylabdák alkonya/2024).

Amikor már konkrétan dobódott fel a pályaválasztás lehetősége és kényszere, több lehetséges út is megfordult a fejemben. Azt kérdezte az előbb, a sorsot én irányíthattam-e részben, vagy az vetett inkább valamerre. Szívesen lettem volna orvos, de az osztályfőnökünk harsányan hirdette, hogy ott a felvételre csak annak van esélye, aki biológia-kémia tagozatra jár. Nem zártam ki a jogász pályát sem, ennek kapcsán viszont arról informált, hogy oda szinte csak fiúkat vesznek fel. Nem tudhattam, hogy igaza van vagy sem. Maradt biztosabb útként a magyar-német vagy a történelem-német szak a bölcsészkaron. A magyartanárom nagy tudású, ambiciózus, ugyanakkor meglehetősen rideg, túlzásokra hajlamos ember volt. Legendásan híres volt erről. Ha verset elemeztünk, az a vers nem olyan volt, mint egy katicabogár, amelyről, ha a vizsgálathoz leemeljük a fekete pettyeket, mint adalékokat, végül eljutunk a húsig is, amely vagy véres, vagy erős rózsaszín, de mégis eleven. A mi tanárunk eszköztárában a vers cserebogárrá lett. Lefejtettük a bogár száraz, kemény szárnyát. Alatta minden még szárazabban tört apróra. S a végén kiderült, hogy kicserélődött minden. Nem volt mögötte eleven vers, élő, egész, hangulatot reptető vagy épp sirató. Azt gondoltam, a magyar szakon majd ugyanez a munkamenet folyik tovább. Volt bennem akkor valami dac, ellenállás, hogy így ezt én nem akarom. Hadd olvassak el egy verset úgy is, hogy nem törik már az első bejáratnál holt darabokra. Ez motivált abban, hogy inkább történelem-német nyelv és irodalom szakra jelentkeztem. Tehát valamelyest vetett is a sors ebbe az irányba. Az akkori döntésemet megbántam később, mert így elvágtam magam attól, hogy az egyetemen oktatók közül észrevegye valaki az ilyen típusú, mélyebb érdeklődésemet. Ugyanakkor nyertem is pluszban valamit, mert sokkal átfogóbb ismeretem lett a történelemről, annak hosszú távú, lehetséges kifutásáról. S ezt a történetfilozófiában való későbbi olvasottságom, jártasságom úgy egészítette ki, hogy a valóság, a reális történelem mozgásának természetével alaposabban tisztában, mondhatni képben lehettem, mint azok, akik nem járták végig ezt az utat is.

KkF: Szegedre került. Nehéz volt bejutni az egyetemre? S ott hogyan alakult a sorsa?

JA: Az egyetemre, a JATE BTK-ra első jelentkezésre felvettek. Kollégiumba kerültem. Egy sajátos lakóközösségbe. A Móra Ferenc Kollégium már messzebb esett a belvárostól. Hogy milyen érzés volt? Nekem, azt hiszem, feladat volt a többiekkel való folytonos együttlét, egymás mellett-lét. A gimnázium végén már valamelyest felnőttnek éreztük magunkat, önállónak. Itt viszont a kötelezően elvárt viselkedésformában egyfajta túlzott gyerekességet éreztem. Mintha visszazuhantunk volna valamilyen korábbi magatartásszintre. Az épp mellettem helyet kapó lakótársamban volt valamilyen fanyar humor, irónia. Ő közelebb került hozzám, de mivel a testvére szegedi volt, ritkán tartózkodott a kollégium épületében. Szegeden az első időszakban – annak ellenére, hogy magával a tanulással nem volt gond – honvágyam volt. Hiányzott Kecskemét. Amikor csak tudtam, utaztam haza. Persze láttam idővel, hogy a volt-emberek nélkül az épületek önmagukban már nem teljesen ugyanazok, de sokáig tartott, amíg átálltam Szegedre, s nem éreztem abszolút idegennek magam a városban.

A német nyelv és irodalom szakon voltak olyanok is, akiknek anyanyelve volt a német. Ezt megtudva, valamelyest megijedtem, hogy mi jöhet ki majd ebből. Hogyan fognak összemérni minket? A német nyelv azonban nemcsak gazdag, hanem szabályokat is bőven ismerő. Ez könnyebbé teszi, hogy az ember egyedül is tanulja a nyelvet. S ezt én – ebben már erős rendszert alkalmazva – megtettem. Mindennap új és új szócsaládot tanultam meg, mellé a nyelvtant – s amikor az első év végén sor került az első nagy, szelektáló írásbeli vizsgára, immár az egész évfolyam vonatkozásában, az eredmény alapján a legjobbak közé kerültem. A történelem-német szakosok közül egyedül. A harmad- és negyedévfolyamon a diákköröket összefogó Diákköri Tanács titkára lettem. Nem én kezdeményeztem, eszembe sem jutott volna. Egy német irodalmat oktató tanárom keresett meg személyesen, és javasolt erre a pozícióra. Ötödévben a többiekkel együtt kikerültem részképzésre egy német egyetemre (Greifswald, egy félév). A távollét miatt ekkor át kellett adni másnak ezt a feladatot.

Egyetemi hallgatóként (JATE, V. évf.)

Az egyetemi éveimet részben az is befolyásolta, hogy a harmadévet már házasságban élőként kezdtem, egy ideig albérletben meghúzódva. Ez megint másfajta életmódot jelentett. Mint ahogy a greifswaldi egyetem is külön szelete volt az egyetemi éveknek. Mivel a kollégiumban célzatosan német diákokkal helyeztek egy szobába, minden magyart külön-külön, volt kényszere és módja is a német nyelvű beszélgetésnek is. Itt döbbentem rá, hogy az én Thomas Mann-regények alapján pallérozott nyelvem, a német beszédgyakorlaton elsajátított nyelvi készletem nem a legmegfelelőbb. Vannak bosszantó rések. Tudtam németül, hogyan mondják azt, hogy szagos müge limonádé vagy fagyalsövénykerítés, de nem tudtam például a vasaló nevét, amikor szükségem volt rá. Itt kellett megtanulnom. A legszívesebben persze a város nagy könyvtárára emlékszem vissza. Rengeteget olvastam németül, mindenféle könyvet, leginkább szépirodalmat. Ezek a hónapok sokat tettek hozzá a német tudásomhoz.

Maradandó élmény volt az is, hogy elvittek minket Berlinbe. Itt láttam először számomra gigászinak tűnő, tömegeknek megrendezett karácsonyi vásárt. Elvittek minket színházba is, egy Bertolt Brecht-darabot láttunk elég modern rendezésben. A német diákok egyébként meglehetősen zárkózottak voltak, inkább az itt tanuló finn, cseh, román, szlovák, szlovén diákokkal tartottuk a közvetlen kapcsolatot. Tőlük sokat tudtunk meg a hazájukról, az otthoni kultúra akkori helyzetéről is.

Hazatérve jobban bele kellett taposni a történelem tanulásába az itthon kimaradt félév miatt, egyfajta sűrített programmal. Erre az időre esett egy diákköri dolgozat összeállítása is Bergyajev Dosztojevszkij-felfogásáról. Az említett filozófus az egzisztencializmus vallásos ágához tartozott, száműzték a hazájából. Párizsban telepedett le. A műveit akkor itthon oroszul nem lehetett elérni, a más nyelvűeket viszont külföldön igen. A német nyelvű kiadásokat maga kontrollálta, így ezek szövegszempontból megbízhatóak voltak. A diákköri versenyen (Budapesten volt) első díjat nyertem.

KkF: Diplomaosztás után rémisztette vagy tárt karokkal várta önt az a nagybötűs élet?

JA: A diplomaosztás után nem volt könnyű helyzetem. Szeged nem várt tárt karokkal abban a „nagybötűs” életben. Lévén képzési centrum, telítve volt a város tanárokkal mindenféle fokon. Ha más városba is pályázhattam volna, szélesebbre nyílt volna a kínálat legyezője. Nekem azonban Szegeden kellett maradnom, mivel a férjem, Csejtei Dezső itt dolgozott egyetemi oktatóként. Abban az évben volt meghirdetett állás a Szegedi Orvostudományi Egyetemre (akkor még elkülönült a József Attila Tudományegyetemtől). Humán vonalra kerestek oktatót, orvosi etika, filozófiatörténet oktatására. Sok választásom nem volt. Jelentkeztem, s felvettek. Bár az egyetem elnevezése többször változott, valójában itt csináltam végig az oktatói és tudományos pályát az egyetemi gyakornok beosztástól a habilitált egyetemi docensig.

KkF: Mielőtt a szépirodalomra terelném a szót, a második kötetének utószavából idézek: „[…] ami az eddig vezető úton filozófia és irodalom metszéspontjában korábban már lerakódott: számos könyv, tanulmány, esszé, műfordítás itthon és külföldön (Ausztria, Németország, Mexikó, Spanyolország).” [1] Kérem, beszéljen nekünk a hivatásáról, szakmai múltjáról, jelenéről!

JA: Hivatás és szakmai múlt, jelen? A pályakezdés egy másik kezdést is jelentett számomra. Másoddiplomát is kellett szereznem az ELTE, BTK filozófia szakán. Másrészt alaposabb ismeretekre kellett szert tennem az orvostudomány néhány kapcsolódó területén. Előírás volt a hivatalos tanulás, s volt bennem késztetés is. Ráadásul mindezt színezte egy gyerek, a fiunk megszületése. Két hónapos volt, amikor felvételi vizsgára mentem. Az anyatejkészletre (saját tej tárolása) legalább annyira kellett figyelnem, mint a felkészülésre. Pontosabban nem annyira, jobban. Emlékszem, ömlött belőlem a tej a felvételi vizsga alatt. Őszre már valamennyire rendeződött a helyzet. Havonta kellett Budapestre utazni sűrített, egész napos oktatásra, mindig 3-3 napba belefogva. Aztán rohantam haza. Másod- és harmadévben már jutott valamennyi idő arra, hogy elmenjek néhány ott megismert barátommal színházba, kiállításokra is. Van ezek között több olyan barátság is, amely mind a mai napig tart.

A tanáraim közül kiemelkedő volt Fehér M. István, aki később akadémikus is lett. Kellemes orgánuma volt. Úgy gondolom, kifejezetten szeretett oktatni. Úgy tartotta meg az előadást, hogy azt követően az ember valóban ingerenciát érzett arra, hogy ezt vagy azt a könyvet kézbe vegye. Heideggerről hosszan, sok órán keresztül beszélt. Kutatója is volt. A kollokviumon vizsgatételként épp az ő filozófiáját kellett elemeznem. Elolvastam németül is a fő művét, a Lét és időt (Sein und Zeit) többször is. Fehér M. a vizsgák során olykor a vázlatként írt jegyzetanyagot is elkérte. Németül idéztem a papíron a kérdéses műből. Nyelvtanilag minden helyes volt, de egy határozott névelő helyett határozatlant írtam. Korrigált. Betéve tudta a mű nagy részét németül is. Különben nem vette volna észre az eltérést. Jártam hozzá a végzés után is Heidegger-kurzusra kollégákkal együtt. Majd valamelyest barátok is lettünk a konferenciák kapcsán. Leveleztünk. Az igazán hosszú leveleket többnyire karácsony másnapján írta. Elvált. Egyedül volt. De hiányzott neki a világ kedvessége.

A kötelező szaktudományos elvárásokat teljesíteni kellett. Publikálni kellett szakfilozófiából, kisdoktori dolgozatot írni és megvédeni, előtte doktori vizsgákat tenni. Mindez viszonylag hamar megtörtént. Mellette a budapesti tanulmányok. Amikor a filozófia szakon az államvizsgára sor került, már áldott állapotban voltam a lányommal. S két kisgyerek már egy kis hadsereg, szétszalad, ide-oda fut. Nem volt mód arra sem, hogy hosszabb ideig otthon maradjak a gyerekekkel úgy, ahogy manapság lehet. De arra elég volt ez a szűk idő is, hogy többet olvassak a magam kedvére is. Amikor már elértünk ahhoz a ponthoz, hogy az éjszakát is átaludta a kisgyerek, sikerült végigolvasni a Németh László-összest, a magyar íróra a spanyol José Ortega y Gasset is jelentős hatást gyakorolt. S letettem ez idő alatt az elvárt második nyelvvizsgát is (a német után orosz nyelvből). Több kötelezettség nyelvvizsgából nem volt. S nem is fizettek egyik után sem. Szabad érdeklődésből jöhetett persze más nyelv is.

