Kritika

január 10th, 2025 |

0

Németh István Péter: A KITASZÍTÓ VILÁG KÖLTŐI BEFOGADÁSÁRÓL

Zöldy Pál: Civilben (zsebre gyűrt glóriával)
(VERSEK ÉS MINIATÚRÁK)
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2024.

Egy verseskönyv olvasását mindig a kötetcímnél kezdem.

Diákkorom óta így vagyok ezzel, hiszen Horváth Tibor a könyvtártanszéken azt tanította nekem, hogy a címek nem csupán az identifikáció szerepét töltik be, hogy azonosíthassunk egy-egy bibliográfiai tételt, de egyben a kiadványok tartalmi esszenciájáról is szólnak. Így ízlelgetem 2024 ádventje előtt Zöldy Pál verseskönyvének homlokán a Civilben (zsebre gyűrt glóriával) címet.

Aki civilben van, nem visel uniformist.

Az egyenruhák közül Stendhal a vöröset és a feketét ismerte legjobban, hőse előtt a katonai és/vagy a papi pálya állt, s Julien Sorel legalább az egyiken komoly karriert szeretett volna befutni. Szerény tapasztalatom szerint civilben lenni maga a megkönnyebbülés, póztalanság, derűs fesztelenség, minden szolgálati szabályzat alól való kikerülés, amelynek állapotában az ember leginkább derűs, no meg őszinte lehet. Ottlik Géza katonai iskolásai testesítik meg ezt a léha, de szent érzést, mihelyst elhagyják a kőszegi kaszárnyát. Raffaello bumfordi angyalkái szemlélik hasonlón a csodát, mintha csak kíváncsiskodó utcagyerekek lennének a mennybemenetel pillanatában. Zöldy Pál is kedves csibészséggel gyűrte zsebbe az alcímben megnevezett glóriáját.

Aki bármelyik uniformistól megszabadul, civilben még tisztelheti az isteneket, de tisztségében már nem istenít senkit. Nincsen utóbbira szüksége a sümegi költőnek, Zöldy Pálnak sem. Művelt és hívő ember az alkotó, akinek verse akár Kosztolányival, vagy éppen Simone Weillel is nyugodtan vitába szállhat.  Mint ahogyan rögvest ez az első opusz a kötetben:

ÁTUTAZÓBAN

nem vagyok itthon a földön
talán odatalálok
talán vissza
föl

Az ember élete valahonnan valahova tart. Még akkor is, ha csak átutazóban vagyunk itt a földön. Mi ebben az egyedüli bizonyosság? Csupán a negáció. A tagadás. Hogy „nem vagyok itthon a földön”. Igen, akkor csakis máshol van az otthon, az otthonom – bontjuk ki az incipit implicitjét, vagyis a kezdő sor burkolt jelentését. Kosztolányi Dezső kinyilatkoztatásának éppen ellentéte ez a Zöldy Pálé. Hogyan hangzott Kosztolányi versének gnómája:

„Itthon vagyok itt e világban. S már nem vagyok otthon az égben.”

Zöldy Pál ha nem is az ördög ügyvédjeként, de ennek az állításnak a fordított értelmét deklarálja:

„nem vagyok itthon a földön”.

A költői rájátszást azonmód be is tudtam volna fejezni, emígy: de már otthon vagyok az égben. Igaz, elrontottam a Nyugatos költő gyönyörű anapesztikus sorát. Ám logikám nem diktálhatta másképp. Zöldy Pál három rövid sorában – mindössze öt! – további szavának tizenkét szótaga kevesebb, mint egy tizenhetes haikué, mégis igen gazdag jelentéssel teli. Az öt szóból egyet megismétel, mint aki a bizonyosságát hangsúlyozza, de a ’talán’ módosítószókkal éppen a saját bizonytalanságára hívja föl az olvasó figyelmét. Gyón. Elhatárolódva mindenféle céltalanságtól, cselekvésének irányultságát nevezi meg két igekötővel, amely a második sorba helyezett ’odatalálok’-hoz tartozik a harmadik, sőt a (negyedik) záró sorban is. Zöldy Pál ebben a gyűszűnyi vers-térben lebegteti a legszemélyesebb mondandóját:

a földi otthontalanságból vándorolva juthat haza az égbe,
de az is megtörténhet majd az út végén,
hogy az égből mégiscsak odatér vissza,
ahonnan indult, a földre.

