Dráma

február 6th, 2017 |

0

William Shakespeare: Romeo és Júlia

Erdélyi Z. János fordításában

SZEMÉLYEK

Veronai polgárok; férfiak és nők a két házból; álarcosok; őrök;

nappali és éjszakai kíséret; kórus

SZÍN: Verona; az ötödik felvonás első színében Mantova

PROLÓGUS

Kórus bejön

KÓRUS:                  A szép Veronában két nagy család,

Színünk helyén egymással harcban él;

Ős gyűlöletből támad új viszály,

S polgárkezet szennyez polgári vér.

E két ellenség átokvert öle

Világra szült egy baljós sorsú párt,

Kiknek siralmas, gyászos végzete

Hantolja el családjaik vasát.

Halál-jegyes szerelmük sírba száll,

Mert egyre izzik szülőik dühe,

s nem oltja más, csak a kettős halál:

Erről regél e kétórás mese.

Ha tán hibáznánk, úgy nézzétek el,

Türelmetekre szorgalmunk felel.

Kórus el

ELSŐ FELVONÁS

ELSŐ SZÍN

Verona egyik köztere. Jön Sámson és Gergely fölfegyverkezve

SÁMSON:               Szavamra, Gergely, ezt nem hagyjuk szó nélkül!

GERGELY:             Nem hát! Nem vagyunk mi süketnémák!

SÁMSON:               Úgy értem, ha feldühödök, behúzok nekik egyet.

GERGELY:             Na persze. Világ életedben csak a nyakadat húztad be.

SÁMSON:               Nagyot ütök, ha felindulok.

GERGELY:             Csakhogy te nem indulsz fel olyan nagyon, hogy üss.

SÁMSON:               A Montague-ház bármelyik kutyájának még a látásától is felindulok.

GERGELY:             A felindulás elragad, de a vitézség maradást parancsol; ha tehát felindulsz, el is rohansz.

SÁMSON:               Egy ilyen kutya úgy fel fog indítani, hogy helytállok. Falhoz szorítom a Montague-ház egész asszony- és férfinépét.

GERGELY:             Rajtad látszik, hogy gyenge fickó vagy: te csak az asszonyokat szorítod a falhoz.

SÁMSON:               Nono! Minden esetre a nőkkel szemben gyengédebb eszközöket használok. Előbb a férfiakat lököm le a falról, aztán a nőket löködöm meg.

GERGELY:             A viszály csak gazdáink és a férfiszolgák között áll fenn!

SÁMSON:               Egyre megy! Majd megmutatom nekik, micsoda úr vagyok! Ha szétvertem a fickókat, kíméletlen leszek a nőkhöz is; elvesztik a fejüket.

GERGELY:             A lányfejüket?

SÁMSON:               Aha, a lányfejüket vagy a lányságukat; felkorbácsolom az érzékeiket!

GERGELY:             Csak igyekezz, hogy érezzenek is belőle valamit!

SÁMSON:               Ők ne éreznének? Mindenki tudja, mekkora darab hús vagyok.

GERGELY:             Az már biztos, hogy nem vagy hal, no de kettőn áll a vásár. Ki azzal a spádéval: ott jön két Montague-szolga!

                                 Jön Ábrahám és Baltazár

SÁMSON:               Ehol ni a meztelen vasam. Tartsd fel őket, én hátulról megyek!

GERGELY:             Hohó! Hátat  mutatva rohansz el, mi?

SÁMSON:               Te csak ne félts engem!

GERGELY:             Nem a fenét! Féltelek biz’ én!

SÁMSON:               Legyen csak a mi oldalunkon a törvény: hagyjuk, hadd kezdjék ők!

GERGELY:             Én csúnyán fogok rájuk nézni, ha elmegyünk mellettük, aztán vegyék úgy, ahogy tetszik.

SÁMSON:               Inkább ahogy merik! Én meg fügét mutatok nekik; szégyen lesz rájuk nézve, a tűrik.

ÁBRAHÁM:           Netán fügét mutat, uraság?

SÁMSON:               Fügét mutatok biz’ én, uraság!

ÁBRAHÁM:           (félre Gergelyhez) A mi oldalunkon lesz a törvény, ha igent mondok?

GERGELY:             (félre Sámsonhoz) Nem biz’a!

SÁMSON:               Nem, nem maguknak mutatok fügét, uraság; csak úgy fügét mutatok, uraság.

GERGELY:             Verekedni óhajt tán, uraság?

ÁBRAHÁM:           Verekedni? Azt nem, uraság.

SÁMSON:               Ha úgy gondolja, uraság, állok elébe:

szolgálok olyan jó gazdát, mint maga.

ÁBRAHÁM:           Nem is jobbat.

SÁMSON:               Jól van, no.

GERGELY:             (félre Sámsonhoz) Mondd, hogy jobbat; ott jön gazdánk egyik rokona.

SÁMSON:               Jobbat bizony, uraság.

ÁBRAHÁM:           Hazudsz!

SÁMSON:               Kardra, ha férfi vagy! Gergely, gyerünk azzal a mestervágással!

Vívnak. Jön Bemvolio

BENVOLIO:           Szét, ostobák!

Kardot hüvelybe! Megőrültetek? (Leüti kardjukat)

Jön Tybalt

TYBALT:                 Fegyvert emelsz e satnya szolgahadra?

Fordulj meg és nézz szembe a halállal!

BENVOLIO:           Csak békénk védem: rakd el kardodat,

Avagy segíts, válasszuk széjjel őket.

TYBALT:                 Mit? Kard és béke? E szót gyűlölöm,

Akár a poklot s téged s Montague-t.

Te gyáva, védd magad!

Vívna. Mindkét házból többen jönnek, csatlakozva a verekedőkhöz;

polgárok jönnek furkósbotokkal és alabárdokkal.

POLGÁROK:          Furkót, bárdot, fokost! Üssük le őket!

Le Capulettel s minden Montague-val!

Jön Capulet reggeli köntösben s véle Capuletné

CAPULET:              Minő zaj ez? Adjátok hosszú kardom!

CAPULETNÉ:         Mankót talán! Mi végre kell a kard?

CAPULET:              Kardom, ha mondom! Jön vén Montague,

s dühödten rázza szablyáját felém.

Jön Montague és Montague-né

MONTAGUE:         Gaz Capulet! – Ne fogj le hát, eressz!

MONTAGUE-NÉ: Lépést se tégy, nehogy csapdába ess!

A herceg jön kíséretével

HERCEG:                Lázadt bitangok! Békétlenkedők!

Szomszédi vértől mocskos kardú csürhe!

Nem hallotok tán? Emberek! Vadak!

Vad dühötök tüzét erek vizével,

Bíborló vérrel oltanátok el?

Kínpadra mind, kinek véres kezéből

A földre nem hull gyilkos fegyvere,

S ki nem figyelmez haragvó urára!

Üres szavak szította harcotok,

Miattatok, Capulet s Montague,

Utcáink csendjét harmadszor zavarja,

S Verona békés népét kényszeríti

levetni ékes, ünneplő ruháját,

Hogy vén ragadjon kézbe régi fegyvert,

Amelyen békének rozsdája rág,

Leverni rozsdamart viszályotok.

Ha utcáinkon még egyszer csatáztok,

Fejjel fizettek békepénz gyanánt!

Most még mindenki elmehet haza.

Te, Capulet, velünk fogsz jönni rögtön,

S te, Montague, jöjj fel ma délután

Ős palotánkba tanácsunk elé,

Meghallani ítéletünk ez ügyben!

Mindenki el! Halott, ki itt marad!

Mind el, kivéve Montague-t, Montague-nét és Benvoliót

MONTAGUE:         Ki kezdte újra régi pártviszályunk?

Öcsém, ha láttad kezdetét, beszélj!

BENVOLIO:           Már állt a harc, midőn közelbe értem,

Szolgáid s az ő szolgáik között.

Én közbeléptem! Ám e pillanatban

Kardját kivonva tört rám bősz Tybalt,

És egyre szórta szitkait felém,

Szelet metélve csapkodó vasával,

Mely sértetlen fütyült rá gúnyosan.

Csapást csapásra adtunk, visszakapva,

Mindkétfelől mind többen kardra mentek,

Míg jött a herceg, szétválasztva minket.

MONTAGUE-NÉ:  És Romeo? nem láttad őt ma még?

Boldog vagyok, hogy nem volt itt imént.

BENVOLIO:           Egy órával korábban, mint a szent nap

Kelet aranyló ablakát kitárta,

Sétálni űzött zaklatott szivem;

S mely városunkat nyugatról keríti,

A szikamor-ligetnek árnyain

Kószálva leltem ily korán fiad.

Felé indultam; ám meglátva engem

Az erdő sűrű rejtekén osont el:
Magam kedvével mérve az övét,

Megértve vágyát, hogy ne lássa senki,

Eszem követtem, nem követve őt,

Kerültem azt, ki engemet került.

MONTAGUE:         Gyakorta látni reggelente arra,

Könnyel tetézve hajnal-harmatot,

És sóhajával felleget növelve:

Ám amidőn a fényes arcú nap

Amott keletre, Auróra ágyán

Az árnyas függöny szárnyát félrevonja,

A fény elől fut bánatos fiam,

Szobája mélyén megbújik; bezárja

Az ablakát, a napfényt kint rekesztve,

S magára mesterséges éjt idéz.

E szörnyű kórt meg nem gátolja senki,

Ha jó tanács időben nem segíti.

BENVOLIO:           S te sem tudod, nemes bátyám, okát?

MONTAGUE:         Nem én, s magától úgysem mondja el.

BENVOLIO:           És faggatózni próbáltál-e már?

MONTAGUE:         Kérdeztem én is, több barátja is:

De ő tanácsot mástól nem fogad,

Csupán saját magától; s oly igaz,

Hogy önmagába zárva hordja titkát,

Mindenki mástól messze elhúzódva,

Miként az undok féreg-rágta bimbó,

nem tárhatván a szélbe szirmait,

Hogy szépségét a napnak felkínálja.

Jó volna tudni, mért emészti bánat,

Hogy megtaláljuk írját nagy bajának.

BENVOLIO:           Nézzétek, ott jön: kérlek, hagyjatok!

Akármi lesz is, mindent megtudok

MONTAGUE:         Okát kitudni itt az alkalom;

Járjál sikerrel! – Menjünk, asszonyom!

Montague és felesége el. Jön Romeo

BENVOLIO:           Öcsém, jó reggelt.

ROMEO:                                               Ily ifjú a nap még?

BENVOLIO:           Most múlt kilenc.

ROMEO:                                              Bús óra nem múlandó.

Ki oly sietve távozott, apám volt?

BENVOLIO:           Igen. Mi nyújtja napját Romeónak?

ROMEO:                  Hogy nincsen, ami rövidítené.

BENVOLIO:           S a szerelem?

ROMEO:                                           Vége!

BENVOLIO:                                                A szerelemnek?

ROMEO:                  A szerelmének, akit szeretek.

BENVOLIO:           A szerelem nézésre oly kegyes,

És mily kegyetlen, ha prédára les.

ROMEO:                  Ó, jaj! Hiába tesz kötést szemére,

Vakon talál a szíved közepébe.
Ma hol eszünk? – Jajjaj, mi volt e harc?
Ne is felelj, anélkül is tudom.

A gyűlölet gonosz… s a szerelem?

Vad szerelem! Szerelmes gyűlölet!

Ó, minden együtt, semmiből teremtve!

Súlyos hiúság! Nehéz könnyűség!

Szép formák szörnyű összevisszasága!

Ólompehely, hideg tűz, ébren-álom,

Beteg egészség, s az is, ami nem!

Így szeretek és ezt nem szeretem.

Nem is nevetsz?

BENVOLIO:                                     Öcsém, inkább sírok.

ROMEO:                  Jó szív, de mért?

BENVOLIO:                                       Mert jó szíved beteg.

ROMEO:                  A szeretet hát ily erős lehet?

A mellemen bánatnak súlya ül,

Melyet tetézel még ezen felül

Saját kínoddal: ez a szeretet

Égő parázst az én szívemre vet.

A szerelem füst, sóhaj-lelkű felleg;

Szikrázó lángja szerető szemeknek;

Ha háborog: a lelkek óceánja:

Mi más lehet még? Téboly józanon,

Fojtó keserv és édes alkalom.

Hát áldjon ég!

BENVOLIO:                                   Várj csak veled megyek!

Megbántanál, ha meg nem engeded.

ROMEO:                  Már levesztettem önmagam; ezért

Nem Romeo ez: ő más tájra tért.

BENVOLIO:           Mondd meg nekem, ki az, kit úgy szeretsz.

ROMEO:                  Nyögjek hiába?

BENVOLIO:                                     Nyögni? Azt minek?

Csak áruld el, ki ő.

ROMEO:                  Végrendelkezni nagybeteg szokott;

Szavadból érzem, én is az vagyok.

Komolyra fogva: egy lányt szeretek.

BENVOLIO:           Sejtettem ám, de nem volt rá bizonyság.

ROMEO:                  Lángelme vagy! S a szépségét imádom.

BENVOLIO:           Ha szép a cél, előbb találsz bele.

ROMEO:                  Ezt elhibáztad: mert az ő szive

Nem könnyű célpont Cupido nyilának.

Ő bölcs, a próbát állja rettenetlen,

Ámor nyilától vértje meg se rezzen.

Nem hat reá izzó szóáradat,

Sem szép szemeknek villogó tüze;

Nem tár ölet a szent-rontó aranynak:

Szépsége gazdag; mindez mit sem ér,

Mert véle bája szintén földbe tér.

BENVOLIO:           Megesküdött, hogy szűz lesz mind a sírig?

ROMEO:                  Ilyen fukar, s így veszteségek érik.

Szépsége elhal, s nem maradva mása,

Utódok híján nem lesz folytatása.

Ő oly csodás, oly bölcs az én szememben,

S kétségbe ejt, hogy üdvöt érdemeljen:

Elűzi Ámort és ezzel megöl;

Már halva szólok szemfedőm mögül.

BENVOLIO:           Figyelj ide: Felejts gondolni rá!

ROMEO:                  Taníts feledni minden gondjaim.

BENVOLIO:           Nyitott szemekkel járj!

ROMEO:                                                       Csak arra jó,

Hogy minden szépség őt idézze fel.

Éjszínű maszkok hölgyek homlokán

Azt sejtetik, hogy szép, mit eltakarnak.;

Ki megvakult, el nem felejti többé

Vesztett világa drága kincseit;

Mutass egy lányt, kinek szépsége híres:

Csak arra szolgál, hogy ha bárki látja,

Az ő csodáját olvashassa arról.

Isten veled, ha nincs jobb ötleted.

BENVOLIO:           Akármi áron is, jobbat lelek!

                                 Együtt el

MÁSODIK SZÍN

Az utcán. Jön Capulet, Páris és egy szolga

CAPULET:              De Montague-ra éppúgy szól a végzés,

Miként reám; hiszem, nem lesz nehéz

Ily két öregnek békén összeférnünk.

PÁRIS:                     Mindegyikőtök egyaránt beszült;

Kár, hogy sokáig viszálykodtatok.

De kérésemre mit felelsz, uram?

CAPULET:              Azt mondhatom csak, mit korábban is:

Lánykám előtt most tárul a világ,

Nem érte még tizennégy év futását;

Két nyár virága hadd fonnyadjon el,

Hogy mondhassuk: már férjet érdemel.

PÁRIS:                     Ki nála ifjabb, sok lány már anya.

CAPULET:              Kinyílt virágnak elhull hímpora.

Összes reményem a föld nyelte el,

Lányomra száll a földem örökül:

Kérleld te, Páris, udvarold körül,

S akaratom egy lesz az ő szavával;

Ha ő igent mond, válaszom megadja,

S ígérete felel adott szavamra.

Ma ünnepély lesz nálunk, int szokás,

Csak jó barátok lesznek, senki más;

Ha meghívásom még időbe jött,

A legbecsültebb lennél mind között.

Házam ma éjjel égi fényt világol

A földön járó csillagok hadától:

S amily gyönyörben ifjú szívek égnek,

Ha díszes április a sánta télnek

Sarkára hág, úgy érzed majd te nálam,

Forogva lányok bimbózó karában;

Csendben figyeld és vedd szemügyre mindet,

S válaszd, ki arra legméltóbb szerinted,

S akik között, bár még érdemtelen,

Egy csöppnyi szám lesz az én gyermekem.

Jöjj hát velem!

A szolgához, egy papírt adva neki

Menj, fickó, fusd be gyorsan

A szép Veronát, s kinek neve itt van

Felírva, hívd el, s mondd, meg, hogy a házunk,

S mindannyian szolgálatukra állunk!

Capulet és Páris el

SZOLGA:                Találjam meg azokat, akiknek neve itt írva van!

De az is írva van ám, hogy suszter maradjon a rőfnél,

szabó a kaptafánál, halász az ecsetnél, festő a hálónál;

de engem küldenek, hogy találjam meg azokat, akiknek

a neve ide van írva, pedig még azt sem tudom kitalálni,

kiknek a neve van ideírva. Betűismerőt kell keresni.

Pont jókor jönnek!

Jön Benvolio és Romeo

BENVOLIO:           Ugyan! Az új tűz kioltja a régit;

Új gyötrelem enyhíti régi kínod;

Fordítva pendülj, forgás hogyha szédít,

És volt keserved friss bánatba sírod;

Megint fertőd el ragállyal szemed,

S előbbi kórod mérgét nem leled.

ROMEO:                  Az útifű szint’ oly csodálatos.

BENVOLIO:           Ugyan mire?

ROMEO:                                       Lábcsontod tört sebére.

BENVOLIO:           Őrült vagy, Romeo?

ROMEO:                  Nem én, de náluk sokkal megkötöttebb;

Börtönbe vetve, étlen-szomjuhozva,

Kínozva és… – Jó estét, jó fiú!

SZOLGA:                Jó estét! Tud-e olvasni az úrfi?

ROMEO:                  A szenvedésből saját végzetem.

SZOLGA:                Ezt nyilván könyv nélkül is tudja olvasni;

azt kérdem, az írást olvassa-e.

ROMEO:                  Ha ismerem az írást és a nyelvet.

SZOLGA:                Jól tud felelni! Isten tartsa a jó kedvét.

                                 Menni készül

ROMEO:                  Várj, fiú! Tudok olvasni.

                                 Olvas

’Signor Martino feleségével és lányaival;

Anselmo gróf, szép húgaival; özvegy Vitruvioné

asszony; signor Placentio, kedves unokahúgaival;

Capulet bátyám, feleségével és lányaival; szép

húgom, Rozália; Lívia; signor Valentino és öccse, Tybalt; Lucio és a vidám Heléna.”

Szép társaság; hová hívod meg őket?

SZOLGA:                Fel.

ROMEO:                  Hová?

SZOLGA:                Vacsorára a házunkba.

ROMEO:                  Kinek a házába?

SZOLGA:                A gazdáméba.

ROMEO:                  Valóban, ezt kellett volna először kérdenem.

SZOLGA:                Elmondom én kérdezés nélkül is. Az én gazdám

a dúsgazdag Capulet; és ha maguk nem a

Montague-házból valók, kérem, jöjjenek el é

hajtsanak fel egy kupa bort. Isten áldja magukat.

El

BENVOLIO:           Capuleték ez ősi ünnepélyén

Ott lesz szép Róza is, kit úgy szeretsz,

Együtt Verona összes csillagával.

Gyerünk el és nézz pártatlan szemekkel:

Vesd össze véle mások bájait,

És hattyúd mindjárt varjúnak tünik.

ROMEO:                  Ha szemeim így kaphatók a bűnre,

Úgy mind a könnyek tűzzé váljanak!

S ha nem fulladnak könnyek tengerébe,

Eretnekekként elhamvadjanak!

Őnála szebb! Párját a nap se látja,

Bárhogy ragyogjon szerte fény-lángja.

BENVOLIO:           Csak mert mellette nincsen más szemedben,

S magával méred szépségét szünetlen;

E kristály-mérleg serpenyője dupla:

Tedd egybe őt, s a többi szépet abba,

Kiket ma este láthatsz, s kedvesed’,

Ki most a bálvány, meg sem ismered.

ROMEO:                  Jó, elmegyek; nem mintha erre vágynék,

Csak őt csodálni űz felé a szándék.

                                 El

HARMADIK SZÍN

Szoba a Capulet-házban. Jön Capulatné és a dajka

CAPULETNÉ:         A lányom hol van, dajka? Hívd ide!

DAJKA:                   Már hívtam, oly igaz, amint tizenkét

Éves koromban szűz voltam. Galambom!

Báránykám! Hol lehet? Hó, Júlia!

JÚLIA:                     Mi az? Ki hív?

DAJKA:                                            Anyád.

JÚLIA:                                                          Tessék, anyám.

Mit kívánsz?

CAPULETNÉ:         Fontos dolog. Dadus, hagyjál magunkra!

Az ügy bizalmas; jöjj csak vissza mégis:

Úgy gondolom, jó lesz meghallanod.

Tudod, a lányom immár szép korú.

DAJKA:                   Ha kell, órára megmondom korát.

CAPULETNÉ:         Még nincs tizennégy.

DAJKA:                                                        Tizennégy fogamra –

Ugyan csak négy van – még nincsen tizennégy.

