Hubert Ildikó: Bibliai személyekkel társalogva égi- és földi témákról 20. század eleji legendamesékben, evangéliumi álmokban
Gárdonyi Géza: Csordásék Karácsonja
Gárdonyi Géza (1863–1922), talán kevésbé ismert, de annál szerethetőbb (Arany, tömjén, mirha: Legendák, evangéliumi álmok[1]) könyvének bemutatásával emlékezünk iskolás éveink kedves szerzőjére. Az utóbbi évtizedben a kiadók többször megjelentették,[2] karácsonyi olvasmányként ajánlva történeteit. Jól is tették, mert nemcsak hangulatával várakozik az ünnepre, hanem szigorú számvetésre késztetésével is, még ha mindezt legendába, álomba rejtetten tette is az írója.
Már a kötet címe, műfajokra utalása sejteti, hogy nem egészen földi úton poroszkáló, hétköznapi világ vár az érdeklődő olvasóra a legenda-mesékben, evangéliumi álmokban, sőt az aranyat-tömjént-mirhát felvillantó képekben sem! A lírai cím bibliás világot ígérése mellé gondolat-indítóként oda kívánkozik egy más jellegű információ is a műről, az író fiának, Gárdonyi Józsefnek[3] az idézett kötet kiadási körülményére vonatkozó emléke:
„Arany, tömjén, mirha. Gárdonyi legendás kötete. A szerző egy hétig vesződött, bajlódott vele, hogy bibliai tárgyú apróságait kötetté rendezze. (1913. jún. 28–júl. 4.) Az akkortájban tollhegyre vett Két notesz legendájáért lelkesedett Gárdonyi (1913. január 2–18.), s ez támasztotta azt az ötletet, hogy a legendáiból könyv alkotódjon. Előszót is írt hozzá, gyönyörűségeset:
Az én aranyom nem a hegyek bányáiból való;
az én tömjénem nem Arábia illatfáin termett;
az én mirrhám nem testi sebeket enyhít.
De csak oda viszem, hova a Napkeleti Három.
S annyira tetszett e négy sor Gárdonyinak, hogy saját keze írása másolatában szánta a könyv elejére. Legendás kötete szárnyra bocsátásánál ott hibázta el, hogy ezt a műhelytitkot elárulta katolikus pap barátjának: dr. Halászy Caesarnak.[4] Halászyval először elolvastatta a Sátán örömei (Két notesz) legendát. Éppen jó kezekbe adta. Halászyból előtört a hivatás.[5] Előszedte beszélő képessége összes fegyvereit, s mikor már más nem használt, azzal végezte: – Géza, ha csak egy kicsit is becsülsz engem, ne bocsásd ki kezedből ezt a legendát, se azt a könyvet. Indexre raknak összes köteteiddel, mint Prohászkát. Ez az érv használt. Gárdonyi halála után a legendák kötetet én rendeztem sajtó alá.”[6]
Az irodalmi több műfajúságban elmesélt, bibliai kapcsolódás-történetek (legendák? mesék? apokrif találkozástörténetek? keresztény életmódot kritikusan bemutató „tükörbe-nézések”? stb.) Gárdonyi istenkereső és Őt megtaláló életétől, írásaitól sohasem álltak távol. Ám az a karcos hangnem, kritikai észrevétel, ami ezekből a példázatokból kibontakozott: katolikus életvitelről, bűnről és bűntelenségről, egyházi személyektől elvárható magatartásról, stb., arról sokkal elhallgatóbban, felekezeten belül kezelendőbben adtak hangot – „virágnyelven” – a korban. Halászy Caesar valószínű ezért is intette óvatosságra író barátját.
S hogy mi ösztönözhette Gárdonyit, hogy ebben a műfajban írjon, a huszadik század elején? Talán kedvét lelte a műfaj kínálta szabadságban és lelki szerepjátékban, másrészt lehetőséget láthatott a Biblia világába belehelyezkedő töprengéseinek tovább gondolására. Motiválhatták még a folklór kutatások Európa szerte megjelenő kiadványai is. Honti János folklór kutató írja:
„Sok helyütt a legendamese valamilyen hivatalos centrumból terjedt el, lehet ez az egri püspöki székhelyen nyomtatott nyomtatványok útján, az elemi iskola olvasókönyvben megjelent Szent Péter és a lópatkó mesetípussal, Bucsánszky ponyvakiadványaival, vagy akár, mint a Szent Péter hegedűje mesetípus, Arany János víglegendájának segítségével, de mindenekelőtt Benedek Elek Magyar Mese- és Mondavilágával. Megjelentetésük célja nem mindig a műveltség terjesztése vagy a szórakoztatás volt, gyakran ideologikus okok is közre játszhattak.”[7]
A legendameséknek sokféle meghatározása létezik. A szereplők szerinti: „nem a r[ómai] k[atolikus] egyház által hivatalosan beiktatott, követendő példaképpen bemutatott szent emberek élettörténetét meséli el (ilyenek is nagyszámban kerülnek a népi orális költészetbe), hanem, magyar viszonylatban legalábbis, elsősorban Krisztus személyével kapcsolatos komoly és tréfás eseményeket mond el. Krisztus vagy az Úristen mellett alárendelt szerepet játszik Szent Péter, Szent Mihály, az angyal és az ördög. …”[8] (Gárdonyi Géza A két notesz elbeszélésében Szent Pétert és a Sátánt szerepelteti keresztényt számláló különös útjukon. S bár a keresztény hitet megélőkről adott Gárdonyi-látlelet lesújtó, a végén mégis a remény zárja a számvetést: Tizenegy keresztény. Sátán legottan porrá változott.[9])
A kötet első, terjedelmileg nagyobb részének, huszonkét Bibliához kapcsolódó történetét nem valami koncepció rendezte egymás mellé, s a fenti – Gárdonyi fiától származó – idézetből tudjuk, hogy ő adta ki a kötetet édesapja halála után. Bár az is lehet, hogy az író válogatta ebbe a sorrendbe elbeszéléseit, melyeken átüt valami írásra sarkalló öröm, felismerés: mennyi minden kibontható, tovább képzelhető folytatásra nyílik lehetősége általuk! S mennyi kedves spiritualitásba emelő legenda-mesélésre – olykor dorgálásra is.