Zöldy Pál költészetének ez a verses iniciáléja valójában a könyvét berekesztő miniatúrák egyikébe is beillene, beszédes piros alfa az utolsó kispróza fekete ómegája előtt (KIRÁLYSÍROK, NÉVTELENEK).

Vegyük például Zöldy Páltól a másik palinódiát. Simone Weil-jel felesel a NA, DE HOVÁ LETTEK AZ EVEZŐK?! című versében:

Meg kell tanuljam,
hogy arra se vágyakozzam,
ami az enyém.

Csak kiszáradt fa
parazsán
lehetek
én.

A önmegtagadásról és önmagunkra való találásunkról szóló Zöldy-vers első három sora a következő Weil-gondolatra utal: „Meg kell tanulnunk vágyakoznunk az után, ami a miénk”. Nem tudjuk eltagadni a tényt, hogy a francia misztikus és a sümegi költő szövege oszcillál egymással. Simone Weil is tudta a tanítása szerint, hogy nem csupán meg kell tagadni magunkat Jézusért, hanem a szívünk csupán egészen összetört állapotban fogadhatja be a Megváltót. Kosztolányi Dezső és Simone Weil lelkiségére egyformán jellemző volt, hogy a keresztény és az egzisztencialista tanok egyaránt hatottak rájuk. Míg Simone Weil Jézus paradoxonaiért rajongott, amiket – minden jól hangzó koannál is – a legtöbbre becsült, addig Kosztolányi is a modern kor és személyiség ellentmondásait szikráztatta össze. Utóbbi boldog-szomorú dalt írt; alteregója, Esti Kornél mélyről és sekélyről elmélkedik; s a Szeptemberi áhítatban úgy jajdul föl, hogy milyen szép a csúnya is. Zöldy Pál költői kontrapunktjait Jézus boldog-mondásain kívül a sajátosan magyar kultúrkör felől szintúgy megérthetjük. Miért is helyezkedik szembe gyűszűnyi verseiben is olyan kinyilatkoztatásokkal szemben, amelyek igazak? Nem, nem azért, hogy érvénytelenítse mások üzenetét, hanem hogy beteljesítse a magáét. Lásd a (KONTRA S. GY.) című kétsorosát:

Csak a legfontosabbat tudjátok rólam.
Csak a legfontosabbat tudom rólatok.

Barlay Tamás már egy jó évtizede emígy láttatta a költőt: „A sokszor primitívnek mondott, ám valójában fejlettebb törzsi kultúrákban minden törzsnek van varázslója, akinek van arra képessége, hogy a dolgok fonákját is megmutassa, megláttassa az emberrel azt is, ami rejtve vár. Zöldy Pál jegyzeteivel éppen ezt teszi: felnyitja a szemünket azokra a jelenségekre, azokra a sokszor apró, ám önmagukon túlmutató részletekre, amelyek örök értékeket, mély jelentéstartalmakat hordoznak”.

Barlay megállapítását a következő Zöldy-kétsoroshoz érve olyannyira igaznak találtam (a 43. oldalon), hogy megkérdőjeleznem balgaság lett volna:

A vár véd engem,
vagy én a várat?

(DALOK A FÉRFISÁTORBÓL)

S hogy Zöldy Pál varázsló is volna?

A következő oldalon arra szintén rábólinthatunk, mivel TÁLTOSÉNEK-et írt:

Íj a világ,
pillanat a húr,
magam a vessző.
Ki célra tart, az a Világteremtő.

