KIKÜZDÖTT IRODALOMESZMÉNY Báthori Csaba – akadémikus!
•
Hihetnők? Lehet, hogy Báthori Csaba a Napkút + Cédrus kiadókban húsz év alatt 37 kötetet jelentetett meg (mely 32 művet jelent, mert többkötetes is van közöttük)? Igen, remeklések: versek, prózai munkák, esszék, műhely- és életút-beszélgetések, elemzések, paródiabravúrok, nyersfordítások gyűjteménye, egyáltalán – műfordítások több nyelvből minden műfajban, köztük Rilke szinte összes verse, németül elérhető leveleinek négy kötete… magyarul.
Büszkék vagyunk erre. A bizalomra, szerző és kiadói műhely kivételes kapcsolatára.
De „büszkék” (ha szabad) a napokban megjelent hírre most: barátunk a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Irodalmi Osztályának rendes tagja lett. Jeles ideje. Gratulálunk, Csaba!
Konzulense voltál a Napútnak, első kitüntetettje a műfordítói teljesítményért adható Napút Hetedhét-díjnak. 25 éve, a folyóirat második évfolyamának nyitó – évezredindító – számában jelent meg első nálunk-közlésed: bestiáriumod négy portréja. Ideidézzük a lapszámból e kezdetet – műalkotói gazdagságod egy kevésbé ismert oldala ez épp.
Köszöntünk szerkesztőtársunk összefogott etűdjével: Halmai Tamás életműved sokszorosan – több kötettel is – bizonyított értő és elemző ismerője. Dióhéjba foglalta e jeles alkalomból tisztelgő bekezdéseit.
Főhajtásunk, Csaba, veled örülünk; gratulálunk Bán Zsófiának is – ketten lettetek most az új irodalmi akadémikusok…
Várjuk a születő műveket, örömmel adunk majd hírt alkotói sokoldalúságod és etikus életműved újabb elismeréseiről: jöjjenek!
(A szerkesztőség)
Halmai Tamás
Báthori Csaba köszöntése…
…abból az alkalomból, hogy a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia a tagjai közé választotta
1
Báthori Csabáról sokszor, sokat írtam már – és mindig kiváltságos örömmel. Ha Hölderlin, Rilke, Babits és József Attila esztétikai ethoszának közös nevezőjét keresnénk, Csaba elapadhatatlan életművében nemcsak megtalálnánk, de egy korszerű klasszicitás alakzati gazdagságában találnánk meg.
Olyan lírikus ő, akinek létkérdések igazságánál nem akaródzik alábbadnia.
Olyan prózaíró, aki epikus szerkezeteibe is nemességet gyarapító poétikát göngyöl.
Olyan esszéista, aki úgy értekezik irodalmi tárgyakról, hogy végtére önmagunkról is újólagos tudomást szerezhessünk.
Olyan kritikus, aki szigorában is méltányos, hódolataiban is szakszerű.
Olyan közíró, aki barbárság és humanizmus mind hangosabb vitájában ritka hűséggel esküszik a szellem lelkére.
És olyan műfordító, akinek a legnagyobbak (Shakespeare, Hölderlin, Rilke) és a titokban nagyok (Robert Walser) magyar hangján kívül a német József Attila korszakos tüneményéért is hálásak lehetünk.
Közhelyek további görgetése helyett az alábbiakban társa (és munkatársa), az ugyancsak SZIMA-tag Balla Zsófia költészeti nézőpontját veszem kölcsön, ezzel a rendhagyó hommage-zsal köszöntve ünnepeltünket…
2
Balla Zsófia szerelmi költészete, kivált legutóbbi hozamaiban, pontosan tudja s közli: igazság és idill nem ikerállapotok, a szeretet mindig szabálytalan gyönyör. Társát szemléli az alábbi vers beszélője; ettől az egyetemességig tartósak intim állításai. (Az általánosító érvényt segíti egyébiránt a „vakondok” szóalakba – a szöveg szándékán kívül – beleérthető többes szám; hiszen a vakondok s a vakond egyaránt helyes, mert használatos titulusok.)
A vakondok
Aesopusi
————————Báthori Csabának
Öröklétbe fúrja magát előre,
fekete, lágy, bársony vakondok – ás.
Mintha látna a hűsföldi sötétben.
Nem érdekli az elmúlás.
Fejét, szemét kitűzött célra tartja.
Olvas. Hol lassan, hol gyorsabban ír.