Ő és Zsuzsám – Krisztus nyugossza lelkét! –

Korukra egyek. Zsuzsám égbe szállt;

Ő túl jó volt nekem. Mint mondtam is:

Vasas Szent Péter éjén lesz tizennégy;

Hitemre, akkor. Jól emlékezem.

Tizenegy éve volt a földlökődés,

Épp az idő tájt választottam el;

Rég volt ugyan, de emlékszem reá:

Ürmöt kentem csöcsömre és a napra

Ültünk ki, pont a galambdúc alá.

Urammal akkor Mantovába’ voltak.

No, jól vág még eszem; mint mondtam is:

Amint az ürmöt megérezte nyelve –

Keserű volt az – hát a kis bolond!

Milyen dühödten rázta mellemet!

„Reccs!”, mondta a galambdúc; hogy futottam!

Csöpp biztatás se kellett, mondhatom.

Hát ennek épp tizenegy éve van.

Már állt magától is – a feszületre! –,

Totyogva mászkált is mindenfelé.

Előző nap volt, hogy fejét beverte;

És drága férjem – Isten tartsa lelkét!

Vidám egy ember volt – magasba kapta:

„No lám”, aszongya, „az arcodra estél?

Esel hanyatt is, majd ha több eszed lesz;

Így van, Julim?” – s az édes, csöppnyi szent,

A kis hamis visítva szólt: ’Aha’.

És ím, a tréfa most valóra fordul!

Szavamra, érjek bármily hosszú kort,

Sosem felejtem el: – „Így van, Julim?” –

S a kis bolond csitulva szólt: ’Aha’.

CAPULETNÉ:         Elég legyen már, kérlek, fogd be szád!

DAJKA:                   Egy szót se szóltam. Ám muszáj nevetnem

Eszembe jutva, mint bólint: ’Aha’.

Pedig, szavamra, homlokán olyan nagy

Púp nőtt, akár egy jó kakashere;

Fájt is nagyon, mert rítt keservesen;

„No”, szólt a férjem, „hát arcodra estél?

Esel hanyatt is majd nagyobb korodban;

Így van, Juli?’ – s halkulva szólt: ’Aha’.

JÚLIA:                     Hallgass te is, ha kérhetlek, dada.

DAJKA:                   Szájam, ne szólj! Isten kegyelme tartson!

Tenálad szebb babát még nem neveltem.

Csak azt megérjem még,  hogy férjhez is mész.

CAPULETNÉ:         Férjhez menés: erről kívánok éppen

Beszélni. Mondd csak, lányom, Júlia:

A házasságról hogy gondolkodol?

JÚLIA:                     Ily megtiszteltetés álomnak is szép.

DAJKA:                   Tiszteltetés! Ne lennék én a dajkád,

Hogy észt szívtál magadba, mondanám.

CAPULETNÉ:         Most fontold meg tehát; Veronaszerte

Sok nálad ifjabb hölgy – jó hírű mind –

Immár anya; s ha jól meggondolom,

A te korodban anyád voltam én is,

Te meg leány vagy. Röviden tehát:

A derék Páris kért nőül magának.

DAJKA:                   Az ám a férfi! Párja nincs, kisasszony!

Csinos, akár egy szép viaszbaba!

CAPULETNÉ:         Verona kertjén nincs több ily virágszál.

DAJKA:                   Úgy ám: virágszál! Éppen hogy virágszál!

CAPULETNÉ:         Mit szólsz? Ez ifjút meg tudnád szeretni?

Meglátod őt az esti ünnepélyen;

Mint könyvet olvasd Páris finom arcát,

s csodáld, a szépség tolla mit teremtett;

Minden vonását vizsgáld gondosan,

Nézd: egy a mással mily összhangba’ van;

S mit nem találsz e szép kötés megett,

Tekintetében biztos megleled.

A szerelem kötetlen könyve ez;

Kapjon kötést: nagyobb értéke lesz;

Amit a halnak fénylő tenger ad,

Az szép bensőnek ékes foglalat:

Növelheti a szép kötet becsét,

Arany betűt ha véd arany pecsét;

Így nő tevéled minden érdeme,

S kisebb ezáltal nem leszel te se.

DAJKA:                   Kisebb? Dehogy! Sőt, éppen vaskosabb!

CAPULETNÉ:         Páris szerelme tetszenék neked?

JÚLIA:                     Meglátom, és ha tetszik, felelek;

Ahogy az illem azt megengedi,

Úgy érik őt majd szemem nyilai.

Szolga jön

SZOLGA:                Asszonyom, itt vannak a vendégek;

a leves tálalva, asszonyomat kéretik;

a kisasszonyt keresik; a dajkát szidják

a konyhában; minden a feje tetején áll.

Futnom kell  felszolgálni.

Kérem, jöjjenek azonnal!

CAPULETNÉ:         Jövünk. A gróf reád vár, Júlia.

DAJKA:                   Szép napra jöjjön boldog éjszaka.

Mind el

NEGYEDIK SZÍN

Utca. Romeo, Mercutio, Benvolio, álarcosok, fáklyások

és mások jönnek

ROMEO:        Mondjunk-e bármit is mentség gyanánt

Vagy nincs szükség magunkat védenünk?

BENVOLIO: Régmúlt szokás tenger szóval benyitni:

Nem kell, hogy Ámor, kendővel szemén,

Festett, tatáros lécíját cipelve,

Pojácaként riassza szét a nőket;

Se rossz beszéd, melyet súgó után

Kínnal nyögünk el, mint megérkezünk:

Gondoljanak akármit, rá se rántunk,

Csak perdülünk egy jót s állunk odább.

ROMEO:        Fáklyát nekem! Ma én nem táncolok;

Lelkem sötét. inkább világítok.

MERCUTIO: Ugyan, jó Romeo, táncolsz te is.

ROMEO:        Miért tegyem? Nektek van fürge talpú

Táncos cipőtök; ólomsúly a lelkem.

S úgy földre nyom, hogy nem mozdulhatok.

MERCUTIO: Szerelmes vagy; kérd kölcsön Cupidónak

Két lenge szárnyát és azon lebegj.

ROMEO:        Nyilától én úgy át vagyok szegezve,

Hogy könnyű szárnyak sem segítenek

A bánatom terhét a mélybe’ hagyni:

A szerelemnek szörnyű súlya nyom.

MERCUTIO: Nyomd hát te is, te rakj rá szörnyű terhet;

Oly gyenge az, még megrokkan belé.

ROMEO:        Az volna gyenge? Durva és komisz;

Erőszakos és úgy szúr, mint a tüske.

MERCUTIO: Ha durva, égy te durvább nála is;

És szúrd meg úgy, hogy jusson ő alulra.

Nos, adjatok egy maszkot, hadd tegyem fel:

Fölvesz egy álarcot

Egy csúf pofát a szépre! Bánja más,

Kíváncsi szem ha túl rútnak találja!

E maszk pirulhat énhelyettem is.

BENVOLIO: Gyerünk, kopogjunk: s hogyha bent leszünk,

A lábait kapkodja minden ember.

ROMEO:        Fáklyát nekem! Az csiklandozza sarkkal

A padlatot, ki féktelen, duhaj.

Egy régi mondás ad nekem tanácsot:

„A fáklyatartó néz csak, nem veszít.”

Csodás a játék, ám én kész vagyok.

MERCUTIO: Mi majd segítünk, bár csapdába estél;

Ha pácban is vagy, kihúzunk belőle:

A szerelemből – tisztesség ne essék.

Gyerünk, a fáklyák már napot csúfolnak!

ROMEO:        Dehogy.

MERCUTIO:                Szerintem oly hiába égnek,

Mint délelőtt a gyengülő szövétnek.

Beszéd helyett gondolkozz józanul.

A bölcs kevésből így többet tanul.

ROMEO:        Mégis kívánjuk nézni ezt a bált,

Bár esztelenség.

MERCUTIO:                            Mért, megmondanád?

ROMEO:        Mert álmot láttam éjjel.

MERCUTIO:                                        Én is ám.

ROMEO:        Te mit?

MERCUTIO:             Hogy csal, ki álmodik, komám.

ROMEO:        Csal, hogyha alszik, ám való az álma.

MERCUTIO: Te Mab királynét vártad éjszakára?

BENVOLIO: Mab királyné? Ki az?

MERCUTIO: A tündérek bábája ő, aki

Oly csöpp alakban jár, mint egy agátkő

Némely tanácsúr díszes gyűrűjén;

Piciny fogattal vágtat át az alvó,

Álomba mélyedt embereknek orrán:

Minden kerékküllő egy hosszú pókláb;

Fedél a hintón vékony szöcskeszárny;

Leheletkönnyű pókfonál az istráng;

A gyeplő szára nyirkos holdsugár;

Az ostornyél tücsökcomb; szíja rost;

Szürkés kabátú szúnyog a kocsis:

Félannyi sincs, mint egy kövér kukac,

Mit piszkos ujjból ás ki rest cseléd.

Üresre rágott mogyoró a hintó,

Mókus csinálta azt és régi szú,

A tündérek örök bognárjai.

Így vágtat át a szeretők agyán

Éjjel, s az álmuk folyvást szerelem;

Udvarnok térdén, s bókról álmodik;

Ügyvédek ujján, s álmuk illeték;

Hölgyeknek ajkán, s csókról álmodoznak;

Olykor ragyát is ront rájuk gonosz Mab,

Ha ajkukon sok édességet érez.

Majd udvaronc orrán robog keresztül,
S kitüntetést szagol álmába’ nyomban;

Dézsmás malacnak farkával kotor be

Olykor papocska orrlyukán, mire

Az rögtön új stallumról álmodik;

Majd alvó katona nyakára hág,

S az álmodozhat egyre nyakszelésről,

lesről, tusáról, spanyol tőrről és

Vég nélküli ivásról; majd a dobszó

Fülébe dördül, felriad reá;

Egy-két fohászt csördít az ég felé,

S elalszik újra. Ugyanez a Mab

Éjjel lovak sörényét fonja össze;

Bűvös csomót ő süt kócos hajadba,

S ha szétszeded, szerencsétlen leszel.

Ez a boszorkány nyomja meg a lányt,

Ha háton alszik: így tanít viselni

Asszonykorára nagyobb terhet is.

Ő az…

ROMEO:                    Elég, Mercutio, elég!

Mit mondasz, semmi.

MERCUTIO:                                     Álom – semmi más.

A játszi elme játszó gyermeke;

A semmiből teremtő képzelet;

Oly súlytalan, mint légből szőtt anyag,

Szeszélyesebb a szélnél, mely előbb

Észak fagyos keblét csókolta még,

Majd indulattal elfordítva arcát,

Már enyhe délnek harmatára vágyik.

BENVOLIO: E szél, miről beszélsz, túl messze visz;

A vacsorának vége, késve jöttünk.

ROMEO:        Félek, korán; bajsejtelmek gyötörnek –

Valójukat bár csillagok takarják –

Hogy épp ez éjszakán kezdődik el

A szörnyű forgás, sorsom változása,

És gyarló létem végpillanatát

Most írja rám a korai halál.

De ő, ki eddig kormányozta sajkám,

Tovább vezessen! Víg urak, gyerünk!

BENVOLIO: Dobszót reá!

                        Belépnek a házba

ÖTÖDIK SZÍN

Csarnok a Capulet-házban. Zenészek várakoznak,

szolgák jönnek

ELSŐ SZOLGA:      Hol az a Tepsi, hogy segítsen elrámolni?

Ahelyett, hogy váltaná, inkább csak nyalja a tányért!

MÁSODIK SZOLGA: Hogy csak egy-két szorgos kéz akad a munkára és azok is

mosdatlanok, ez mégis csak piszok dolog!

ELSŐ SZOLGA:       Ki a padokkal! Odébb azzal a pohárszékkel!

Figyelj a tálra! Légy olyan jó, rakjál félre nekem egy darab

marcipánt; és ha szeretsz, szólj a kapusnak, hogy eressze be a Dörzsölt Zsuzsit meg a Nellit. Tóni! Tepsi!

MÁSODIK SZOLGA: Jövök már, komám!

ELSŐ SZOLGA:       Ott bent a nagyteremben mindenki utánatok kiabál, titeket keres-kutat meg minden.

HARMADIK SZOLGA: Az ember nem lehet itt is meg ott is egyszerre.

MÁSODIK SZOLGA: Nyugalom, fiúk! Még egy kis kitartás, a java úgyis nekünk

marad.

Kimennek. Capulet, Júlia, házbeliek, vendégek és álarcosok jönnek

CAPULET:    Isten hozott, urak! A hölgysereglet,

Kiinek nincs tyúkszeme, mind táncra vár.

Nos, kisleányok, melyőtök merészli

A táncot megtagadni? – Esküszöm,

Ki megteszi, bütykös lábat visel.

Mit? Eltaláltam? Jó estét, urak!

Álarc mögül hajdan én is de sokszor

Súgtam meséket hölgyek szép fülébe;

Nevettek is! – Rég volt, elmúlt, oda.

Urak, vígan! – Zenészek, rajta hát!

Helyet, helyet! – leánykák, táncra fel!

Zenészek játszanak; tánc

Több fényt, fiúk! És ki az asztalokkal!

Ne rakj a tűzre, túl meleg van itt!

Jó kis mulatság, nemde, szép öcsém?
Maradj csak ülve, bátyám, ülj nyugodtan,

Mi már leéltük táncos napjaink;

Hány éve is volt utolsó ilyen

Farsangi bálunk?

ÖREG CAPULET:                    Harminc éve tán.

CAPULET:    Az lehetetlen! Nem, az nem lehet!

Mióta megnősült Lucencio,

Bármily hamar is jön pünkösdre pünkösd,

Huszonöt év telt. Akkor volt ilyen bál!

ÖREG CAPULET:  Több az, ha mondom; már a fia is

Harmincba’ jár.

CAPULET:                              Valóban? Úgy tűnik,

Két éve még nem is volt nagykorú.

ROMEO:        Ki az a hölgy, ki ékkőként ragyog

Lovagja karján?

SZOLGA:                                 Nem tudom, uram.

ROMEO:        A fáklyaláng mellette sápadoz csak,

S úgy tündököl arcán az éjszakának,

Mint drágakő az etióp fülén;

Túl szép a földre, földöntúli fény;

Fehér galamb társnői közt e lány,

s körötte szürke varjú mindahány.

Hozzá futok, ha véget ér a bál,

S e durva kéz kezén üdvöt talál.

Szerettél eddig, szív? Tagadd le, szem!

Őnála szebbet nem láttam sosem.

TYBALT:       A hang után ítélve Montague ez.

A kardom hozd, fiú! E gaz merészel

Közénk osonni antik maszk mögött,

Hogy megcsúfolja békés ünnepünket?

Az őseim nevére mondhatom?

Nem lenne bűn, ha itt ütnék agyon!

CAPULET:    Öcsém, miért dúl benned háború?

TYBALT:       Egy ellenség van itt, egy Montague.

Azért jött el, hogy dacoljon velünk,

És meggyalázza éji ünnepünk-

CAPULET:    Az ifjú Romeo?

TYBALT:                                Az ám, a gaz!

CAPULET:    Öcsém, nyugodj meg, hagyd őt békiben:

Hisz’ finom úrfiként viselkedik;

A Veronaszerte – ismerjük csak el –

Oly híre van, hogy bátor, jó fiú.

A város semmi kincséért se hagynám,

Hogy pont minálunk érje bármi bántás.

Légy hőt türelmes, ne törődj vele:

Így akarom, s ha ezt méltányolod,

Jó arcot vágsz és ráncod elsimítod,

Mert rosszul illik ilyen ünnepen.

TYBALT:       Ilyen vendégnek ily modor dukál.

Nem tűröm őt!

CAPULET:                            De tűrnöd kell! Muszáj!

Mi lelt, fiam? azt mondtam: kell – nahát!

Ki itt a gazda: te vagy én? Eredj!

Vendégeim közt lázadást szítasz?

Hencegni kívánsz, milyen nagy legény vagy!

TYBALT:       De bátyám, ez gyalázat!

CAPULET:                                            Tűnj előlem!

Pimasz kölyök! – igen, valóban az vagy!
E tréfát még csúnyán megbánhatod!

Velem kívánsz dacolni? Szép dolog!

Csak rajta, szíveim! – Izgága fickó,

Nyughass, vagy… Több fényt, több fényt! – Mit? Gyalázat?

Lecsillapítlak! – Vígam szíveim!

TYBALT:       Hamis szelídség és jogos harag:

Egész testemben ráz az indulat.

Én hallgatok, de szétfeszít a düh,

S mi édes most, az holnap keserű.

ROMEO:        (Júliához) Gyarló kezemmel hogyha meggyalázok

Ily szent ereklyét, bűnöm bánni kell;

Ím ajkam, e két piruló zarándok

kezem nyomát csókkal simítja el.

JÚLIA:           Kezed, zarándok, sérted, meglehet,

Hisz’ tisztelet és áhítat vezérli;

Zarándok is érinthet szent kezet,

És kéz a kézben: szentek csókja ennyi.

ROMEO:        Zarándoknak és szentnek ajka nincs-e?

JÚLIA:           Van, ámde az csupán imát rebeghet.

ROMEO:        Kezemet, szép szent, ajkam hadd kövesse;

Engedj a kérő szónak; szánj meg, esdek!

JÚLIA:           A szent nem mozdul, bár kérdésre hajlik.

ROMEO:        Míg teljesül, ne mozdulj, kérlek, addig.

                        Megcsókolja

Az ajkad által ajkam vétke múlik.

JÚLIA:           De most tiédtől vétkes az enyém.

ROMEO:        Enyémtől? Hisz’ te késztetsz bűnre mindig!

Add vissza hát?

                        Újra megcsókolja

JÚLIA:                                     Ezt érted, látom én.

DAJKA:         Kisasszonyom, anyád egy szóra kéret.

ROMEO:        Ki az ő anyja?

DAJKA:                                 Úrfi, még ilyet!

E lányka anyja házunk asszonya,

Jó és okos, erényes úri hölgy;

S lányát, kivel beszéltél, én neveltem;

És mondhatom, ki őt megkapja egyszer,

Jól jár vele.

ROMEO:                           Tehát ő Capulet?

A szívem ellenség adósa lett.

BENVOLIO: Gyerünk, nekünk a játék véget ért!

ROMEO:        Lelkem lakol majd, félek, mindezért.

CAPULET:    Ne még, urak, ne készülődjetek,

Igyunk meg együtt még néhány pohárral.

Késő? Nos, akkor mindent köszönök;

Tisztelt urak, nyugalmas éjszakát.

Még több fáklyát ide! Gyerünk az ágyba.

A mindenit, tényleg későre jár;

Lefekszem én is.

Mind el, kivéve Júliát és a dajkát

JÚLIA:           Jöjj csak, dadus! Ki az az ifjú ott?

DAJKA:         Fis a utóda vén Tiberiónak.

JÚLIA:           És az, ki éppen most lép ki az ajtón?

DAJKA:         Ha jól tudom, ifjú Petruchio.

JÚLIA:           És az ki ott, ki nem vett részt a táncban?

DAJKA:         Nem ismerem.

JÚLIA:           Eredj, tudd meg nevét. – Ha nős esetleg,

A nászi ágyam síromban lelem meg.

DAJKA:         Úgy hívják, Romeo – és Montague;

Nagy ellenségtek egyetlen fia.

JÚLIA:           Szerelmem így hát sarja gyűlöletnek!
Korán láttam meg, késő ismerem meg.

Mily különös a nyíló szerelem:

Épp gyűlölt ellenségünk szeretem.

DAJKA:         Mi az, mi az?

JÚLIA:                                              Egy vers; imént tanultam

Egy táncosomtól.

                        Valaki kintről: „Júlia!”

DAJKA:                                                Jöjj, én is megyek! –

Rég hazatért már a vendégsereg.

                        Mindketten el

PROLÓGUS

Kórus bejön

KÓRUS:                  A régi vágynak sírja készen áll,

Helyébe támad újabb szerelem;

S a volt-imádott fénylő ideál

Szép Júliához mérve senki sem.

A szenvedélyük egy tűzről való,

Egymás szemének bűvkörben élnek,

Vélt ellenségért lángol Romeo,

S a lány titokban áldoz kedvesének.

Ellen gyanánt miként is tárja fel

A férfiszív őszinte esküjét;

Fél Júlia, indulni ő se mer,

Hogy megtalálja drága kedvesét.

De hajt a vágy és új erőt merít,

S örömre váltja szenvedéseik.

Kórus el

MÁSODIK FELVONÁS

 ELSŐ SZÍN

Kis mellékutca Capuleték kertfala mellett. Jön Romeo

ROMEO:        Hogy menjek el, ha itt maradt szivem?

Fordulj, sötét föld, és keresd napod!

                        Felmászik a falra és beugrik a kertbe; jön Benvolio és Mercutio

BENVOLIO: Romeo! Hé, öcskös!

MERCUTIO:                                                Bölcs fiú;

Hitemre, rég otthon van s ágyba tért.

BENVOLIO: Emitt futott s átugrott a falon.

Hívd, jó Mercutio.

MERCUTIO:                                           Idézem inkább:

Romeo! Őrült! Szenvedő szerelmes!

Egy sóhaj képében jelenj meg itt:

Egyetlen rímet mondj s elég nekem;

Kiálts egy „jaj”-t vagy rímet: „drága” – lányka”;

Vénusz ténsasszonyt egy jó szóra méltasd,

S gúnyold ki vaksi kölykét, Cupidót,

Mert Cophetua királyt úgy sebezte,

Hogy lánggal égett egy koldusleányért.