A könyv teremtésmítoszhoz kapcsolódó nyitó elbeszélése után (Hét ajándék, Az utolsó óriás) következik A szamaritánus álma. Gárdonyi nem idézi fel újra az Újszövetség örök példázatát, mivel azt mindenki ismeri, hanem folytatja. Ez az első mondat: „Mikor az irgalmas szamaritánus maga is lefeküdt a vendégfogadóban, angyal jelent meg neki és szólott: – Isten látta, amit tettél. Kívánj valamit és az teljesedik.”[10]
S akár a népmesékben, elkezdődik a kívánságon való töprengés. Lefekvése előtt a szamaritánus arra gondol, jó lenne ezer esztendeig élni. Ám megrendítő álma hatására, amiben Matuzsálemmel találkozik, megváltoztatja a szándékát: „Mikor a szamaritánus fölébredt, nem kívánt egyebet az angyaltól, mint egy kupica pálinkát.”[11]
Gárdonyi, az álomban sem változtatta meg a szamaritánus segítésre kész emberségét. Matuzsálemmel való találkozása különös, megrendítő mese. A kupica pálinka humora az álombeli találkozásból következő felismerésé: az ember nem tud, csak emberi módon, tökéletlenül kérni. Jobb Istenre hagyatkoznia. Az elbeszélésben semmi sincs didaktikusan kimondva, az álom maga diktálja a levonandó tanulságot. Az elbeszélés első és utolsó mondata keretként fogja mindezt közre.
Két történet kivételével (Magdolna [színjáték[12]], Dizmász), miként a példázatok, rövid terjedelműek az elbeszélések. (Mária kincse, A gyermek, Karácsony a názáreti házban, Az ismeretlen ország, Két asszony, Jézus és a gyermek stb.) S ezeknek a bibliai példázatokhoz, találkozástörténetekhez kapcsolódó elbeszéléseknek egy része, azokat a bibliai szereplőket emeli ki a háttérből, akikről valójában nem is tudunk meg többet azon kívül, hogy Jézus, vagy az apostolok közelében tartózkodtak. Az író történeteiben is legtöbbször névtelenek maradnak, vagy foglalkozásuk által megnevezettek (koldus, asszony, király, fegyőr stb.) Az írót azonban épp a háttérben maradásuk tette szabaddá, mert általuk ő maga szólalhatott meg, s szőhette különböző nézőpontú bibliai találkozásainak párbeszédeit tovább. Ha elolvassuk ezeket a kedves, gondolkodásmódot legtöbbször megváltoztató lírai prózát, felfigyelhetünk Jézus személyének bemutatására. Gárdonyi Jézus-arca patetikusság mentes, az egyszerű életet élő emberek által megfogalmazott hit arca. Például, a Vérbizonyság című találkozásban Szent Péter és a börtönőr párbeszédét hallgathatjuk ki. A fegyőr, akinek felmenői is ezt a munkát látták el, érdeklődő ember, részvétet érez Péter iránt. Arról próbálja rabját meggyőzni, hogy titkolja el hitét, mert az a szabadulását jelenthetné. Péter életének konkrét példáival mutatja be Jézust, akit az emberi szívéből még a római birodalom nagy hadserege sem tud kitörölni, mert „Az ő lelke átvilágított az arcán, mint a te lámpásod lángja a lámpáson. … Az ő szavain mindig éreztük az örökkévalóság illatát. … Mikor ő beszélt … az idő megállt; csak őt néztük, őreá tapadt a lelkünk; a mezei virágok így tartják arcukat a tavasszal ragyogó égi nap felé. Az ő arca nap volt nekünk, és az ő szava az egek zenéje. Láttuk az angyalokat leszállani az emberi szívbe.”[13] Vagy, amikor Jézus az isteni gondviselést magyarázza (Mt, 6, 26–34)[14] és a nép hallgatja őt, így idézi elénk: „ A nép a fűben ült körülötte. Az anyák az ölükben tartották gyermeküket. Minden figyelem a beszélő arcán csüggött. Milyen szelíd, fehér arc! Milyen tiszta és jóságos fekete szemek! Soha sem nevet és sohasem haragszik ez az ember. Csak mikor szomorú, mint a felhős ég. De minden szava szívekbe zengő, akár a sokaságnak beszél, akár egyesekkel szól.
Ahogy az imádságot mondta, arccal az égnek fordult, gesztenyebarna haja szétomlott a vállán, a hófehér leplen, amelybe ő mindig öltözik. Nem hajlongott ide-oda és nem verte a mellét, hanem úgy beszélt föl az égbe, mint mikor a gyermek szól szeretettel az apjának .”[15]
Gárdonyi a szabadon felidézett, elmesélt bibliai textusokba helyezi meglepő példázatait, mintegy ezekkel ráerősít azok igazságára, szépségére. A legszebb prédikációban a rétori iskola egy ifjú, katonának álló és kereszténységet üldöző embere ráakad egy csoport keresztényre, akiknek a papja Izaiás prófétát magyarázza. Az ifjút lenyűgözi a pap beszéde, de az elhárítja magától a dicséretet, és tovább küldi őt az agg cirenei Simeonhoz, aki „ … küldé a rétort Antiokiába, hogy hallgatná Ignácot, ki Teoforosznak is mondatik, mivelhogy Istent hordozza vala szívében. Ignác vala egykoron ama gyermek, kit Jézus a tanítványai elé állított vala, mondván: – Legyetek olyanok, mint ez a kisded.”[16] Az Ignác beszédétől elragadtatott rétort/katonát („A föld elvész a hallgató lába alól, mikor Te megszólalsz, a liliommezők hullámzanak körülötte, angyalok szárnya suhog a levegőben”[17]) azonban Az tovább irányítja Efezusba, Jézus szeretett, akkor már igen agg tanítványához, Jánoshoz, aki csak ennyit mond prédikációként: „Fiacskáim, csak szeressétek egymást … És vala az ő szava, mint a galambok búgása.”[18]
A Gárdonyi elbeszélések zárása rövid, hatásos csattanó (általában kedveli ezt a típusú, tömör befejezést). Az agg János egy mondatára a kereszténységre tért rétor könnyes arccal így kiált fel: „Oh ez a legszebb, ez a legszebb!…”[19]
A kötet első nagy egységét talányos mese-legenda zárja. Címe, A forrás, amelyet mottó szerű utalással látott el a szerző: „ E legenda eredeti kéziratának külső oldalán piros ceruzával két szó: – Post mortem. – ”[20], azaz halála után. A megjegyzés vonatkozhatott a megjelentetés időpontjára, de ugyanúgy a legenda régiségét bizonyítandó – valójában Gárdonyi forrást felidéző játékos megoldására is. (Ugyanis kódexeink margináliáján, nem ritkán találkozhatunk piros betűs megjegyzéssel. A kiemelés színeként használták kódexmásolóink.)