A hétköznapok gördültek. S hajtottuk mindketten (a férjemmel együtt) a magunk munkáit. Kezdetben külön, eltérő utakon. A férjem, Csejtei Dezső esetében megszületett egy kismonográfia José Ortega y Gasset műveiről, majd egy nagymonográfia a spanyol egzisztencializmusról. Ebben részt kapott az a spanyol gondolkodó, Miguel de Unamuno is, aki Kosztolányi Dezsőre is nagy hatást gyakorolt. A férjem később, már a századforduló körül, írt egy olyan átfogó nagymonográfiát (Filozófiai metszetek a halálról. A halál metamorfózisai a 19-20. századi élet- és egzisztenciálfilozófiákban. Pallas Stúdió-Attraktor K. Bp. 2002. 528 o.), amelyhez hasonló nem született a külföldi szakirodalomban sem. Azóta, már jó ideje, doktori iskolák és egyéb kurzusok alapanyagát is képezi, rengeteg kutatói hivatkozással. Dezső érdeklődését egy családi tragédia, az öccse autóbalesete fordította ebbe az irányba. Spanyolországban is megjelent két évvel később az előbbi nagymonográfia egyik bővített részegysége könyv formájában: Muerte e inmortalidad en la obra filosófica y literaria de Miguel de Unamuno (2004. Salamanca).

Férjével, Csejtei Dezsővel A Nyugat alkonya I-II. fordítása idején

Az első közös művünk az 1990-es évek elején egy nagy terjedelmű műfordítás volt. A világhírű remekmű pedig Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II. /Der Untergang des Abendlandes I-II. című kétkötetes, monumentális könyve volt. A férjem ötlete volt a fordítás. Az első kapavágásokat a nyersfordítás kapcsán még Spanyolországban tette meg (I. kötet). Ösztöndíjjal volt külföldön három hónapig. A rendszerváltás előtt lehetetlen volt ezt a könyvet kiadni az ellenérzések, ellenintézkedések miatt. Az első magyar fordítás 1994-ben jött ki az Európa Könyvkiadó gondozásában. Azóta négy kiadást élt meg, mindig gyorsan elfogyott a könyvpiacról. A műfordítással kapcsolatos általános tapasztalataimat, gondolataimat (más művekre is kiterjedően) megörökítettem A fordítás flamingója című írásomban. Olvasható a Napútban (2014. 7. sz.), itt most nem ismétlem meg. Szó esik a műfordítás és a szakfordítás különbségéről, valamint a műfordítástechnikánk és az együtt-fordítás sajátosságairól is. Ki mit csinál, s azt hogyan teszi. Ez utóbbi még részletesebben is megjelenik a Közös élet – közös ének című írásunkban, szintén a Napút egyik nyomtatott számában (2015. 9. sz.). Az írás felkérésre született, Szondi György keresett meg minket.

Azután következtek más – fordításra érdemes – művek is. Nem sorolom fel mindet, többezer oldal patinás könyvkiadók gondozásában (Európa K., Nagyvilág K., Attraktor K., L’ Harmattan K., Noran Libro K., Osiris K., Századvég K.). Természetesen Ortega y Gasset számos műve. Unamuno Elmélkedések a Don Quijoté-ról és Sancho Panza élete című bölcseleti írása. Ismert történetfilozófusok művei: Wilhelm Dilthey, Jacob Burckhardt. Az orvosként is dolgozó Karl Jaspers filozófiai írásai. Norbert Elias gondolatai a halálról. Hannah Arendté a bűn természetéről. S más ismert művek Spenglertől, Vitoriától, Sepulvedától, Ernst Jüngertől. Köztük volt Arthur Schopenhauer sok száz oldalra rúgó fő műve, A világ mint akarat és képzet I-II.  (Osiris Kiadó. Bp. 2021). Az első kötet nagyobb részét korábban Tandori Ágnes és Tandori Dezső fordította le, de maradt ebben egy fordítatlan részegység is. Mintegy 100 oldal, az utolsó egység. Le kellett fordítanunk ezt is a teljesség követelménye miatt. S ehhez jött aztán a vaskosabb második rész a mi fordításunkban, csatlakozó utószóval. Tandori Dezsővel még tudtunk beszélni telefonon, ő jelentkezett be. Mire a két kötet együtt kijött, s ebből a második kötet ekkor jelent meg először magyar fordításban, Tandori Dezső már halott volt. Nem élhette meg.

A világ mint akarat és képzet II.  (Osiris Kiadó, 2021)

Többnyire együtt fordítottunk tehát a férjemmel, amikor már kialakítottuk ennek technikáját, sokszoros kölcsönös átnézéssel, javítással. De nemegyszer külön-külön is lefordítottunk ezután is egy-egy művet: én például Lou Andreas-Salométól, aki Rilkére volt nagy hatással. Elég archaikus német nyelven írt, a nyelvet egy zárt kolóniában tanulta. Külön esszé-tanulmányokat is írtam róla. S fordítottam Bergyajevtől, akitől elszakíthatatlan Dosztojevszkij. Dezső meg többek között Nietzschétől, Donoso Cortéstől, Gómez Dávilától… Nagy százalékban bő utószó-tanulmányt is készítettünk a műfordításokhoz. S születtek persze közös monográfiák is, átfogóak: Amerika felfedezése és az új globális rend I-II. (2004), Oswald Spengler élete és filozófiája (2009), Filozófiai elmélkedések a tájról (2012). Ez utóbbi bővített, Spanyolországra még jobban kihegyezett formában, spanyolul is megjelent: Meditaciones filosóficas sobre el paisaje (2019. Salamanca, 290 o.). Végül megemlítek egy közös, spanyol és német nyelvű monográfiát is, melynek címe: Caminos filosóficos – Philosophische Wege (2013).

Számos könyvrészlet, tanulmány, esszé kapta meg a nyilvánosság lehetőségét német, spanyol nyelvű könyvekben, s még több nyelven folyóiratokban. S nemcsak Európa országaiban, hanem az Egyesült Államokban, Kanadában és Dél-Amerikában is. Én kevesebbet konferenciáztam, mint Dezső, mert ott voltak a gyerekek. Magukra hagyni nem lehetett őket. Nem is szerettem különösebben a fellépéseknek ezt a formáját. A külföldi ösztöndíjakkal ugyanez volt a helyzet. Nem kértem, mert úgy láttam, ahol mindkét fél röpköd, tartósan távol van, még ha munka céljából is, megbillen az élet. A gyerekek megsínylik, a házasságok nagy része pedig rendre szétesik. Nem akartam nekik azt a sorsot, amely nekem jutott osztályrészül.

Így viszont tagadhatatlanul nagyon nehézzé vált – akár hónapokon keresztül is – az amúgy sem könnyű élet. Oktatás, az előírtnál jóval nagyobb óraszámban – nem mondhatom, hogy mindig önként és dalolva. Volt a tartós, jelentős túlterhelésben kényszer is. Német anyanyelvű, külföldi orvostanhallgatókat is oktatnom kellett két évfolyamon 2004-től kezdődően. A német nyelvet kevesen beszélték az egyetemen úgy, hogy az hosszabb előadás, szeminárium tartására elég lett volna. Nem volt helyettesítési rendszer sem. A betegség egyre ismeretlenebb szó lett, még akkor is, ha épp nálunk időzött.

Közben persze ott volt a PhD-disszertáció elkészítésének szükségessége (történetfilozófiai jellegű), előtte a megszabott előfeltételek teljesítése. Aztán persze működő üzemmódban kellett maradni, habilitálni magyar és német nyelven (3 előadás), ehhez is társult disszertáció. Mindkettőt a Debreceni Egyetem BTK egyik doktori iskolájában csináltam. S amikor ez csillapodni látszott, ránk települt a technika ördöge. Az informatikusok ragyogtak az elvárások bővítésében, minden évben több adatot kellett beröpíteni a gépbe. Egy idő után nem könnyebbé, hanem olykor esztelenül terjengőssé vált az óraleírás, a menetlejtő. A valóság pedig mindezeken túl mégiscsak másképp forgott. S oda kellett figyelni a szülőkre is. Aki hasonló helyzetben volt, tudja, hogy az egyedülálló szülő dupla odafigyelést igényel időben és az érzelem vonalán is. Ha beteg lesz, intézni kell a kórházat, a műtéteket. S természetesen mellette kell lenni, ott kell lenni az utóápolásban. Nincs más, nem lehet átadni másnak a stafétabotot. De erről részleteiben majd inkább a versek – ahogy a kérdésében már célzott is rá –, a szépirodalom kapcsán beszélek. A menet persze ma is tart, s itt térek ki röviden a kérdezett szakmai jelenre (filozófia) is. Ebben az évben is megjelent egy fordításunk Spenglertől: A döntés évei, kapcsolódó utószóval (Hitel Kiadó, Bp. 2024). S dolgozunk egy másik művön is más szerzőtől, erről bővebb információt nem mondanék még.

KkF: December 3-án olvastam a Napút Online napi közlésében József Attila halála napjára emlékezve a Halálod helye, Attila című versciklusát [3]. Akkor és ott éreztem rá, hogy ugyan hosszú út áll előttem, eddig megjelent hat verskötete vár rám elolvasásra, jegyzetelésre, de meg fogom oldani a feladatot. Tudom majd úgy kérdezni Anikót, hogy versein túl is kapjon az olvasó még valami különöst, még valami mást. Mióta versel s mi pluszt nyújt az életében?

JA: Ami a versírást illeti, tény és való, hogy már gimnazistaként írtam verseket. De csak magamnak. Nem mutattam meg senkinek, nem volt a közelemben olyan tanár, akinek érdemes lett volna megmutatni. Nem küldtem el sehová, csak édesanyámnak olvastam fel néhányat. S ugyanez lett a sorsa sokáig a későbbi verseknek is. De ekkor még nem jöttek nagy számban, csak kifúródtak belőlem a töredékidőben. Annyira sok megterhelő munkám volt, annyiféle más, verset elűző elfoglaltságom, versbeszédet meghalasztó szellemi és fizikai munkám, hogy ezek elfojtották, föld alatt tartották a verset, mint műfajt. Az első nagy változás, roppanás az 1980-as évek második felében akkor következett be, amikor nagy kínok közepette meghalt egy rokonom, aki hozzám lelkileg is közel állt. Semmi nem volt képes oldani a feszültségemet. Bármerre mentem, csak kóvályogtam a világban. Letört rólam a tudomány is, az érdeklődés iránta, mivel csak racionális válaszai voltak, itt pedig az irracionális tört felszínre. Ilyenkor az ember keres eszközöket, gondolatot, érzelmet, talán valamiféle mágikus erőt is. S ahogy a könyveket egymás után vettem le a polcról, kezembe akadt Kosztolányi Dezső verseskötete. Tele volt halállal már az induló, fiatalkori verseinek nagy része is, mintha anélkül nem is tudott volna beszélni a világról. De mindezt úgy írta le, bennem úgy tette rá a halál képét a halálra, hogy megtörtént a csoda. A fájdalom feljebb emelkedett, látni kezdtem a lejtők mellett a virágokat, még ha először nagyon véresek is voltak, akárcsak a pipacsok. Visszasegített a való élethez. S ekkor ébredtem rá a vers hatalmára, miértjére.