Egybebékél a magyar ősvallás képzete a kereszténységével. A nyílvesszőnek lenni a Világteremtő által célra tartott íjban annyit tesz, mint az Úr békéjének eszközévé válni, Szent Ferenci értelemben. Miféle varázslat vagy metamorfózis ez, aminek Zöldy Pál költészetét olvasva tanúi lehetünk? Pillantsunk csak még egyszer a NA, DE HOVÁ LETTEK AZ EVEZŐK?! című versére. Annak első három sorában azt a vallomást találtuk, hogy a költőnek nincsen tulajdontudata, de még a tárgyi világon kívül is képes a saját benső kincseiről lemondani, amiket eddig megszerzett. Jó, ez világos. De miért tette föl előtte a címadó az indulatos kérdést?  A vers másik, kijelentő mondatából ez is kiderül:

Csak kiszáradt fa
parazsán
lehetek
én.

Az evezők kikerültek a vízből, vagyis a csónakútnak vége itt. Ahogy Pascal mondta, a folyók mozgó utak, de azért még evezni és kormányozni is kell rajtuk. Kikötött a hajó. Talán halászat fejeződött be a Genezáreti-tavon? Az is lehet. Azóta az ázott evezőlapátok megszáradtak a parton. Aztán tűzön égtek, most már csak parázslanak. Fény és hő az evező. Maga az ember is lehet, hiszen mint egy evező, valami Nagy Úr békéjének az eszköze, szerszáma. Eddig úton volt, most már hazaért és meleget ad. A költő, Zöldy Pál szerint nem történhet ez másként sem a Szent Földön, sem a Szajna, sem pedig a Répce partján. A világ – ez adott – nem csupán ellentétekből, áll, hanem – Villon óta tudjuk – azokra is épül. Nekünk, embereknek, az antinómiák fundamentumára lehet csak építenünk. Ezért ne is tegyük felelőssé az alapvetést, amely a költőt évezredek óta belülről feszíti. Hazája földjén is száműzött volt François, Utassy Józsefet szintén honvágy kínozta saját hazájában is. Vegyük sorra, mely – összességükben korántsem romantikus – ellentéteket kellett Zöldy Pálnak a költészetében szublimálnia?

A csendet és a kiáltást (HANGTALAN),
a fényt és az árnyat (A SZEMTANÚ),
az Életet és a Halált (TALÁLKOZÁS),
a békét és a háborút (HIÁBA),
a mélységet és a magasságot (MÉG és TEMETŐ),
a kétséget és az egységet (ÉS AZ EMBER),
a Tenger csendjét és Isten feljajdulását (ISTEN PARTJA),
az eget és a földet (GYÖKEREK),
a halj meg parancsával szemben a tudd élsz-t (NOVALIST…),
a mérhetelent mégis mérni képest (MERT NINCS IDŐ),
a múlt és a jelent (UTOLJÁRA) és
a hiányt és a jelenlétet (APASEB).

Mennyi paradoxon, oximoron egy karcsú verseskötetben!
Félő, hogy tőlük, akár a jégtől a kő, meghasad a versek tömbje.
De mégsem.
Sőt, itt valami éppen egybetartja ezt a szépre faragott vers-palotát.

Zöldy Pál – Kerékvető című könyve – szerint  a szépség a szent dolgok előcsarnoka. Kosztolányi szerette volna, hogy a szépség váltsa meg a világot. Zöldy Pál így folytatta a jegyzetét:

„A keresztényt a szépségnek az a foka építi, mely már szent.”

A szentség és a szeretet feltételezik egymást. S e szentség, amely szeretet a leghatalmasabb megtartó erővel rendelkezik, nem hagyja a meghasadt világot és szíveket tovább repedni. Goethe vallott erről a hatalomról tán legszebben Charlotte von Stein asszonynak. A szeretet/szerelem nem hagyja, hogy hosszan folyjon a könny (boldogok, akik sírnak), sem azt, hogy széjjeldűljenek az elemek:

Was lasst nicht lange weinen?
—Die Lieb’.
Was soll uns stets vereinen?
—Die Lieb’.