A történet olyan remetét mutat be, „ … aki nem az ó időkben élt szentekkel, hanem azon időben, mikor már a szenteknek fajtája elmúlott e Földről.” [21] Kegyes beszédét szívesen hallgatták az emberek, s személyét szerették volna gyülekezetük számára megnyerni. Próbálták hovatartozását kitalálni, ő azonban mind a római katolikus, mind a lutheri, kálvinusi, görög katolikus vallást magától elutasította mondván: „Láthatjátok, hogy Jézus az én világosságom. De ahogyan elvonúltam az emberek közül, és magányos egymagamban élek, a különféle vallásokat is magam mögött hagytam.”[22]
Majd egy példázat következik, az élet vizének kereséséről, amelyet a szereplők meg is találnak. Mesei fordulat, de szimbolikus értékű, bibliai reminiszcencia: „És íme ottan a víz tiszta volt, mint a kristály. A forrás négy fehér kő közül serkedt elő – egy fakeresztnek a tövéből.”[23]
Két dologra figyelhetünk fel a történetben: az egyik a vallások elutasítása, a másik, a remete magányos életének dicsérete. Mindkettőre számtalan példát hozhatnánk az író regényeiből! Zsigmond Ferenc, Gárdonyi Gézáról[24] írt tanulmányában – ahogy más szakírók is tették – az életmű ismeretében értelmezi mindezt:
„Az értelem vak tapogatódzása sorsunk kapuján sok gyötrelmes órát okozott írónknak, de csak azért, mert azt szeretné, ha értelme számára is járhatóvá lenne az a túlvilágba vezető út, melyen vallásos ösztöne olyan olthatatlan kíváncsisággal tud kalandozni. Gárdonyi vívódó kételkedése nem a hit hiányát mutatja, hanem ép[p]en az ellenkezőjét. […] Nemcsak az egyházi hierarchia, hanem az állami bürokrácia lélek nélküli, gépies szervezetét is súlyos nyűgnek érzi, meg-meg rójja, le-le szólja s amennyire, lehet, hátat fordít neki.”[25]
Sík Sándor ugyanilyen megértőn fogamaz az író visszahúzódásának okáról.[26] Matlák József tovább értelmezi a magányt kedvelő író elvonultságának lelki okát:
„Gárdonyi remete volt. De nem csupán külsőségekben, hanem lélekben is az, aki a magányt nem pusztán azért kereste, hogy háborítatlan csöndességben élhessen, hanem inkább azért, hogy zavartalanul, föl nem korbácsolt szívvel szerethesse a mennyei Atyát és teremtményeit, a gyarló, a gyakran gonosz, de örökéletű isteni szikrával ékesített homlokú testvéreit, az embert…”[27]
Legenda-meséinek szereplői ugyanilyen magukba húzódó, de nagyon is figyelő, kevés szavú embereket formáznak.
A kötet terjedelmileg kisebb részében, A huszadik század meséivel fordítja Gárdonyi, a mindennapjaihoz az olvasói figyelmet. Hétköznapi világból vett történetek következnek ugyan, de a legendák szakralitást érintéséhez nagyon köze állóan. (A két notesz, Egy kép története, Jancsi dádé, A kövirózsa,[28] Csordásék karácsonya, Kendő vagy mi,[29] Karácsonyi ének.) Itt olvasható a Halászy Caesar által problémásnak ítélt novella, A két notesz. Témájánál fogva tartozhatott volna ez a történet is a legendákhoz, hiszen a Szent Péter személyéhez kapcsolódó tréfás legendákat a mesemondók szívesen megőrizték, variálták. Ám Szent Péter és a Sátán találkozását Gárdonyi kritikus éllel, szigorú erkölcsi elvárását sem titkolva fogalmazza meg, ahogy a fabulákban tették ezt elődei. A Szent Pétert keresztény számlálásra hívó Sátán az emberi bűn egész lajstromát vonultatja föl a magát kereszténynek vallók cselekedeteiben, míg végül szegény Péter – csattanóként – tizenegy pogány emberben tudja csak fellelni a Jézusi szeretet részvétét. Gárdonyi újságcikkeiben – elbeszéléseiben már jóval korábban – kemény hangon szól a szegénységről, háborúról, emberi kiszolgáltatottságról. („A háborút nem a jóakaratú emberek indították. A jóakaratú emberek nem állnak bandába, hogy megfordítsák az Isten ötödik parancsolatát. A jóakaratú emberek nem gyújtják fel a világot mind a négy sarkán is, s nem árasztják el vérrel a vetéseket!”[30])
Elbeszélésének szereplője, Szent Péter, aki a háború látványától elirtózott „szeméből ki nem fogyott a könny.”[31]
Nem szóltunk még Máriáról, pedig Gárdonyinak ebben a kötetében is meg-megjelenik elbeszéléseiben szelíd alakja. A legendákban a gyermekét nevelő anyaként, az ember-mesékben pedig Egy kép történetének „élő, szinte lélek[!]ző fiatal”[32] festmény-szépségeként. A lírai portré-rajz pár sora után máris ott áll előttünk Mária értékrendjével szemben a világ valósága, egy potrohos úr személyében, aki „vastag arany óraláncával szórakozottan játszott” a festményt nézve. Ez a szemlélődő, lassú indítás felgyorsul a festmény megvételével, kiderül ugyanis, hogy a pénz gazdája nem a Mária képviselte erényekben akar elgyönyörködni irodájában, hanem a glória nélküli nőben. A glória eltávolítása azonban, többszöri próbálkozással is csak látszólag sikerül, – ahogy a Falábú ember Ábrisa sem tudja minden makacssága ellenére sem az örökül hagyott Bibliát megsemmisíteni – mert az újra- és újra átüt a ráfestett rétegen. Amikor pedig a bankár eléri célját, „Éjjel jött a hold, és égi fényét az ablakon át fölemelte a Mária fejére.”[33] Csoda nélküli csodás történet, Gárdonyi győzedelme a pénz felett. Brisitz Frigyes, az író Mária tiszteletének leírásában azt az eleven gyöngédséget hangsúlyozza, amellyel annak alakját úgy veszi körül, „akárcsak a magyar falu népe, Gárdonyit mintha itt is a nép költőileg vallásos érzése ihlette volna meg.”[34]
S végül: a kötet/téma lezárása, Gárdonyi fantáziáját példázó módon: Isten parancsolatának engedelmeskedő Gábriel arkangyal semmi más megmenteni valót nem tud felhozni a földi világból az Idő végezetén, mint a Bibliát. Ezért az Isten, a Teremtéstörténethez hasonlóan, visszaveszi az általa teremtett világot olyan sorrendben, ahogyan megalkotta. A kötet utolsó mondata: „S lőn ismét sötétség,” de ebben a sötétségben sincs semmi fenyegetés, inkább valamiféle szomorúság, amiért nem jól gazdálkodott az emberiség a talentumaival.