Ez meg se mozdul, nem hall, ránk se ránt;

Meghalt talán, újból kell őt idéznem.

Idézlek téged Róza szép szemére,

Rőt ajakára, ívelt homlokára,

Kecses bokákra, combja lágy húsára,

Meg arra is, mi ott közötte van:

Saját alakban jelenj meg nekünk!

BENVOLIO: Ha hallaná, szörnyen orrolna rád.

MERCUTIO: Aztán mi végre? Volna bár oka,

Ha idegent bűvölnék kedvesének

Ölébe és az ott meredve állna,

Amíg a lány le nem csitítaná;

Ez sértené őt; ám az én fohászom

Szelíd s nemes, és hölgyének nevében

Csak őt magát kívánom szóra bírni.

BENVOLIO: Gyerünk; a fák közt elrejtőzködött,

S a köd-párájú éjjel társalog:

Szerelme vak, csábítja éj homálya.

MERCUTIO: Ám hogyha vak, a célját nem találja.

Egy naspolyafa tövén ül bizonnyal,

S kívánja, lenne hölgye oly gyümölcs,

Mit naspolyának hívnak víg cselédek.

Ó, Romeo! Ó, bárcsak lenne ő

Egy kinyílt micsoda és körte te.

Nos, Romeo, jó éjt; én ágyba bújok;

E fű-derékalj túl hideg nekem.

Megyünk?

BENVOLIO:                   Gyerünk, hiába azt keresni,

Ki nem kívánja, hogy ráleljenek.

                        Mindketten el

MÁSODIK SZÍN

Capuleték kertje. Jön Romeo

ROMEO:        Sebet kacag, ki nem kapott sebet.

                        Júlia megjelenik fent az ablakban

De mily sugár tör át az ablakon?

Az napkelet és Júlia a nap!

kelj, szép nap, és az irigy holdat öld meg,

Mely már beteg és bánat szívja színét,

Mert szolganője, te, sokkalta szebb vagy:

Ne szolgáld őt tovább, ha ily irigy;

A Veszta-szűzek zöld ruhája rajta,

Bolond, ki viseli: dobjad le hát.

Az én szerelmem ő, az én királynőm!

Ó, bár tudná, hogy az!

Beszél, de hogy mit, nem hallom. Sebaj!

Beszél szeme: annak fogok felelni.

Merész vagyok, hisz’ nem hozzám beszél:

Az ég két legtündöklőbb csillaga,

Dolguk lévén, felkérték a szemét,

Hogy fent ragyogjon, míg ők visszatérnek.

S ha felcserélné csillag és szem egymást?

Ez arc a csillag fényét úgy alázni,

Mikét mécsest a nap; az ő szeméből

Oly fény-folyó áradna szét a légbe,

hogy éjt feledve száz madár zenélne.

Ni! Arca mint pihen meg a kezén:

Ó, bár e kézen kesztyű én lehetnék,

Hogy érjem arcát.

JÚLIA:                                         Jaj nekem!

ROMEO:                                                       Beszél:

Szólj újra, fényes angyal, mert az éjben

Fejem fölött oly fenség vagy magad,

Miként a mennynek szárnyas hírnöke

A bús halandó ámuló szemének,

Kit hátratántorít a nagy csodálat,

Míg ő a lusta jártú fellegen

A levegőnek szárnyán elvitorláz.

JÚLIA:           Ó, Romeo! Mért vagy te Romeo?

Tagadd meg atyád és dobd el neved,

Avagy ne tedd, csak esküdj kedvesemmé,

És én nem leszek többé Capulet.

ROMEO:        (félre) Hallgassak még tovább, vagy válaszoljak?

JÚLIA:           Mi ellenségem, az csupán neved;

Te önmagad vagy és nem Montague.
Mi az a Montague? Se kéz, se láb,

Se kar, se arc, a test más része sem.

Amit mi rózsának hívunk, viselhet

Bármily nevet: az illat épp oly édes;

Így Romeo, másképp akármi néven,

Megőrzi szép tökélyét, mely sajátja

Cím nélkül is. Vesd el tehát neved

S ezért a névért, melyet elveszítesz,

Végy engemet.

ROMEO:                               Szavadon foglak én.

Hívj kedvesednek és új hitre térek,

És nem leszek mostantól Romeo.

JÚLIA:           Ki vagy te, ki az oltalmas sötétben

Titkom kitudtad?

ROMEO:                                   A nevemre nézve

Nem is tudom, mit mondjak, ki vagyok:

Nevem számomra gyűlölt, drága szent,

Mivel hogy néked ellenséged az.

Ha írva lenne, szétszakítanám.

JÚLIA:           Fülem nem itta még be száz szavát

Ajkadnak, mégis jól megismerem:

Nem Romeo vagy?… és nem Montague?

ROMEO:        Egyik se, drága szent, ha nem kívánod.

JÚLIA:           De honnan jöttél ide és miért?

A fal magas, megmászni oly nehéz,

S e hely halálod, tudva, hogy ki vagy,

Ha rokonaim téged itt találnak.

ROMEO:        Szerelmem lenge szárnyain repültem,

Mert szívnek kőfal gátja nem lehet;

S mit megtehet, meg is kísérli azt.

Rokonaid el nem riasztanak.

JÚLIA:           Ha ők meglátnak téged itt, megölnek.

ROMEO:        Ó jaj! szemed nagyobb veszély nekem

Tucatnyi kardnál: nézz csak kedvesen,

S ki ellenem jön, szembeszállok azzal.

JÚLIA:           Nem! A világért meg ne lásson senki.

ROMEO:        Előlük eltakar az éj palástja,

S ha nem szeretsz, találjanak csak itt:

Inkább dühük végezzen életemmel,

Mintsem szerelmed nélkül sorvadozzam.

JÚLIA:           Mi volt iránytűd s vezérelt ide?

ROMEO:        A szerelem bujtott keresni téged.

Ő volt tanácsadóm s én szót fogadtam.

Én nem vagyok hajós; de hogyha oly

Távol lennél, mint tenger mosta part,

Ily áruért merészen vízre szállnék.

JÚLIA:           Az éj álcája rejti arcomat,

Másképpen szűzi pír vonná be azt,

Mert meghallottad, mit mondtam ma éjjel.

Azt kéne tennem, hogy mindent tagadjak,

Mit elfecsegtem: ámde félre, illem!

Szeretsz? Tudom, azt mondod rá: „igen”,

S hiszem szavad; s meglehet esküszöl,

Lehetsz hamis; szerelmesek csalásán

Csak nevet Jupiter. Jó Romeo!

Ha valóban szeretsz, mondd csak ki nyíltan;

Ám hogyha azt hiszed, hogy könnyen elnyersz

Makacs leszek s nemet mondok neked,

Hogy udvarolj még; nem másért – ezért.

Szép Montague, kedves vagyok veled,

S hogy könnyűvérű lány vagyok, hihetnéd;

De ifjú. higgy nekem s hívebb leszek,

Mint más leányok, kikben több a furfang.

Nem tettem volna ezt se tán, ha te

Ki nem lesed szerelmes vallomásom,

Előbb, mint én akartam; ó, bocsáss meg,

S ne könnyelmű szívem okold azért,

Mit a sötét éj itt feltárt előtted.

ROMEO:        Kisasszonyom, a gyümölcsfák ezüstjét

Szitáló áldott holdra esküszöm…

JÚLIA:           Ne arra esküdj; változó a hold,

Havonta máslik, körbejárva útján;

Nehogy szerelmed is ilye legyen.

ROMEO:        Mire esküdjem akkor?

JÚLIA:                                              Semmire.

Vagy hogyha mégis, önmagadra esküdj,

Ki istene vagy bálványzó hitemnek,

S hiszek neked.

ROMEO:                               Ha szívem szép szerelme…

JÚLIA:           Jól van, ne esküdj. Örülök neked bár,

Ez éji kézfogó nem tetszenék:

Oly hirtelen, könnyelmű, szertelen,

Miként a villám, mely előbb enyész el,

Mint hogy – „villámlott” – ezt kimondanánk.

Jó éjt, szívem! Bimbózó friss szerelmünk

A nyár fuvalma tán virágba fejti,

Míg új találkozásunk napja jön.

Jó éjt, jó éjt! Nyugalmas könnyű álom

Szálljon szívedre; én is erre vágyom.

ROMEO:        Így búcsúzol hát, ilyen mostohán?

JÚLIA:           Mi mást kívánsz az első éjszakán?

ROMEO:        Szerelmes esküt eskümért cserébe.

JÚLIA:           Hisz’ néked adtam, előbb, mint kívántad.

És mégis, hogyha tudnám, visszavenném.

ROMEO:        Hát visszavennéd? Mért tennéd, szivem?

JÚLIA:           Hogy önmagamtól újból néked adjam.

Olyat kívánok, ami az enyém:

Határtalan a lelkem, mint a tenger,

S oly mély szerelmem; adjak bármi bőven,

Még több marad: mindkettő véghetetlen.

A dajka Júliát hívja a szobából

Szobámba’ nesz van; drágám, áldjon ég! –

Rögtön, dadám! – Légy hű, szép Montague!

Maradj kicsit, azonnal visszatérek.

El

ROMEO:        Ó, áldott, áldott éj! Félek nagyon,

Hogy mindez álom, lévén éjszaka:

Túl szép s hízelgő, hogy való legyen.

Júlia visszajön

JÚLIA:           Még néhány szót, s jó éjt valóban, édes:

Ha tényleg tisztes szándék él tebenned,

Hogy nőül végy, üzenjél reggel értem

Azzal, kit hozzád küldök: hol s mikor

Kívánod esküvőnk megtartani;

A lábadhoz teszem le mindenem,

S követlek téged bárhová, uram.

DAJKA:         (bentről) Kisasszony!

JÚLIA:           Azonnal! –  Ám ha csak tréfálsz velem,

Kérlek…

DAJKA:         (bentről) Kisasszony!

JÚLIA:                                              Jó, jó! Már megyek! –

Hagyj engem el, hadd bánkódjam magamban.

Reggel küldök tehozzád.

ROMEO:                                               Úgy segéljen…

JÚLIA:           Ezerszer szép jó éjszakát neked!

                        Bemegy

ROMEO:        Ezerszer rossz, mert nem ragyog szemed.

iramlik szívünk, mint szabad diákhad,

S a búcsú fáj, mint suli a diáknak.

                        Indulni készül; Júlia visszajön

JÚLIA:           Pszt! Romeo! Pszt! úgy hívlak magamhoz,

Ahogy a solymász kedvenc madarát.

Rekedt a rab, nem szólhat hangosan,

Másképp Echo barlangját felszakítnám,

És Romeo nevét kiáltva folyvást,

A szikla torkát megrekeszteném.

ROMEO:        Szerelmem az, ki néven szólít engem:

A kedves hangja éjjel oly ezüstös,

Mint finom fül számára lágy zene!

JÚLIA:           Romeo!

ROMEO:                    Kedvesem!

JÚLIA:                                              Hány óra tájt

Küldjek tehozzád?

ROMEO:                                      Kilenc órakor.

JÚLIA:           Igen! Húsz hosszú évnek tűnik addig.

Már elfeledtem, mért is hívtalak.

ROMEO:        Hadd álljak itt, amíg eszedbe nem jut.

JÚLIA:           De elfelejtem, hogyha itten állsz,

Csak azt tudom, milyen jó, hogy te vagy.

ROMEO:        Itt állok addig, míg mindent feledsz,

S én is felejtem, hogy másutt lakom.

JÚLIA:           Azonnal virrad; én elküldenélek,

De nem tovább, mint madarát a pajkos

Leány, hagyván, hogy felszálljon kezéről,

s miként fonott bilincsbe vert rabot,

Finom fonállal ismét visszarántja,

Féltékenyen szabadságára törve.

ROMEO:        Madárkád lennék.

JÚLIA:                                       Édes, bár lehetnél:

De tán megölne nagy szeretgetésem.

Jó éjt, jó éjt! A válás szomorít,

Jó éjt kívánnék inkább hajnalig.

ROMEO:        Lelkedre béke és szemedre álom:

Volnék            csak álom s béke: ezt kívánom!

Most szentatyámhoz, mindent elmesélni,

S ha kérem őt, ügyünket tán segíti.

El

HARMADIK SZÍN

Lőrinc barát jön egy kosárkával

LŐRINC BARÁT: A nap szürkés szeme az éjt kacagja,

Kelet felhőit fénnyel átcsíkozva.,

Foltos sötét mint részeg szédeleg,

Titán uszít rá tüzes kereket.

Amíg a nap izzó szemét kinyitja,

S elillan ím a hajnal éji nyirka,

E fűzkosárkát mérges gyomnövények

És gyógyfüvek tucatjával szedem meg.

Anyánk a föld, de sírhelyünk is ő:

Mi anyaöl most, később temető!

És méhe szüljön bármily gyermeket,

Emlőin szív mind egyazon tejet.
Csodás hatású sokszor némelyik,

Hiába egy sincs, bár különbözik.

Minő hatalmas erőt rejtenek

Füvek, virágok és a holt kövek:

Mert bár ha hitvány, nem hiába van,

Ad némi jót a földnek biztosan. ,

De haszna vész, ha útja félre csap,

S ha jóra támad, annál károsabb:

Ha rossz a cél, erény is bűn lehet,

S a bűn nemes lesz, hogyha szép a tett.

E kis virágban fejlő héj alatt

Méreg lakik és gyógyító anyag.

Szagold: az illat bódítón lebeg;

Ha ízleled: a szíved fojtja meg.

Két ily erős ellenség táboroz

Emberben, fűben: a Jó és a Rossz;

S ahol a Rossz tágabb teret talál,

Ott pusztaság lesz – arat a Halál.

Jön Romeo

ROMEO:        Jó reggelt, atyám!

LŐRINC BARÁT:                      Benedicite!

Ilyen korán mi hang küldött ide?

Fiam, zavart főről árulkodik,

Ha nem bírod ki ágyban reggelig:

A gond öreg szemeknek őre csak,

S hol gond lakik, ott álom nem marad.

De hol töretlen ifjúság pihen,

Ott arany álom trónol a szemen.

Így azt mutatja kora ébredésed,

Hogy nyugtalanság hajtott kelni téged;

Vagy hogyha nem, még biztosabb találat,

Hogy Romeo nem is látott ma ágyat.

ROMEO:        Való igaz; s így volt szebb éjszakám.

LŐRINC BARÁT: Isten bocsá1! Rózád ölelt talán?

ROMEO:        Rózám ölelt? Nem, szentatyám, neve

Feledve van már, és a kín vele.

LŐRINC BARÁT: De merre jártál akkor, jó fiam?

ROMEO:        Míg újra kérded, elmondom magam:

Az ellenséghez este bálba mentem,

S a szívem egyik felsértette menten,

Szintúgy övét én; mindkettőnk sebére

Adj balzsamot és nyújts segélyt nekünk te.

Atyám, nem gyűlölet vezet, ne hidd:

Helyette is én járok közben itt.

LŐRINC BARÁT: Titokzatos vagy; gyónj nyíltan nekem,

Hogy nyíltan oldjalak fel, gyermekem.

ROMEO:        Tudd meg tehát, hogy szívem kit szeret:

A lány apja a gazdag Capulet.

Szeretjük egymást; add áldásodat,

S köss össze minket szertartás alatt,

S hogy hol, mikor találkoztunk mi ketten,

Tettünk kötést, elmondom sorra rendben,

De most gyerünk és mondj igent, atyám,

Hogy összeesketsz még ma délután.

LŐRINC BARÁT: Ó, szent Ferenc! Minő egy változás!

Szerelmed már a múlté, a csodás

Rozália? Az ifjúság szerelme

Nem szívben ver tanyát, csupán a szembe’.

Ó, Máris! Jézus! Rózáért de tenger

Könny mosta sápadt arcod, ifjú ember;

Sós áradásuk mindhiába volt

Szerelmed páca: meg se kóstolod!

Párás a nap még ködlő sóhajodtól,

S jajod fülemben egyre még kolompol;

Az arcod régi könnyeket mutat,

Nem mosta még le semmi nyomukat.

Ha te te voltál s bánatod tied,

Úgy mindketten Rózáért égtetek.

S már vége? Kész? – Hát persze félrelép

A lány, ha ingatag a férfinép.

ROMEO:        Gyakran szidtál, hogy Rózát szeretem.

LŐRINC BARÁT: Mert az rajongás volt már, gyermekem.

ROMEO:        Te mondtad azt, hogy szerelmem temessem.

LŐRINC BARÁT: De nem, hogy sírján újabb vágy teremjen.

ROMEO:        Kérlek, ne szidj; de most ő fontosabb,

Szerelmemért viszontszerelmet ad.

Nem úgy a másik.

LŐRINC BARÁT:                     Mert jól tudta ő,

Csak szád ígér, de lelked vétkező.

Jöjj, szélkakaska, én is indulok;

Egy ok miatt segítek rajtatok:

Boldog kötéstek fordíthat talán,

S az ősi düh békés utat talál.

ROMEO:        Gyerünk, gyerünk; már izgatott vagyok.

LŐRINC BARÁT: Lassan; rohanva bukhatol nagyot.

                        Mindketten el

NEGYEDIK SZÍN

Jön Benvolio és Mercutio

MERCUTIO:  Hol az ördögben lehet Romeo?

Nem ment haza az éjjel?

BENVOLIO:  Apjához nem; beszéltem emberével.

MERCUTIO:  Mert Róza, ez a sápadt, szívtelen lány

Úgy gyötri, hogy még őrületbe fut.

BENVOLIO:  Tybalt, ki öccse a vén Capuletnek,

Levelet írt s elküldte Romeóhoz.

MERCUTIO:  Hitemre, ez kihívás.

BENVOLIO:  Romeo megfelel rá.

MERCUTIO:  Bárki fia, aki írni tud, megfelelhet egy levélre.

BENVOLIO:  De ő a levél írójának felel meg: kihívja a kihívót.

MERCUTIO:  Ó, jaj! Szegény Romeo, ő már halott;

átdöfte egy fehércseléd szeme; átszúrták fülét

egy szerelmes dallal; a szíve legközepébe lőtt

nyilával az az íjas kölyök; és ez szálljon szembe Tybalttal?

BENVOLIO: Miért, ki az a Tybalt?

MERCUTIO: Mondhatom neked, nem holmi macskák fejedelme!

A becsület-ügyek bátor élharcosa. Úgy verekszik, ahogy te

kottából énekelsz; betartja a tempót, a távolságot, a mértéket;

egy csepp nyugtot se hagy, egy-kettő-háromra döf a melledbe;

a selyem gombocskák mészárosa; egy párbajhős, valódi

párbajhős! Elsőrangú úriember, az első- és másodrendű ügyek

tévedhetetlen ismerője. Ó! Az az utolérhetetlen passado!

Punto reverso! Haj!

BENVOLIO: Az a micsoda?

MERCUTIO: A ragya verné ki ezeket a nyegle, selypegő, nyavalygó

fickókat, ezeket az egy húron pendülőket! – ’Jézusom, micsoda

jó penge!’ – ’Micsoda termet!’ – ’Micsoda jó kis szajha!’ – Hát

nem siralmasak, öregapám, ezek a fura legyecskék, ezek a

divatkereskedők, ezek a ’pardonez-moi’-k, akik csak ácsorognak,

mert az új módijukban már ülni sem tudnak a padon? Csak azt

tudják ismételgetni folyton, hogy ’bon, bon’.

Jön Romeo

BENVOLIO: Itt jön Romeo, itt jön Romeo!

MERCUTIO: Még hozzá ikra nélkül, mint a szárított hering. „Ó, hús, hús,

beh hallá változtál!” Most úgy ontja a dalokat, mint Petrarca:

annak hölgye csak szakácsné volt az övéhez képest; pedig,

a csodába is, az rímbe illőbb szeretnivaló hölgy volt; Didó

csak koldusasszony; Cleopatra cigánylány; Helena és Hero

ringyók, szajhák; Thisbe a szürke szemével már nem is

számít. Oh, signor Romeo, ’bon jour’! Francos köszönés a

francos gatyádnak. A múlt éjjel jól pácban hagytál minket.

ROMEO:        Jó reggelt mindkettőtöknek.

Miben hagytalak én titeket?

MERCUTIO: A sűrűjében, úrficskám, a sűrűjében

;                       nem gondolod?

ROMEO:        Bocsáss meg, jó Mercutio, sürgős dolgom volt, s az ember

ilyen helyzetben megfeledkezik az udvariasságról.

MERCUTIO: Ha tényleg olyan sürgős volt, ahogy mondod, bizonyára

elvesztettél valamit vagy valakit, és azt kerested – térden

állva.

ROMEO:        Csak nem azzal gyanúsítasz, hogy térdre borultam valaki előtt?

MERCUTIO: Voltál szíves a legjobban kitalálni.

ROMEO:        Roppant udvariasan fejezed ki magad.

MERCUTIO: No hallod! Én vagyok az udvariasság rózsája.

ROMEO:        Rózsa, mint virág?

MERCUTIO: Egy rózsaszál, mely tudvalevően a legszebb virág.

ROMEO:        Akkor inkább mákvirág.

MERCUTIO: A mákvirágot is jobban szeretik a hölgyek az elszáradt kórónál

még akkor is, ha az a szerelemtől száradt el.