Felszakadt bennem valami. Kis verscsíkok kezdtek el kispriccelni, aztán az indító fájdalmat maguk mögött hagyók is. Először egyszerűek voltak a versek, közvetlenek. Érezni kezdtem, hogy az az állapot, amely esetemben már majdnem betegségbe ment át, könnyebbé, elviselhetőbbé, átláthatóbbá válik. Aztán a vékony érből szélesebb vízfolyam lett. Egyre több verskavics, tengercsíra pattogott ki belőlem, úgy, ahogy a belső elzártságból, a gátak közül kitör a víz ereje. S egyre több örömet, szépséget gördítettek magukkal, egy másik világot találtam bennük. Nem tudtam abbahagyni, már nem eresztettek. S ahogy ez lenni szokott, minél több vers született, annál inkább érdekelni kezdett a verstechnika maga is, a technikai megoldások háttérforrása, a mögöttük álló költőfigurák. Sokat olvastam, rendszertelenül, de a költők, írók jó beszélgetőtársak. S persze továbbra sem mutattam meg a verseket másnak. Aztán egyszer, amikor társaságban voltunk, valaki, más apropó kapcsán – tőlem függetlenül, a verseim létéről mit sem tudva – azt mondta: ha megalkotunk valamit, de nem mutatjuk meg senki másnak, az olyan, mintha meg sem írtuk volna, meg sem született volna. Megfogott a mondata. Akkor döntöttem el, hogy megteszem az első lépést kifelé. S akkor már ténylegesen külső szemre is szükségem volt ahhoz, hogy a verstechnikában is rálépjek egy másik lépcsőfokra. Először Csoóri Sándornak írtam, elküldtem neki néhány verset. Az egyik kötetével különösképp hatott rám: intenzív képek voltak, elevenek, ugyanakkor a jelenkorhoz is tartozók, abba átcsapók. Válaszolt. A levelét ma is őrzöm. Azt írta, hogy sajátos, egyedi világot, eredetiséget lát a verseimben. Mindenképp érdemes írnom, folytatnom, csak tágítsam ezt a világot a nagyobb történelem felé is. Felhívott személyes beszélgetésre a Hitel szerkesztőségébe. Kedvesen fogadott. A küldött verseket elolvasta. Külön kiemelte a legsikerültebbeket vagy azok egyes részleteit. Olyasmit mondott, hogy meglepődött, mert az addig elolvasott versekben észlelt valami bukolikus őserőt és érdekes, merész képzettársításokat is. Ennek kapcsán azt mondta, hogy a benső tárnában mindig mélyebbre kell menni, akár kíméletlenül is, mert jó vers úgy születik. A versekben ugyanakkor látott egyfajta szokatlan kettősséget: az érzéki képek ötvöződtek valamiféle távolító tárgyiassággal, objektivitással. Ő azt mondta, inkább a szubjektív líra irányába kellene még jobban elhajolni, s azt a másik réteget, amelyben több volt a városias jelleg is, szűkebbre nyesni. A beszélgetésünket az szakította meg, hogy a szerkesztőségbe váratlanul belépett Kozmutza Flóra (Illyés Gyuláné). Ettől mindenki izgalomba jött, s nyilván, érthetően, siettek a fogadására. Csoóri Sándor azt mondta, maradjunk kapcsolatban, válogassak verseket közlésre. Legyen köztük némi tematikus összefüggés, ha mód van rá. Megjelennek majd a Hitelben.

Először magamban akartam rendet rakni. Nem küldtem verseket. Gondolkoztam az általa mondottakon. Legfőképp a kettősségen. Akkor úgy éreztem, a versekbe foglaltaknál még szubjektívebb nem lehetek. Az olyan már, mint a nyilvános ön- és élveboncolás. Az a szélsőségesen szubjektív megszólalás nem én vagyok. Az mások műfaja. A távolító másik réteg viszont éppúgy én vagyok, mint a közvetlen érzéki képek kútfője. S eredhetett ez a megszólalásmód a már említett se falu, se város, mégis egyszerre mindkettőt hordozó katonatelep légköréből is. Másrészt intenzív volt a szellemi kapcsolatom a filozófiákkal, nem csupán a felszín szintjén. Kiváltképp az élet- és egzisztenciálfilozófiákkal, a történetfilozófiákkal és csíkokban akkor az orvostudománnyal is. Belém ivódtak. Ennek hatása esetemben vélhetően megjelent már az ösztönírás szintjén is. Még többet olvasva éreztem azt is, hogy az a másik, vagyis a távolító réteg minden bizonnyal Nemes Nagy Ágnes verseiben teljesedik ki a legfémesebben (beleértve ebbe az arany csillanását is). Elhatároztam, hogy írok neki is, tanácsot kérek. S rajta keresztül érkezett válasz mástól, Lengyel Balázstól, aki egyszerre volt író, műkritikus, szerkesztő és Nemes Nagy Ágnes elvált férje. A munkában mégis, továbbra is a társa.

KkF: Saját és mások tapasztalatából tudom, hogy minden kötetnek megvan a maga története. De ha jól belegondolunk, a kötetet alkotó minden versnek is. S hogy ne vesszünk el időben, térben, ajánlom, hogy kezdjük az első művel. [4] Üvegfalak, bádogtetők. 52 oldal. Vélheti a gyanútlan olvasó, hogy 1-2 óra alatt megeszi. Ahogy azt Móricka képzeli. Majd minden sora végén megállt bennem az ütő. S oly sok emlék tolult elém, hogy magával sodorta a hátralévő verseket. Ezért hát, napokig szenvedtem e füzetnyi költeménnyel. Talán maradék életem is kevés lesz, hogy hatása alól elmeneküljek. Hogy állt össze ez a kötet? Nem pusztult bele?

Üvegfalak, bádogtetők (Napkút Kiadó, Káva Téka, 2012)

JA: Az elsőként megjelent verseskötetnek (Üvegfalak, bádogtetők) valóban megvan a maga háttértörténete mind a versek tartalmát, mind a publikálását tekintve. Az érzésekről később beszélek. E kötet valójában – az idővonatkozásokat, vagyis a versek megszületési idejét tekintve – egy későbbi kötet lehetne. Részegységként a másodikként megjelenő, a korábbinál vastagabb kötet (Kék repkények, bukott angyalok) középtájára lehetne beilleszteni. S a két említett verseskötet ráadásul kis időeltolódással, szinte párhuzamosan készült. Mindkettő 2012-ben jelent meg. A legkorábbi, vagyis a 1990-es évek elejétől publikált versek a második kötetbe kerültek. Legfőképp a tematikus csoportosítások, összefüggések miatt. Ugyanez történt azokkal a versekkel is, amelyek azért szorultak ki az első kötet két versciklusából, noha tematikusan egyébként odatartoztak, mert ott már elértem a megengedett maximális terjedelmet.

Az Üvegfalak, bádogtetők versciklusait már az édesanyám halála utáni években írtam, 2008 októberétől kezdődően. Az ő ciklusa egy betegség- és gyásztörténet, amelyhez hozzáilleszkedik a szélesebb optikájú emlékkamera is. Egy szintetizáló verssel indul, amely felvillantja a kötődés sokféle vonalát, mintegy megelőlegezi a múlt hártyáiból kiemelve. Aztán szerepet kap struktúraelvként a kronológia is, végül a szürreálisabban is működő tér-idő-barangolás. Az emlékezet ívei és az üresebb jelen szálkái. A személyes kötődésnek, megélésnek ki kellett tűnnie, mert azt akartam, hogy ő valóban ott legyen. Ugyanakkor olyan általános szintre is emelődött ez a történés és annak pszichés együtthatói, hogy az, aki hasonló helyzetbe kerül, érezhesse, hozzá is szól, az övé is ennek az érzésvilágnak számos megnyilvánulása. Itt valóban vér is szivárog a legfőbb ereken és a kapillárisokon is. Ami itt megjelenik, az a megélt valóság, valóságsorozatok átformált teste. Ege és földje is. Az utóbbit nem csupán súrolja, abból is merít. Ez a kötet szembenézés, számvetés az addigi múlttal is, amelyben édesanyám volt az öröm-illat, az életpára, a bennem továbbra is ott élő meggyfa. Apám, a csavargó idegen, viszont a jóval disszonánsabb hangok, olykor emlékkilövellések versfigurája lett. Először csak édesanyámról akartam írni. Az lett volna a kötet eredendő címe, hogy Üvegfalak, bádogtetők, volt-anyák. De írás közben rájöttem, hogy ennek ki kell egészülnie a másik, az apaciklussal, az ellenpontozással. Ritka és ugyanakkor nyomasztó kérdéseket visszahagyó találkozásaink legabszurdabb történeti elemei, amelyek megjelennek a róla szóló versekben is, sajnos, valósak. Az életben is megtörténtek. De itt olyan héjakban kerültek megírásra, hogy azok túlmutassanak a puszta fotográfián. Akkor még több volt bennem a harag, a gyökerekig lenyúló is. S volt bennem olyan kíméletlenség is, amelyet korábban versíró elvnek javasoltak. Később azonban, amikor már tudtam, hogy az ő hadifogsága nem egyszerű hadifogság volt, hanem a megalázás, a létnyomorúság, az életért vívott harc számos pillanata, hogy 18-20 évesen azt sem tudta, hazajöhet-e egyáltalán, pedig nem követett el semmi bűnt, bennem is megtört a harag pallója. Nem volt helyes erkölcsi szempontból, amit a családdal csinált. Ezt nem lehet átértékelni, de megkaptam a viselkedésének a miértjét. Érthetővé vált végre. S ez lehetővé tette számomra még a valódi megbocsátást is. Ma már nem gondolok rá haraggal. Az esendő embert látom benne, akit épp hozzám fűzött a véletlen hurka. A valódi érzéseibe persze nem látok bele, s holta után nem is fogok. A hozzám való viszonyát ő talán nem is élte meg mulasztásként vagy drámaként. Hajlamos volt mindent a saját tragédiájával összevetni. Arra gondolni, hogy ő fiatalon követ, szenet lapátolt Szibériában (málenkij robot). Szilveszterkor a vasúti vagonokat pakolta, a farkasok üvöltését hallgatta. Milyen apró ehhez képest az én hiányérzetem vagy bármilyen keserűségem… Megragadhatott valamelyest ebben az érzelemvilágban. S belül talán fel is mentette magát.

Az Anyaciklus fő alakja az Üvegfalak, bádogtetők című verseskötetben (Juhászné Mázik Erzsébet 1985-ben)

Hogy az előbbi kérdése egy másik összetevőjére is visszatérjek… Belepusztultam-e valamelyest a kötet megírásába? Hömpölyögtek bennem az érzések. Az írás valóban mély sebeket szakított fel. Egyfelől azért, mert noha jó ideig sikeresen küzdöttem a meghalás, anyám betegsége ellen, az ember halandósága ellen nem küzdhettem. S nagyon közel voltak még a közelmúltban lejátszódó élet- és a haláljelenetek. Vissza kellett mennem gondolatban a kőpusztára is. A kíméletlen szembenézés második ciklusa is emelt szinten volt alkalmas a sebek felszakítására. Más módon persze, de minden súlyos emléket elő kellett venni, formába kellett önteni. Ha kellett, szálkákba, ha kellett, a versek kőtábláiba. Megtörtént hát a számvetés az apámmal is. Ő hallgatott. Ez már a távol, a halott hallgatása volt.

Kérdésként vetődhet fel ugyanakkor az is, hogy a kötet címébe miért éppen az üvegfalak szó került be… Miért nem a kő, a beton? Ezen magam is gondolkodtam utólag. Minden bizonnyal ott van benne a katonatelep-kőpuszta házainak nyomasztó tolakodása, a pletykaéhesek mindent látni akarása. A kivédhetetlen, üvegszerű átlátszóság, meztelenség, amely akár még a halottnak is árthat. De ott van benne édesanyám sok szép fénye, üvegcsillanása, törékeny élete is. A bádogtetőről pedig a zuhanó vizet lejjebb eresztő ereszcsatornákra, ám a repülők fémvázaira is lehet asszociálni, s némi áttéttel apámra. Egy verssor ugrik be most hirtelen, az ő személyéhez kapcsolódik: „mikor az este bádogvonalán kapaszkodtam érted”.