Az arany-tömjén-mirha… kötetének valamennyi elbeszélésében Gárdonyi komoly, az élet teljességére figyelő lélek-útjain indulhatunk el vele, ha bibliai tárgyú apróságaira időt szánunk. Karácsonyra várakozva, az egyik leglíraibb legenda-meséjével, a Csordásék karácsonja cíművel szeretnénk Olvasóinkban kedvet ébreszteni e kötet iránt. Az író – jóllehet élete vége felé írta elbeszélését – mintha visszatért volna meseszövésével, Az én falum általa szeretett világához. Szereplőinek szegénységét az az áhítatos csodavárás teszi láthatatlanná, amellyel a karácsony misztériumához viszonyulnak. A Megváltóval való találkozás álomban megígért csodája a valóság realitásában bontakozik ki. Gárdonyi már-már megható gyöngédséggel mutatja be a szereplők egymáshoz való szeretetteljes viszonyát, a csoda megtörténtét: a Megváltóval való találkozást.
CSORDÁSÉK KARÁCSONJA[35]
Hárman ültek karácson szent estéjén az asztalnál: a csordás, meg a felesége, meg az öreg András, a csordásnak az apja. Az öreg András valamikor szintén csordása volt az uraságnak, – teljes hatvan esztendőtáltal egyfolytában.
Ők nem kártyáztak vacsora után, – iszen vének már mind a hárman. Csak épp hogy egy kis hársfateát főzött az asszony vacsora-utánra. Azt iddogálták, cukron-égetett szilva-pálinkával iddogálták.
Majd csak holnap kerül egy kis bor is az asztalukra. Marcsa asszony hozza. Marcsa asszony bent szolgált valamikor a kastélyban. Igy ünnepeken most is bent dolgozik a konyhán délig. Onnan hozza meg majd holnap is az ünnepi ebédet, – úgy két óra tájt. Egy pint borocskát is tesznek majd a kosarába.
Hát ülnek, beszélgetnek a búbos enyhében. Várják a szent éjfélt. János akkor elmegyen Marcsával a templomba, az öreg meg otthon marad házőrzőnek: – gyenge már a lába.
Máskor is úgy volt.
De az öreg sohse feküdt le, míg a „fiatalok” meg nem tértek. Elővette a Szentbibliát meg az ókuláját: olvasott addig. Még tavaly is olvasott.
De bizony már nem olvas ő többet. Husvétkor, hogy olvasott volna a szentkönyvből, azt tapasztalta, hogy elgyöngült az ókulája: nem fogta már a bötüt úgy mint azelőtt. Akármilyen messzire is tartotta a könyvet, nem fogta.
– Hallod-e János, – mondja a fiának, – én mán az éjjel nem olvashatok. Az idő még csak kilenc. Ugyan vedd elő azt a szentkönyvet, olvass nekem belőle. Én is hadd részesüljek az angyalok éjszakájának ájtatosságában.
A csordás előveszi a ládából a bibliát szép tiszteletesen. Ujjat nyálaz, torkot köszörül, levelezget a könyvben.
– Hun óvassak?
Az öreg rábökött az egyik lapnak a fölső részére.
– Itt e, itt óvasd.
De az a hely épp a befejező sora volt Máté evangéliumának. A csordás mégishát olvasta:
… véletek vagyok mindennap a világ végezetéig…
– Nincs tovább.
– Hát olvasd akárhol, – mondja az apja, – szent igék ezek, akárhol szánt is a szemed belé.
János megint fordított egynéhány levelet. Előre, hátra. Azt a helyet kereste, amelyik Urunk születéséről szól. Nem találta. Végre is belekezdett.
Tíz esztendeje nem olvasott már könyvből, hát meg-megnyeklett a szóban. A pontoknál nem szünetelt, mintha ott se volnának; mondat közepén meg leeresztette a hangot, mintha ott volna a pont. Botladozott, erőltette a szemét, nyelt is olykor, mintha csak azért kellene várniok a következő szóra.
Dehát azért megértették. Krisztus urunk megjelent a halála után két tanítványának, Emnauszba menet.
Megértették.
Az Emnausz-szóval azonban igen megbajlódott János.
– Emenász… emeneusz… enmenusz… – emma…
Neki-neki igyekezett, mint dongó az ablaknak, de sehogy sem jutott ki belőle. Hát végre is más helyre fordított.
De megint csak Jézus jelenéséről regélt ott is a könyv, ahogy Tamásnak megjelenik és mondja:
– Boldogok, akik nem láttak, mégis hisznek.
János már akkor annyira kivörösödött, megizzadt, hogy becsukta a könyvet, félretolta.
– Mégis csak boldogabbak voltak azok, – sóhajtotta, a pipáját ismét fölvéve, – boldogabbak voltak, akik látták.
Az asszony is sóhajtott:
– Mér nem is éltünk mink is akkor? Azok a Krisztus-feszítők láthatták, mink nem láthatjuk.