Zöldy Pál kisvárosába (édesapja Sümeg orvosa volt) minden esztendőben elzarándokolnak a hívek. Zöldy a sümegi Mária-búcsú misztériumának közelében eszmélkedett, ahol előtte Szabó Ferenc, a jezsuita költő és műfordító is diákoskodott. A Sümegi Fájdalmas Szűzanya városának lelkisége több évszázada formálja itt a költők személyiségét.

Itt és a környéken élt, nevelkedett:
a Voltaire-rel is levelező Fekete János,
a zalai alispán Spissich János,
a korának legolvasottabb költője, Himfy,
a szelíd hangú Simon István,
és iskolatársa, Egerszegi Ferenc,
a filmrendező András Ferenc,
a nyelvtudós Pusztay Ferenc,
az énekes Miller Lajos és
az avangard festő Tót Endre.

Kortársunk itt a ferences atya, Barsi Balázs,
Várkonyi Nándor unokája, s hagyatékának gondozója, Kende Katalin,
a Rilke-fordító tanár, Réfi János…

A világ abszurditásának vállalására Pilinszky János adott példát, aki az ellentéteket hányatott reménnyel viselte. Tudjuk, eljutott a derűig.

Sümeget és környékét a költők szerint pannon derű ragyogja be. (Ez persze így nem igaz, ám az mindenképpen, hogy a táj fölött kékebb az ég, Simon István szerint is, mint Hellászban. A Dunántúl, a Balaton-felvidék hegyei, a tó egy kicsi Göröghon. Hamvas Béla az Öt géniuszban, Várkonyi Nándor a Dunántúlban szintén erről győz meg minket. Németh László és Pilinszky János metaforája a valóság: „viharokra emelt nyárderű”.

Illyés Gyula a naplójában Heinrich Heinétől idézte a világirodalom egyik legszomorúbb mondatát arról, mit éltek át a gondolkodó költők, amikor már magukban is érezték a külvilág megosztottságát:

„Nem titkolom, az elmúlt események mélyen megráztak. […] »A világ kettészakadt, s a repedés az én szívemen ment át…«”

Sümegen az ellentétekből épülő világ elviselésére az embernek még a bor is segítségére forr ki a hordókban. Zöldy Pál költészete a bizonyság arra, hogy a bölcs borozás közben akár a létbizalom is elfoghatja azt, aki Liber atyától várja a szabadulást.

Bacchusi kultúra? Csak játszin, ahogy a Parnasszushoz a Badacsony aránylik. Hogy még az apollói kultúra sem állítandó szembe vele a szellemi együttlétek alkalmával. Végül is ketten maradnak: Isten és a bor. A bor, amelynek színe alatt elrejlik az Istenség. Zöldy Pál a maga bordalait belekomponálta kötetébe. Minden ciklusának/fejezetének végére egy bekeretezett oldalon boros kalligramot illesztett. Ezek a képversek a középkori poéták mesterműveit asszociálják. Álljon itt egy francia butélia és egy sümegi borospohár egymás mellett:

Charles-Francois Panard: La bouteille

La bouteille.
Que mon
Flacon
Me semble bon.
Sans lui
L´ennui
Me suit,
Me suit ;
Je sens
Mes sens
Mourants,
Pesants.
Quand je le tiens
Dieu ! que je suis bien !
Que son aspect est agréable !
Que je fais cas de ses divins présents !
C´est de son sein fécond, c´est de ses heureux flancs
Que coule ce nectar si doux, si délectable,
Qui rend tous les esprits, tous les coeurs satisfaits.
Cher objet de mes voeux, tu fais toute ma gloire :
Tant que mon coeur vivra, de tes charmants bienfaits
Il saura conserver la fidèle mémoire.
Ma muse à te louer se consacre à jamais.
Tantôt dans un caveau, tantôt sous une treille,
Ma lyre, de ma voix accompagnant le son,
Répétera cent fois cette aimable chanson :
Règne sans fin, ma charmante bouteille,
Règne sans cesse, ô mon joli flacon !