KkF: Második kötetét [1] már úgy vettem kézbe, hogy elolvastam a hatodikat s a Napút Online felületén megjelent korábbi írásait. Hát?! Jó magasan a léc, bajnok kell hozzá, jófajta üvegszálas rúd, a csúcsot megugorni… Félek, illúziót rombolok, ha a magam mezítlábas  gondolataival közelítek a költeményeihez. „Mellkasáról / leveleket söpör a földre, az / egyikből kikandikál egy piros / kacsacsőr – még gyerek volt, mikor / az apai parancsra a folyóhoz vitte / azt a gágogó népet…” A 10. oldalig, az előbb idézett sorokig jutottam, s megálltam, mert emlékem támadt, 65 év előtti. Hogy engedhettem vízre, majd hogy tereltem vissza a kacsákat a nem közeli tanyára… Ma beleroppannék a felelősségbe. Majd a 64. oldal sorai akadtak a torkomon, mint ördögi halszálkák. “Várunk, mert álmaink nejlon- / zacskójában hússzínű lazacszeletek / a házak, s tengerhez lefutó / csiganyálak a kényszerképzetek. 41 évnyi oslói létem tolakszik elém. Aztán már a 72. oldalon az itthoni, a végleges, a balatoni jelen valója: „A varjakon fekete kabát, / s alattuk lóg az idő, megfeszül; hintáját / az ég is rég elhagyta már, csupasz a kedve, / akár a halott teste, mielőtt tűztáncba menne, / s táncrendjét valóra váltaná az ég.” Én csak a lelkem rezdülésit követem, csapongok múltbéli és jelen történések között, önző módon saját emlékeimbe burkolózom. Majd újfent nekifutok a Kék repkények, bukott angyalok című kötetének…
Verseiben élve, az alkotás folyamata közben lát-e maga körül figyelő szemeket, hallgatóságot, olvasókat? Vágyik-e arra, hogy legyenek, akikkel megoszthatja mindazt, ami befért pl. ebbe a Kék…-be?

JA: Figyelő szemeket nem látok. Azt hiszem, önkéntelenül elűzöm őket, letakarom magamban. Zavarna írás közben a korábban már jelzett körülmények miatt. De van valami belső versbeszéd és annak dallama, dinamikája. Belül elmondom a verset, s érzem a döccenőt. Mivel a rímek sokszor belülre kerülnek a szabadversekben, ez ebből a szempontból is különösen fontos. Nem mondanék igazat, ha az állítanám, hogy nincs meg bennem a vágy arra, hogy mások is olvassák, tudjanak, halljanak róla, hiszen végül is nekik is írom.

A Kék repkények, bukott angyalok c. kötetről érdemes tudni egyrészt, hogy a benne szereplő versek hosszú időtávot, széles palettát fognak át. Ide kerültek, ahogy mondtam is, a legkorábbi versek, a szépirodalmi folyóiratokban addig publikáltak is. A költő, író segítőim (Lengyel Balázs, Baka István) hosszú időn át noszogattak már korábban, hogy álljon össze a verseskötet. A megjelent versek alapján lenne rá mód, megvan már a kellő terjedelem is. Nem érzékeltem ennek jelentőségét a későbbi pályaív szempontjából. Halasztgattam. Azt akartam, hogy igazán jó legyen. Másfelől a sorsomat a szabadidő hiánya is igazgatta rendületlenül. Aztán, azon a köztes úton  beütött az életembe a krach. Családi tragédiák (közeli rokonok halála sorozatban, édesanyám súlyos betegsége, több is). Az utolsó három évre elhoztam hozzánk. Ápoltam. Amikor kellett, átmeneti időkben pelenkáztam, injekcióztam naponta négyszer (szemműtét, szívinfarktus és cukorbetegség, combnyaktörés, a végén egy felfedezett tumor is). Volt, hogy úgy mentem órát tartani, hogy előző éjjel egy percet sem aludtam. Nem tudtam, mi fog kijönni belőle. Jól sikerült, az agyam pörgött, de aztán fizikálisan összezuhantam. Szinte csak a munkahelyem, a gyógyszertárak és egyéb beszerző helyek között mozogtam három évig. Édesanyám csak annyi ideig volt kórházban, amennyi a műtétek okán elkerülhetetlen volt. Azonnal kihoztam mindig. Nyaralni nélkülem ment a család másik része. S ott voltak persze a gyerekek. Megadni neki azt, ami kellett az érzelemvilágukhoz, az ismeretek gyarapításához, a hétköznapi és a nagyobb lelki problémák megoldásához. Verseket előtte is nagyobbrészt éjjel írtam, amikor leléphettem néhány órára a tudomány fémszögeiről, vagy kibújtam a háztartásból. S mert nem volt hozzá napközben összefüggő időtömböm. Nem volt hozzá csendem.

Kék repkények, bukott angyalok (Napkút Kiadó, 2012)

Visszatérek az életrajzi kitérő után a második verseskötethez. Álljunk meg az elején! Adódó kérdés, hogy a bukott angyal figurája miért szerepel a címben… Azt hiszem, azért jutottam el hozzá, mert a kötet egésze az élet ferde, lebegő, zuhanó oldalait, jelenéseit is jelentős hányadban mutatja. S miért éppen kék a repkény? Hiszen zöldnek kellene lennie! Talán az égbolt miatt. Az angyalnak köze van hozzá. A kék szín egyébként többször előjön ilyen-olyan kontextusban, pedig a viszonyom hozzá elég sajátos, problematikus. Egy történeti adalék az érthetőséghez. A ballagásomra lehívtam az apámat. Elegáns öltönyben érkezett, de nem hozott egy szál virágot sem. Azt mondta a rokonaimnak, hogy itt akart venni. Az ajándék-hiányt azzal ütötte el, hogy köttet majd nekem ruhákat, csak nem tudta a méretet. Hónapok múlva megérkezett hozzánk két kötött ruha: egy kék és egy rózsaszín. Nem volt rajtam soha egyik sem. Látszott rajtuk, hogy eredendően nem nekem szánták. Viszont jó ideig nem tudtam magamon elviselni sem a kéket, sem a rózsaszínt. Aztán az a kék mégis egyre inkább betüremkedett a versekbe, a verskötetekbe, a címbe, a címoldalakra. S be-beoldalgott a rózsaszín is.

E kötet megjelenésében Szondi György segített. Az ő mecénási tevékenységének és a munkatársainak sokat köszönhetek. Pályázatra küldtem be mindkét kötetet. Az Üvegfalak, bádogtetők címűt Király Farkas választotta ki megjelenésre, a Kék repkények, bukott angyalok szöveganyagát pedig Babics Imre. Annyira közel volt egymáshoz ez a két történés, hogy amikor Babics Imre írt a kötet lehetséges megjelenéséről, azt hittem, talán még az első kötet megjelenéséről szól, hiszen még az is, bár korábban már kiválasztották közlésre, kiadatlan volt. Visszakérdeztem. Ő meg az előbbi kötetről nem tudott. Akkor volt a Napútnál-Napkútnál szerkesztőváltás.

A kötet maga 4 versciklusra tagolódik. A mostanában írt verseimhez képest, nehéz pontosan kifejezni ezt, számos versben talán lágyabb a hang. Több a burjánzó, a sorvégeken is szaladó, áthajló, a földről az égre ugró és onnan le is eső vers. Egyfajta festői impresszionizmus is színezi ezt. Villódzó, mégis összegyűrűző képpontok mindenütt. Bennük ott van folytonosan a húzó dinamika is, az egység szála. Nélküle ugyanis gerince törik a versnek. Ott van a kis- és a nagyvilágom, de több más ember kis- és nagyvilága is. S feltűnik  a verseskötetben akár az emlőtumor vagy a genetikai betegség problémája is, mint ahogy ott van az utcák váratlan, szent jelenése, hétköznapi csodája is, például A hársfa madonnája és a bakelitlemez (88-89.o.) vagy A fatemplom és az orchidea  (avagy az élet sámliján) c. versben (90-91.o.). A költő nem csupán önmagáról ír. Beleáramlik ebbe az is, amit mások életében érzékel, amit abból leszűr. Jelképesen szólva, más házak lépcsőházai, ereszei, más vidékek, falvak és városok hangulatai. Az említett „gágogó népet”, kacsát (libát is) csak ritkán láttam. Többnyire a rokonoknál. Csak néztem gyerekként, mennyire esetlenek és fenségesek egyszerre. A libák királyként nyújtogatják a nyakukat. A gágogásban azonban ezek a földi madarak összeérnek. Az „apai parancsra”, nos, ez nem volt, mert az apának hűlt helye volt. De akiknél ez ősemlékként vibrál, ott általában a szülő, az apa áll mögötte. A gágogó nép mögött is.

KkF: A 2014-es, harmadik kötete [5] hátsó borítójáról olvasom: „[Istenem, Duinóban a sirályok-ban] Jóval szélesebb teret kapnak a korábban csak érintőlegesen színre vitt témák. Így például a szerelemhez, az együttléthez, a szétváláshoz, a hazához, a hétköznapi utcák világához fűződő érzések, és persze jelentős hányadban mindaz, aminek megvan a maga filozófiai nyomatéka is: a mód, ahogy általában bejárjuk, belakjuk a tér-időt, valamint a hit szükségességének és mirevalóságának soha ki nem kopó kérdőjelei és válaszkísérletei.” A fent felsoroltakhoz, közel minden szóhoz – gondolom – oldalnyi kísérőszövegeket tudna csatolni. Talán csak a legfontosabbakat ragadja ki, s ossza meg velünk!

Istenem, Duinóban a sirályok… (Napkút Kiadó, 2014)

JA: Ahogy jelzi már a cím is (Istenem, Duinóban a sirályok…), sem a kötet címe, sem a címadó vers nem független Rilke költészetétől. Több tanulmányt is írtam róla és az objektív líra természetéről. Közülük az egyik: („A szélben én is tárgy vagyok.” A tárgyak perszonifikálódása és filozófiai megszólítottsága Rilke költészetében. In: Találkozások és törésvonalak. Írók, költők, filozófusok. Attraktor K. 2005). Kétszer jártam Duinóban. A vers valós benyomásokon alapul. Már a címben is ott van a hiány és a teljesség lehetősége, ami a kötet egészére is jellemző. A vers így folytatódik: Istenem, Duinóban a sirályok / még mindig találnak maguknak tengert. A kérdésében idézett hosszabb mondat pedig mintegy prózai módon fogja össze a 4 versciklus tartalmi vonatkozásait, szétfutásait és nagyobb tömbjeit. Újra lekopogja és összeforrasztja.