– Én csak azt nem értem, – dünnyögött a pipa mellett az öreg is, – hogy hogyan nem ösmerte meg az a két tanítvány?
– Sötét vót mán akkor, – vélte János.
Az öreg legyintett:
– A szavárúl is megösmerhették vóna. Én még a csizmája kopogásárúl is megösmerem, aki erre jár.
– Dehiszen azok mezitláb jártak, édesapám.
Az öreg a fejét rázogatta:
– Hogy Jézus urunkat meg nem ösmerték… Ezer ember közt is egyszerre megtalálná a szemem.
Szélvihar kerekedett künn, hogy szinte döngette az ablakot is. Csordásék meggondolkodtak, hogy mégse mennek el az éjféli misére. Hát az asszony egy-két nyaláb venyigét tolt még a búbosba, elénekelték együtt a Csordapásztorok énekét, a szótagoknak illő megkanyargatásával és szóvégeknek ájtatos elnyújtásával, aztán lefeküdtek.
Éjféltájt megébred az asszony, rázza az urát:
– Jaj ember, jaj beh igen gyönyörűletes-gyönyörűt álmodtam…
– Hagyj aludnom, – rebegi János, – éppen Szent Tamás apostol beszél velem.
– Én is, – mondja az asszony, – éppen a szent apostolt láttam én is… Nekem is szólott: azt mondta, hogy holnap meglátjátok Jézust, mivelhogy ez a szivetek kivánsága. Isten bizony így mondta!
– Éppen ezt mondta nekem is, – csodálkozott elkarikásodott szemmel János.
Tanakodtak, hogy felköltsék-e az öreget? elmondják-e neki is? Hát az öreg csak megszólal az ágyban a suba alól:
– No gyerekek, olyan szépet álmodtam, aminőt még soha…
Ő is Szent Tamással álmodott.
– Krisztus urunk izeni, – mondta a szent apostol, – hogy holnap látod is, beszélhetsz is vele, András, mivelhogy ez a kivánsága a szívednek.
Sokáig nem jött aztán álom a szemökre.
Reggel, hogy virradt, az asszony a konyhára öltözködött: fehér kötényt kötött maga elé.
– Álom, bolondság, – mondta magában.
S felment a kastélyba.
Jánosnak is kihült az álom a fejéből. Nem is gondolt már rá, mikor etetésre ballagott.
Csak az öreg András kelt reggel hosszas eltünődéssel:
– Nem álmodtam én még ilyet soha. Bizony még valami csodát látok vénségemre ez mái szép ünnepnapon.
Kinézett az ablakon. A szél már elszünt, csak a hosszúkás hófuvatok fehérlettek. A mindenes a nyakát összehúzva vitte két vörös kezében a két bádogvedret a kútra.
András leakasztotta az ágyfejről a szentolvasót, szemelgette ájtatos seppegéssel, öreg szivének örvendező, várakozó hullámzásával.
Úgy nyolc óra tájt benyit az urasági konyhába a nagyságos asszony is. Rendelkezik: miből, mit hogyan főzzenek-süssenek.
– Maga meg Marcsa, győjjön be, takarítson a karácsonfa körül. Legalább lát is valami szépet: a doktor fiam hozott nekem Pestről ajándékot, amilyet még nem látott a maga falusi szeme.
Belépnek a szobába: a nagyságos asszony a falra mutat.
Hát Marcsa szinte megrogyik: akkora szép életnyivalóságú Jézus-kép virít a falon, hogy szinte mozdul onnan.
Marcsa összecsapta a kezét, a lába megcsuklott, térdre esett.
– Oh Istenem, Istenem, – rebegte elnedvesülő öröm-szemmel, – nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy az uram is lássa. Meg apámuram is. Mert megálmodtuk mink ezt a képet az éjjel. Mind a hárman egyazon órában megálmodtuk.
S elmondja az álmukat.
A nagyságos asszony csodálkozik, de sehogy nem engedheti, hogy a két csordás belépjen a szobába. Meg ha azok, hát a többi béres is.
– Patkós az urad csizmája, – mondta a fejét rázva, – az apósodé is: minden lépésük belényomódik a padlóba.
Könyörög az asszony, hogy legalább az ura. Mezítláb is bejön az ő ura, csak engedje meg, legalább az urának engedje meg. Hát úgy megengedte végre a nagyságos asszony, annak az egynek.
Ujságolják aztán otthon az ebédnél az öreg apónak, hogy hát ők már csakugyan meglátták Jézus urunkat. Mert olyan élet-igazándi ábrázolat a, mintha nem is rámában állna Krisztus urunk, hanem tükörben látszódna elevenen, – szinte pillog a szeme is.
Az öreg elszomorodott:
– Uram Istenem, – csóválta a fejét, – tizennégyszer hordoztam a búcsúkeresztet; perselybe husvétkor ezüstforintot adtam; az új harangon akkorát emeltem az állomáson, hogy két hétig fájt utána a két inam, meg a derekam; senkit meg nem bicskáztam még búcsúkor se; még Varró Bálintot se, mikor kiszabadultam a fogságbul; pedig az hat évig várt a bicskámra annak utána, hogy ő is kiszabadult… Ha másvalakire keni, hogy az törte fel a zsidó kamaráját, bizony nem jut elevenen Amerikába. De én nem bántottam. Szent parancsolatodból nem bántottam: hogy a gonoszságot ne viszonozzam gonoszsággal.
Igy búslakodott lógó fejjel az öreg, hogy azok kettejének teljesült az álmuk, csak az övé nem.
Elmondták neki apróra, hogy ilyen meg ilyen, de mégiscsak más, ha magunk szemével látjuk.
Az asszony mingyárt ebéd után ellódult a szomszédokba, hogy elregélje a csodát. János az istálóba ballagott át, hogy heverjen egyet az éjszakai álmatlanság után.
Az öreg magára maradt.
Amint ott búslakodik a búbos padkáján, egyszercsak hallja, hogy valami koldus miatyánkol az ajtó előtt.
– Ejnye, ejnye, – csóvál a fején az öreg, – hát ez még szent karácson ünnepén is… És nem is Keczöli Ambrus, nem, ez nem a mi falunkbéli kódusunk.
