Podonyi Hedvig: A sors keze

134 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024
ISBN: 978-615-6801-33-3 

eredeti ár: 2990 Ft
webshop ár:
2 390 Ft + 760 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánlás

Két dolgon, írói tapasztalaton tűnődöm Podonyi Hedvig kézirata fölött. Az egyik, bár ezt kevesen tudják, vagy tudják gyakorolni, egyszerűnek lenni a legnehezebb. A másik, hogy rövidnek lenni nagyon sok időt és energiát vesz igénybe, majdnem a pocsékolásig. (Lásd G. B. Shaw-t, 27 oldalas levele végén: ne haragudjék, most nincs időm rövidnek lenni – szabad idézet.) Podonyi Hedvig rövid szövegeket gyűjt össze a könyvében, egyszerű(nek tűnő) történeteket fűz egymásba. Vállaltan nincsenek nagy témái. Hiszen az élet is úgy történik, hogy azokon rágódunk, miközben ezt éljük, akár öntudatlan. Ebből következően az író fókuszába ez a miközben kerül. Nincsenek attraktív befejezések, hókuszpókusz-megoldások, fölényes írói bölcsességek a történetek végén. (Valójában történetek sincsenek…!) Valami elkezdődik bennünk olvasásukkor, ami nem fejeződik be, így bennünk kell, hogy befejeződjék ez a befejezetlenség, lebegtetés. Ez feltétlen bizalom a szerző részéről az olvasó felé. Ekként lehet, hogy az olvasó, akarja-nemakarja, különös kapcsolatba kerül a szövegeket elbeszélővel, amit hívhatunk akár barátságnak vagy szeretetnek is. Ha csak annyit ér el ezzel Podonyi Hedvig, hogy mostantól jobban figyelünk arra, ami valóban történik, és nem arra fókuszálunk, ami szerintünk történik velünk, különös ajándékot kapunk – magunkról. A szövegpatchwork a kötet utolsó lapjára hajtva összeáll egy könnyű, barátságos és meleg takaróvá, ami azonban olyan könnyűség, amilyen a profi súlyemelők könnyedsége. Amikor az olvasó fel akarja emelni, akkor meggörnyed, s rá kell jönnie, hogy nem üresek a rúd két végére illesztett súlyok. Nagyon nem azok! Mert a miközben-élet sem könnyű, csak elvonják fontosabbnak hitt dolgok a figyelmünket róla. Hát, mostantól figyeljünk oda – magunkra és arra, ami körülvesz bennünket!

Zalán Tibor

Ízelítő a kötetből

SZTORI

A buszmegállóban, a cipők sűrű rengetegében sután bicegő galamb törtet előre. Ez az, amelyik már tavaly is az összes többinél közelebb merészkedett az emberekhez. Így ő csíphette el elsőként a lehulló morzsákat, a leejtett kiflivégeket – és ő törte el elsőként a lábát, amikor valaki a felszálláskor tülekedve rálépett.

A sápadt tavaszi délutánt testes, torokkarcoló benzingőz fojtogatja, a busz sehogy sem akar megérkezni; megrekedt valahol Óbudán. Az araszoló kocsik gyöngysorát mintha láthatatlan madzag kötné össze, és mintha azt valahol a messzi távolban, szeszélyes időközönként meg-megrántaná valaki.

A girnyó lány, miután már mindenkit végigtarhált a szemközti megállóban, átvág a kocsik között. Lassan, egykedvűen közeleg; inkább tűnik optikai csalódásnak, mint ténynek. Tőlem balra, a harmadik várakozónál kezdi a kéregetést, és egyre közelebb lebeg. Aztán már itt is van. Húszéves lehet. Felém fordítja az arcát, de nem néz rám. Tekintete valahová mögém réved – talán egy szebb és jobb világba. Moccanatlan vonásain bunkerbiztos zártság.

Az arca nem kér semmit, csak az erőtlen, halottfehér keze.

Ha kap, ha nem: elfordul, és máris lép a következő várakozóhoz. Kicsit megáll, és ismét lép. Szót sem szól. Egyre távolodik és távolodik, míg bizonytalan körvonalai nyomtalanul fel nem oldódnak valahol ég és föld között.

Egy téli napon látom újra, ugyanott, a buszmegállóban. Seszínű csutakhaján eltévedt hópelyhek ragyognak. Szürkés pillantása mint a piszkos, befagyott tó. Ugyanabban a ruhában van, mint korábban, csak a nyakában ernyedt sál is csüng; vézna testére elnyűtt kardigánt csavart. A kardigán alatt jókora has gömbölyödik. De az mintha valahogy nem hozzá tartozna – ő most is könnyedén, szinte testetlenül, tétova jelenésként suhan. Minden várakozót végigkoldul, mint ahogyan régebben is, kezét automatikusan nyújtja ki a remélt aprópénzért, majd csakhamar szinte észrevétlenül odébb libben, gyászos kis némafilm-jelenetének jól begyakorolt koreográfiája szerint.

A következő tavaszra eltűnik a lábatört galamb. Új nemzedékek harcolnak új kiflivégekért. Autók pöfögnek, várakozók várakoznak, zsebekben és tárcákban pénz lapul. Kéregetők kéregetnek. Felbukkan a lány is. Megint köröskörül girnyó; megint nyújtja a kezét egy kis apróért. Van, aki ad.

Aztán az élet és a busz megy tovább.