ROMEO:        Ez csak egy férc-élc.

MERCUTIO: Segíts nekem, Benvolio, kicsorbult az elmeélem.

ROMEO:        Hát gyorsan köszörüld újra, különben elvérzel a szópárbajban.

MERCUTIO: Ha ezt a szédületes eszmefuttatást még győzöm ésszel, az csak azért lesz, mert nem vadulok meg attól a sok marhaságtól. amit te itt rövid idő alatt összehordtál. – Mondd csak, láttam én már azt a libát?

ROMEO:        Majd bolond leszek libát enni, amikor te is ott vagy.

MERCUTIO: Aztán miért? Csak főzni szereted a libákat, enni nem?

ROMEO:        Dehogynem, csakhogy egyedül.

MERCUTIO: Ez a mondás nagyon sótlan volt; ráadásul savanyú a mártása.

ROMEO:        Az talán nem jó a finom libahúshoz?

MERCUTIO: Dehogyisnem; ettől hízol, a szerelemtől meg elsorvadsz. Nem igaz? Na végre, most megint Romeo vagy, az a kedves kölyök, aki lenni szoktál; a badarságokat fecsegő szerelmes olyan, mint a bolond, aki az égre bámulva járkál, s közben megbotlik egy lyukban.

BENVOLIO: Elég, hagyd már abba!

MERCUTIO: Akkor fojtanád belém a szót, amikor már csak egy hajszál választ el a történetem végétől?

BENVOLIO: Túl hosszú lett volna az előadás.

MERCUTIO: Ó! Te tévedésben vagy; pont a végére értem volna a mesének, és már csak a rezümé volt hátra.

ROMEO:        Odanézzetek! Micsoda maskara!

                        Jön a dajka és Péter

MERCUTIO: Ni csak: vitorla! Vitorla!

BENVOLIO: És mindjárt kettő: egy szoknya, egy nadrág.

DAJKA:         Péter!

PÉTER:          Igenis!

DAJKA:         A legyezőmet, Péter!

MERCUTIO: Jó Péterem, takard el a hölgyed képét, mert a legyező képes fele mutatósabb.

DAJKA:         Adjon Isten jó reggelt, fiatalurak.

MERCUTIO: Adjon Isten jó delet, szépasszony.

DAJKA:         Már dél van?

MERCUTIO: Nem is korábban, én mondom neked; nézd csak, az óra pajzán vesszeje épp a delet bökdösi.

DAJKA:         Szégyelld magad! Miféle ember vagy te?

ROMEO:        Egy olyan úriember, nemes hölgy, akit az Isten a saját megcsúfolására teremtett.

DAJKA:         Hitemre, ez okos beszéd: „A saját megcsúfolására”. – Úrfiak, és azt meg tudná mondani valamelyikőtök, hogy hol találom az ifjú Romeót?

ROMEO:        Én megmondhatom; hanem az ifjú Romeo már nem lesz olyan ifjú, mire megtalálod, mit amilyen akkor volt, amikor kerested; én vagyok a legifjabb ezen a néven, rosszabbat nem nyújthatok.

DAJKA:         Jól beszélsz.

MERCUTIO: Mit? Te jónak tartod, hogy ő a legrosszabb? Romeo, te alaposan megkaptad.

DAJKA:         Úrfi, ha tényleg te vagy az, bizalmasan szeretnék beszélni veled.

BENVOLIO: Még utóbb meghívja valami vacsorára.

MERCUTIO: Kerítőnő! Kerítőnő! Vigyázat!

ROMEO:        Mire célozgatsz?

MERCUTIO:             Nem nyúlra, fiacskám; hacsak nem valami vén mezei nyúlra, amely már olyan fonnyadt, hogy legfeljebb böjti eledelnek jó.

                        Énekel

Bár vén a nyúl,

Ha sül, pirul:

Jó böjti csemege;

De hogyha pállik,

Szertemállik,

Hát eszi a fene:

Romeo, jössz velünk apádékhoz? Odamegyünk ebédre.

ROMEO:        Majd megyek utánatok.

MERCUTIO: Isten áldja, éltes asszonyság, Isten áldja.

                        Énekel

Asszony, asszony, éltes asszony…

                        Mercutio és Benvolio el

DAJKA:         Menj a fenébe! Mondd csak, úrfi: miféle pofátlan alak volt ez a széllelbélelt?

ROMEO:        Egy olyan ifjú nemes úr, dadus, aki szereti hallani a saját hangját, és többet jár a szája egy perc alatt, mint egy hónap alatt a lába.

DAJKA:         Csak mondjon nekem valamit, én bizony leteremtem, még akkor is, ha húsz magafajtánál erősebb; vagy ha nem bírok vele, gondoskodom róla, hogy legyen, aki bír. Aljas gazember! Én nem vagyok a cafkája, sem a pajtása! (Péterhez) Te meg csak állsz és tűröd, hogy minden gazfickó rajtam szórakozzon?

PÉTER:          Nem láttam, hogy bárki magán szórakozott volna; ha mégis merné valaki, hamar kirántanám a kardom,erről kezeskedem. Én is benne vagyok a jó verekedésben, ha látom, hogy velem van a törvény.

DAJKA:         Bizisten úgy felbosszantott, hogy minden porcikám reszket. Ocsmány fráter! – Egy szóra úrfi: mint mondtam, a kisasszony küldött, hogy keresselek meg téged; hogy mit üzen neked, az az én titkom; de annyit mondhatok, hogy ha „a paradicsomi gyönyöröket” akarod megismertetni vele, az rendkívül illetlenség lenne, már mondjuk meg őszintén; a kisasszony még túl fiatal; így ha rászednéd, igazán alávalóság lenne egy ilyen úri kisasszonnyal szemben.

ROMEO:        Dadus, ajánlj kis úrnőd kegyeibe. Esküszöm neked, hogy…

DAJKA:         Arany szív! megmondom neki, hogyne mondanám. Uram Atyám! Jaj, de boldog is lesz a szentem!

ROMEO:        Mit mondasz meg neki, dadus? Nem is figyelsz rám.

DAJKA:         Megmondom neki, úrfi, hogy megesküdtél, ami szerintem úriemberhez méltó dolog.

ROMEO:        Kérd őt: akármi módon gyónni menjen

Ma délután. Lőrinc barát feloldja

A cellában és minket összeesket.

Ez itt tiéd a fáradságodért.

DAJKA:         De úrfi, egy fillért sem.

ROMEO:                                                         Csak fogadd el.

DAJKA:         Ma délután, uram? Ott lesz, ne félj.

ROMEO:        És várj, dadus, a kolostor mögött:

Ott lesz az emberem órán belül,

S egy kötélhágcsót ad majd át neked,

mely boldogságunk égi magasáig

Segít fel engem titkos éjszakán.

Isten veled! Légy hű: hálás leszek.
Hát áldjon ég! Ajánlj kisasszonyodnak.

DAJKA:         Isten áldása rád! Figyelj csak, úrfi.

ROMEO:        Mi az, kedves dadus?

DAJKA:         Megbízható az embered? Tudod,

Mit két ember tud, az már nem titok.

ROMEO:        Ne félj: titoktartó az emberem.

DAJKA:         Jól van, úrfi; az én kis úrnőm a legdrágább a világon. Úristen! – mikor még olyan kis csacska gyermek volt… Ó!

Van a városunkban egy nemes úr, bizonyos Páris; az vetett rá szemet; de ő, a drága lelkem inkább néz egy varangyos békára, mint őuraságára. Időnként ugratom őt és arról beszélek neki, hogy Páris a legalkalmasabb férfi; de az is biztos,  hogy ilyenkor olyan sápadt lesz, mint a gyolcs. Ugye, a rozmaring és a Romeo ugyanolyan betűvel kezdődik?

ROMEO:        Igen, dadus. Mindkettő R-rel. Miért?

DAJKA:         Ne tréfálj! Akkor ez egy kutyanév. A kutya is így morog, hogy: rrr. Biztosan más betűvel kezdődik az; és a kisasszony olyan kedves dalokat tud rólad meg a rozmaringról, hogy ha hallanád, a szíved repesne az örömtől.

ROMEO:        Kérlek, ajánlj kisasszonyodnak.

DAJKA:         Persze, persze, ezerszer is. (Romeo el) Péter!

PÉTER:          Igenis!

DAJKA:         Megyünk; lódulj előttem.

                        Mindketten el

NEGYEDIK SZÍN

Capuleték kertje. Jön Júlia

JÚLIA:           A dajkát pont kilenckor küldtem el,

Fél óra múlva visszatér, ígérte.

Tán nem találta őt meg? Nem hiszem.

De sánta: Ó! Csak gondolat lehet

Szerelmi hírnök, mely tízszerte gyorsabb

A dombon árnyat űző napsugárnál:

A szerelem is galambszárnyakon száll,

Ezért van szárnya gyors Ámornak is.

A nap pályája csúcsán tündököl,

Kilenctől délig három hosszú óra

Múlt el, és mégsem jön. Csak égne benne

Szerelem s volna forró, ifjú vére,

Gyorsan repülne ő, akár a labda;

Szavam repítené szép kedvesemhez,

S hozzám övé;

A vén viszont akár a holt, olyan:

Lassú. nehézkes, halvány, mit az ón.

Jön a dajka Péterrel

Jön, Istenem! Mi hír van, drága dajkám?

Reátaláltál? Küldd el embered.

DAJKA:         Péter, várj a kapunál!

                        Péter el

JÚLIA:           Nos, jó dadám? Egek! De bús a képed!

A hír ha rossz is, mondd csak el vidáman;

Ha jó, te csalsz, mert édes hír zenéjét

Szomorú arccal játszod el nekem.

DAJKA:         Fáradt vagyok, kicsit hagyj, hadd pihenjek:

Jaj, fáj a csontom! Mennyi futkosás!

JÚLIA:           Hírért cserébe adnám bármi csontom.

Most jöjj, könyörgök; jó dadus, beszélj.

DAJKA:         Jézus! De sürgős! Nem tudsz várni csöppet,

nem látod, hogy még szóhoz sem jutok?

JÚLIA:           Már hogyne tudnál, mikor azt tudod

Mondani, hogy „még szóhoz sem jutok”?

Hosszabb a mentség, mint a hír, amely

Azáltal késik, hogy mented magad.

A híred jó vagy rossz? Kérlek, felelj;

Az egyiket mondd és nyugodt leszek,

Csak nyögd ki már, hogy jó vagy rossz az újság.

DAJKA:         Na, te aztán jól beleválasztottál; tudod is te, milyen férfit kell választani: Romeo! Ugyan már! Igaz, az arca szebb, mint bárkié, a lábszára meg éppen formásabb akárki fiáénál; és a keze, a combja, az alakja habár szót sem érdemel, mégis túltesz mindenkin. Nem virága ugyan a szívélyességnek, de arról kezeskedem, hogy szelídebb, mint a bárány. Eredj, leányka; légy hálás az Istennek! Mondd csak, ebédeltetek már?

JÚLIA:           Nem, nem; de mindezt tudtam már előbb is.

Az esküvőnkről mit mond? – azt beszéld.

DAJKA:         Nagy ég! Fejem… hogy kínoz a fejem!

Úgy lüktet, nyomban százfelé hasad,

A hátam is… Ó, jaj! Ott, ott… a hátam!

Fejedre száll halálom, mert te vagy,

Ki éjjel-nappal folyton küldözöl.

JÚLIA:           Hitemre, szánom szenvedéseid.

Szólj, szép dadám, mit mond a kedvesem?

DAJKA:         A kedvesed úgy szól, min t úriember,

Ki még finom, szívélyes, szemre szép,

No és erényes is. Hol az anyád?

JÚLIA:           Hol az anyám? Hát nyilván odabent van;

Hol lenne másutt? Furcsán válaszolgatsz:

„A kedvesed úgy szól, mint úriember.”

„Hol az anyád?”

DAJKA:                                   Ó, szép Szűz Máriám!

Ilyen heves vagy? Jössz te még, hiába;

Így gyógyítod meg fájó csontjaim?
Eredj te eztán, ha üzenni kell.

JÚLIA:           Mily zűrzavar! Mit mond hát Romeo?

DAJKA:         Elkéretőztél, hogy ma gyónni menj?

JÚLIA:           Igen.

DAJKA:         Úgy hát siessél csak Lőrinc baráthoz,

Férj vár reád ott, légy az asszonya:

A pajkos vér e hírre hogy” szökik

Arcodba, szűzi pírt idézve rá.

Fuss gyónni; nékem van még egy utam,

Hágcsót szerezni, melyen kedvesed

Madárfészekbe mászhat éjszaka.

Én gürcölök, hogy örömet szerezzek,

Ám te viseled éjjel majd a terhet.

Menj; én eszem; hová mész, nézd meg ám!

JÚLIA:           A fénylő mennybe! Ég veled, dadám!

                        Mindketten el

HATODIK SZÍN

Lőrinc barát cellája. Jön Lőrinc barát és Romeo

LŐRINC BARÁT: Az ég e szent kötésre úgy nevessen,

Hogy bánat azt ne árnyékolja később!

ROMEO:        Ámen, ámen! De jöjjön bár a bánat,

Túl úgyse szárnyal oly csodás gyönyört,

Mit röpke perc nyújt, hogyha látom őt:

Csak kössed össze szent szókkal kezünk,

S a szerelem-bontó halál jöhet.

LŐRINC BARÁT: Ily gyors örömre gyors végzet köszönt,

S úgy végezi, mint tűz és puskapor:

Egymás csókjába halnak; így okoz

A méz is, hogyha túl édes, csömört,

És étvágyad vész, hogyha ízleled.

Ésszel szeress,így hosszú lesz szerelmed;

Célt ér a lassú is, de nem gebed meg.

Jön Júlia

A hölgyed itt jön: Ó! ily könnyű láb

Alatt e kő sohase kopna el:

A szerető a pajkos nyári légben

Lengő ökörnyál szálán is libeghet,

s nem hull le róla, oly könnyű a kedve.

JÚLIA:           Jó estét néked, gyóntatóatyám.

LŐRINC BARÁT: Majd Romeo köszön kettőnk nevében.

JÚLIA:           Az ő köszöntését köszönöm én.

ROMEO:        Ó, Júlia! Ha oly nagy örömöd,

Miként enyém, s dicsőbb szókat találsz,

Úgy édesítsed meg leheleteddel

A levegőt, s az dús zenébe önti

Az elképzelt gyönyört, melyet mi ketten

Együtt nyerünk e szép találkozón.

JÚLIA:           A gazdag tartalom fűtötte érzés

Nem díszeit, de ön-lényét mutatja.

Mind koldus az, ki számolgatja kincsét;

Az én szerelmem oly határtalan,

Hogy kincseim felét se foghatom fel.

LŐRINC BARÁT: Gyerünk, végezzünk hát az esküvővel;

Csak nyűg a vágy két ifjú szív között,

Míg szent egyházunk egybe nem kötött.

Mind el

HARMADIK FELVONÁS

 ELSŐ SZÍN

Verona egyik köztere. Jönnek Benvolio, Mercutio, apród és szolgák

BENVOLIO:  Menjünk, könyörgök, jó Mercutio:

A nap tüzel, Capuletek nyüzsögnek,

Botrányba fulladna, ha összefutnánk;

Hőség a vért könnyebben szítja fel.

MERCUTIO: Te olyan vagy, mint azok a fickók, akik mihelyt átlépik a kocsma küszöbét, az asztalra dobják a kardjukat, mondván: ’Adja Isten, hogy ne legyen rád szükségem!’ – és a második pohár bor után végighúznak vele a csaposon, bár arra semmi szükség nincs.

BENVOLIO: Tényleg ilyen fickó lennék?

MERCUTIO: Figyelj csak! Te olyan forrófejű vagy, mint bármelyik olasz; indulatból vagy szeszélyes és szeszélyből indulatos.

BENVOLIO: És még milyen?

MERCUTIO: Nos, ha mindketten ilyenek volnánk, egyikünk se húzná sokáig, mert megölné egyik a másikát. Lám, hajba kapsz egy emberrel, mert a szakállában eggyel több vagy kevesebb szál van, mint a tiédben. Összevesznél valakivel, aki diót tör, csupán mert ilyen színű a te szemed is. Hogyne volna ok egy szem, sőt pont egy ilyen szem a civódáshoz? A te fejed úgy televan kötözködéssel, mint tojás a sárgájával, habár a csetepaték már olyan záppá püfölték a kobakodat, mint egy tojás. Rátámadtál valakire, aki az utcán elköhhintette magát, mert felébresztette a kutyádat, mikor az a napon szunyókált. Tán nem te kötöttél bele egy szabóba, amiért az húsvét előtt vette föl az új mellényét? Vagy a másikba, aki az új cipőjét régi pertlivel kötötte meg? És még te akarsz óvni engem a civakodástól!

BENVOLIO: Ha én olyan gáncsoskodó lennék, mint te, bárki megvehetné az életemet egy fertályórai haladékért.

MERCUTIO: Adna is érte valaki! Ó, kis ostobám!

BENVOLIO: Fejemre, itt jönnek a Capuletek!

MERCUTIO: Sarkamra, nem törődöm velük.

                        Tybalt és mások jönnek

TYBALT:       Kövessetek, beszédem van velük.

Üdv, jó urak, egy szóra egyikőtök.

MERCUTIO: Miért csak egy szóra és miért csak egyikőnk? Toldjad meg még mással; mondjuk, egy vágással.

TYBALT:       Ennek hajlandó vagyok eleget tenni, uram ha okot adsz rá.

MERCUTIO: Te nem tudsz okot szerezni, ha nem adnak?

TYBALT:       Mercutio, te egy húron pendülsz Romeóval,

MERCUTIO: Egy húron? Micsoda?! Talán vándorzenészeknek képzelsz minket? Mert ha annak képzelsz, vigyázz,mert mást se fogsz hallani, mint vonós zenét: ihol e’ a vonóm; ez tanít meg téged táncolni. Még hogy vándorzenész! Na, megállj!

BENVOLIO: Sok itt a nép a téren, menjetek

Nyugodtabb helyre, avagy tiszta fővel

Vitassátok meg itt sérelmetek;

Vagy váljatok szét: ránk néz minden ember.

MERCUTIO: Bámuljanak csak, azért van szemük.

Én senki kedvéért nem mozdulok.

                        Jön Romeo

TYBALT:       Nos, béke véled; itt az emberem.

MERCUTIO: Akasszanak fel, ha libériát hord.

De bármily messze mész, követni fog;

Majd megtanulsz te kesztyűben dudálni.

TYBALT:       Én úgy gyűlöllek téged, Romeo,

Hogy nincs egyéb szó rá, csupán: te gaz!

ROMEO:        Tybalt, az ok, hogy téged én szeretlek,

Mentségem arra, hogy üdvözletedre

Dühöm lefojtom; én gaz nem vagyok.

Isten veled hát; látszik, hogy nem ismersz.

TYBALT:       Ez nem mentség, fiú, az engem ért

Sértésekért; fordulj meg s húzd ki kardod.

ROMEO:        Hogy mondhatod? Sosem bántottalak meg.

Jobban szeretlek, mintsem képzeled,

Habár okát nem érted, mért szeretlek:

Jó Capulet – e név drágább nekem

Sajátomnál is – elégedj meg ezzel.

MERCUTIO: Oh, renyhe, aljas, becstelen alázat!

                        Kardot ránt

Alla stoccata! – kardé most a szó.

Tybalt, patkányfogó, jössz már? Mi lesz?

TYBALT:       Mit akarsz tőlem?

MERCUTIO: Jó kandúrkirály, semmi mást, csupán kilenc életed közül az egyiket, hogy ezen felbátorodjam, s ha még továbbra is haszontalankodol nekem, a többi nyolcat is kihajkurászom belőled. Rántsd ki végre fülénél fogva a gyíklesődet! De siess, nehogy mielőtt kicibálod, az enyém járjon ott a füled körül!

TYBALT:       (kardot rántva) Állok elébe.

ROMEO:        Nemes Mercutio, dugd vissza kardod.

MERCUTIO: Gyerünk, uram, azzal a passadóval!

                        Vívnak

ROMEO:        Benvolio, üssük le kardjukat!

Urak, gyalázat, szűnjön már viszálytok!

Tybalt, Mercutio, a hercegünk tilt

Verona utcáin minden csatát.

Nyughass, Tybalt! Mercutio!

Tybalt és társai el

MERCUTIO:                                                Talált.

Dögvész mindkét családra! Itt a vég.

Baj nélkül elment?

BENVOLIO:                                 Mit? Sebezve vagy?

MERCUTIO: Kis karcolás; fenébe, épp elég.

Hol a legényem? Hozz, fiú, seborvost!

                        Apród el

ROMEO:        Csak bátorság: a seb nagy nem lehet.

MERCUTIO: Nem, nem olyan mély, mint egy kút, sem olyan széles, mint egy templomkapu, de azért megteszi; kérdezz csak engem holnap s meglátod, milyen hallgatag embernek fogsz találni. Jól kikészítettek, erről biztosítlak. Hogy a dögvész esne mindkét családba! A fenébe is, hogy egy kutya, egy patkány, egy egér, egy macska karmolja halálra az embert! Egy kérkedő, egy pojáca, aki számtankönyv szerint vív! Mi az ördögnek ugrottál közénk? A karod alatt döfött meg.