A ciklusok sorrendjében alakító tényező volt az, hogy részben a kötetcím miatt is legelőre tevődtek a tengerre utaló vonatkozások, motívumok mind fizikális, mind metafizikai értelemben. Kereszteződik egymással a tér-idő. S ez a tény hol tágítja, hol pedig szűkíti, sőt korlátozza a megjelenőt. Innen adódik az első ciklus címe (I. Időterek, partfalak). A halál, a halott is a tér-idő része. Az élők tér-idejének része is. Átjáró folyosó közöttük a metafizika. S így volt ez már a legkorábbi idők verseiben, bölcseletében és hétköznapjaiban is. A második ciklusban (II. Istenvidék, meggyfaerdő) a meggyfaerdő a múlt, de a múlt személyhez kötöttebb része is. A személyek között ott van a halott is. Belekötődik persze ezekbe a versekbe a még élő ember, a magára maradó hozzátartozó szemszöge, perlekedése is. Éppúgy ott van az istenhit megingása és felépülése számos más vonatkozásban és lenyomatban. Annak megfigyelése is másrészt, miképp lehet ott az Isten akár a hétköznapokban is, amikor „csészényi találkozásra megterít neki a pincérfiú”. (Isten a városunkban, 43.o.) Vagy megengedve azt a hasonlatot is, hogy az Isten és a művészelme között sok a közös vonás. Csak az utóbbi halandó talapzatra van téve. Itt újra idézek a kötet egyik verséből: „mert az Isten úgy fogja át / az ember érzékszerveit, ahogy a szem tövén / megbújik a lélek rózsabokra, / és ahogy a fül tövén a / hang mögött / pódiumra áll a / világ folyását kezdettől fogva / ismerő, teremtő, vezénylő / művészelme is.” (Kiben az istenhit…, 39.o.) Az Utcaképek, útirányok harmadik versciklusként módot ad a hétköznapi utcajelenetek átgondolására, átérzésére, versben való megforgatására. S az utcákon, a hétköznapiságban is felfedezhetők metafizikai értékű jelenségek. A hétköznapiság a modern időkben alkotó filozófusok írásaiban már mind gyakrabban nyer metafizikai értelmezést. Persze a költő ezt mindig másképp teszi, másképp kell tennie. Ő az érzékletes képek vonatán, tollán utazik, száguld és tolat hátrafelé. Korlátlanabbul ugrik a szakadékba, cipeli a gyönyörűséget is magával, jut Isten közelségébe. S ad neki maga is valami maradandót. S e ciklusban, az útirányok kifejezésben, mely egyszerre tér-idő (hisz beemelődik mind maga az út, mind az útbejárás idejének végtelensége), nagyobb hangsúlyt kap a hazához való kötődés. Ám az arról való leoldódás jelensége, annak önkéntes vállalása vagy kényszerjellege is – a hazaröptető idővel, lépésekkel, akár a metafizikai átívelésekkel együtt. Végül egész ciklus szentelődik a szerelemnek, valamint a nők és férfiak közötti hétköznapi viszony jellemzőinek, abszurditásainak, utcaképeinek is. Ezt belülről ismerem. Ebben a ciklusban (IV. Nők, férfiak körjárata – szerelemmetszetek) hosszabb-rövidebb versek formájában kúsznak fel az emlékek. Része ennek a szerelem általános megközelítése is, generációkon átívelő jelenlétének értelme, húzó ereje, a metafizikai nyomaték. Olykor feltűnik a versekben a fanyar hang, amelybe némi humor is belevegyül.

KkF: Negyedik kötete [6] újból a különlegességnek számító Káva Téka sorozatban jelent meg, a 112. füzetben. Ez a Napút folyóiratokat rendszeresen kísérő “melléklet” volt. A korábban már említett Üvegfalak, bádogtetők is a Káva Téka füzetek egyikében, a 62.-ben jelent meg. Ha jól emlékszem, Ön az egyetlen „kétfüzetes” szerző e sorozatban. Szóljon kérem a Telefonom, hangok háza című kötete születésének történetéről, tartalmáról!

JA: A Telefonom hangok háza című gyermekverskötet (2017) Szondi György felkérésére készült. Egy korábbi tematikus lapszámukban (Meseszer, Napút, 2012. 3. sz.) a mesékről, a meseterápiáról volt szó, kellettek ehhez ún. gyermekversek is. Kért tőlem is, megjelentek. Később érdeklődött, hogy nem állna össze esetleg egy kötetnyi vers, lenne mód a megjelenésre. Összeállt. Megkerestem a régebben írottakat. A gyermekeim születése óta írtam ilyen jellegű verseket is. Nekik is és róluk is, valamint úgy általában. S írtam újakat is, kimerítve megint a maximális terjedelmi lehetőséget. De maradtak versek itthon is, amelyek a kötetbe már nem fértek be.

A gyermekversek megnevezés több jelentéstartalmat hordoz. Lehet ez gyereknek szóló, gyerekvilágot, gondolkodásformát megörökítő megszólalás. Vagy gyerekvers formájában, de már felnőttkorban szerzett tapasztalatokat sajátos, speciális módon közvetítő. Ebben a műfajban már több lehetőség van arra, hogy nyíltan is rímet használjon a sorvégeken a költő. Zenét kreáljon, daloljon, némi iróniával a felnőttvilágra is ránézzen. A gyereknek színt és békét adjon. Tudásmorzsákat és humort is közvetítsen. Mondókákban jelenítse meg a gyerek körüli világot. Ünnepekről is szóljon. S akár elindítsa a gyereket valami felé. Hogy hangulatokon ringatózzon. Játszásra késztessen. S közben a gyerek rezdüléseit, kérdéseit mindig komolyan vegye (akár az érthetetlen halál és a veszteségek kapcsán is). Itt természetesen figyelembe veszem azt, kihez juthat el a vers, vagyis a lehetséges olvasót is. Egy korábbi kérdése irányult már erre a vetületre is. José Ortega y Gasset írt egy esszét arról, miért fontos tudni a lehetséges olvasóról, hallgatóközönségről, ha valaki előadást tart, ír (Előszó a német olvasókhoz. In: Korunk feladata. Nagyvilág K. Bp. 2003. 125-189.). Versírás közben ez olykor mocorgó tényező (főleg a jelenkor vonatkozásában). De van, amikor nem szabad erre tekintettel lenni, mert akkor a mindenkori olvasó, a sok lehetséges jövőbeni olvasó esik ki a látókörből. Beleszivárgott persze ebbe a kötetbe az én korábbi gyermekvalóm, egyedüllétem is. Sokszor voltam egyedül. Minél nagyobb lettem, annál többször – mert magamra hagyható voltam, persze így hozta a kényszer is. De édesanyám ízes, gazdag nyelvet örökített rám. Már azzal is letett mellém egy társat. Magam is kreáltam szavakat. Rátettem őket a fű hegyére, hogy még hihetőbbek legyenek.

S már kisiskolás koromban ott volt az otthoni könyvtárunkban sok Jókai-mű. A tájleírásai nekem a valóságot és a mesevilágot is egyaránt mutatták. Különösen a hó, a hóesés képei, a tisztaság fizikai és szimbolikus leszivárgásai. S valószínűleg lesz még újabb gyermekverskötetem is, mert az ilyen típusú versek is szaporodásnak indultak az említett dátum (2017) óta is. S van egy mesekönyvem, amely az elvált szülők gyerekének sajátos helyzetéről, lelkivilágáról szól. Ma sok ilyen gyerek van. Nemcsak szomorúság van a könyvben, hanem játék, humor is, olykor nevetésre ingerlő abszurditások, a tájelemekbe, olykor azok misztikumába is beleszőve. Nem a legkisebbeknek íródott, inkább a kisiskola felsőbb éveiben közvetítheti a legtöbb mondanivalót, érzést. Fejezetekre, részegységekre oszlik, melyek többnyire önmagukban is érthetők. A címe: Feleház, teleház. A fele a válásra utal, a tele az ellenpólusra. Vannak benne versbetétek is, mindig a szöveghez illeszkedően. Kell majd hozzá kiadó.

KkF: A várakozás, a készülődés ideje. Advent 3. vasárnapjára áhít a lelkünk. „Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek!” (Fil 4,4) Szállingózik a hó. Kezemben a Lövészárok, hókabin című kötete. [7] A címe is rettenet. Első tagja különösen, de a második sem azt a helyet jelöli, ahol az ember huzamosabban ellenne.
„S a hó hullani kezd. Isten fehér / hangja ez. A némaságból nyílik. / Ám annak, mi lehull, van visszaútja is.” (Hangok a télben, 7. oldal). Ugye van visszaút? Hangunk ugye eljut a fennenvalóig?

Lövészárok, hókabin (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023)

JA: A lövészárok az árkok közül a legrosszabb, nemcsak véd, hanem el is temet. Veszélyek övezik. S benne leselkedik a kifelé nyomuló, fegyvercsövön billegő veszély is. A hókabin csalóka, csalárd ház. Tisztának látszó hóburkolat. Egyfajta védettséget ad, és el is fed, akár a békeidő. De ez a melegség valójában csak átmeneti elkülönülés a környezet hidegétől.

Hogy van-e visszaút? A remény nem hal ki belőlünk, amíg van születés is, ahogyan ezt a karácsonyi időszak is üzeni. Jó lenne, ha biztosan lenne visszaút, ha az Istennel többeknek lenne párbeszéde. Történészként azonban elég pesszimista vagyok, az illúzióktól már eltávolodtam. Schopenhauertől és Spenglertől is azt tanultam, hogy nem tűnik el, hanem folyton ismétlődik a nyomorúság is, a hatalomvágy, a megaláztatás, a megsemmisítés. Csak éppen alakot, stílust vált. Spengler történetfilozófusként, történészként, matematikusként, művészettörténészként is igazolta, hogy a kultúrképződmények, ha kiteljesednek, s mechanikussá válnak, mértéket nem ismerővé, éppoly halandók, mint az emberek maguk. A civilizáció, miközben hatalmasodik, gépiesedik, leszakad az Istenről. Túlnő az emberen. Egyfajta lassú, de biztos öngyilkosságot követ el. Hangok vannak a télben, a zajban, a lármában is, de már egyre kevesebb a fentebbi kapcsokat kereső hang. Ha Isten le is jön értünk akár a hangjával, nem biztos, hogy sok hangkövetőre talál, akivel visszaindulhat. A világ a modern civilizációban nem efelé tendál. Az adventi várakozás kapcsán megjegyezném még, hogy számomra fényesebbé tették, teszik ezt olykor hétköznapi emberi mozzanatok, közrehatások is. Az egyik gimnáziumi osztálytársammal (Bakos Ilona) már a verseim megjelenése után találtam meg igazán a közös hangot. Erősen vallásos hívő, német nyelvi és ének-zene tanár. Van benne benső ének. Van stílusa, érzéke a magyar nyelvhez is. Annyi szép van az ő Istenhez fordulásában (családos ember), ugyanakkor az ezzel kapcsolatos szelídségében, hitében, hogy rám erősen hatott. Újra és újra ráfordít a nagyobb hit útjára. Azt írta nekem, mert régóta levelezünk, hogy ő is csak most, a versek révén ismert meg igazán. A reptéri múltról a gimnáziumban nem tudtak, annak roncsolásait nem tettem közismertté. Örültem, hogy kiszabadultam a szorításából.

Ide tartozik még az a mozzanat, hogy nem neveltek vallásosan, mert édesanyámnak volt egy nagy fájdalma, hosszan elhúzódó, belső vitája az Istennel. Amikor az anyja hirtelen és súlyosan megbetegedett, arról beszéltek otthon, hogy eladják a maradék földjüket, az áráért kapott pénz segít majd gyógyszereket venni. Aztán érkezett egy rokon, egy lelkész a házba. Azt mondta, ne adják el a földet, mert üzentek a kórházból, már késő, nem tudják a betegüket meggyógyítani. A nagyapám ezt nem mondta el teljesen a gyerekeknek. Nem akarta őket megijeszteni a halál elkerülhetetlenségének tényével. Később sem tisztázta. Nem jól kommunikált. A gyerekek azt látták, úgy érezték, hogy jött a lelkész, s miatta mégsem adták el a földet. Anyám, aki akkor 13 éves volt, s érzelmileg már nagyon megrendíthető, ugyanakkor az a küzdő típus, összeomlott. Az egyház egy képviselőjére haragudott, s ezt kivetítette az Istenhez kapcsoló hitre is. Ugyanakkor volt benne érzelmi intelligencia. Nem káromolta az Istent, a vallást. A legkisebb húga egész életében beteg volt a veséjével. Erősen vallásos hívő volt (katolikus). Olyan szépen tudtak együtt lenni az édesanyámmal, aki soha nem karcolta, nem bántotta testvére erős istenhitét.

KkF: A szokásától eltérően ebben a műben nincsenek külön fejezetek, támaszt nyújtó fejezetcímek. Viszont – kapaszkodónak? – a meghökkentően felvázolt tájakban, helyzetekben rendre felbukkan egy-egy kisgyermek!