Kinéz. Hát egy rövidre nyírt tüskés fehérszakálú idegen vén kódus reszket a hóban; mondja kék ajakkal a miatyánkot. Rongyos bekecs rajta, szőrehagyott süveg a kezében; nyűtt vászontarisznya az oldalán, de lapos.
– Gyere be, – int a fejével András, – hát te ezen a szent ünnepen is…
Az asztal meg volt még terítve. Odaültette. Adott neki az ételmaradékból egy szelet fehér pecsenyét, kalácsot is. Még egy pohárnyi bort is töltött neki a maga poharába.
– Egyé, igyá, melegedj!
Már előbb meglátta, hogy a koldus lábán szakadozott a bocskor, de olyan szakadozott, hogy a ballába fejének a meztelenje is kivöröslik. Mingyárt arra gondolt, hogy odaadja neki az avult csizmáját. Elég őneki már az, amelyik a lábán van, elég holtáig. Nyolcvannégy esztendős ember nem nyű el már egy csizmánál többet.
Nem is szól, csak tipeg a kamrába. Ott lesz valahol az a csizma. Foltos az igaz, és a boka belső részén a folt is lefeslett, dehát a bocskornál mégiscsak sokkal jobb, különb ilyen télidőben.
A kamra sötét már: mécset kell gyujtania. Meg is találja végre a csizmát egy szegen, egy csomó rossz borjukötél alatt. Letörli róla a penészt. Viszi örömmel a szobába.
A koldusnak azonban hült helye immár:
– Ejnye hogy elment, – dünnyög az öreg, – azt se mondta „Isten áldásával”.
Szemlélődik is egyben, hogy hátha… De nem hiányzik az asztalról semmi. Még a dohányzacskója is azonmód ott hever, ahogy letette, míg az ételt rakta. Csak a pipáját nem látja mellette. Ezen meg is hökken. Elkomolyodva pislog. De csakhamar eszébe jut, hogy a kamrában tette le a pipát a korpás zsákra. Hat csomó dohány is rejlik a szobában, a pad alatt, szélről, – azt is megnézi. Ott van mind a hat.
– Nem járhat messze, – tűnődik aztán az öreg, – utána viszem a csizmát. A harmadik szomszédba se juthatott el még.
Felölti a szűrét. Totyog a csizmával a hóban a falu belseje felé. Fülel, hogy merre ugatnak a kutyák?
De a kutyák hallgatnak. Az utcán csak egy kis prémkabátos, prémsapkás fiut lát, amint nekiszalad a jégnek, s mingyárást el is vágódik rajta, mintha bottal kapták volna el a lábát.
Várja az öreg, hogy felkel. De nem kel fel a fiucska.
– Ejnye, ejnye!
Nézi, hát fekszik a fiucska, mint a holt. Fehér az arca, szőke a haja. Uri fiu forma, noha kopottas a nyakán a prémecske.
Hümmög az öreg.
– Kinek a fia lehet? Sohse láttam én ezt a gyereket. No vagy a lába tört el, vagy a feje szakadt be, hogy hanyatt esett. Ki fia lehet? Vendég gyerek talán a kántoréknél vagy szűcséknél? vagyhogy valamelyik zsidóé volna?
A vállára veti a csizmát és felveszi a gyereket a két karjába. Pedighát nehézke őneki, van már vagy nyolc éves.
Nézi.
Nincs benne élet. Csak lóg annak keze lába.
Viszi a zsidó boltba.
– A maguké ez a kis kölyök? Itt esett el a jégen.
Zsidóék nem vállalják. Nem ösmerik. Kocsmás varga jön szemben. Az sem ösmeri. Kupori-Kissné jön a lányával. Azok sem ismerik.
– Elviszem a községházára, – gondolja András, – majd onnan aztán a kisbíró hazaviszi.
A községháza ajtaja azonban be van zárva.
– Hát akkor a jegyző úrnak szólok, – vélekedik az öreg.
Kikapcsolja a szűrét a nyakán, leereszti a folyosó téglájára. A közepébe helyezi a fiucskát, betakarja, úgy tipeg át a havas udvaron be a jegyzőékhez.
Muzsika-szó zeng ott: vendégség bözsög benn. Fiatalok tánczolnak. Egy kövér kisasszonynak szinte az ajtó üvegéhez csapódik a haja-fonata, ahogy kibomlott.
András csak az ajtóban áll meg. Zörget tiszteletesen. Mentegetődzik, hogy nem hivatalos ügyben zavarja a jegyző urat…
Kijön aztán a jegyző, hogy megtekintse a fiucskát. Mondja, hogy az orvoshoz küldi, ha nem tudható, hogy melyik házba való.
A szűr azonmód ott a folyosón. Bontja az öreg. Hát a fiucska nincsen benne.
– Hálistennek, – mondja vígan a jegyző, – semmi baja, ha hazament.
– No furcsa, – tünődött hazatéret az öreg, – pedighát úgy letyegett a lábacskája…
Amint így haladoz, látja, hogy Varró Bálint jön vele szemben. Negyven esztendeje nem látta, mégis egyszerre megismerte. Nagy-nehéz fejéről, lassu járásáról már száz lépésnyire megismerte a homályban. Haza tért hát vénségére Amerikából, fiához, leányához, hogy abban a házban haljon meg, ahol született.
Megáll, hogy összeérnek:
– Hallod-e Bálint, – mondja neki olyan hangon, mintha teljes életükben beszédes barátok voltak volna, – nem láttál-e az úton egy úri formáju fiucskát? Sánta bizonyosan.
Bálint megáll, néz, mintha mellbeütötte volna a szó. Nagyot vétett ő András ellen. Még mikor fiatalok voltak. Egy-lányt szerettek. Négy hetet ült András őmiatta a gyanuban, míg végre ő került a helyébe. A négy hét folyamán menyasszonyát vesztette András, rút hírbe keveredett; a szülői bujtak az emberi szemek elől. Ilyesmit nem lehet megbocsátani. Tizszer is meggyónta már Bálint az ötvenöt év folyamán, hogy gonoszul megrontotta egy barátjának az életét, – hiába oldozta fel a pap, itthon is, Amerikában is, teher maradt a lelkén.