ROMEO:        Csak a legjobbat akartam.

MERCUTIO: Egyik házig segíts, Benvolio;

Elájulok. Dögvész e két családra!

A kukacokat hízlalják velem.

Én jól megkaptam ezt – miattatok!

Mercutio és Benvolio el

ROMEO:        E nemes úr, a herceg rokona,

Igaz barátom, miattam kapott

Gyilkos sebet. Nevem sározta be

A szitkával Tybalt, ki sógorom

Egy óra óta. Ó, szép Júlia!
Szépséged tette gyöngévé szivem,

S a bátorság vasát meglágyította,

Benvolio visszatér

BENVOLIO: Ó, Romeo, Mercutio halott;

E nemes lélek fellegekbe vágyott,

Idő előtt gyűlölve meg a földet.

ROMEO:        E végzetes nap nem lesz társtalan:

A kezdet ez csak, vége messze van.

                        Tybalt visszatér

BENVOLIO: Itt jön megint Tybalt, a tomboló

ROMEO:        A győztes! Él! S halott Mercutio!
Az égbe vissza, elnéző szelídség,

Vezessen hát a tűzszemű harag!

Vedd vissza most, Tybalt, mit nékem adtál:

Te gaz! Mert Mercutio szelleme

Fejünk felett immár utat nyitott,

S tiédre vár, hogy társasága légy:

Kísérd te őt, vagy én, vagy mind a ketten..

TYBALT:       Hitvány alak, ki néki társa voltál,

Menj véle te!

ROMEO:                               Azt majd ez dönti el!

                        Vívnak. Tybalt elesik

BENVOLIO: El, Romeo! Eredj!

A polgárok kint – és Tybalt halott.

Mit nézel? Hercegünk halálra ítél,

Ha itt találnak. Menj! Siess! Futás!

ROMEO:        Szerencsétlen bolond, én.

BENVOLIO:                                           Mire vársz?

                        Romeo el; polgárőrök és mások jönnek

ELSŐ POLGÁRŐR: Mercutiónak hol van gyilkosa?

Tybalt, ki őt megölte, merre iszkolt?

BENVOLIO: Itt fekszik ő.

ELSŐ POLGÁRŐR:             Uram, kelj fel s kövess.

Vádollak én a hercegünk nevében

A herceg jön kíséretével; Montague, Capulet, Montague-né, Capuletné és mások

HERCEG:      Hol van, ki ezt a szörnyűséget kezdte?

BENVOLIO: Ó, fényes herceg! Én felfedhetem

Történetét e végzetes viszálynak.

Itt fekszik ím, megölte Romeo,

Miatta halt öcséd, Mercutio.

CAPULETNÉ: Tybalt, öcsém! Ó, bátyámnak fia!

Ó, herceg! Férjem! Ó, öcsém! Oda

E drága vér. Légy, herceg, szigorú:

Vérrel fizessen érte Montague!

Ó. öcsém,  öcsém!

HERCEG:      Benvolio, ki kezdett itt csatát?

BENVOLIO: Ez itt, kit Romeo megölt, Tybalt;

Szelíden szólt, kérlelte Romeo,

Gondolja meg, vitára nincs oka,

S tilalmad emlegette; nyugtatón

Beszélt, szerényen hajtva néki térdet,

De bősz Tybalt süket volt békeszóra,

Nem engedett, s élesre fent vasával

Támadta meg vitéz Mercutiót,

Ki kardra karddal válaszolt hevülve,

Egyik kezével fürgén félrecsapja

A hűs halált, s a másikkal legott

Tybaltra küldi vissza; ám amaz

Felel reá; kiáltja Romeo:

„Elég. barátaim!” – s gyorsabb a szónál,

Gyors kardja csap le végzetes vasukra,

S közéjük ugrik; ám karján alul

Nyúl át Tybalt, s derék Mercutiónak

Kioltja életét – s Tybalt eliszkol;

De Romeóhoz visszatér hamar,

Kit újra feltüzelt már bosszúja?

Villámként csapnak össze és Tybalt

Halott: közéjük lépni nincs időm.

S hogy elbukott, rohant el Romeo.

Így volt; ha nem, vesszen Benvolio.

CAPULETNÉ: Ő Montague-rokon, nem párttalan,

A tényeket ferdíti biztosan.

Húsz ellenében küzdött egyedül,

Egy ellenében került húsz fölül.

Törvény szerint tégy hát, uralkodó:

Meghalt Tybalt – haljon meg Romeo.

HERCEG:      Tybalt Mercutiót gyilkolta meg;

E drága vérért vajon ki fizet?

CAPULET:    Nem Romeo, hisz ő barátja volt,

Kezétől így törvény helyett lakolt

Tybalt. Ez vétke csak.

HERCEG:                                         Enyém a jog!

Száműzzük őt: azonnal menni fog.

E gyűlöletből nékem is jutott,

Vérembe gázolt durvaságotok;

Ítéletem majd oly szigort mutat,

Hogy gyászomért bánkódtok még sokat.

Kérleljetek bár, én süket leszek;

Sírhattok eztán, könyörgésetek

Hiába lesz; fusson hát Romeo,

Ha meglelik, halál vár rá, bakó.

E testet el! Valós a jog szava:

Ki gyilkost szán, az gyilkos ő maga.

Mind el

MÁSODIK SZÍN

Capuleték kertje

JÚLIA:           Vágtassatok, tűzléptű táltosok

Phoebus honába; mintha Phaetonnak

Korbácsa űzne napkelet felé,

S oldjátok el a ködlő éjszakát.

Dús függönyöd vond össze, vágyak éje! –

Hogy szem ne lássa, mint repül karomba

Láthatlan csendben titkon Romeo.

Szerelmesekre szépségük szitáz fényt;

A szerelem épp oly világtalan,

Akát az éjszaka. Jöjj, tiszta éj!

Talpig koromsötét ruhájú hölgy! –

S taníts egy győztes játszmán veszteni,

Hol áldozat a kettős szűziség.

S ha felszökő vér vonja pírba arcom,

Sötét palásttal fedd el; tiszta lángnak

Hihessem én az átizzó gyönyört.

Jöjj, éj! Jöjj, Romeo! Éj napja te! –

Hogy dísz legyél az éjfél szárnyain,

Mit holló tollán fehér hópehely.

Jöjj szép, szerelmes, szénpillájú éj!

Add Romeót nekem, s ha mennybe száll,

Ezernyi csöpp csillaggá lényegítsd,

S az égnek arcát oly csodába vonja,

Hogy az egész föld rabja lesz az éjnek,

S nem imád többé tündöklő napot.

Ó, megvettem a vágyak palotáját,

De nem lakom még; s bár kívánom őt,

Gyönyör nem éget. Túl hosszú a nap,

Miként az éj egy ünnepély előtt

A gyermeknek, ha új ruhája van,

S viselni tiltott. Ó, itt jön dadám

És híreket hoz; s égiek dalolnak,

Mihelyt kimondja Romeo nevét.

Mi van, dadám? Mit hoztál? Tán a hágcsót,

Mit Romeo adott?

DAJKA:                                            Azt hát, a hágcsót.

                        Ledobja a földre

JÚLIA:           Ó, jaj! Mi az? Mért tördeled kezed?

DAJKA:         Ah, szörnyű nap! Halott, halott, halott!

Ó, elvesztünk, kisasszony, jaj nekünk!

Minő nap! Elment… megölték… halott!

JÚLIA:           Lehet az ég ily szívtelen?

DAJKA:                                                        Nem az,

De Romeo igen. Ó, Romeo!

Ki gondolhatta volna? Romeo!

JÚLIA:           Miféle ördög vagy, hogy így gyötörsz?
Ily fájdalom csak mély pokolban ordít.

Öngyilkos Romeo? Csak mondd: „igen”,

S a puszta szó – „igen” – még gyilkolóbb,

Mint baziliszkusz mérgező szeme:

Csak mondd: „igen” – s én többé nem vagyok,

Avagy szemed lehunyva ints: „igen”.

Ha meghalt, szólj: „igen”, s ha mégse? „nem”;

Halálom döntöd el vagy életem.

DAJKA:         Láttam sebét, láttam saját szememmel;

Isten nyugossza! Itt volt pont a mellén;

Szánalmas holttest, vérmocskos tetem;

Hamuszürkén, teljesen vérbe fagyva;

Az ájulás jött rám, hogy láttam őt.

JÚLIA:           Törj meg, szivem! Te koldus szív, szakadj meg!

Börtönbe véled, szem, ne légy szabad!

Térj porba, por! Jöhet most már a végzet –

Egy sír takarjon Romeót és téged!

DAJKA:         Tybalt, Tybalt! Ó, legfőbb jótevőm:

Fényes Tybalt lovag, nemes nagyúr!

Hogy meg kellett érnem halálodat!

JÚLIA:           Milyen vihar szeszélye tombol itt?

megölve Romeo – s Tybalt halott?

Legdrágább bátyám s még drágább uram?

Te, végítélet harsonája, zendülj!

Ki élhet még, ha ők ketten nem élnek?

DAJKA:         Meghalt Tybalt, száműzve Romeo.

Száműzve ő, a gyilkos Romeo.

JÚLIA:           Megölte Romeo Tybaltot? Isten!

DAJKA:         Bizony, bizony; ezt tette. Szörnyű nap!

JÚLIA:           Ó, kígyó-szív virágos arc mögött!

sárkány lakott-e ennél szebb üregben?
Gyönyörű zsarnok! Angyalarcú démon!

Galambszín holló! Farkas lelkű bárány!
Szentkép mögé bújt förtelmes valóság!

Épp ellentéte vagy, mit látni engedsz;

Elátkozott szent, bűntelen gonosz!

Ó, természet! Mi dolgod a pokolban,

A Sátán lelkét hogyha ily csodás test

Halandó édenébe zárod el?

Vajon már volt-e ennél szebb kötésben

Galádabb tartalom? Ó, hogy lakik

A csalfaság e palotában?

DAJKA:                                                 Nincs

Becsület, hűség, hit a férfinépben;

Mind ámító, esküszegő, ravasz.

Hol van a szolgám? Szíverősítőt!

A bánat kínoz. Romeo fejére

Szálljon gyalázat!

JÚLIA:                                              Ragya verje nyelved

Ily szókra! Őt gyalázni nem hagyom:

A homlokát nem árnyalhatja szégyen,

Mert trónus az, melyen az érdemet

A Mindenség urává koronázzák.

Alávalóság volt, hogy szidtam őt.

DAJKA:         Te még dicséred bátyád gyilkosát?

JÚLIA:           Rá mondjak rosszat, rá, ki már uram?

Szegény uram, neved ki áldaná,

Ha háromórás asszonyod gyalázza?

De bátyámat mért ölted meg, te gaz?

Gaz bátyám ölte volna férjem inkább?

Butuska könnyek, hullni szűnjetek,

Alázkodástok búnak vámja csak,

S örömnek áldoztok ti tévedésből.

Hisz él uram, kit majd megölt Tybalt,

S Tybalt halott, ki őt majdnem megölte.

Mindez vigasztal; mért tehát a könny?

Egy szó fáj jobban, mint Tybalt halála,

És ez megöl; feledném szívesen,

De ó, elmémet kínzó fogva tartja,

Mint szörnyű bűn a gyilkos szellemét.

„Tybalt halott, száműzött Romeo!”

Ez egyetlen szó, ez, hogy „száműzött”,

Pusztít el bennem tízezer Tybaltot.

Az ő halála búnak épp elég:

A szenvedés ha mégis társra vágyik,

És új bajoknak kell születniök,

„Meghalt Tybalt” – mért nem követte ezt

„Meghalt atyád”, „anyád”, vagy mind a kettő,

Hogy tiszta szívből elsirassam őket?

De  hogy Tybalt halálán túl ez is:
„Száműzve Romeo!” – e szó megöl

Apát, anyát, Tybaltot, Romeót

És Júliát: „Száműzve Romeo!” –

E gyilkos szóban nincs mérték, határ,

Se vég, nincs szó, mely fájóbban talál. –

Apám s anyám vajon most hol lehet?

DAJKA:         Együtt jajonganak Tybalt felett.

Hozzájuk mennél? Jöjj, majd elvezetlek.

JÚLIA:           Bátyám sebét hadd mossák könnyeik:

Uram miatt enyém mind elfolyik.

Add azt a hágcsót. – Minket jól becsaptak,

szegény kötél: elűzték Romeómat.

Ágyamba hoztad volna kedvesem,

De mint leány halok meg, özvegyen.

Jöjj, hágcsó; jöjj, dadám; nászágyba vágyom:

Nem Romeo, de Halál lesz a párom!

DAJKA:         Siess szobádba; küldöm Romeót,

Hogy vigasztaljon; tudom, merre van.

Az éjszaka hozzád jön, mint lehet:

Megyek Lőrinchez, ott rejtőzködik.

JÚLIA:           Találd meg őt és add át gyűrűmet,

S végbúcsúzásra, mondd meg, várom itt.

                        Mindketten el

HARMADIK SZÍN

Lőrinc barát cellája. Jön Lőrinc barát és Romeo

LŐRINC BARÁT: Jöjj, Romeo, te megrémült gyerek;

Szerelmes lett beléd a mélabú,

S a szenvedés béklyóját verte rád.

ROMEO:        Atyám, mi újság? Mit ítélt a herceg?

Miféle új baj kíván eljegyezni,

Mit még nem ismerek?

LŐRINC BARÁT:                              Kedves fiam,

Jól ismered e bús kompániát:

A hercegünk ítéletét hozom.

ROMEO:        A végítélet enyhébb lesz vajon?

LŐRINC BARÁT: Enyhébb ítéletet mondott ki rád:

A test nem hal meg,száműzik csupán.

ROMEO:        Ah, száműzés! Kímélj meg s mondd: „halál”;

A száműzésnek rútabb képe van

Bármily halálnál; „száműzés” – ne mondd ezt!

LŐRINC BARÁT: Veronából vagy számkivetve csak.

Kérlek, nyugodj meg: oly nagy a világ.

ROMEO:        Nekem Veronán kívül nincs világ,

Csak tisztítótűz, kínzás és pokol.

Ki innen űz el, a világból űz ki,

S ezt úgy mondják: „halál”; a „száműzés”

Az másképpen „halál”. Ha így hívod,

Arany bárddal vágod le fejemet,

És mosolyogsz, hogy a csapás megöl.

LŐRINC BARÁT: Ó, szörnyű bűn! Hálátlanság neved!

Halál jár vétkedért, de jó urunk

A kedvedért a törvényt félrerúgja,

S halálodat száműzés váltja meg.

Ez óriási kegy, s te mégse látod.

ROMEO:        Kegy! Kínzatás ez, nem kegy! Itt a menny,

Hol Júliám él; minden macska s eb,

S a csöpp egér – sok méltatlan teremtmény –

Itt él a mennyben és láthatja őt,

Csak Romeo nem; több az érdeme,

Több tisztelet, becsület illeti

A döglegyet, mint Romeót; hisz az

Az ő csodás fehér kezére szállhat,ú

S rabolhat üdvösséget ajkain,

Mik szűzi pírban égnek, azt hívén,

Hogy bűn, ha egymást csókkal illetik;

Kezéhez érhet légy – s nekem tilos:

Amaz szabad – magam meg száműzött.

S azt mondod, nem halál a száműzés?

Nincs semmi mérged, nincs éles vasad,

Gyorsan ható halál, nem ily cudar?

Csak ezzel tudsz megölni: „száműzés”?

Atyám, a poklok kárhozottai

Üvöltik ezt a szót; hogy van szived

Neked, ki szent vagy, lelkek gyóntatója,

Bűnoldozó és nékem jó barátom,

E szóval – „száműzés” – lesújtani?

LŐRINC BARÁT: Őrült szerelmes, hallgass végre meg!

ROMEO:        Csak hogy megint azt mondjad: „száműzés”.

LŐRINC BARÁT: E szó ellen hadd vértezlek fel én.

A bölcselet, a bajnak friss teje

Vigasztal téged, légy bár száműzött.

ROMEO:        Hát újra „száműzött”! Mit ér a bölcs szó?! –

Ha nem teremthet Júliát, ha várost

Nem mozdít el s nem vált ítéletet?

Ha nem segít, hiába van: ne szólj!

LŐRINC BARÁT: Ó, látom én, őrültnek nincs füle.

ROMEO:        Hogy lenne, ha a bölcsnek nincs szeme?

LŐRINC BARÁT: Beszéljünk inkább most a helyzetedről.

ROMEO:        Te nem beszélhetsz, mert nem érted ezt:

Volnál te ifjú, tied Júliám;

Egyórás férj, Tybaltnak gyilkosa;

Szerelmes, mint én s épp így száműzött:

Akkor beszélnél, tépdesnéd hajad,

S rogynál a földre, mint én most, kimérni

Elkészítendő sírodnak helyét.

Kopognak

LŐRINC BARÁT: Kelj fel, kopognak; bújj el, Romeo!

ROMEO:        Nem én, hacsak szívem kín-sóhaja

Nem száll le ködként kutató szemekre.

                        Kopognak

LŐRINC BARÁT: Kopognak. Ah, ki az? Kelj fel, fiam;

Itt fognak el. Gyerünk! Állj végre fel!

                        Újból kopognak

Siess szobámba… Rögtön! Szent egek!

Minő makacsság! Jövök már, jövök!

                        Kopognak

Ki zörget úgy? Honnan jössz, mit kívánsz?

DAJKA:         (kívülről) Eressz be, s hogy mért jöttem, megtudod:

Úrnőm küld, Júlia.

LŐRINC BARÁT: Akkor köszöntlek.

                        Belép a dajka

DAJKA:         Ó, szentatyám, ó, mondd meg, szentatyám,

Hol van kis úrnőm férje, Romeo?

LŐRINC BARÁT: A földön, ott, könnyektől részegen.

DAJKA:         Ó, éppen úgy, akár kisasszonyom.

Éppen hogy úgy.

LŐRINC BARÁT:                   Mi bús szimpátia!

Fájdalmas egyezés!

DAJKA:                                            Így fekszik éppen,

Zokogva-sírva, sírva és zokogva-

Állj fel, kelj végre fel s légy újra férfi:

Ej, Júliádért állj fel, érte, no!

Miért vagy ily nagyon kétségbeesve?

ROMEO:        Dadus!

DAJKA:                     Ah, ifjúúr! Mindenki meghal egyszer.

ROMEO:        Azt mondtad: Júlia? Mi van vele?

Nem tart-e ő gonosz gyilkosnak engem,

Mert boldogságunkat, mely oly gyerek még,

Övével egy vérrel mocskoltam el?
Ő hol van? Mit csinál? Mit mond e gyászos

Szerelmünkről elkínzott kedvesem?

DAJKA:         Semmit se szól az, csak zokog, zokog;

S ágyára roskad… Majd felugrik aztán,

Tybaltot hívja, Romeót kiáltja,

S lerogy megint csak.

ROMEO:                                           Mintha ez a név

Ölné meg őt; e név gyilkos keze

Gyilkolta meg a bátyját. Mondd, atyám,

Testem mely aljas részébe lapul

Nevem? Ó, mondd meg hát, hogy összerontsam

E gyűlölt fészket.

                        Tőrt ránt

LŐRINC BARÁT:                     Félre bősz kezeddel:

Te férfi vagy? Külsőd kiáltja, az vagy;

De könnyed asszonyi, s vad tetteidben

Egy szörnyű állat őrjöngés tombol:

Látszatra-férfitestben gyönge nő!

Mindkét alakban lappangó vadállat!

Hökkenve nézlek: szent rendemre mondom,

Erősebb lelket képzeltem beléd.

Tybalt után saját éltedre törsz?

S ki benned él, megölnéd hölgyed is,

Önnön fejedre vonva rémes átkot?

Az életet szidod, földet s eget?

Hisz élet, ég s föld – mind e három együtt –

Benned fonódik össze, s eltaposnád.

Gyalázod tested, értelmed, szerelmed;

Mint uzsorás, tobzódsz a kincseidben,

S nem úgy használod azt, mint illenék,

Hogy dísz legyen elméd, tested, szerelmed.

Bár szép a formád, nem más, mint viasz,

Mely meghazudtol minden férfivirtust;

Szerelmed is csak álnok esküvés,

Ha azt ölöd meg, kit szeretni mondtál:

Tested s szerelmed dísze – szellemed –

E kettő mellet vészt jelent, ahogy

Lőpor tudatlan újonc tarsolyában,

Amely saját hibádból fog tüzet,

S bár védni kellene, ízekre tép;

Támadj fel, ember! Él ő, Júliád,

Kiért imént majdnem halálba mentél;

Szerencséd van, hisz majd’ megölt Tybalt,

S te ölted őt meg: lám, ez nagy szerencse;

A törvény is kegyel: száműz csupán,

S nem ad halálra; mily szerencse ez.

Az áldás bő sugárban hull reád,

Díszében hódol néked Fortuna,

És mint makacs,illetlen lányka, te

Fitymálva nézed szerencséd, szerelmed.

Vigyázz,vigyázz! Végül még ráfizetsz.

Menj kedvesedhez egyezés szerint:

Hálószobáját leld meg és vigasztald;

Aztán siess, míg fel nem áll az őrség,

Különben Mantovát nem éred el;

Éljél csak ott,míg napvilágra hozzuk

A frigyetek, megbékél hercegünk

És visszahív; kétszázezerte több

Örömmel térsz meg, mint volt bánatod.