JA: A Lövészárok, hókabin című mű valóban nincs ciklusokra osztva. Legalábbis ez külsőleg nem történik meg. Megtörténhetett volna, mert, ahogy megjelenik a hátsó borító szövegében is, egyfelől benne van a háború, az öldöklés rettenete, s másfelől az egykor volt-békeidők dallam- és képvilága is. Sokáig gondolkodtam azon, mitévő legyek. Milyen legyen a kötet szerkezete? A háború (már a szomszédunkban is romboló) volt a kötet összeállításának idején a legfrissebb, a sokakat felzaklató tapasztalat, hír, a napi virtuális látvány. Ha a békeidőkkel kezdem a kötetet, s később jön a tematikai átfordulás a háborúba, talán már az elején eltérítem az olvasót attól, amit a cím alapján vár, s el sem jut a háborút idéző képekig, versekig. Ha viszont fordítva csinálom, akkor az a kötet végén egyfajta illuzórikus, művi feloldásba szalad bele. S túl patetikussá vált volna a lezárás. Ezért a monolitnak tűnő szerkezeti felépítés mellett döntöttem, középtájra csúsztatva a békeidők verseit, egy-egy könnyítő lélegzetvételre. S erre következik ismételten a háborús köveken, épületeken, lelkeken átfutó képsor. Ebben a struktúraválasztásban van érzelmi tapasztalat is. Filmnézés közben sem bírjuk sokáig a borzalomsorozatot egyfolytában. Belefáradunk, kiégünk. Egy idő után sokkal tompább lesz minden, mint amilyen lehetne egy másfajta felépítéssel. Szintet zuhan az érdeklődés.

A kisgyerek figurája a háború közepén, egyrészt, ahogy résnyire jeleztem is már, részben magam is vagyok. Az ablakban álló, a bakancsmenetet néző, a házomlástól félő, a maga cipőjét a bakancsoktól távolabb húzó gyerek, hosszasan folytathatnám a sort. S ott van természetesen és alapvetően sok más gyerek is. A ma dúló háború képei, gyerekvonatkozású képei is. Az ő kicsinységük, áldozattá válási lehetőségük még inkább felnagyítja a háború otromba hatalmát, racionálisan beteljesített irracionalitását. A gyermek nem tud még megküzdeni magáért. Mégis a legvadabb ostromlót is megállásra, gondolkodásra intheti. Már ha van a szemben állóban csöppnyi erkölcsi érzület.

KkF: Most úgy ragadok ki sorokat, hogy talán maga a költő sem emlékszik már azok szövegkörnyezetére. Közvetítse felénk azokat a gondolatokat, amiket az alábbi sorok ébresztenek Önben!
„ki belül sebzett, az kinn is / sebezhetővé válik” (17. oldal)

JA: Ez a tapasztalat sok ember sorsában benne van. Az enyémben is. Ha a lélekben seb tátong, hajlamosabb arra, hogy inkább elszenvedjen valamit akár újabb sebek árán is, minthogy ő sebezzen. Hiszen a fegyvernek nemcsak a kézben tartott végét ismeri, hanem az okozott seb fájdalmát, pusztítását vagy szégyenét is. Ez megállíthatja a gyors, indulat szülte mozdulatot, de még inkább azt a mozdulatot, melyet az ember át is gondolhat.

KkF: „a szövőmester most: a háború;” (54. oldal)

JA: Hálókban, szövetekben élünk, már az anyaméh is az. Kőháló a ház, ahol élünk. A kapcsolatrendszer, amelyben élünk. A történelmi keret, melybe beleszülettünk. Nincs teljesen szabad mozgás, nincs szabad akarat. A feltételek, a körülmények, a tudattalan (tudatalatti) is befolyásol. Hálók vannak és szövőszékek. Háló a múltunk, háló a jövőkép. Ez kivetített háló. A szövetek és a szövők, valamint azok lehetőségei között vannak elmozdulások. Az idézett versben azt írtam: most. Spengler pedig azt írja A döntés évei c. művében, hogy háború mindig van, folytonosan. Csak a formája változik, az eszközök mások. Viszont ez a formaváltozás ad esélyt a békésebb idők egzisztálására. Amikor a béke-felszín lüktet, annak szívhangjait hallhatjuk. A most szó időtényezőként, ahogy belegondolok, nincs ellentétben azzal, amit Spengler ír. S amivel egyet is értek. A formák hangsúlyeltolódása jelenik meg. Van forma, amelyben a háború már nem lappang, hanem felszínre kerül, s akit lehet, belegabalyít az ő szövetébe, az ő hálójába. Háborús bőre, szeme, irányultsága lesz sok embernek nyíltabban is.

KkF: „A volt-idők emlékeimre bogárként hullnak;” (77. oldal)

JA: A bogár, függetlenül attól, hogy az ember időnként a gyerekének is mondja kedveskedve, hogy kisbogaram, kétségtelenül nem az egyértelműen pozitív emlékeket jelzi. Kevés játékom volt. Az első, ami igazán a szívemhez nőtt, egy fából készült katicabogár volt, húzni lehetett. S ő jött velem. Aztán ellopta valaki, mert kint maradt a küszöb előtt. Nem került elő soha a maga eredeti voltában. Talán eltüzelték, mert megenni nem lehetett. De mivel kerestem, kutattam utána, sok mindenben meglátni véltem később is. A pipacsokban, a meggyfában, a távol lévő lenyugvó napban, a varasodó sebekben… Ott is volt, meg nem is. S láttam sok valódi, élő bogarat is. A legtöbbet a cserebogarakból. Csúnyának láttam őket, nagyon feketének. A bogarak között nagynak, túl falánknak, akiket hessegetni kell. S nem véletlen az sem, hogy a bogár a verssorban aláhull. Ő egyrészt az én égi bogaram, a katicabogaram. Ha lehull egy-egy pillanatra, az emlékeket is megszépíti. Másrészt a szimbolikus bogár azonosítható a repülő, zuhanó cserebogárral is. Nagyon hasonlatos a valódi repülőkhöz. Kitárt szárnya kívül barna, de belül, rejtve talán fémtörzse van. Ha zuhanni látom, ráhull a fázós emlékeimre is, előjön a repülőgép.

KkF: „Csenddé melegedtünk, / csenddé hidegedtünk, / amikor Istennel vagy / Isten nélkül lettünk.” (87. oldal)

JA: Ahogy kirajzolódhat valamelyest a versből is, a csend is lehet kétértékű. Egyrészt az otthont adó csendbe való belesimulás pl. az Istenre való rátalálás okán. Ekkor a csend a megnyugvás szimbóluma. Kidobta magából a zavaró hangokat. Az Isten elvesztésével viszont eltűnik, felmaródik, megfagy a nyelv is, amellyel hozzá szóltunk. Kikopunk a régi csendből, és szinte sítalpakon csúszunk át a hallgatás, a megszólalni nem tudás és nem akarás hűvös csendjébe. Az okok között ott van a hitvesztés, a szóvesztés, az ironizálás azon, ami erős támasztékot adott az embernek valaha. Az ellenpont a múlthoz, ahhoz a régi csendhez képest ekkor nem csupán az ágyúgolyó, nem a csúzlikavics szatírája, célt érő röpte, hanem a bekövetkező másfajta csend is, mint végső állapot. Hogy ez a költészetre magára hogyan fog visszahatni, még nem teljesen tudom, csak sejtem. De van, lesz ráhatása, sokféle következménye, abban biztos vagyok.

KkF: „a villanykörtét magadban folyton kioltod” (98. oldal)

JA: Hát, ez bizony, tagadhatatlanul a depresszió képe. Ismerem belülről is. Voltak nehéz korszakaim, de hatalmas önuralommal próbáltam elfedni ezt az érzést. Vigyázni, hogy a környezet ne vegye észre, vagy csak a töredékét. Ilyenkor az ember képes még hosszabban hallgatni. Ez a csend nemcsak befelé forduló, hanem hideglelős. Jobb időnként sötétben lenni. Csak gondolkodni, vagy azt sem. Megpihenni. A villanykörte leoltása sötétséghez vezethet. A szándék, az akarás kioltása is ehhez hasonlatos. Létrehozunk valami sötétet, hogy kevésbé érezzünk, kevésbé lássunk, ne fúródjon belénk a környezet. Nem lehet mindig pontosan tudni az okát. Ez különíti el a konkrét tárgyra irányuló félelmet a körvonal nélküli szorongástól. Ezért leküzdhetetlen az utóbbi. Nemcsak egyszer tör ránk, hanem ismétlődik is – erre utal a szó: folyton. Megszakítások persze vannak.

KkF: Eljutottunk Anikó hatodik, legújabb, 2024-es kötetéhez. [8] Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs emlékének ajánlja. Ezt azért bővebben is ki kell fejtenie!

JA: Lengyel Balázsnak már a 2024-es kötet előtt ajánlottam, pontosabban ajánlottunk Csejtei Dezsővel együtt egy kötetet, még 2005-ben (Találkozások és törésvonalak. Írók, költők, filozófusok [Attraktor Kiadó, 2005]).

Juhász Anikó – Csejtei Dezső: Találkozások és törésvonalak (Attraktor Kiadó, 2005)

Nemes Nagy Ágnesről pedig 1992-ben írtam egy tanulmányt, amely magyarul többször megjelent, s ugyanebben az évben német nyelven is (Sein und Lyrik. Rilke – Heidegger – Ágnes Nemes Nagy. In: Existentia.1992. 334-367.). Nemes Nagy Ágnes 1991 augusztusában halt meg. A jelzett tanulmány már a halála után íródott. A kapcsolódási pont köztünk az élettörténet maga és a versvonzódás. Amikor Nemes Nagy Ágnesnek levelet írtam, nem tudtam, hogy halálos kórral küzd (kemoterápia annak minden látható és fájdalmas következményével együtt). Volt várakozási idő, s egyszer csak Lengyel Balázstól kaptam levelet, aki megegyezett Nemes Nagy Ágnessel abban, hogy mint író és szerkesztő ő veszi át a mentorálásomat, már ha elfogadom ezt. Sok irodalmi vonatkozásról írt. Kérdezett is. Felajánlotta az Újhold-Évkönyvben való publikálás lehetőségét. Találkoztunk személyesen is. Előttem hívta fel Nemes Nagy Ágnest. Mondta, hogy ott vagyok. Emlékeztette rá, hogy ki vagyok. Néhány percre odaadta a telefonkagylót is. Nemes Nagy Ágnes nem volt ellenére a közlésnek. Egyeztetett Lengyel Balázs ennek kapcsán Ferencz Győzővel is. Újra sokat olvastam N.N.Á.-tól. Rilkét pedig hamarabb olvastam németül, mint magyarul. N.N.Á. fordításai akkor kiviláglottak a többi közül. S volt egy nagy verse, az Éjszakai tölgyfa, amelyhez odatársult bennem először a Rilke-kötődés, majd egyszer csak Heidegger névtelen járókelője is. Heidegger is jól ismerte Rilke költészetét, hatott rá. Az elemzést még írógépen pötyögtem be. Németül is, valamelyest kibővítve. Azt írták később többen is az irodalomtörténészek közül, hogy Nemes Nagy Ágnes metafizikai nagy verseihez sokáig nem tudtak megfelelő módon közeledni. S hogy ilyen vonatkozásban ez az elemzés változást, kitörési pontot jelentett. Az elemzések közül többször kiemelte maga Lengyel Balázs, Schein Gábor, Honti Mária, Hernádi Mária, Tamás Ferenc, Lengyel Valéria, Ferencz Győző… Több névre most, sajnos, nem emlékszem, de voltak mások is.

