Baán Tibor: EZOS TEROS
Turai Kamil: Summae Poeticae
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024
Régi igazság, hogy a Belső kör – „ezos teros” –, értem ezen személyiségünk mozdulatlan magját, mely rendíthetetlen megfigyelőként összegzi életünk eseményeit, nem azonos az én (az ego) fogalmával. Turai Kamil küzdelmes, sokszínű, szenvedélyes élete is csak külső felhámja mindannak a léttapasztalatnak, amit a Lélek belső párlataként, egyfajta léttanulságként fogalmaz meg, mint a „teleiosz”, a teljesség utáni vágy töredékességében is fontos lenyomatát.
Mindez kiolvasható a tudós költő – többek közt Nietzsche-versek fordítója, a Johannes Eurigena-monográfia és a Magyar metafizika (Antológia Kiadó, 1996) alkotója – életútvallomásából a Summae Poetica című legújabb verskötet nyitányaként. Ez az „Előszó” mint egyfajta térkép jelzi a költő útját. „Apám gyulai maszek szabó volt, anyám pusztaszeri kuláklány. A gimnáziumban jó tanuló, jó sportoló… Megtérésem után magyar-olasz szakról teológiára váltottam. (…) Önálló verseskönyvem Alföldi gyászpompa, 1990-ben a Maecenas Kiadó révén. Erre Pilinszky-díjat kaptam 1991-ben.” A Pilinszky-díj ezúttal sem egyszerű életrajzi adat, hanem Turai Kamil költői tájékozódásnak útjelzője, jóllehet a Pilinszky János nevével fémjelzett újholdas költői technika helyett sokkal inkább a vers spirituális üzenetére helyezi a hangsúlyt.
Az öt eszmekörből (Szertartások, Ászokfadíszek, Apoteózisok, Tankacsapdák, Tízparancsolat) építkező kötet költői hangja, hangszíne Balassi Bálint tagoló verseitől, archaikusan modern lélekidézésétől, a mítoszban virágzó világátélésig, a gregorián tiszta fényű versvilágától a Nagy László és Juhász Ferenc nyelvi forradalmáig ível. Az így hangszerelt, a belső én világába merülő költői hang mégsem úgy áradó (mint a népköltészet inspirációit maghasadássá robbantó nyelvi forradalom a múlt század hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveiben), hanem tudatosan megállított. Például így: „Mi az ember? hangállat / összefüggések gyémánt fenyegetése / földből hullámzó sárga illatfelhő / elárulja boltjában a judáscsók-Napot / mi az ember? vibráló hajnalhomály / ima halálsikolya mámoros árban / féktelen árnyékkilincset tapogató kéz” (Quid est homo?) A szólelemények helyzeti energiája mint meglepetés, rádöbbentés a lélek belső tájaira vezet, ahol az ember „ólomálmából rabmadarak vergődnek törten / tengergerincét meghajlítja parázna alkony / szíve helyett lüktet a tér parazsa”. A versén a valóság képeiből egyfajta drámai közérzetet vetít elénk. Más a helyzet a Tiszatitka avatóvers-sel, ahol az ütemhangsúlyos forma 4/ 2 ,4 / 2, 4/3, 4/2, 4/2 /, 4/3, 4/2 strófaszerkezetével is: „mint a szélös Tisza büszke tartásában / habján túró harcsa / harcosi kénjában / sebzett szívem nyugovék / mert mint ezüst pengés Illatos derengés / jegenyenyárfákon sárgarigó-zengés / lőn ajzott ábrámon fék / Di diadalmoskodék „kiszámítható ritmust, harmóniát sugall. A modern felsoroló, képhalmozó vers és Balassi költői nyelvének („Di dicső szerelmeért)” archaikus modernsége között eleven kapcsolat feszül. Turai Kamil verseiben a megfegyelmezett energia, mint repülés, az itt és ott paradoxona feszül. Megszólalásai ennek megfelelően az évszázadok örökölt stílusmintáinak ismeretében történik. Jó példa erre a Meister Eckhartnak XII. János pápa által 1329-ben Avignonban eretneknek ítélt 11 tétele című vers hitvitázó okfejtése: „A világot Isten magával együtt teremtette / míg nem volt világ Isten a Semmi volt” (I. tétel) Lírai szökkenés, hangváltás a II. rész: „aki az Istent szidja / az is dícséri őt / ő a mindenség hídja / tojás-fészket kikölt”.