Eredj, dada: kisasszonyod köszöntöm;

Sürgesse, kérd, a háznépet feküdni,

Úgyis nehéz a bánattól fejük:

Megy Romeo hamar.

DAJKA:         Ó, Istenem, hallgatnám éjjel is

E jó tanácsokat; mi bölcs szavak!

Úrnőmnek szólok, hogy jössz, jó uram.

ROMEO:        Menj, kérd a kedvest, szidjon össze majd.

DAJKA:         E gyűrűt néked küldi általam.

Siess, siess! Későre jár nagyon. (El)

ROMEO:        E gyűrű új erővel tölt el engem!

LŐRINC BARÁT: Jó éjt, eredj; ettől függ életed:

Menj, míg az őrsség föl nem áll, avagy

Napkeltekor lopózz ki álruhában:

Élj Mantovában; én majd embereddel

Időnként híreket küldök neked,

Mi itt történik, minden változásról.

Add most kezed; késő van, áldjon ég!

ROMEO:        E kurta búcsú tépi szívemet,

De üdvösségem hív és én megyek.

Isten áldjon!

                        Mindketten el

NEGYEDIK SZÍN

Szoba a Capulet-házban. Jön Capulet, Capuletné és Páris

CAPULET:     E szörnyűséges dolgok közt, uram,

Lányunkkal még nem is tudtunk beszélni:

Bátyját, Tybaltot ő nagyon szerette,

Szintúgy magam; de születünk s halunk.

Későre jár, nem jön le már ez estén,

Én is csak társaságodért vagyok fent,

Aludni tértem volna rég különben.

PÁRIS:           Az esküvő nem illik szenvedéshez.

Jó éjt, Madam: köszöntöm lányotok.

CAPULETNÉ: Érzéseit reggel kifaggatom;

Bezárkózott az este bánatával.

CAPULET:    Merész ígéretet tennék, uram,

Lányom nevében: rám hallgatni fog

Minden dologban, nem kételkedem.

Keresd fel, asszony, még fekvés előtt;

Tudasd vele Páris fiúnk szerelmét,

S mondd meg – figyelj csak! – hogy szerdán… De nem!

Milyen nap is van?

PÁRIS:                                              Hétfő, jó uram.

CAPULET:    Hétfő! Megálljunk, szerda túl korán van;

Legyen csütörtök; igen, mondjad így:

Csütörtökön a gróffal egybekel.

Készen leszel? Mit szólsz a gyorsasághoz?

Nem lesz vendégsereg: néhány barát csak,

Hiszen Tybalt halála oly közel még,

Sokan hihetnék, elfeledtük őt,

Öcsénket, hogyha nagy hűhót csinálnánk.

Néhány barátot hívunk meg csupán,

És mást nem is. Tetszik neked csütörtök?

PÁRIS:           Uram, bár lenne már holnap csütörtök.

CAPULET:    Hát ég veled: csütörtökén tehát. –

Menj Júliához, mielőtt lefekszik,

Készítsd fel, asszony, őt az esküvőre.

Gróf, áldjon ég. Világot, hé, ide!

Az angyalát! Olyan későre jár,

Hogy nemsokára mondhatjuk: korán van.

Jó éjt.

Mind el

ÖTÖDIK SZÍN

Júlia szobája. Romeo és Júlia

JÚLIA:           Már mész? A hajnal messze még nagyon:

A csalogány volt az csak, nem pacsirta;

Annak szavától rezzent meg füled.

Éjjel a gránátalmafán dalol.

Hidd el, szerelmem, csalogány csupán.

ROMEO:        Pacsirta volt, a hajnal hírnöke,

Nem csalogány; nézd, mily gonosz csikok

Csipkézik el a felhőket keletre:

Az éj gyertyái hunynak, és a víg nap

Ködös csúcsokra lép lábujjhegyen.

Elmenni élet, maradnom halál.

JÚLIA:           Nem, én tudom: az ott nem napsugár;

Csak meteor, melyet a nap lehelt ki,

Hogy fáklyatartód legyen éjszaka,

És utadon ragyogjon Mantováig.

Ezért maradj, menned még nem muszáj.

ROMEO:        Hát fogjanak el, adjanak halálra,

Elég nekem, ha te így akarod.

A fénylő folt nem a reggel szeme,

Csak halvány visszfény a hold homlokáról;

És nem pacsirta, mely az égi boltot

Fejünk felett dalával hatja át.

Maradni édes, menni mostoha:

Jöjj hát, Halál! Így kéri Júlia.

Beszélgessünk, szivem; nem kél a nap.

JÚLIA:           De kél, de kél; Fuss minél hamarabb!

Pacsirta az, mely harsányan rikolt,ú

Fájdalmas-éles hangja tép füledbe.

A hangja, mondják, édesen zenél;

Hazug beszéd, ha minket elszakít;

Mondják, szemet cserélt a rút varanggyal:

Ó, bár hangot cseréltek volna inkább,

Nem tépné most le rólam két kezed,

Napkeltekor űzvén el tégedet.

Most menj: a fény mind jobban szertehull.

ROMEO:        A fény, a fény! S éltem bealkonyul.

                        Jön a dajka

DAJKA:         (kintről) Kisasszony!

JÚLIA:           Dadus?

DAJKA:         Anyádasszony mindjárt szobádba jön.

Pirkad. Vigyázz, légy óvatos nagyon. (El)

JÚLIA:           Ablak, világolj! – Alkonyodj, napom!

ROMEO:        Egy búcsúcsókot még… és Isten áldjon.

                        Leereszkedik

JÚLIA:           Elmész? Szerelmem, férjem, jó barátom!

Szeretnék tudni minden nap felőled,

Mert még a perc is oly hosszúra nyúlik;

Ó mennyi év fog múlni nékem addig,

Míg Romeómat újra láthatom.

ROMEO:        Isten veled! Ha alkalmat lelek,

Ígérem, édes, küldök híreket.

JÚLIA:           Te még hiszed, hogy újra látjuk egymást?

ROMEO:        Nem kétkedem; és mind e szenvedést

Jövőnk boldog napokkal váltja meg.

JÚLIA:           Ó, Istenem! A lelkem gyászt jövendöl:

Ahogyan ottan állsz, úgy tűnsz nekem,

Mint egy halott sötét sírjának alján;

Vagy csal szemem, vagy sápadt vagy valóban.

ROMEO:        Hidd el, szívem, ilyennek látlak én is.

A bánat szívja vérünk. Ég veled! (El)

JÚLIA:           Szerencse, azt beszélik, változó vagy:

Ha tényleg így van, mi dolgod vele,

Ki a hűség maga? Légy változó,

Remélem, így nem esz soká rabod,

És visszaküldöd.

CAPULETNÉ: (kintről)             Lányom, még nem alszol?

JÚLIA:           Ki az? Ki szól? Anyámasszony talán?

Le sem feküdt ily későn, vagy korán kelt?

Milyen szokatlan okból jön be hozzám?

Jön Capuletné

CAPULETNÉ: Lányom, mi lelt?

JÚLIA:                                              Nem érzem jól magam.

CAPULETNÉ: Bátyád halálán sírsz azóta is?
Könnyel szeretnéd sírjából kimosni?

Életre többé nem támaszthatod.

Hagyd abba ezt: a bánat szívre vall,

De sok belőle gyatra észt mutat.

JÚLIA:           A veszteségem oly nagy: hadd sirassam.

CAPULETNÉ: Új kín támad csak ettől, nem barátod,

Kit úgy siratsz

JÚLIA:                                     Gyötörjön hát a kín.

Mi mást tehetnék, mint megkönnyezem?

CAPULETNÉ: Talán nem is bátyád halála fáj;

Fájóbb, hogy él a gaz, ki őt megölte.

JÚLIA:           Milyen gazról beszélsz?

CAPULETNÉ:                                      Hát Romeóról.

JÚLIA:           (félre) A „gaz”-tól ő de szörnyű messze van.

Bocsáss meg néki, Isten, mint szivem,

Bár senki még így nem sebzett sziven.

CAPULETNÉ: Az ok tehát: az álnok gyilkos él.

JÚLIA:           Igen; s hogy el nem éri őt kezem.

Én állhatok csak bosszút, senki más!

CAPULETNÉ: Mi bosszút állunk majd, semmit se félj:

Ne sírj; egy embert küldök Mantovába,

Hol él a száműzött, az áruló.

És oly hatásos szert küldök neki,

Hogy az hamar siet Tybalt után:

Remélem, akkor nyugtod visszatér.

JÚLIA:           Nem lesz nyugalmam, míg csak Romeót

Nem látom újra – holtra sápadottan.

Szegény szívem bátyámért egyre fáj:

Anyám, ha tudsz, csak egy embert találj,

Ki elvigye, oly mérget küldök azzal,

Hogy Romeo, mihelyt megízleli,

Mindjárt elalszik. Megborzad szivem,

Nevét ha hallom és nem futhatok,

Érzelmeim gátját hogy felszakítsam,

Alátemetve Tybalt gyilkosát.

CAPULETNÉ: Módot találj te, én találok embert.

De most örömhírt mondanék, leányom.

JÚLIA:           Ily bús időben van jó híred is?

Mi az örömhír? – mondd hát, jó anyám.

CAPULETNÉ: Gondoskodó atyád van, gyermekem;

Ő tudja csak elűzni bánatod,

S örömnapodra sort kerít hamar.

Nem számítasz rá, nem reméltem én sem.

JÚLIA:           De jó, anyám; s vajon melyik napon?

CAPULETNÉ: Csütörtökön korán reggel, leánykám,

A délceg ifjú gróf, finom, nemes

Páris lovag Szent Péter templomában

Oltár elé visz, mint boldog menyasszonyt.

JÚLIA:           Péterre s Péter templomára: nem,

Én nem leszek boldog menyasszonya.

E sürgősség szokatlan; esküvőt

Akartok, bár kezem még meg se kérte?
Anyám, könyörgök, mondd meg jó atyámnak,

Még nem kívánok férjet; s esküszöm,

Lennék előbb a gyűlölt Romeóé.

Mint Párisé. Ez jó hír volt valóban!

CAPULETNÉ: Atyád jön éppen; mondd meg ezt magad,

S lásd, hogy fogadja majd húzódozásod.

                        Jön Capulet és a dajka

CAPULET:    Napnyugtakor harmat szitál a légből;

De hogy bátyám fiának napja tűnt,

Eső zuhog.

Lánykám, a könnyed egyre csak patakzik?

Hull szüntelen? Egy ily aprócska testben

Tenger, hajó és szél csatája dúl;

Mert két szemednek tengerén dagályt

S apályt teremt a könny; tested hajó,

A sós ár vándora; a sóhajod szél,

Mely könnyeiddel folyvást harcban áll,

S ha nem csitul, vihar dobálta tested

Hajóját felborítja. Asszonyom,

Közölted véle már döntésemet?

CAPULETNÉ: Igen; köszönte, ám nem kér belőle.

Őrült, a sírhoz menne férjhez inkább.

CAPULET:    Lassan! ne bőszíts, asszony, föl ne bőszíts!

Nem kér belőle? Nem hálás ezért?
Nem büszke? Hát nem látja, mily dicsőség,

Hogy taknyos csitri csak és mégis ily

Derék nemest találtunk vőlegénynek?

JÚLIA:           Nem, büszke nem vagyok, de köszönöm;

Mit gyűlölök, nem tölt el büszkeséggel,

De köszönöm, mert szeretet vezérelt.

CAPULET:    Mi ez? Mi csűrt-csavart gondokozás?

„Büszke” és „köszönöm” és „köszönöm, nem”;

És „mégse büszke”; kényes fruska, te,

Köszönni nem kell és hálás se légy,

De készen állj jövő csütörtökön

Párissal Péter templomába menni,

Vagy megkötözve hurcoltatlak el!

Hordd le magad, te ronda dög, te szajha!

Te faggyúképű!

CAPULETNÉ:                        Őrült vagy talán?

JÚLIA:           Atyám, könyörgök, térden állva kérlek,

Hallgass meg engem, légy türelmesebb.

CAPULET:    Kösd fel magad, te makrancos ribanc!

A templomban legyél csütörtökön,

Avagy ne lássam többé színedet.

Hallgass, ne nyikkanj, tartsd meg válaszod!

A markom viszket. – Asszony, lásd, búsultunk,

Hogy egy gyerekkel áldott csak meg Isten;

Most látom én, ez is több, mint elég,

Mert véle együtt átok szállt fejünkre.

Kotródj, koszos!

DAJKA:                                     Óvd őt meg, Istenem!

Uram, magad gyalázod ily szavakkal.

CAPULET:    S miért, te női bölcs? Fogd már be szád,

Te fő okosság; menj, másutt karattyolj!

DAJKA:         Rossz szót se szóltam.

CAPULET:                                        Istenverte nap!

DAJKA:         Tilos beszélni?

CAPULET:                            Hallgass, vén bolond;

Pletykáidat másoknak osztogasd!

Itt nincs szükség rá.

CAPULETNÉ:                                  Túlontúl heves vagy.

CAPULET:    Az istenit! Mindjárt megőrülök!

Éjt nappá téve, társaságban, itthon

Lótok-futok, törődöm, gürcölök,

Hogy férjhez adjam őt; most végre megvan:

Előkelő, nemes család fia,

Vagyona szép, ő ifjú és okos,

És tisztelet kíséri mindenütt.
Akarva sem lelnénk alkalmasabbat;

S e nyafka, őrült, hálátlan cseléd

A szép jövőt nyávogva rúgja fel:

„Nem kell a nász” meg „nem vagyok szerelmes”,

„Még fiatal vagyok”, „Kérlek, bocsáss meg”;

De hogyha nem kell esküvő, legyen:
Legelj, ahol kívánsz, itt nincs helyed.

Gondold tehát meg, én nem viccelek.

Közel csütörtök; tedd kezed szívedre:

Vagy itt maradsz és hozzá mégy, avagy

Koldulhatsz s éhen is halhatsz az utcán,

Mert esküszöm, nem ismerlek tovább.

Semmit se látsz abból, mi most enyém.

Vésd észbe jól : ez esküvés komoly. (El)

JÚLIA:           A fellegekben nincsen irgalom,

Hogy szenvedésem mélységét belássa?

Ó. jó anyám, ne lökj el még te is:

Az esküvőt egy-két héttel halaszd el,

Vagy hogyha nem, vessék meg nászi ágyam

A kripta mélyén, hol Tybalt pihen.

CAPULETNÉ: Hozzám ne szólj, nekem nincs több szavam.

Tégy, mint akarsz, én végeztem veled. (El)

JÚLIA:           Isten! Dadám! Ki lesz, ki megsegít?

Van földi férjem és az égben esküm;

Az eskümet hogy vonjam vissza most,

Ha férjem azt nem küldi le az égből

A mennybe térve? Adj vigaszt, tanácsot.

Ó, jaj! Az ég ily szenvedő parányra,

Mint én vagyok, hogy törhet ily csalárdul?

Mit szólsz? Vigaszra nincs egy árva szód?

Dadus, segítség!

DAJKA:                                   Megvan! Romeo

Száműzve; s biztos nem mer visszatérni –

Fogadni mernék –, hogy kérdőre vonjon.

Vagy hogyha jön, titkon kell jönnie,

Ismerve jól, hogy állnak itt a dolgok.

Menj hát a grófhoz, az lesz még a legjobb.

Ó, mily kedves úr!

Csak konyharongy mellette Romeo.

A sasnak nincs oly szép zöld tűz-szeme,

Mint Párisé. Ha nincs így, verjen Isten.

E második férjjel boldog leszel.

Az első föl sem éri; vagy ha mégis,

Az már halott: tekintsd annak nyugodtan,

Hiába él, ha nincsen itt veled.

JÚLIA:           Szívből beszélsz?

DAJKA:                                     Igaz lelkemre mondtam,

Vagy átkozott legyek.

JÚLIA:                                              Ámen.

DAJKA:                                                        Mi van?

JÚLIA:           Csodás segítség ez, mit nékem adtál;

Eredj: anyámnak mondd meg, gyónni mentem

Lőrinc baráthoz, mert atyám haragját

Fejemre vontam; kérem, hogy feloldjon.

DAJKA:         Jól van, megyek. Bölcs elhatározás. (El)

JÚLIA:           Ős-kárhozat! Iszonytató Gonosz!

Mely vétke szörnyebb: bujt, hogy szegjem esküm,

Vagy az, hogy férjem oly nyelvvel gyalázza,

Mellyel korábban dicshimnuszt dalolt

Felőle? Félre, rút tanácsadó!

E pillanattól lelkem eltaszít.

Lőrinc segít talán: megkérdezem;

Ha ő se tud, bevégzem életem. (El)

NEGYEDIK FELVONÁS

ELSŐ SZÍN

Lőrinc barát cellája. Jön Lőrinc barát és Páris

LŐRINC BARÁT:  Gróf úr, csütörtök? Nincs ez túl korán?

PÁRIS:           Capulet bátyám volt, ki így akarta,

S e sürgetés nekem sincs ellenemre.

LŐRINC BARÁT: A hölgy szívét se ismerhette ki:

Ez nem helyes dolog, nem pártolom.

PÁRIS:           Tybalt halálát egyre csak siratja,

Érzéseinkről nem szólhattam eddig.

Könnyek honában Vénusz nem nevet.

Nos, atyja úgy találja, túl veszélyes,

Hogy bánatának éljen csak magában,

S az esküvőnket bölcsen sürgeti,

Fékezni ezzel könnyek áradását,

Amíg magányát el nem önti végleg.

Ha társa lesz, vidulhat tán kedélye.

A sürgetésnek tudja hát okát.

LŐRINC BARÁT: (félre) Bár ezt ne tudnám, mért ez ódzkodás. –

Az ifjú hölgy jön éppen; nézze, gróf úr.

                        Jön Júlia

PÁRIS:           Boldog vagyok, hogy látom, hitvesem.

JÚLIA:           Örülne tán, ha az lennék, uram.

PÁRIS:           Csütörtökön lesz azzá, angyalom.

JÚLIA:           Szükség szerint lesz.

LŐRINC BARÁT:                            Bölcs válasz nagyon.

PÁRIS:           Tán gyónni jött a szentatyához éppen?

JÚLIA:           Ha válaszolnék, önnek kéne gyónnom.

PÁRIS:           Le ne tagadja néki, hogy szeret.

JÚLIA:           Meggyónom önnek, hogy szeretem őt.

PÁRIS:           Szintúgy neki, hogy engemet szeret?

JÚLIA:           Ha így teszek, értéke nő azáltal,

Hogy hát mögött és nem szemébe mondom.

PÁRIS:           A könny, szegénykém, elkínozta arcát

JÚLIA:           Kis győzedelme  ez csak könnyeimnek,

Mert már előbb is csúnya volt eléggé.

PÁRIS:           Arcára jobban sújt e szó a könnynél.

JÚLIA:           Nem rágalom, csupán igaz beszéd.

Saját arcomnak szólt, mit róla mondtam.

PÁRIS:           Enyém az arca, engem bánt meg ezzel.

JÚLIA:           Lehet, hisz immár nem enyém az arcom.

Atyám, akad most ráérő időd,

Vagy jöjjek újra el vecsernye tájt?

LŐRINC BARÁT: Van most időm, te szenvedő leány:

Ha kérhetem, gróf úr, hagyjon magunkra.

PÁRIS:           Az Isten mentsen ájtatuk zavarni;

Csütörtökön korán ébresztem önt.

Most áldja ég s fogadja szűzi csókom. (El)

JÚLIA:           Ó, zárd be ajtód, és ha zárva van már,

Jöjj, sírj velem; nincs ír, nincsen segítség.

LŐRINC BARÁT: Ah, Júlia! Tudok már bánatodról;

Túllépi ez agyam korlátait.

Hogy elhalasszad, hallom, nincs remény.

Csütörtökön hát nászra lépsz a gróffal.

JÚLIA:           Hogy mit hallottál, el ne mondd, atyám,

Azt mondjad inkább, hogy kerüljem el;

Ha bölcs eszed nem tud segíteni,

Ítéld okosnak elhatározásom,

S e tőr megoldja minden gondomat.

Isten szívünk, kezünk te fontad egybe;

Kezem, mit Romeóval eljegyeztél,

Vagy hű szivem, előbb, mint árulón

Máshoz hajol egy újabb nász felé:

E tőr megváltja mindkettőjüket.

Adjon tanácsot nagy tapasztalásod,

Vagy nézd, a bíró mint lesz életem

S kétségeim közt a vérző acél,

Eldöntve azt, mit éveid tudása

Nem oldhatott meg úgy, mint kellenék.

Ne késs felelni; vesszen életem,

Ha szavaidban gyógyír nem terem.

LŐRINC BARÁT: Várj csak, leányom! Van még egy remény!

Habár az oly nagy elszánást igényel,

Amily nagyon rettegsz ez esküvőtől.

Ha több erőd van, hogy magad megöld,

Semmint Páris mondhasson hitvesének,

E szörnyű szégyent elkerülheted,

De vállalnod kell a látszat-halált,

Mit elfogadnál most már végleg is.

Ha ezt mered, én megmentőd leszek.