Lengyel Balázzsal a levelezés haláláig tartott. De volt telefonbeszélgetés, személyes találkozás is. Mielőtt megjelent Lengyel Balázs leveleskönyve (Újholdak és régi mesterek. Szerk. Buda Attila. Enciklopédia Kiadó. Bp. 1999), megkérdezett arról, mit szólnék, ha beletenné a leveleimet vagy legalább azok egy részét a készülő könyvbe, hozzájárulok-e. Egy külön fiókban őrzi valamennyit. Sok levél volt, felborította volna a szerkezeti arányt. S én nem akartam. Azt írta, hogy akkor majd később, egy másik leveleskötetben sort kerítünk rá. Mégis belecsempészte a nevemet. Ott volt egy Haldimann Évának (Neue Zürcher Zeitung tudósítója) írott levelében és az ő válaszlevelében is. A második felesége – L.B. halála után – visszaküldte nekem Lengyel Balázsnak írott leveleim egy részét. A halála után is megvoltak hiánytalanul. A felesége azt írta, még nem tudta átnézni mindet, elküldeni valamennyit. Nem tudom, hogyan szelektált, mire való tekintettel, de vannak hiányok. S csak néhány hónapja vettem észre azt is, hogy kikerült a könyvpiacra egy új leveleskönyv is. Már Lengyel Balázs halála után állították össze. Abba belekerültek L.B. Hernádi Máriához (irodalomtörténész) írott levelei is (ő Nemes Nagy Ágnesről készített tudományos disszertációt, majd később könyvet). 2005-től kezdve Lengyel Balázs ezekben a számomra 2024-ig ismeretlen levelekben meglepően sokszor említ, ír rólam. Nem tudtam erről. Jólesett, hogy leírta rólam egy számomra akkor még idegen irodalomtörténésznek például azt is, hogy: Juhász Anikó „jó költő és remek tanulmányíró” (…„láthatatlan selyemsál a számon…”, Gondolat K. Bp. 2019. Szerk. Buda Attila, Pataky Adrienn, Tüskés Anna. 241.o.) Mintha így hagyta volna hátra a gondoskodás egyfajta élet-almáját is. Hernádi Máriát nekem csak egy levelében hozta szóba. 2005 második felétől azonban – ekkor zuhant rá a betegség sokféle formája édesanyámra – személyesen már nem láttam Lengyel Balázst. Maradt a telefon (gyakrabban). A levél ritkábban. Ő sűrűbben odanyúlt a telefonhoz, mert szerkesztőként is szokva volt ehhez. Nem tudom, hogy az utolsó levelet, melyet a februári névnapjára írtam (2007 januárjában), megkapta, elolvashatta-e. Azt hiszem, nem. Elvitték az angyalok az égi kávéházba.

Neki a filozófiával szemben egyébként tapasztalati ellenérzése volt – Lukács György személyéhez, filozófiájához tapadóan. Nem szerette őt sem N.N.Á, sem Lengyel Balázs. Később L.B. megköszönte levélben is, hogy más filozófiai vonulatok, például az egzisztencializmus felé terelve a figyelmét, oldódhatott korábbi ridegsége, rossz tapasztalata, hogy felébredt benne az érdeklődés a filozófiák iránt. S gazdagodni érezte magát általuk. Ő olvasta a verseimet folyamatosan, reagált is rájuk. Az első publikált versek közel egy időben jelentek meg, az Újhold-Évkönyv 1991/1. számában, a Holmiban (1992. 4. évf. 7. sz. 1002.). Az utóbbi folyóiratban többször is. Az Újhold-Évkönyv viszont N.N.Á. halála után megszűnt, már csak egy kötet látott napvilágot. Ezek alapján mondhatom, fordított utat jártam be, mint szokás. Előbb volt Budapest, az ismert szépirodalmi évkönyv, folyóirat, azután jöttek ehhez természetszerűen a vidéki szépirodalmi lapok is. Lengyel Balázs küldött el Baka Istvánhoz egy könyvbemutatójára. Közvetlen kapcsolatom lett Olasz Sándorral, a Tiszatáj főszerkesztőjével egészen korai haláláig (első megjelenés: Tiszatáj. 1992. márc. 42.)  A Pompeji szerkesztőségében Darvasi László volt a versrovat gazdája. Itt is ment minden a maga útján a Pompeji megszűnéséig.  A Pompeji megszűnése után (1998) a Látó c. marosvásárhelyi lap összeállított egy Pompeji-emlékszámot. Az elmúlt évek legjobbnak ítélt írásait válogatták be. Köztük volt az egyik versem is. Nem tudtam róla. Csak évekkel később vettem észre.

Újhold-Évkönyv, 1991/1, Juhász Anikó az első versek megjelenése idején, 1992

Több folyóiratot is említhetnék még kiemelten: Magyar Napló, Vigilia, Parnasszus, Szépirodalmi Figyelő, Napút, Új Forrás. Arra, hogy a Vigiliához hogyan jutottam el, nem emlékszem. Valószínűleg levelet írtam versmelléklettel. Sok éve töretlen a kapcsolat. Bende József a fő közvetítő, neki írok. Ő küldi el a verseket a szerkesztőség többi tagjának is véleményformálásra. Az Új Forrás c. irodalmi lapnál Jász Attilával alakult ki többrétű munkakapcsolat. S érdemes szólni még arról is, hogy a Parnasszus c. folyóirat egyik bemutatóján, ahol személyesen nem tudtam jelen lenni, Takács Katalin színművésznő mondta el az egyik versemet. Lengyel Balázs számolt be róla, mert ő ott volt.

Baka István (1995), Lengyel Balázs (2007) halála után magamra maradtam. A Pompeji megszűnt, majd később Olasz Sándor is meghalt (2011). Nem volt erőm újrakezdeni a körjárásokat. Ekkor vettem észre, hogy vannak pályázatok. Ezeket korábban nem figyeltem. Gondoltam, kipróbálom magam a valamelyest hosszabb kihagyás után (édesanyám betegsége). Indultam ebben az átmeneti időben teljesen anonim és névhez kötött pályázaton is. Mindenütt a díjazottak között voltam, (pl. Tinta Könyvkiadó verspályázata III. díj, a békéscsabai Jókai Színház verspályázata (I. díj), sorolhatnám még. Úgy éreztem, van még helyem a pályán. S ebbe a sorba illeszthető bele például a Napút-Napkút Kortárs irodalmi alkotások elnevezésű pályázata is mű- és kötetmegjelenés céljából.

Háború, fénylabdák alkonya (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024)

KkF: A Háború, fénylabdák alkonya miben különbözik az előző öt verskötettől?

JA: A Háború, fénylabdák alkonya 3 ciklusra tagolódik, de a legnyúlékonyabb alaphang a háború. A háború sokféle megjelenését akartam láttatni szinte minden lehetséges formában, még abban is, amire nem használjuk ezt a megnevezést, de életünk részét képezi. Ennyiben van szerves kapcsolódása, különösen az első versciklusnak, az előző, az ötödik kötethez és annak képi világához is. A háború nem ért véget, most is van, próbálgatja pusztító erejét. Siratjuk azokat, akik áldozatul estek neki. Nem tudjuk kivakarni a szemünkből a háború képeit. Lassan már belehal a legképzettebb, legfegyelmezettebb, leg-háborúra-éhesebb katona is, aki, amikor álmodik, kiálmodja magát a háborúról. Képek, színek futkosnak, emelődnek egymásra. Egyre pirosabb és feketébb a katicabogár is. A cipők helyett elegánsabb, hordottabb a bakancs. Mindez és ennél jóval több is ott kavarog a versekben. De már ebbe a háborús ciklusba is belehullámzik a következő ciklus főszereplője, a víz és az abban is zajló háború. (II. Víz, hullámtövis). Mint ahogy benne van a küzdelem nyelvünk változásában, a nyelvhajók egymás mellett létében, a ma működő technikai világban is. (III. Nyelvhajók, technika). Az utóbbi két versciklusban azonban a felülkerekedő, átfogó látvány, meghatározó tényező már egyrészt a víz (a tó, a folyó, a tenger a maga élővilágával és szimbólumaival), másrészt pedig a nyelvhajók (költő személyek, nyelvi jelenségek változásai) és a technikai világ új hajtásai, hasznos és abszurd képződményei. A harmadik ciklusban konkrét verset is írtam Nemes Nagy Ágnesről és Lengyel Balázsról, mint ahogy megtörtént ez korábban az Istenem, Duinóban a sirályok… c. kötetben is (N.N.Á. – L.B. fái.132.o.). S persze József Attiláról. Az ő sorsa – névvel vagy névtelenül – egy kivételével valamennyi verseskötetemben helyet kap. A harmadik versciklusnak szerves eleme a technikai világ is a maga sokféle hatásával: abszurditás, függőség, merevítés, persze a haladás hajszálai, lég- és fémcsövei is. A látható és láthatatlan huzalvilág. A maga jelenével és várható jövőjével. Ezek jelképezik a külön-léteket és az együtt-hullámzásokat, de a szembenállásokat is. Ezt a verseskötetet már úgy írtam – s ez egyfajta különbözőség is –, hogy nemcsak utólag szerveztem együvé a verseket, hanem már a készülés stádiumában halmoztam, sorba állítottam őket. Így olykor nagyon erős összekapaszkodás jött létre. S volt, hogy egyik versből nőtt ki, ugrott ki a másik. Vannak nagylélegzetű versek a kötetben és kisebb kő- és szövetmetszetek is. Váltogatni kell nyilván ezek egyensúlyi helyzetét is. S itt előjöhetett az a komplexitás is, amely már gyerekkoromban részévé vált az életemnek. Észrevenni mindenben a katonát, a katonaszerűt, a háború habjait, legyen az szennyes vagy tiszta formában megnyilvánuló. Persze maguk a versszövegek fontosak. Az, amilyen formában megíródtak. Ezt nem lehet prózára átfordítani, elmesélni. A verstest egyedi képvilága és annak sokrétű üzenete a fontos.

Annyival egészíteném még ki a kötet kapcsán mondottakat, s az, ami elhangzott, tényleg csak a fontos vázvonalakra szorítkozott, hogy a háborús ciklusban található, Semmelweis Ignácról szóló vers, mely néhány héttel a kötet megjelenése előtt online is megjelent, szétfutott sokfelé, erős visszhangot keltett. Kaptam köszönőlevelet Dr. Merkely Bélától, a Semmelweis Egyetem rektorától és Semmelweis Ignác orvosutódaitól, rokonaitól is. Ebben az online verstömbben volt egy másik vers is, amely a vírusok háborújáról, a Covid-járványról és részben Dr. Karikó Katalinról szólt. A verset neki ajánlottam. Több kedves, közvetlen hangú levél érkezett tőle ezután. Az utolsó két verseskötetből van nála már nyomtatott példány is.

KkF: Köteteit végigolvasva felfigyeltem arra, hogy bizonyos témákat, szavakat, szófordulatokat előszeretettel használ, repetál. A számok embere vagyok, na nem kényszeresen. Újra elővettem az írásait s összeszámoltam a hat verskötetének 686 oldalán pl. a Hold/hold szó előfordulásait. 138-at találtam. Közel minden ötödik oldalra jut egy. Harminc éves irodalmi publikációim alatt én csak egy versemben szóltam az éji vándorról, rögvest rá is kérdeztek: csak nem vagy holdkóros? Nem tart tapintatlannak, ha kíváncsiskodom a holdhoz való viszonyáról? S az ismétlődésekről?

JA: Igen, vannak kulcsszavak, magszavak, ismétlődések. Többet is említhetnék. Többnyire ciklikusan írok. Akkor viszont egyszerre sokat. Hordok valamit, valami felgyülemlőt magamban – belülre lefojtva, s ott tartom, amíg bírom. Aztán jön a feszültség, valamiféle rosszullét. Ilyenkor írnom kell, hogy megszabaduljak tőle. A vers elején nem vagyok tisztában azzal, hol kötök ki a végén. Az egyik sor kihúzza a másikat. A végén ott a vers, de úgy kötődnek össze a sorok, mintha ott legbelül már megépült volna korábban az egész, csak le kellett hozzá ásni. A vers megszületésében szerepe lehet akár egy-egy kulcsszónak. Magam is meglepődve vettem észre, hogy egy-egy szó gyors egymásutánban, a versek nagy különbözősége ellenére is, ismétlődve megjelenik a versekben. Magyarázat lehet erre, hogy bennem valami fontos kötődik hozzá. Vagy az is, hogy gyorsan következtek egymásra a versek, így egy teljesen más közegbe is ösztönösen berepült a szó. Helyezkedett.

