december 25th, 2024 |
0Devecsery László: KARÁCSONYI KÖNYÖRGÉS (versek)
•
KARÁCSONYI KÖNYÖRGÉS
Add, Uram, hogy karácsony éjszakáján
kinyíljon minden lélek a csöndes, áldott
éjnek, s zsolozsmás ajkunk Téged dicsérjen,
s áldottak legyenek a pásztorok, hírt hozó
angyali szókkal, s a távol-útjukon
megfáradt bölcsek, s ne legyen közöttünk
emberarcú félelem, s karácsonyi öröm
ragyogjon rajtunk mindörökké,
—————————————–Ámen
CÉDRUSSÁ VÁLOK…
Cédrusok árnyékában élek:
cédrussá válok magam is.
Közöttük keményül a lélek,
ezredévek kérgesülnek
bennem: belőle megélt századok.
Végtelenség ígérete testem:
tudom, egyszer mégis meghalok.
Választani kényszer nem enged,
de ágaimmal nem tépek sebet.
Mágikus csomómat feloldom:
tiétek legyen varázs, küzdelem.
Pogány körmenet, vadóc-sereg,
köröttem, belőlem vonulnak el:
valahány teremtő ősöm,
távol vagy gondolat-közel,
őrvidéki büszke legények
konok fejjel, bölcs akarattal,
hitetlen hittel jövőt-hívők,
s kérges tenyerű szántóvetők.
Cédrusok árnyékában élek:
cédrussá válok magam is.
Közöttünk keményül a lélek.
Hazára-honra hű gyökérrel,
megoszthatatlan szenvedéssel,
megosztott örömmel, reménnyel,
jöjjetek hozzám zarándokok!
IDŐN ÉS TÉREN TÚL
Csontváry: Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban
A háromszög csúcsa végtelenbe ér,
időn és téren túli világba lépnek
ágai; lombfátyolok pogány ünnepet
lobognak alkonyban vérző ágakon;
mítoszt teremt az ég iker-cédrusok
ezredévei alatt. Az életfán ülve vár,
titkok tudója, a sas. Lovak párban:
barnán, fehéren, s csak a másikban
érzed folytatásodat. Fehér lepelben,
vörös izzásban táncolnak cédrusod
alatt, mintha a sivatag csendjéből
féltesttel lépnének valóra, s majd
véle olvadjanak eggyé a
lépte-sincs-furulyás-zenész szavára,
lovasok örök körében. Mágikus csomó
a teremtett világon, s emeled kettős
terhedet hegyláncok fölé, s a teremtés
vörös földjén a szent zarándokok…
Létüknek mi a magyarázat?
A megtört csonkban szunnyadó halál?
Az élet-lobogás?
ELŐJÁTÉK A PASSIÓHOZ
Csontváry: Fohászkodó Üdvözítő
Mózes ott áll. Két kőtáblán a tízparancsolat:
míg ezt kerested, megszegték tőled vett szavad.
Mit mond a távol? Ingatag reményt csupán;
forró nyárban nem enyhít hó messzi-hegy
csúcsán. Erkélyen bámész-emberek,
füstben a torony. Szabaddá repül a madár.
Benn gyülevész sereg szertartásra vár.
Kétkedő arcok. Fohászkodj, Üdvözítő,
mert másként hiába minden áldozat…
Mit kérhetsz imádban? Miféle halált?
Kiért megváltást, örömöt? Apostolok
szavából jaj hörög. Pilátusfeleségek
álmait ki űzheti el? Szabadok, szabadok
Barabás-kezek, s Jeruzsálem
pusztulása lemossa-e a vétkeket?
Nincs, mi megfordíthatná a keresztekre
teremtett időt. Az írás szavát.
A látnoki jövőt. A Golgota-sorsokat.
Arcodon döbbenet, s belenyugvás.
Olajfák-hegyéről indul
minden pusztulás.
MÁRIA KÚTJA NÁZÁRETBEN
Ruhád sötétkék áhítat, hódolunk neked,
biblikus csendben liliomot nyújtunk feléd;
csobban az őselem a félkörív boltozat alatt;
leszegett fejű lények, büszke tartású tevék,
lovak, életforrás és megviselt, nehéz akarat,
sötét arcok, halál-jelképek, rettenet.
Ki ruháját mögötted mossa, ő is térdet hajt neked.
Rovátkált ecsetvonások, homok-hullámtaréj,
léptek nyomát hiába keresed. Vannak kik
elhaladnak, mintha zenére járna lábuk,
s kezük csukott szárnyként repülést nem áhít;
tele korsók súlyával szakadatlan,
zarándok-léptünk tovább nehezül.
Hasáb-hiányok, árnyékok sötét foltjai –
belőled mi világol? Cédrusok testén nem
látszik a seb; itasd fel kínzó szomjúságunk!
Jegenyék őrt állnak talán kopár távolok
szélfútta partjain. Ott ülsz középen: kéken,
az ős-eredet határain. Élet és halál jogát
nem bogozzák fáradt kezeim. Názáret fénylő
zsongása, csendje – a kút ki nem apad; lehetnél
bárhol: súrolna emberi áhítat. Kutad káváján
ülök, nem fakad belőlem kárhozat. Eljöttem
hozzád, Mária! Tartsd kezeidben erősen gyenge
létemet. Ti férfiak, felismertétek a nőt, az
asszonyt, ki ott pihen sötétkék ruhájában
a szelíd irgalomnak, ki érettünk takar hazát,
szerelmet és megváltása minden mozdulat.