JÚLIA:           Az esküvőnél kívánd százszor inkább

A bástyafokról mélybe ugranom;

Hogy tolvajok vagy kígyók közt lapuljak;

Láncolj egy ordító medvével össze;

Vagy zárj be éjjel ősi kripta-mélybe,

Hol zörgő csontok halma tornyosul:

Füstszínű csontok, torzult koponyák;

Vagy küldj egy frissen ásott sírba engem,

S közös lepel borítson egy halottal:

Bár említésük is borzongató,

Én vállalom, nem félem egyiket sem,

Ha tiszta szívvel őrzöm meg szerelmem.

LŐRINC BARÁT: Most menj haza: vidám légy és a nászra

Mutassál kedvet; holnap szerda van:

Próbálj az éjjel egyedül maradni,

Dajkád se engedd, hogy szobádban háljon.

Ha ágyba tértél, vedd e csöpp üvegcsét,

És hajtsd föl ezt a tiszta párlatot;

Hűs kábulat fog átsuhanni mindjárt

Ered folyóin; megszűnik szived

Természet adta folyton-lüktetése;

Se lélegzet, sem hő nem árul el;

Az ajkad, arcod szürkévé fakul,

Kihuny szemed, olyan lesz, mint mikor

Halál az élet napját kintrekeszti;

Minden tagod, lágyságát elveszítve,

Merev lesz, görcsös, hideg, mint a holté;

A tetszhalál dermesztő karjain

Negyvenkét óra hosszat nyugszol így,

S mint édes álomból, ébredsz megint.

Ha másnap reggel jő a vőlegény

Ágyadból kelteni: halott leszel;

Aztán – amint vidékünkön szokás –

Legszebb ruhádban, nyitott koporsóban

Az ősök régi kriptájába visznek,

Hol nyugszanak a holt Capuletek.

Mikorra éppen ébredezni kezdesz –
Levelet írok Romeót tudatni

Tervünkről – visszatér: és véle együtt

Vigyázzuk ébredésed, s még az éjjel

Romeo elvisz téged Mantovába.

A szégyenedtől így leszel szabad,

Ha női félelem vagy rettegés

A bátorságod nem lankasztja el.

JÚLIA:           Add, add ide! Ne szólj a félelemről!

LŐRINC BARÁT: Vedd hát s eredj; szerencse és erő

Kísérje tetted. Küldök egy barátot,

Hogy levelemmel uradhoz siessen.

JÚLIA:           Hogy győzni tudjak, adj erőt, szerelmem.

Ég áldjon, szentatyám! (El)

MÁSODIK SZÍN

Terem Capuleték házában. Capulet, Capuletné, a dajka és szolgák jönnek

CAPULET:     Menj, hívd meg mind, kit itten látsz felírva.

                        Első szolga el

Fickó, fogadj fel húsz ügyes szakácsot.

MÁSODIK SZOLGA: Bízza csak rám, uram; előbb kifigyelem, megnyalják-e az

ujjukat.

CAPULET:    Mindek az, te?

MÁSODIK SZOLGA: Azért, uram, mert rossz szakács az, amelyik nem nyalja meg az

ujját; az ilyen már nem is jöhet velem.

CAPULET:    Jól van, eredj.

                        Második szolga el

Sok munka van még és időnk kevés.

Lőrinc baráthoz ment a lány? Igen?

DAJKA:         Oda hát.

CAPULET:    Ő majd talán jó útra téríti.

Makacs, dacos, hisztériás kölyök.

DAJKA:         Jön már s vidám, hogy meggyónhatta vétkét.

CAPULET:    Nos hát, nyakaska? Merre kujtorogtál?

JÚLIA:           A vétkemet megbánni voltam el,

Mert engedetlen véled szembeszálltam,

S nem hallgattam reád; Lőrinc barát

Meghagyta, jöjjek hozzád s térden állva

Esdjem bocsánatod: kérlek, bocsáss meg!

Mit rám parancsolsz eztán, megteszem.

CAPULET:    Küldj most a grófért; mondjad meg neki,

Hogy holnap reggel lesz az esküvő.

JÚLIA:           Lőrinc barátnál volt az ifjú gróf is,

Szívélyes szókat váltottam vele,

Nem lépve túl az illem gátjait.

CAPULET:    Boldog vagyok. Derék dolog, no, állj fel:

Rendjén van így. A gróffal kell beszélnem;

Hé, menjetek már érte: jöjjön el.

A szent barátnak – Istenemre mondom! –

Az egész városunk hálás lehet.

JÚLIA:           Kedves Dadus, kísérje fel most szobámba,

Segíts, keressünk alkalmas ruhát,

Mit esküvőmre holnap fölveszek.

CAPULETNÉ: Még nincs csütörtök; erre lesz idő.

CAPULET:    Menj véle, dajka; holnap lesz a nász.

                        Júlia és a dajka el

CAPULETNÉ: Nem készülünk el ennyi sok dologgal:

Hisz este van már.

CAPULET:                                  Csitt, csak bízd ide;

Én biztosítlak, minden rendbe’ lesz:

Menj és segíts készülni Júliának;

Le sem fekszem ma éjjel; hagyj magamra:

Ez egyszer én leszek a háziasszony.

Mindenki eltűnt. Hé! – Magam megyek,

Megmondom Párisnak, készüljön el

Reggel korán. De könnyű most a szívem,

Hogy csacska lánykánk mégis észre tért. (El)

HARMADIK SZÍN

Júlia szobája. Jön Júlia és a dajka

JÚLIA:           E ruha lesz a legjobb; jó dadám,

Ma éjszaka hagyjál, kérlek, magamra;

Sok imával kell kérnem az eget,

Hogy mosolyával bátorítsa lelkem,

Mely, mint tudod, bűnterhes, zaklatott.

                        Jön Capuletné

CAPULETNÉ: Még szorgoskodtok? Mit segíthetek?

JÚLIA:           Semmit, anyám; már összekészítettük

Mi holnap reggel szükséges lehet.

Magam maradnék: kérlek, most eredj,

S az éjszakára vidd dadust is el,

Biztos vagyok, hogy bőven kell a kéz,

Mert dolgod rengeteg.

CAPULETNÉ:                                  Jó éjszakát:

Feküdj le és aludj, rád fér nagyon.

                        Capuletné és a dajka el

JÚLIA:           Isten veled! Ki tudja. látsz-e még?

Ereimen hűs borzadály fut át,

A lángoló vért szinte megfagyasztva.

Hívjam be őket? Biztatásra várok?
Dadám! – De hát ő mit tehetne? Gyászos

Jelenetem magam kell hogy lejátsszam.

Jer hát, üveg!

S mi lesz, ha mégsem használ ez a szer?
Úgy holnap reggel mégis esküvő lesz?

Nem, nem: segít ez; feküdjél csak itt.

                        Tőrt tesz maga mellé

S mi lesz, ha méreg, melyet a barát

Azért adott csalárdul, hogy megöljön,

Nehogy e friggyel rá szálljon gyalázat,

Mert Romeóval már megesketett?
Félek… De nem – ezt nem gondolhatom:

Őt hű és szent emberként ismerik.

Kínzó aggályok, félre tőlem, el!

S mi lesz, ha én korábban ébredek

Síromban fekve, mintsem Romeo

Megjönne értem? Ó, ez rettenet!

Nem fojt-e meg a síri kamra, melynek

Bűzölgő torkán nem jár tiszta lég? –

S megfulladok, míg megjön Romeo;

Vagy nem halok meg – még szörnyűbb talán:

Körüllebegnek éjfél és halál

Borzalmai s a kripta rémei

A sírban, régi holtak tárhelyén,

Hol őseimnek századok megülte

Csonthalmai derengenek felém;

Ahol véres Tybalt halotti leplén

Friss nedvezés üt át, s hol, mint mesélik,

Az éjidőn lelkek bolyonganak.

Ó, jaj nekem! Megtörténhet talán,

Hogy undok bűzben ébreszt oly sikoly,

Mit a kitépett mandragóra hallat,

És aki hallja, megőrül belé.

Ha ébredek e rémes társaságban,

Nem bomlok-é meg? – s őrült módra játszom

A csontjaikkal halott őseimnek,

És torz Tybaltot lepléből kitépem –

S bunkó gyanánt ragadva régi csontot,

Szerterontom meghibbant agyam?

Mit látok?! Ott jön bátyám szelleme,

Kutatva Romeót, ki kardhegyére

Feltűzte őt. Megállj, Tybalt, megállj!

Jövök már, Romeo! Ezt rád köszöntöm!

Kiissza a mérget és az ágyra hanyatlik

NEGYEDIK SZÍN

Terem a Capulet-házban. Jön Capuletné és a dajka

CAPULETNÉ: Fogd, itt a kulcs; hozzá még ízesítőt-

DAJKA:         A süteménybe birs kell s datolya.

                        Jön Capulet

CAPULET:     Hamar! Ez már a második kakasszó,

Éjféli hármat kongat a harang.

A sültre nézzél, jó Angelika:

Semmit se sajnálj.

DAJKA:                                       Menjen mér feküdni,

Kis kotnyeles; talán még belébetegszik,

Hogy éjszakázott.

CAPULET:     Ugyan, dehogy. Már sokszor éjszakáztam

Kisebb okért is, mégsem lett bajom

CAPULETNÉ: Nagy szoknyapecér voltál ifjúkorban;

De majd vigyázok én rád, jól vigyázz!

                        Capuletné és a dajka el

CAPULET:     Féltékeny és gyanakvó.

                        Három-négy szolga kosarakat, nyársakat és fát hoz

Hé, fiú!

Mit hozol?

ELSŐ SZOLGA: A szakácsnak lesz; franc se tudja, mi.

CAPULET:     Siess, siess!

                        Első szolga el

Hozz, fickó, szárazabb fát:

Kérdezd meg Pétert, hol találsz olyat.

MÁSODIK SZOLGA: Magam fejével is találhatok.

Hiába kár Pétertől kérdeni.

CAPULET:    Te kurafi; hát erre ráhibáztál.

Tuskófejű. Nagy Isten! Kél a nap:

A gróf azonnal itt lesz, mint ígérte;

Zenészeket hoz.

                        Kintről zene hallatszik

Hallom, már közel van.

Hé, dajka! Asszony! Dajka, hívtalak!

                        Jön a dajka

Menj Júliához; öltöztesd fel őt;

Párist majd szóval tartom. Fuss hamar;

Siess, megérkezett a vőlegény.

Siess, ha mondom. (Mind el)

ÖTÖDIK SZÍN

Júlia szobája. Jön a dajka

DAJKA:         Kisasszony! Júlia! De mélyen alszik:

Hé, báránykám! Kis úrnőm! Lustaság, te!

No, kis szivem! Szerelmem! Kis menyasszony!

Egy szót se szólsz? Ugyan jól is teszed;

Aludj egy hétre; mert ma éjjelen,

Szavamra, Páris úr nem hagy pihenni

Egy pillanatra sem. Uram, bocsáss meg!

Az angyalát! Igencsak mélyen alszik!

Muszáj fölkeltenem. Nagyságos úrnőm!

Ha ágyadban talál a gróf reád,

Tudom, kiugrasz onnan. Tán nem így van?

Felöltözött előbb? És úgy feküdt le?

Csak felébresztelek!Kisasszonyom!

Ó, jaj! Segítség! Kis úrnőm halott!

Jaj, szörnyű nap, mely a világra szült!

Jaj, szíverősítőt! Uram! Nagyasszony!

                        Jön Capuletné

CAPULETNÉ: Milyen ricsaj van itt?

DAJKA:                                              Ó, nézze! Rémes!

CAPULETNÉ: Ó, gyermekem! Egyetlen életem!

Ébredj, tekint rám, vagy veled halok!

Segítsenek! Kiáltsd te is: segítség!

Jön Capulet

CAPULET:    Mi lesz? Hozd Júliát: vár rá ura.

DAJKA:         Meghalt! Halott! Halott! Ó, végzetes nap!

CAPULETNÉ: Jajjaj, minő nap! Vége, vége, meghalt!

CAPULET:    Hadd lássam őt! Engedjetek! Hideg már;

Elhagyta rég az élet ajkait:

Mint kora dér ül rajta a Halál,

Minden mezők legédesebb virágán.

DAJKA:         Ó, gyászos nap!

CAPULETNÉ:                          Ó, kínterhes napok!

CAPULET:    Mi elragadta, késztet, hogy jajongjak,

De torkomon szorít s eláll szavam.

                        Jön Lőrinc barát, Páris és zenészek

LŐRINC BARÁT: Templomba menni készen áll a mátka?

CAPULET:    Ő menni kész, de nem tér meg soha.

Fiam! Az esküvőd előtti éjjel

Halál hált asszonyoddal. Itt hever:

Élet-virága ím, halálba hervadt.

Halál a vőm, övé lesz mindenem,

Ő vette el leányom: meghalok,

És kincsem, életem mind rá marad!

PÁRIS:           E reggel arcát vágyom látni rég,

És most ilyen csapással sújt le rám?

CAPULETNÉ: Gyűlölt, boldogtalan, elátkozott nap!

Fájdalmasabb órát idő se látott

Zarándokútja végtelenjein!

Egy szem, szegény, szerelmes gyermekem;

Ő boldogított, vigasztalt csupán,

S a zord halál ragadta tőlem el.

DAJKA:         Ó, szenvedés! Ó, kínok napja te!

Legátkozottabb, szörnyű, bánatos nap,

Milyet nem éltem eddig még soha!

Ó, kínzatások napja! Végzetes nap!

Ilyen sötét még egyik nap se volt:

Ó, gyászos, szörnyű nap!

PÁRIS:           Megcsalt, kijátszott, meglopott, megölt!

Gyűlölt halál, kegyetlenül becsaptál,

Elvéve őt! Ó, életem! Szerelmem!

Nem életem! Szerelmem – holtan is!

CAPULET:    Megkínzott, meggyalázott, semmivé tett!

Te szörny idő, miért most törsz reánk,

Hogy ünnepünket gyász eméssze el?

Ó, lelkem! Ó, ki volt csak gyermekem!!
Halott vagy! Ó, halott a gyermekem,

És boldogságom véle tér a sírba!

LŐRINC BARÁT: Hallgassatok! A sírás nem segít

A bánaton. Egyforma részetek volt

E szép leányban nektek és a mennynek.

Most mára mennyé; sokkal jobb neki:

Nem óvhattátok őt meg a haláltól,

De óvni fogja őt a menny örökké.

A célotok volt, hogy magasra törjön,

Hogy jusson egyre följebb: s könnypatak

Kíséri, ahogy felfelé halad

Felhők fölé, egész a mennyekig?

Önző dolog az ilyen szeretet:

Hogy néki jobb ott, mért e balga bú?

A hosszú házasélet csak teher;

Ki  ifjan ha meg, boldogságra lel.

Ne sírjatok hát; rozmaringvirággal

Borítsátok be szép halottatok,

És díszesen hozzátok templomunkba;

Bár sírhatunk, ha kínunk rengeteg,

Az ész nevet csak könnyeink felett.

CAPULET:    Mi ünnepélyünk fényét adta volna,

Gyászos sötétre vált a nászi pompa.

Hangszer helyett kongó harang zenél,

A nászi trakta gyászos torba vész,

Vidám dalunk hideg, halotti ének,

A mátka csokra síri koszorú.

Minden dolog a visszájára fordult.

LŐRINC BARÁT: Indulj, uram, s tarts véle, asszonyom;

És Páris úr is; készülődjetek mind,

Hogy szép halottunk sírjához kísérjük.

Vétkeztetek, az ég dühös reátok;

Intelme példa: bűnöst sújt az átok.

                        Capulet, Capuletné, Lőrinc barát és Páris el

ELSŐ ZENÉSZ: A sípjainkat rakjuk el s gyerünk.

DAJKA:         Helyes, jó emberek: rakjátok el,

Tudtok ti is e gyászos állapotról. (El)

ELSŐ ZENÉSZ: Szavamra, tényleg nem vidám a helyzet.

                        Jön Péter

PÉTER:          Muzsikusok! Jaj, muzsikusok! A „Könnyű a szívem, könnyű a szívem”-et játsszátok el; ha még életben akartok látni, játsszátok a „Könnyű a szívem”-et.

ELSŐ ZENÉSZ: Miért pont a „Könnyű a szívem”-et?

PÉTER:          Mert nehéz a szívem, tele van bánattal. Jaj, játsszatok vigasztalásul valami vidám táncot.

MÁSODIK ZENÉSZ: Dehogy játszunk; ez nem alkalmas idő ilyesmire.

PÉTER:          Hát nem játszotok?

ZENÉSZEK: Nem hát.

PÉTER:          Akkor alaposan ellátlak titeket.

ELSŐ ZENÉSZ: Aztán mivel látsz el minket, he?

PÉTER:          Egy biztos: nem ércpénzzel; inkább egy élccel, te kolduló zenész.

ELSŐ ZENÉSZ: Te meg egy koszos szolga vagy.

PÉTER:          Mindjárt olyat húzok a fejedre a pengémmel, hogy megemlegeted.

ELSŐ ZENÉSZ: Pont tőled fogok megijedni.

MÁSODIK ZENÉSZ: Hagyd, rakd el a tőröd és vedd elő az eszed.

PÉTER:          Akkor lássuk, kinek van jobb feje! Az éles eszemmel vagdallak össze acél helyett. Felelj, ha legény vagy a talpadon:

Ha szíved bánat sebzi meg,

s már elborít a fájdalom,

A zene ezüst hangja zeng…

Na halljuk, miért „ezüst hangja”? Miért „a zene ezüst hangja zeng”? Mondd csak, Bőgős Simon!

ELSŐ ZENÉSZ: Nyilván mert az ezüstnek szép hangja van.

PÉTER:          Szép, mondhatom! Szerinted, Húros Hugó?

MÁSODIK ZENÉSZ: Szerintem azért „ezüst hangja”, mert a zenészek ezüstért muzsikálnak.

PÉTER:          Csodás! Nos, Skála Jakab?

HARMADIK ZENÉSZ: Szavamra, egy hangot se tudok kiadni.

PÉTER:          Ó, persze! Elnézést kérek: hiszen te énekes vagy. Hát én megmondom nektek: azért „a zene ezüst hangja zeng”, mert a zenészek nem is ismerik az aranyat.

… A zene ezüst hangja zeng,

Gyógyítva véle bánatom. (El)

ELSŐ ZENÉSZ: Micsoda bunkó egy fickó!

MÁSODIK ZENÉSZ: Hogy akasztanák fel! Menjünk be; várjuk meg a gyászmenetet, aztán itt maradunk a torra is. (Mind el)

ÖTÖDIK FELVONÁS

ELSŐ SZÍN

Mantova egyik utcája. Jön Romeo

ROMEO:        Ha édes álmomnak hinnem lehet

Jó híreket kell kapnom nemsokára.

Lelkem királya büszkén ül a trónján;

És reggel óta furcsa, könnyű érzés

Minduntalan a föld fölé emel

Álmomban jött a hölgyem s halva lelt;

De furcsa volt – tudattal bírt a holt –,

S oly életet lehelt a számra csókja,

Hogy ébredeztem s föld királya lettem.

Ah, mily csodás a szerelem maga,

Ha még a kedves árnya is csodás.

Jön Baltazár

H叝 Veron畸! Mi van, Baltaz疵?

Lőrinc barát semmit se írt nekem?

A kedves hogy van? És apámuram?

De hogy van Júlia? Ezt kérdem újra,

Mert hogyha jól van ő, nincs semmi baj.

BALTAZÁR: Úgy jól van ő, és nincs már semmi baj.

A Capulet-kriptában fekszik teste,

S a lelke társa lett az angyaloknak.

Láttam letenni őt az ősi sírba,

S fordultam is hamar, hogy ezt tudassam.

Bocsássa meg, hogy gyászos hírt hozok,

De megbízás szerint járok csak el.

ROMEO:        Való ez? Akkor: ég, én megtagadlak!

Lakásom ismered; tintát, papírt hozz,

S bérelj lovat: az éjjel indulok.

BALTAZÁR:             Uram, nyugodjon meg kicsit, könyörgök:

Zavart az arca, sápadt; még baj éri,

Ha útra kel.

ROMEO:                               Ugyan, csak képzelődsz.

Eredj és tégy parancsaim szerint.

A szent baráttól nincs nálad levél?

BALTAZÁR: Nincs, jó uram.

ROMEO:                               Sebaj, eredj  tehát.

Szerezz lovat: én is rögtön megyek.

Baltazár el

Veled hálok ma éjjel, Júliám.

Lássuk, hogyan: ó, szörnyű sors, de gyorsan

Jut el tanácsod elszánt szenvedőkhöz.

Egy patikárus lakik erre tájt,

Emlékszem is, nemrégen láttam őt:

Ruhája rongy, borzas szemöldöke;

Gyógyfüvet gyűjtött, girhes volt nagyon,

A bús nyomortól csontja is kilátszott.

Szűk üzletében teknősbéka lógott,

Egy aligátor s néhány ronda hal

Lenyúzott bőre; és a polcokon

Üres szelencék koldus garmadája,

Zöld bögrék, hólyagok, dohos magok,

Madzagdarabkák, rózsás, rossz kalácsok,

Jól szétpakolva, hogy mutassanak.

Ez átkos ínség láttán eltűnődtem:

„Ha egy embernek méreg kéne – ámbár

Halállal büntetik ezt Mantovában –

E nyomorulttól biztos megvehetné.”

Lelkem futára volt tehát az eszme,

S rajtam segíthet most a vén lator.