Ami a Hold szót illeti, archaikus maga a szó, de ezekben a versekben soha nem romantikus kontextusban jelenik meg. S mindig új jelentéstartomány, helyzet kötődik hozzá, akár a legmodernebb is. Hogy miért éppen a Hold? Gondolkodom most ezen magam is. Talán mert látható, a Nap meg vakít. Mert ezüstös, köze van a fémrepülőhöz, a bádogtetőhöz. Mert másodlagos valamihez képest, köztes úton van, akár a változó angyalok. Mert köze van a tengerhez, befolyásolja a víz, az őserő mozgását is, ugyanakkor kötődik a modernitáshoz is (űrhajók). Mert olykor láthatóan sorvad, s aztán mégis kikerekedik. A Holdban van mozgás, s mégis azt látjuk sokszor: ott áll a Hold. Mert egyszerre a múltunk, ezt látták őseink is, ő a jelenünk, összefűz a kortársakkal, s ott lesz a jövőben is, nélkülünk. Mert nagyon szokatlan képzettársításokat, helyzeteket is lehet hozzáfűzni. Képes a verset sokszorosan többrétegűvé tenni. Annak is mond valamit, aki csak a közvetlent, a Holdat, mint bolygót látja, és annak is, aki mögé néz gondolatban, s még messzebbre néz. Már olyan régen száműzték ennek a szónak használatát, hogy szinte el is tűnt. A hullámzás, az igény valami rég nem olvasottra, ezért újra felszínre is dobhatja – persze egészen másképp, mint korábban. Így van ez a filozófiákban, a történelemben, de még az öltözködésben is. S több jelenségre jellemző az, hogy relatív, mint ahogy gondolnánk. A változás nem mindig az egyenes nyíl íve. Vannak körök is. Úgy is mozoghatnak, hogy az alapkörről más körök válnak le. De a kör mint alapforma nem tűnik el. Az egyenes és a kör egyaránt az élet és a halál része. Az archaikus és a modern együttlétében is lehet valami izgató. Mit művelnek ezek együtt? A vers tudja, mivé lehetnek.

KkF: Publikációinak, könyveinek számából ítélve keményen dolgozó, alkotó, formáló, alakító ember. Az Egy élet margójára című versében bukkantam az alábbi sorokra [5]: „A világ kinn szűk, a díjak / itthon másnak ragyognak, / és folyton másfelé… másnak hullnak”. Elégedett az életével, a sorsával?

JA: Elégedettség az életem alakulásával? A sorsvonal? Ez függ, azt hiszem, a kameraállástól, a pásztázó fénynyalábtól is. Mikor mire  esik… Ha azt nézem, honnan jöttem, s az útnak most épp melyik részén vagyok, akkor van bennem relatív elégedettség. 1. Mert lett teljes családom, gyerekeim. S én is adtam nekik élhető életet. Egyik sem sodródott rossz gödörbe abban a lázadó kamaszkorszakban. Van bennük ragaszkodás is. 2. Ha a tudományos vonalat nézem, nem voltak nagy, megugorhatatlan akadályok. Adódtak lehetőségek, melyek beteljesültek – s lett ehhez egy nagyon intenzíven olvasó-író, hasonló világlátású társam is, akivel lehetett nemcsak együtt élni, hanem együtt dolgozni is. Műveket tető alá hozni, kapcsolódó beszélgetéseket lefolytatni, s többnyire nyaranta két-három hétbe belepréselve világot is látni. 3. Ha több időm lett volna, több esztétikai, irodalomtörténeti tanulmányt is írhattam volna, hiszen van ehhez olyan speciális tudásom is, amivel azok, akik csak a felszínen kerültek kapcsolatba a filozófiával, nem rendelkeznek. De ehhez mélyebb irodalomtörténeti kutatás is kellett volna. Újra csak azt tudom mondani, nem volt elég időm ehhez. Maradt a szakfilozófia és a folytonos ismerettágítás az orvostudományban is, azzal a szerencsés lehetőséggel, hogy tarthattam kurzust a művészet és az orvostudomány kapcsolódási pontjairól is. Ez a félkész állapot nem tölt el teljes elégedettséggel. 4. Ha azt nézem, hogy igyekeztem minden lehetségest megadni az édesanyámnak a legnehezebb éveiben és hónapjaiban, akkor elégedett vagyok. Itthon halhatott meg, én voltam mellette. Azt mondtam magamnak előtte egy ponton, úgy akarok mától kezdve mindennap lefeküdni, hogy ne kelljen később azt mondani magamnak, bár másképp csináltam volna, ne kelljen szégyellni magam. 5. Ha azt nézem, hogy a verspublikálás lehetőségét tekintve kezdetben szerencsém is volt, akkor igen, elégedett vagyok. 6. Ha azt nézem, visszakanyarodva az Ön által idézett verssorra, hogy sokan sorra kerülnek a díjosztáskor, akiknél nem vagyok silányabb, akkor nem. Hazudnék, ha tagadnám, hogy azokon a díjosztós napokon, hallva a másoknak kiosztott díjakról, nem szorul össze néha a torkom. De aztán igyekszem túllépni ezen, végül is a legfőbb igazságtevő, értékgazda maga a hosszú távú történelem. Csak annak későbbi szakaszait már nem éli meg az ember. Amikor elgondolkodom ezen, látom, hogy jelenkorunkban, s nem csupán a legszűkebb jelen időre gondolok, szinten minden területen nagy szerepe van a hálóknak, a hálózati kapcsolatoknak. Akár a díjosztásban is. Már a jelöltek közé való felkerülésben is. Nem tulajdonítottam jelentőséget a szervezethez, szervezetekhez való tartozásnak. Nem kérelmeztem.  Az írói munkát végül is az író maga és magányban végzi. Megvolt ennek a maga előnye is. Járhattam úgy a saját utamat, hogy nem szóltak bele, nem jöttek be kényszerítő elemek, azok a katonaszerű-félék. De megvan a hátránya is, az előbb már részleteztem is a kívülmaradás keserűbb részét. Látom, hogy a korábbiaknál jóval nagyobb szerepe lett a látványvilágnak és a menedzsmentnek. Aki a porond színész felületére is rászületett, az nyilván örömmel csinálja és hatékonyan. Nem tudtam felnőttkoromban ilyen irányokba menni, s ilyen vonatkozásokban bármit is kérni. Mert túl sokszor, viszolyogtatóan sokszor kellett kérni, kérelmezni gyerekkoromban. Már akkor kialakult bennem, hogy amit lehet, azt megcsinálom magam, egyedül. Van állásom. Azt, ami kell, ha szűkösen is, de megkeresem. Legfeljebb különmunkát vállalok. A tudományban néhány vonatkozásban egyszerűbb a képlet. Ott a pályázatokhoz tényleg kellenek a társulások. A kérések intézői, a bonyolítók pedig a kiadók. 7. Ha azt nézem, hogy a köztes területen állás, ez a léthelyzet (tudományművelés, költészet) ad, adott pluszt is, elégedett vagyok. De komoly hátrányom is származik ebből. Az időhiány egyrészt és az, hogy a társasági rész nem csupán fakóbb lett, hanem nem volt módom megélni. A megjelenő köteteimről számomra teljesen ismeretlen irodalomtörténészek írtak. Ebben valóban érezhettem az olvasói visszhangot is, nem fűződött hozzá érdekeltségük. Számomra is megható kritikák, elemzések láttak napvilágot. Volt olyan is, hogy email-üzenetben ismeretlen olvasók írtak az érzéseikről, az olvasmányélményről. Ez is hozzájárul a szerző érzelmi felszínen maradásához. 8, Azáltal, hogy történész és filozófiatörténész is lettem, másképp is látom a világot, mint az irodalomban alkotók nem elhanyagolható hányada. Az utóbbiak sokszor az abszolút elvárásban gondolkodnak. Pedig a történelem relatív. Jellemző rá folytonosan a mihez képest viszonyulás, annak értékgördülése. Arisztotelésznek nagy igazsága van, amikor azt mondja, hogy nincs abszolút optimális államforma. Mindig az a legoptimálisabb, mely az adott helyzetből a legtöbbet hozza ki. S ez változhat idővel. Az abszolútról, az abszolút, a legteljesebb szabadságról az irodalmi műben írni jó, felemelő. Ez részben dolga is az írónak. Ám a történelemben nincs ilyen teljesen kifeszített, gyűretlen mintatábla. S ha valaki ezt a két síkot egyenlősíti, könnyen tévútra megy és vihet másokat is a valós történelem, az adott történelemszelet vonatkozásában. Lehet követelni valamit a műben sok jövőre, jövősíkokra tekintettel, de nem lehet mindig megkövetelni a teljes beteljesülést egy adott időszakaszban, a reális történelmi sávban, a valóságban. A körülmények behatárolnak minket. Napi jelenség másfelől az is, hogy valaki jelentős ismertséget, nevet szerez egy területen, s erre hivatkozva minden más területen úgy ítél, mintha ő lenne a legfőbb, leghitelesebb szakértő egy más területen is. Pedig számára ott sok minden homálylik. Másrészt, ha tudok arról – szélesebb, mély ismeretanyag és magán élettapasztalat alapján –, hogy a történelem hogyan működik, nem tehetek úgy, mintha nem tudnám. Amikor a nagy történelmi regények időszakát éltük, ezt az írók is alaposabban átgondolták. A posztmodern időszak sok mindent összetört a filozófiában is, cserepek hevernek mindenütt. Sokszor csak egyes cserepek nagyítódnak ki. 9. Egyfajta relatív elégedettségre adhat okot, de csak részben, az is, hogy a háború érzékelhető jelenléte, valamint az, hogy az emberek érzékenyebbek lettek a háborús pusztításokra, közelebb tolta azt az alkotói lehetőséget hozzám is, hogy olyan témára fókuszáljak, amelyet gyerekkorom óta hordok magamban. Annak sok képvariánsát láttam, fenyegető szilánkjaival találkoztam békeidőben is. 10. Végül utalok arra, hogy szívesen fordítottam volna idegen nyelvű verseket, többet is. Vagyis e vonatkozásban híja van az elégedettségnek. A könyvek versbetéteit többnyire nekem kellett magyar nyelvre átültetni. Mások is megkértek erre. Fordítottam külön is verseket egy spanyol költőtől (Antonio Machado), felkérésre (Nyári éj; Őszi hajnal; A bolond. Pompeji. 1998. 1. sz.134-136.). Még remélem, hogy a műfordításnak ez a válfaja is belefér majd a jövő életembe, legalább részben. S persze szaporodnak az utolsó kötet megjelenése óta a saját versek is, mint ahogy jelzi ezt az egyik indító kérdésében kiemelt József Attila-versciklus is.

Jegyzetek

[1] Test, Kék repkények, bukott angyalok. Napkút Kiadó. Budapest. 2012

[2] Telefonom, hangok háza Káva Téka Napút füzetek – 112. Napkút Kiadó. 2017

[3] http://www.naputonline.hu/2024/12/03/juhasz-aniko-halalod-helye-attila-versek/

[4] Üvegfalak, bádogtetők. Napkút Kiadó. Káva Téka 63. Budapest. 2012

[5] Istenem, Duinóban a sirályok… Napkút Kiadó. Cédrus Művészeti Alapítvány. Budapest. 2014

[6] Telefonom hangok háza. Napkút Kiadó. Cédrus Művészeti Alapítvány. Káva Téka 112. Budapest. 2017 (gyermekversek)

[7] Lövészárok, hókabin. Cédrus Művészeti Alapítvány Kiadó. Budapest. 2023

[8] Háború, fénylabdák alkonya. Cédrus Művészeti Alapítvány Kiadó. Budapest. 2024

Illusztráció: Juhász Anikó-interjú

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →

»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →

Az ember, aki vala­miért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →

Az ember, aki vala­miért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/3. rész) →