„TABULA RASA”
ZÖLDY PINCE – SÜMEG

könnyű zápor,
szélben lebegő virágszirmok,
gyümölcsök ígérete,
bor az újrakezdéshez

Csak ha együl vagy,
kortyolj bele. Titka attól
édes és nehéz, mert nem
oszthatod meg senkivel. A
magány hűvös levegőjétől
fénylő homlokod: letörölt
írótábla. Hallgass
csendben.
S
ha
magad
maradtál,
akkor se
idd üvegből.

SÜMEG 2011 ANYAJEGYEK

Zöldy Pál a görög-latin-keresztény hagyományokat megtartva modern metafizikus. Jól tudja, hogy ahogyan a 16. században Józsa Márton sümegi várkapitány óva intette vitézeit a túlzott alkoholfogyasztástól, úgy a 21. századi költőnek is az apollói kultúrát kell előnyben részesítenie a bacchusival szemben. Egyedül csak az olyan idő nem illan el, ami sohse emleget harcokat, hanem csupán költeményt, amely aközben születik, amikor szürkebarátot ihatnak együtt a fürge barátok.

Józsa Márton panaszos sóhaja – akár 1552-ben Heltai Gáspár intelme a sokféle részegösökhöz – a következő volt:

„ Az magyarok igen vesznek a nagy lakás miatt, mert soha nem lehet az magyar had részegség nélkül. Mert csak csatára menjen is, azonnal meg kell valahol részegedni.”

Lakjunk jól egymással – invitált Balassi Bálint is az áldomásokra, addig ma Zöldy Pál a bor melletti tűnődésekre, meditációk fontosságára int:

Masszív asztalt keress,
amikor ezt a bort iszod,
mely elbírja,
ha évszázadok könyökölnek rajta.

(ASZÚ SZÍV)

Mosolyikonnal jelzem – [🙂] ne vegyük el Zöldy Páltól a borcímke-képvers találmányának szerzői jogát se!

Versbeli galambja egyszerre idézi Noé és Picasso galambját.

Picasso a háborúságok elleni béke jelképéül magától értetődőn választotta a bárkából kiröppenő hó- vagyis mészfehér madarat, amely csőrében zöld ággal tér vissza, jelezve az égen, hogy múlóban van a vízözön a földön.

Szomorú a történelmünk, mert verseiben a brutális, barbár harcok is vissza-visszatérnek:

HIÁBA rajzoltad meg
Picasso, s meszeljük egyre
békegalambodat.
Lágy héjú tojása, a Világ
elhagyottan izzik
míg majd lángot vetve
darabokra szakad.

Hadd idézzek egy Wroczlawban megjelent költeményt, amit Kovács István fordított le, s amelyben Picasso békegalambjának képét 1956 novemberében is megcsúfolta a történelem. Vitriolos a hang: Urszula Koziolé (A galamb legendája) –

A kormányos elkábította Pablo galambját
elkábította és a Dunába fojtotta.
– – –
A kormányosra szörnyű folt esett
a galamb vergődő árnya
mielőtt a szép Dunába hullott.
 
Ma kiért szól a csönd és a kékség
amikor az a kiáltás a torkodban rekedt?
Pablo, – nincs meg a galambod
csak a Duna habjaitól csatakos kormányos.

Újabb, s végső ellentét ez? Élet↔Halál?

Zöldy Pál – a költők nyomában – nemet mond a pusztulásra is.

Szóval semmi hiábavaló, csak semmi antropológiai pesszimizmus.

Van reménye a költőnek. Romolhatatlan. Az Írás.

Amely szerint a bárkában már ott dajkálódott az Örök-Eleven Szőlőtő.

Illusztráció: kötetborítóval

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Baán Tibor: EZOS TEROS →

Búzás Huba: Kerítésszaggató magyar szeszek (Tamási Orosz János két kötetéről) →

G. Komoróczy Emőke: „NÉZZÉTEK EL ŐSZINTESÉGEM! – hogy TŰ FOKÁBAN elakadva VELETEK ÉLTEM” →

Két könyvméltató (Oláh Tamás: Örökbe ékelődve, Baka Györgyi – Oláh Tamás: Keresztbe kötve. Ikerjelek) →