– Nem láttam, – felelte végre, mintha álmában beszélne.
– No furcsa, – csóvált a fején András, – eltörött a lába, vagyhogy elbicsaklott…
S elmondta apróra, hogyan történt az ügy, mintha csak tegnap beszélt volna Bálinttal utoljára. Aztán a koldust is kérdezte, hogy nem találkozott-e vele Bálint? Fehérszakálu, rongyos, idegen az a koldus.
Mikor aztán a végén András kezet is nyujtott, Bálint nem eresztette el a kezét.
– Nem haragszol mán, András?
– Elfelejtettem én azt mán, Bálint. Emberek vagyunk.
– Hát gyere hozzám egy pohár borra. Elmondom neked Amerikát.
– Szivesen, Bálint. De hallod-e: inkább hónap; mer ezt a pár csizmát akárhogy is eljuttatom annak a kódusnak.
Valami jó érzés melegítette a mellét, hogy hazafelé ballagott: régen vót, talán rá is szolgált ződifju korában arra a négy hétre. No visz a szűrujjában holnap Bálintnak egy csomót abból a jóféle dohányból.
Csak akkor borult el megint a szeme, hogy haza érkezett. Ott ültek már mind a ketten az asztalnál az övéi, forralt bor mellett és vidáman néztek reá:
– Hát kend hol csavarog édesapám?
Akkor jut csak megint eszébe Andrásnak az álom: mért hogy ezeknek teljesült, őneki meg nem? Nem ő nevelte-e a fiát is a maga kocsmátlan jámbor életére? Nem ő szoktatta-e a menyét is szelidséges nyelvre, mindennapvaló imádkozásokra?
Elmondja aztán az asztalnál a fiának, menyének, hogy hol járt, mit mívelt, s hogy Varró Bálinttal is találkozott.
– An nem lehet, – rázta a fejét erősen a fia, – iszen am mán meghótt, régideje, hogy meghótt.
– Dehogy hótt. Iszen mondom, hogy beszéltem vele. Kezet is fogtam vele.
– Nohát akkor mán jártában is álmodik kend: mer avval nem beszélhetett. Tíz esztendeje is van, hogy meghótt. A fiának haza is hozták ládáját, szűrét, tarisznyáját, százötvenhárom dollárját. Mondtam is akkor kendnek, csakhogy elfeledte.
Az öreg sehogysem fogadta el a beszédet, dehát nem szokott ellenkezni, ha valaki istenuccsával bizonykodott.
Hát másra fordult aztán a szó, arra, hogy a nagyságos asszony a templomnak ajándékozza majd a képet, éshát akkor az öreg is megláthatja.
Az öreg csak pipált, rázogatta nagybúsan a fejét: nem így igérte neki a szent apostol. Mára igérte az, a mai szent ünnepre. De lehet, hogy teljesült volna is a szent igéret, teljesült volna valamikéntségesképpen, ha nem hagyja el a házat. No a tarka kutya ugassa meg azt a kódust, az az oka!
Még lefektében is ezen sóhajtozott az imádkozása után.
Oh, Uram, hogy megigérted… Nekik teljesült, nékem nem teljesült…
Erre mintha megnyilt volna a fal, csak ott áll előtte rengő szép aranyló fényességben a panaszlott Megváltó.
– Oh balgatag ember! – szólalt meg szemrehányón, – mit csodálkozol te azon, hogy némelyek nem ismernek meg engem. Megmondottam, hogy veletek vagyok mindennap a világ végezetéig. S ti látván láttok, de meg nem ösmertek. Lám te is: háromszor is láttál ma engem, mégsem ösmertél meg. Pedighát első jelenésemben meg is vendégeltél. Második jelenésemben meg is hordoztál, szűröddel betakartál. Harmadik megjelenésemben a kezemet szorítottad a magad kezébe. Szorítottad ellenségednek megbocsátó szívvel, miként én rendeltem a Hegyen. És ha te mégsem tudtad, hogy én ki vagyok, hogyan ösmernének meg azok, akik senkin nem könyörülnek, senkin nem segítenek és az ellenök vétőknek meg nem bocsátanak?
***
Az öreg boldogan ébredt másnap. Mégishát a fejét csóválgatva görgedeztek a könnyei:
– Oh Istenem, Istenem! és én még meg is gyanusítottam, hogy a pélpám nem vót a helyén…
Jegyzetek
[1] Első kiadása: Budapest, Németh, 1924. Én a 2. kiadást használom: Budapest, Dante, 1928 (Gárdonyi Géza munkái), ebből veszem idézeteimet.
[2] Néhány kiadás: Az 1. kiadás hasonmása: Budapest, Históriaantik Könyvesház, 2013. – Szeged, Lazi, 2016, válogatta Hunyadi Csaba Zsolt; [Onga], Hermit, [2017]. – A Magyar Elektronikus Könyvtárban a 2. kiadásról készült a másolat: https://mek.oszk.hu/04700/04722
[3] Gárdonyi József (1891–1948) az író fia. Jogakadémiát végzett. Gárdonyi Géza iránti szeretetből vette fel 1897-ben a Gárdonyi nevet. Édesapjával sokat dolgozott együtt., s noha nem irodalmi pályán tevékenykedett, több szépirodalmi cikke, könyve jelent meg Gárdonyi Gézához kapcsolódóan. Édesapja köteteinek kiadását, szöveggondozását nem mindenki tartja hitelesnek: „Noha fia, Gárdonyi József gondozta a Dante Kiadó negyven kötetes sorozatát, bizony csak kritikával emlékezhetünk a reprezentatív vállalkozásról. … kizárólag a Gárdonyi életében, kötetben vagy periodikában megjelent közlést fogadhatjuk el hitelesnek.” Gárdonyi Géza, Szívlobbanás, kisregények, novellák, publicisztikák, összegyűjtötte, szerkesztette és az előszót írta Urbán V. László,
https://mek.oszk.hu/01700/01749/01749.htm#0
[4] Pap József A választójog kiterjesztése körül folyó vita és az egri közélet a huszadik század elején, című tanulmányában tette közzé Halászy Caesar röpiratát, és papi pályájának bemutatását, az Egri Főegyházmegyei Leváltár, Archivum Novum anyagában feltárt források alapján. (Trianon 90 év távlatából, szerk. Ballabás Dániel Eger, Líceum Kiadó, 2011, 69–76.)