A verspéldák alapján némi fogalmat alkothatunk arról, hogy a stílus formateremtő lehetősége valójában a tartalom belső övezeteibe vezet. Annak megsejtéséhez, hogy az érzelem kimondva kimondatlanul a költői én eszmei megvilágosodásának gondolati terhét hordozza. És persze fordítva: nyelvi fogalmaink hol kihűlt, hol forró érzelmek párlatai. Légnemű energiacsomagok a múltból. Ennek tudása e lírában egyfajta lírai időutazást tesz lehetővé. A tudattalanba merülő én (tudásunk, mint lótuszlevél úszik a tudattalan tengerén) bizonyos szertartásokkal (beszédmintákkal) képes a metafizika rejtvényét bontogatni. A Pap Gábornak ajánlott, a szürrealizmus metafizikáját felérző Szertartásban így: „utoljára zengett a dominók órája / megadott jelre / a keletkező ligetből hat kígyó támadt / a lustán doromboló két csuklyás macskára…”
A következő ciklusok az idáig feltárt költői énképet az „én te vagyok” irányába módosítják. Az Ászokfadísze az Modern rondó-ja Bartókot idézi: „vetít a csontmozi / téma a csoda / ózonóázisban / ordít az ostoba.” A könnyed hangütés valójában a kisiklott világra utal. Hol vagyunk a stílusegység harmóniájától? A szent geometriától? A Cantucum novum már a disszonanciában rejlő stíluslehetőségeket használja a múlt (mint mítosszá hűlt rejtvény) és a jelenvalóság megidézésére: „az igazság igézet // próbálgatja az emberkulcsot / a halálajtóba a végzet”. Az Apóteozis ezek után a széthullás ellenében az egységet, a rejtett állítmányt keresi. Bennünk van – fedezi fel a költő.
„a szellememmel tartok össze mindent / a szellememmel igenelem az Istent” Ezen a ponton e líra a sötétbe omló, értéktagadó világgal szemben új látószöget talál önmagára (Magyar Kálvária II., Nem emberi nyelven). Ez a látószög az önvizsgálat, a megértés, a szerelem tájaira vezet. A Töredelem Istár-tükörrel című versben a mítosz, mint az emberi génekbe kódolt ősemlékezet a „halhatatlan halandó” felmutatása. A szerelem mitikus távlatának megértése:
„körbedonognak már cirógató gondolataim unos-untalan / és olyan esdendő lettem én önfeladásomban mint Ádám / Midőn kézen fogta a kígyógyötörte Első Asszonyt / vagy az Istár-csillaggal szembeszökő Gilgames-galambot”. A meglelt látószög a Tankacsapdák tankáiban tovább színesedik. Így: „reggel katángok / világló kék szirmai / lánykendő gyanánt / hosszan integetnek ránk / mutatva az Ég-irányt”. A tanka formában (haiku megtoldva két hét szótagú sorral) a lírai én a dalforma lényegéhez közelítve rátalál a „végtelen versre”, ahol az én feloldódik az érzelmek univerzumában. Hirtelen megszűnnek, leomlanak az emberi létezés mélységeiből támadó félelmek. Az én „részegülten egészben / mint nyíl Isten tegezében”. A könyvet a Tízparancsolat című ciklus zárja. A parancsolatok a föld és az ég között feszülő lajtorjának a fokai. Az ötödik parancsolat (Ne ölj!) kérdéskörét az áldozat szemszögéből látjuk: „senkiben sincs nagyobb szeretet annál / mint részvéttel venni részt szenvedésben / …/ belecsimpaszkodva a szent keresztbe / mint vitorlás bárka Noé szálába / pirkadatkor szárnyaló szivárványba / győzhet halandó igazán”.
Turai Kamil versvilága (és itt Boldogasszony ódáira is gondolok) az énbe írt univerzum sokféle módon megnyilvánuló víziójaként egyfajta szintézisre törekszik, amely a létmegértés tiszta levegőjű csúcsaira vezet.
Illusztráció: borító fh.
Ezek is érdekelhetik!
Németh István Péter: A KITASZÍTÓ VILÁG KÖLTŐI BEFOGADÁSÁRÓL →
Búzás Huba: Kerítésszaggató magyar szeszek (Tamási Orosz János két kötetéről) →
G. Komoróczy Emőke: „NÉZZÉTEK EL ŐSZINTESÉGEM! – hogy TŰ FOKÁBAN elakadva VELETEK ÉLTEM” →
![Hegedűs Gyöngyi: [a nagyasszonyok sorban távoznak]](http://www.naputonline.hu/wp-content/uploads/wordpress-popular-posts/67670-featured-15x15.png "Hegedűs Gyöngyi: [a nagyasszonyok sorban távoznak]"){kind=small}