Ez az a ház, ha jól emlékezem:

Ünnep van, és a koldus boltja zárva.

Hé, patikárus!

Jön a patikárus

PATIKÁRUS:                         Ki az, mit akar?

ROMEO:        Bújj csak ki, ember; látom, hogy szegény vagy;

Ehol negyven dukát: egy kortynyi mérget

Adj érte, ámde oly gyorsan hatót,

Hogy minden éren végigáramoljon,

S az életunt, ha issza, meghal egyből;

Elhagyja lelke: oly veszett rohammal

lobban belőle el, miként a lőpor

– Ha tűzhöz ér – a gyilkos ágyú torkán.

PATIKÁRUS: Ily mérgem is van; ám itt Mantovában

Ki ezt eladja, halállal lakol.

ROMEO:        Ilyen szegényen, koldusmódra tengődsz,

S meghalni félsz? Éhségről vall az arcod,

Szükség és elnyomás lakik szemedben,

A hátadon gyalázat rongya lóg;

Törvény, szavak – téged mit érdekelnek?

Nem gazdagodsz meg, élj törvény szerint bár;

Szegd meg s ne légy szegény, vedd ezt az erszényt.

PATIKÁRUS: Szegénységem fogadja el, nem elmém.

ROMEO:        Szegénységed veszem meg és nem elméd.

PATIKÁRUS: Keverje ezt akármi folyadékba

És hajtsa föl: ha húsz embert lebír is,

Azonnal másvilágra szenderül.

ROMEO:        Fogd, mind arany; az emberekre nézve

Ölőbb e méreg itt a rút világban

E gyönge löttynél, mit árulni bűn:

Én adtam mérget néked, nem te nékem.

No menj; végy rajta étket és erősödj.

Gyerünk; te méreg, légy irgalmas ír,

Ha Júliámmal egybezár a sír. (El)

MÁSODIK SZÍN

Lőrinc barát cellája. Jön János barát

JÁNOS BARÁT: Testvérem Szent Ferencben, merre vagy?

                        Jön Lőrinc barát

LŐRINC BARÁT: Úgy tűnik, ez János barát szava.

Köszöntelek; mit mondott Romeo?

Vagy levelét add, hogyha írt netán.

JÁNOS BARÁT: Egy rendtársunkat mentem megkeresni,

Hogy társamul szegődjön; városunkban

A betegeket látogatta éppen;

Megleltem, ám a város őrei

Gyanítva, hogy olyan házból jövünk,

Mit dögvész szennyezett, ajtónkra verték

A bélyeget, s bezárva fogtak ott.

Így nem mehettem mégsem Mantovába.

LŐRINC BARÁT: Ki vitte hát az írás Romeónak?

JÁNOS BARÁT: Nálam maradt; nem volt, ki elvigye,

Neked se tudtam visszaküldeni:

Mindenki fél a dögletes haláltól.

LŐRINC BARÁT:  Balvégzet üldöz! Szent rendünkre mondom,

Nem kellemes, de fontos volt a hír,

Mi benne áll; s a késés végzetes

Lehet. Szaladj hamar, János barát:

Szerezz egy vasdorongot s hozd ide

Cellámba.

JÁNOS BARÁT:           Testvér, rögtön lehozom. (El)

LŐRINC BARÁT: Magamnak kell a kriptaboltba menni;

Pár óra múlva ébred Júlia:

Átkozni fog, hogy Romeót időben

Tervünk felől még csak nem is tudattam;

De gyorsan írok ismét Mantovába;

Míg Romeo jön, őt cellámba rejtem.

Egy élő test a holtak csarnokában! (El)

HARMADIK SZÍN

Temető; benne a Capuletek kriptája. Páris és apródja virággal és fáklyával jön

PÁRIS:           Add azt a fáklyát s menj odább, fiú;

De oltsd ki mégis, meg ne lássanak.

Pihenj le ott a fenyőfák alatt,

A kongó földre szorítsad füled:

Így nem jöhet a síri kertbe senki

Az ásott, omló sírhelyek között,

Hogy közeledtét meg ne hallanád.

Fülelj tehát és figyelmeztetésül

Füttyel jelezd, ha bárki erre téved.

Most add virágom s menj: parancsolom.

APRÓD:         (félre) Bár rettegek, hogy egyedül maradjak

A temetőben, helyt állok, ha kell. (Félrevonul)

PÁRIS:           Virággal hintem nászágyad, virágom!

Feletted kővé s porrá vált a mennybolt.

Azt öntözöm meg éjfél harmatával,

Vagy kín párolta könnyem hull reá.

A gyász, mit eztán érted hordozok,

Könnyel s virággal hinti meg sirod.

Apród füttyent

Jelzett az apród; éppen erre jönnek.

Mily átkozott láb jár e bús uton

Szerelmem gyászát háborítani?

Fáklyája is van? – Rejts el gyorsan, éj!

Elrejtőzik. Jön Romeo és Baltazár fáklyával és csákánnyal

ROMEO:        Hagyd itt a csákányt, feszítővasat.

Fogd levelem; holnap reggel korán

Eredj és adjad át apámuramnak.

Fáklyát ide! Ha éltedhez ragaszkodsz,

Láss bármit is vagy hallj: nyugton maradj,

És meg ne próbálj engem megzavarni.

Halál honába szállok én le most,

hogy még utolszor lássam hölgyem arcát,

S egy drága gyűrűt ujjáról levonjak:

Az üdvözít csak engem, az a gyűrű.

Most már eredj; de hogyha visszatérsz,

Kíváncsi fickó, hogy később kilesd,

Amit teszek, az égre esküszöm,

Ízekre téplek, s véres tagjaiddal

Szórom be ezt az éhes temetőt.

Az éj s a kedvem őrjöngő, komor;

Sokkal vadabb, kérlelhetetlenebb,

Mint éhes tigris, bőszült óceán.

BALTAZÁR: Uram, megyek már, nem háborgatom.

ROMEO:        Igaz barát vagy, és ez itt tiéd:

Élj boldogul! Isten veled, fiú!

BALTAZÁR: (félre) Hitemre, mégiscsak megbújok itt:

Az arc, a hang rosszról árulkodik. (Elbújik)

ROMEO:        Gyilkos gyomor, halál bendője te!

Azt nyelted el, ki legdrágább a földön;

Bűzlő álkapcsaidat szétfeszítem,

Feltöri a kriptát

És új falattal hízlallak degeszre!

PÁRIS:           A száműzött, a gőgös Montague az.

Ez ölte meg szerelmesem fivérét,

Miatta halt e drága, szép teremtés;

Halottakat gyalázni jött a gaz,

De Isten engem! Én most elfogom! (Előjön)

Megállj, szentségtörő, gaz Montague!

Halálon túl is űz a bosszúvágy?
A foglyom vagy: kövess, gyalázatos.

Velem kell jönnöd: halállal fizetsz.

ROMEO:        Igen, halállal; ezért jöttem el.

Halálra szántat mért kísértesz, ifjú?

Menj, hagyj magam; az elhunytakra nézz:

Rémítsenek meg ők. Kérlek nagyon,

Ne sújt fejemre újabb bűnt tetézni

Azzal, hogy ingerelsz: eredj! Az égre,

Jobban szeretlek téged, mint magam,

Hisz önnön életem oltom ki itt.

Menj, élj tovább; és mondd el bárkinek:

Kegyes bolondja, futni engedett.

PÁRIS:           Nincs irgalom, hiába esdekelsz;

Gonosztevő, add meg magad, ha mondom!

ROMEO:        Hát mégse nyugszol? Védd magad, fiú! (Vívnak)

APRÓD:         Vívnak! Nagy ég! Az őrökért futok. (El)

PÁRIS:           (Elesik) Leszúrt! – Ha van még benned irgalom,

Úgy Júliának oldalára fektess. (Meghal)

ROMEO:        Hitemre, megteszem. De lássam arcát:

Gróf Páris ez, Mercutiónak vére;

Mit is mondott az úton emberem,

Míg kínzott lelkem elkalandozott?
Hogy Júliát Páris kívánja nőül.

Vagy mégsem ezt? Vagy álmodtam csupán?

Vagy tébolyom csavarta így a szót,

Mely Júliát beszélt? Add most kezed:

A sors könyvében egy lapon vagyunk;

Dicső a sír, amelybe eltemetlek,

Holt ifjú. Sír? Nem, fénylő fárosz ez,

Mert Júliáról oly szépség sugárzik,

Hogy fényben úszik mond a kriptabolt.

Halott, nyugodj: halott, ki eltemet.

Párist a kriptába fekteti

Halál előtt gyakorta megvidámul

Az ember. Erre mondják ápolói:

végső fellobbanás. Jut nékem is

Ily lobbanás? – Ó, szívem! Hitvesem!

Lelkednek mézét a halál kiszívta,

De nincs hatalma szépséged fölött:

Le mégse bírt; szépséged zászlaja

Lobog pirulva szádon, arcodon,

S nem a halálnak sápadt lobogója.

Te fekszel itt, Tybalt, véres lepelben?

Vigaszt nagyobbat nyújthatok neked,

Mint hogy e kéz, mely éledtedre tört,

Most ellenségedet gyilkolja meg?
Testvér, bocsáss meg! Drága Júliám,

Mért vagy te most is ily szép? Higgyem azt,

Szerelmes lett beléd a vak Halál,

S ez undorító, csontos szörnyeteg

Az éjbe zárt, hogy szeretője légy?
Úgy féltelek, hogy veled maradok,

S a hosszú éj e házát már soha

El nem hagyom: ez lesz örök tanyám,

Hol férgek a te udvarhölgyeid.

Végső nyugalmat itt találok én,

S rázom le jármát baljós csillagoknak

E fáradt testről. – Szem, nézz rá! – Karom,

Öleld utolszor! – Lélek kapuja

Te, ajkam, csókkal szentesítsd az alkut,

Mit most kötöttem a fösvény Halállal!

Jöjj hát, te szörnyű, undok kalauz!

Elszánt dereglyés, csapd a sziklafalhoz

Vihar-dobálta, fáradt csónakom!

Érted, szivem!

Kiissza a mérget

Hűséges patikárus,

A mérged gyors… E csókkal alszom el. (Meghal)

A temető másik végéről jön Lőrinc barát lámpással, feszítővassal és

ásóval

LŐRINC BARÁT: Segíts meg, Szent Ferenc! Hány sírba botlott

A vaksötétben vén lábam. Ki az?

BALTAZÁR: Egy jó barát és egy jó ismerős.

LŐRINC BARÁT: Légy üdvözölve! Mondd csak, jó barátom,

Milyen magányos fáklyafény világol

A férgeknek s a vaksi koponyáknak?

Mintha a Capulet-kriptában égne.

BALTAZÁR: Ott, szentatyám; az én gazdám van ott,

Akit te kedvelsz.

LŐRINC BARÁT:                    Ki az?

BALTAZÁR:                                       Romeo.

LŐRINC BARÁT: Mióta van bent?

BALTAZÁR:                                    Fél órája tán.

LŐRINC BARÁT: Jöjj hát velem a sírhoz.

BALTAZÁR:                                                            Nem merek.

Úgy tudja gazdám, rég úton vagyok már,

Rémes halállal öl meg, azt ígérte,

Ha nem megyek s utána leskelődöm.

LŐRINC BARÁT: Maradj; magam megyek. Félek nagyon,

Hogy szörnyű látvány tárul ott elém.

BALTAZÁR: Míg ott a fenyőfák tövén aludtam,

Álmomban gazdám valakivel vívott,

S leszúrta azt az embert.

LŐRINC BARÁT: (előremegy)             Romeo!

Ó, jaj! Egek! Milyen vér szennyezi

A kriptaboltba nyúló grádicsot?

S e vér mocskolta kardok mért hevernek

Gazdátlanul a béke csarnokában?

                        Belép a kriptába

Ó, Romeo! Sápadt! S az ott ki? Páris?!

És vérben ázva? Mily rémséges óra

Végezte itt be gyászos küldetését?
De éled Júlia.

                        Júlia felébred

JÚLIA:           Ó, kegyes szentatyám, hol az uram?

Emlékezem jól, hogy hol kéne lennem,

S ott ios vagyok. De hol van Romeóm?

                        Kintről zaj hallatszik

LŐRINC BARÁT: Zajt hallok. Ó, jöjj, lányom, jöjj e házból,

Hol csak halálos álom van s ragály.

Győzött egy nálunknál nagyobb erő,

s áthúzta tervünk; jöjj, menjünk hamar.

A férjed holtan fekszik kebleden;

És Páris ott. No, jöjj, elrejtelek

Egy szent apácarend kolostorában.

Semmit se kérdj, mert mindjárt itt az őrség.

Jöjj, Júlia.

                        Kintről újabb zaj

Én nem merek maradni.

JÚLIA:           Csak menj magad, én el nem mozdulok.

                        Lőrinc barát el

Minő üveg van ott a drága kézben?

Ah, méreg által halt meg ily korán.

Fösvény, kiittad s egy cseppet se hagytál,

Hogy kövesselek. Megcsókolom

Az ajkad, tán maradt még rajta pár csepp,

Mik lelkem földi láncát szétszakítják.

Ajkad meleg!

ELSŐ ŐR:      (kintről)           Mutass utat, fiú!

JÚLIA:           Hangok? Sietnem kell. Ó, drága tőr!

                        Kirántja Romeo tőrét

Itt jobb helyed lesz. (Magába döfi)

Altass engem el.

                        Romeo testére borul és meghal. Jön az őrség Páris apródjával

APRÓD:         Amott a hely: a fáklya ott lobog

ELSŐ ŐR:      Vér, mindenütt vér! Zárjátok körül

A kertet, s kit találtok, mind lefogni!

Néhány őr el

Szánalmas látvány! Itt a gróf megölve;

És vérben Júlia… Most is meleg még,

Két napja bár, hogy eltemettük őt.

A herceget hívd! Fuss te Capulethez!
Keltsd Montague-t! A többi még kutasson.

                        A többi őr el

A holtak itt hevernek, ám e gyászos

Eset való okát homály fedi:

Vizsgálni kell tovább a helyzetet

                        Néhány őr visszatér Baltazárral

MÁSODIK ŐR: Ez Romeo legénye; itt találtuk.

ELSŐ ŐR:      Tartsátok itt, míg megjön hercegünk.

                        Néhány őr jön Lőrinc baráttal

HARMADIK ŐR: Itt egy barát: remeg, sóhajt, zokog;

Az ásót, csákányt tőle vettük el;

Kifele tartott épp a temetőből.

ELSŐ ŐR:      Nagyon gyanús: a barát is marad.

                        A herceg jön kíséretével

HERCEG:      Mily balszerencse ébred ily korán,

Mely elriasztja csöndes álmaink?

                        Capulet, Capuletné és mások jönnek

CAPULET:    Vajon mi történt? Mért e jajgatás?

CAPULETNÉ: Az utca Romeót meg Júliát,

Párist kiáltoz; és az emberek

Özönlenek mind sírboltunk felé.

HERCEG:      Mi rémület zaja hasít fülünkbe?
ELSŐ ŐR:      Nagyúr! Itt fekszik Páris gróf megölve.

És halva Romeo… és Júlia,

Ki már halott volt, s most újból megölték.

HERCEG:      Nyomozzatok, miként esett e rémség!

ELSŐ ŐR:      Itt egy barát és Romeo legénye;

A náluk lévő szerszámokkal ők

Nyithatták fel a holtak lakhelyét.

CAPULET:    Nagy ég! Vérében fekszik, nézd, a lányunk!

Utat vétett a tőr! – a hüvelye

Tátongva csüng a Montague övén –

S lányom szívében vert örök tanyát.

CAPULETNÉ: Ó, jaj nekem! Haláltól terhes látvány,

Mely int, hogy vár a sír, időm betelt.

                        Montague és mások jönnek

HERCEG:      Jöjj, Montague: korán keltél ma fel,

Hogy lásd korábban elhunyt gyermeked.

MONTAGUE: Uram, meghalt az éjjel hitvesem;

Megállt szive, hogy száműzték fiúnk.

Mi újabb baj szakad még ősz fejemre?

HERCEG:      Nézd s lásd magad.

MONTAGUE: Haszontalan! Nem illetlen dolog

Apád előtt sietve sírba térni?

HERCEG:      Csituljon el most vádló ajkatok,

Mag fényt derítünk mind e rejtelemre,

És kútfejét, lefolytát is kitudjuk;

Aztán magam leszek a gyászotok

Vezére mind a sírig; most azonban

A béketűrés győzzön bútokon. –

Hozzák elébem a gyanúsakat!

LŐRINC BARÁT: A leggyanúsabb – ámbár képtelen

Ily véres tettre – én magam vagyok.

De hely s idő mind ellenemre szól.

Itt állok én: vádolni-védeni,

Okolva s mentve egyaránt magam.

HERCEG:      Mondd el tehát, mit tudsz e gyászesetről.

LŐRINC BARÁT: Rövid leszek; fogytán lélegzetem:

Hosszas mesét hát úgyse mondhatok.

Az elhunyt Romeo holt Júliának

A férje volt, s az néki asszonya.

Én adtam össze őket nagy titokban;

Aznap halt meg Tybalt, s az ifjú férjet

Miatta számkiűzték városunkból;

Érette s nem Tybaltért sírt a lány.

S hogy múljon bánata, kész voltatok

Erőszak árán férjhez adni őt

E Páris grófhoz; hozzám jött tanácsért:

Feldúlva arca, s kért, nyújtsak segélyt,

Hogy elkerülje ezt az új kötést,

Vagy ott szobámban végez önmagával.

S mert ismerem a vegyszerek világát,

Adtam neki egy altató italt;

Olyan hatása volt, mint hittem is:

Úgy leltetek rá reggel, mint halottra.

Közben megírtam gyorsan Romeónak,

Hogy jöjjön el e rémes éjszakán,

És őt segítsen sírjából kihozni:

A szer hatása akkor múlik el.

Hanem levélvivőm, János barát

Nem juthatott el hozzá, és az este

A levelemmel visszatért. Magam

Siettem hát a sírhoz, hogy ja ébred,

Kimentsem innen a holtak közül.

Az volt a terv, cellámba rejtem addig,

Míg Romeóért újból küldhetek.

De hogy megérkezem, kissé korábban,

Mint ébredt Júlia – itt fekszenek

Halottan: Páris gróf és Romeo.

Ő ébredez; kérem, jöjjön velem,

S az ég csapását békével viselje,

De zaj riaszt meg és futásra készt.

Ám ő kétségbeesve itt marad.

Most látom csak, hogy végzett önmagával.

Ezt mondhatom; a dajka is tudott

Az esküvőről; hogyha bármiben

Vétkes vagyok, legyen csak áldozat

Vén életem – már úgysincs hátra sok.

Törvény szerint lakolni kész vagyok.

HERCEG:      Mindenki ismer, mint kegyes barátot.

És Romeo legénye? Mit beszél?

BALTAZÁR: Én vittem hírt, hogy meghalt Júlia;

Gazdám azonnal indult Mantovából,

És meg sem állt, amíg a sírhoz ért.

Megkért, hogy ezt az írást adjam át

Az apjának korán. Leszállt a sírba,

S halált ígért, ha leskelődni mernék.

HERCEG:      Add azt az írást: lássam, hogy mit írt. –

Ki őrt hívott, a gróf apródja hol van?

Fickó, mi volt a gazdád dolga itt?
APRÓD:         A hölgye sírjához hozott virágot;

Azt mondta, álljak arrébb, s szót fogadtam;

Egy fáklyás ember jött a sírt betörni,

Aztán a gazdám kardra ment vele,

S futottam én, hogy őrséget vigyek.

HERCEG:      A barát szava mellett szól ez írás:

Így volt szerelmük – így történt haláluk;

Azt írja itt: egy patikáriustól

Vásárolt mérget s jött a sírhoz el,

Hogy itt haljon meg Júliája mellett.

Hol vagyok, ellenségek? – Capulet!

És Montague! – Gyűlölködéstekért

Az ég ítélt, s lám: szerelemmel ölt;

S viszályotok ki eltűrtem, magam

Siratom két öcsém; mind bűhödünk!

CAPULET:    Ó, bátyám, Montague, nyújtsd hát kezed:

Ez légyen lányom özvegydíja. Többet

Nem kérhetek.

MONTAGUE:                       Hadd adjak többet én:

Készüljön lányod szobra színaranyból;

S amíg Verona s híre fennmarad,

Emléke láttán nézzenek csodálva

A hűséges és tiszte Júliára.

CAPULET:    És mellette az arany Romeóra.

Az ő haláluk viszályunk adója.

HERCEG:      Bús béke szállt közénk, hogy itt a reggel;

A bánatos nap arca ködbe vész;

Gyerünk, vitassuk ezt meg tiszta fejjel,

S majd lesz ítélet és kegyelmezés.

Mert nem volt még ily bús história,

Milyet megért Romeo s Júlia.

Mind el

Illusztráció: Ford Madox Brown (1821–1893) Erkélyjelenet a Rómeó és Júliából c. festménye (1869, részlet)

Cimkék: dráma

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Zatyko-Zana Annamária: Aylides (részlet) →

Tatár Rózsa: Ady és Adél – „Lázálmok” az életünkből →

Lukáts János: De, hiszen ez Berlin! →

Pavlovics Zsófia: Jean Anouilh Antigoné című drámájának elemzése →