[5] Halászy Caesar aggódásának okát a huszadik század eleji, merevebb egyházi hierarchia, konvencionálisabb egyházi érintkezési mód, a katolikus egyház és más felekezetek egymáshoz való viszonyának érzékenysége stb. értelmezheti. Az Urbino városában született Halászy, aki Egerben végezte a teológiát, agilis fiatalember volt, s annak ellenére, hogy nagyon is konzervatív keresztény életideált vallott magáénak, szociális elképzeléseivel többször került az egyházi vezetéssel konfliktusba. – Szecskó Károly, az író egri barátait vette számba, akik közé Halászy is tartozott: „Az Isten rabjai című regényének köszönheti Halászy Caesar teológiai tanár barátságát. „Bizony sok történelmi egyházi könyvet összeolvastam. Templomi és klastromi kérdések megoldásában sokat köszönhetek a könyveken kívül dr. Halászy Caesar barátomnak, aki elejétől fogva érdeklődött a munkám iránt, továbbá Paluscsák tudós dominikánusunknak, aki a szerzet reguláinak nekem homályos részeit szíves készséggel segített megértetnem.” (Szecskó Károly, Gárdonyi Géza egri barátai, Agria 24, 2013/3, őszi szám, 161–170, 168.)
[6] Gárdonyi József, Az élő Gárdonyi, II. kötet, Budapest, Dante, é. n., 206–207.
[7] Magyar népmesekatalógus, 3. kötet, A magyar legendamesék típusai, szerk. Kovács Ágnes, Budapest, Magyar Néprajzi Kutató Csoport, 1982, 12.
[8] Bernát László idézi uo., a kötet bevezetőjében.
[9][9] 1928, 128: A két notesz
[10] 1928, 15: A szamaritánus álma.
[11] Uo., 18. (Gárdonyi Géza kötetbeli központozását, helyesírását meghagytuk, egyedül a cz-s változatot egyszerűsítettük c-hangra: például arcza helyett arca.)
[12] Gárdonyi Géza halála előtti napjait a pap barát, Tordai Ányos jegyezte le, Gárdonyi utolsó napjaiból címmel (Élet, 13, 1922/23. szám, 551). Ebben a közzétett emlékezésben olvashatjuk a nagybeteg író beszélgetés foszlányait az őt látogatókkal: „A Karácsonyi álom kedves munkám nekem is. Mikor először adták elő a Nemzetiben, egyik páholy szögletéből figyeltem a publikumot. Jól esett látnom, itt is, ott is veszi ám elő a zsebkendőt asszony is, férfi is. Mégis mikor kilépek az utcára, ez a beszéd üti meg a fülemet. Mi volt ez? Karácsonyi álom? Kell nekem ilyen bolondság? És csúnyát mondott a ‛Jézuskára’. Nem a mi fajtánkból való kövér asszony volt. Vallásos téma nem való a pesti publikumnak. Ezért ment el a kedvem, hogy többet ilyet írjak. Pedig holmi passiós játékot is akartam írni. Az eleje meg is van. Magdolna lett volna egyik főszereplő. Az ő házában játszik a kezdet. Vad tivornya után elcsöndesül minden és az ablakon át az utcáról behallatszik Jézus szava: »Én vagyok az út, igazság, élet.«” – Sajnos csak töredékként olvashatjuk az átalunk most bemutatott kötetben. Az író által emlegetett Karácsonyi álom pedig betlehemes játék volt, három felvonásban. (Gárdonyi Géza, Karácsonyi álom: Betlehemes játék, Budapest, Singer – Wolfner, 1902.)
[13] 1928, 90: Vérbizonyság
[14] 1928, 28–33: András
[15] Uo., 29.
[16] 1928, 86: A legszebb prédikáció
[17] Uo.
[18] Uo., 88.
[19] Uo.
[20] 1928, 107: A forrás
[21] Uo.
[22] Uo., 108.
[23] Uo., 110.
[24] Zsigmond Ferenc, Gárdonyi Géza, Irodalomtörténet, 10, 1921/3–4, 97–115.
[25] Uo., 100., 101.
[26] „Gárdonyi a nyolcvanas és kilencvenes évek levegőjében nőtt fel, de megrázó egyéni élmények hatása alatt idegenné válik ebben a világban; kivonul a magyar közéletből, remetévé lesz, úgy gyötrődi ki magából, szemlélődő, különc és mélyérzésű lelkéből, a maga egyéni világnézetét és alkotja meg ennek belső indításaiból a magyar regénynek egy új formáját” Máté Zsuzsanna idézi Sík Sándort: Sík Sándor a szépíró, az irodalomtudós, és az esztéta, Szeged, Lazi, 2005, 99.
[27] Matlák József, A remete Gárdonyi, Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság évkönyve, Budapest, 1929, 183–185.
[28] Megjelent: Pesti Hírlap, 1912. jan. 23, 1–2.
[29] Szecskó, Gárdonyi Géza egri barátai, 5. jegyzetben i. m., 169 lapján, Korompay János kutatására hivatkozva közli az elbeszélés megjelenési körülményeit. Pétery (Petró) József katolikus pap, az Egri Katolikus Tudósító c. lapban 1922-ben jelentette meg. (Előtte évben pedig ugyanitt látott napvilágot a Jézus és a gyermek elbeszélés.)
[30] A Háborús karácsony, Eger, Az egri népkönyvtár magyar és német nyelvű alkalmi kiadása, 1914) című kiadványhoz írt előszóból. (Gárdonyi Géza, Előszó, 5–9.)
[31] 1928, 128: A A két notesz
[32] 1928, 130: Egy kép története
[33] Uo., 135.
[34] Brisits Frigyes, Gárdonyi Géza világnézete, Élet, 23, 1922/11–12, 539.
[35] 1928, 171-183. pp.
Illusztráció: forr.: fapadoskönyv
Ezek is érdekelhetik!
Vihar Judit: A MODERN MAGYAR HAIKU ÉS SAJÁTOSSÁGAI →
Oláh Tamás: Mikor már nem sántít egy-egy hasonlat →
Tóth Kálmán: Paul Johnson nyomában →