Tán egy eszme a kéz – ő kézen a kesztyű,
s az így betölti, így mozgatja? Nem,
ő lelke porontyait szüli, tartalmait
formákba pólyázza, hogy felnövessze.
Azt hinnéd: Valaki ír vele.
————————————Ami több,
mint mi, azt magunkban kell megtalálni itt:
formálni s követni. Egy Úr nincs sose messze.
Aiszóposz (Ezópus) fabuláihoz irányítja figyelmünket az alcím, s a görög meseköltőtől valóban maradt fent vakondokallegória – ám az a maguk képességeit túlbecsülő dicsekvőkről értekezik. Balla Zsófia verse (in: Más ünnepek, 2016) apokrif eréllyel írja bele magát az állatmesék aiszóposzi korpuszába – s mindenekelőtt egy embertípus és életmód, egy szellemi mentalitás és kulturális attitűd rajzát adja.
A cím nevesítette vershőst a fölütés rögtön elemeli a rögvalóságtól: földben ugyan, de „Öröklétbe” tart a vakondok; életközege különlegességét hapax legomenon („hűsföldi”) tudatja; viszonyát a halandósághoz szikár tájékoztatás rögzíti: „Nem érdekli…”
Célra tartóan olvasni-írni: ez már nem animális gesztus. A második strófa allegóriává emeli a zoológiát. A vakondok képét-képzetét két további trópussal: kéz s kesztyű metaforájával, valamint szülés-fölnevelés asszociációs körével toldva meg.
Mindebből nem képzavar származik, hiszen nem összeriasztják irányaikat, hanem pontosítják s fokozzák egymást a versalakzatok.
Félrímet („ás” – „elmúlás”) rímtelen szakasz követ; majd keresztrímek („tartalmait” – „megtalálni itt”, „felnövessze” – „sose messze”) közé kéretőzik egy nem rímelő, két sorba nyomatékosított sor: „Azt hinnéd, Valaki ír vele. / Ami több…” Ez a több a rímszerkezet rendjén is túlmutatóan több tehát, szemantikailag pedig az énnél, az embernél, az eszméletnél tágasabb minőséget jelöl.
Hogy bennünk rejlik a rajtunk túlnövő is: hagyományok kedves tanítása. (Vö. „Bent tekintsz magadra” – Szemlélődés zugai, in: Eleven tér, 1991) A „Valaki” az isteni jelenvalóságot személyesíti (jellemző módon határozatlan névmással); a „formálni s követni” imperatívusza a világossá művelhető világ hitét összegzi.
Az utolsó mondat szintaktikai játékkal bocsát utunkra. Az „Egy Úr” szokatlan szerkezet: kisbetűt irányozna elő a határozatlan névelő, így a kiemelő-szakralizáló „Úr” írásmód meglep – s megmosolyogtat.
Derűt köt lelkünkre az evidencia.
3
Aktuális örömöm pedig? Többirányú. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia ugyanis nemcsak Báthori Csabát, hanem – személyén keresztül – egy kiküzdött irodalomeszményt és egy alkotói magatartást is soraiba fogadott.
Szívből gratulálok Csabának!
Báthori Csaba
Bestiarium literaricum*
Részletek
A vasistván. Az etiológus versengő lajhár katakomba-morga észbolond alfaja vagy alfája. Elégiában él és fürödik, van tenyere és talpa, és hangja olyan, mint a pöfögő bazalt. Élvezi és magasztalja a valóság talaját, csurdig telt szivaccsal törli le a makromisztikát, gyakorta mérickezik a MÉH-ben (öntöttvasként). Teste puha, mint a tűpárna. Lelke húrjagos, mint Üllőn a pörölycsapás. Szelleme pedig lefényképezi a tabernákulumot (az utóbbi kettőt zárójelben viseli). Éliás-napkor berepül Ángliába, megcsalódik, fölkéredzkedik egy lélekvesztőre, s a gróznijparton visszazökken.
Hosszú tintafoltot ereget a morgattyúból (vijjog, hörcsög és Karcag). Ebben azt bizonygatja, hogy valaha delimorga volt, ő ám. Az ángol, na, csak annyit mondhatna itt: he is the answer to a maiden’s prayer (ő a válasz a szűzlány imájára). A tintafolt olyan kárméreg, melyet gyorsan könyvbe kell fölitatni, és rögtön kiterjeszteni, nehogy csak néhányan ihassák föl, mihamar. Ha ugyanis sokan isszák be, tehát kinek-kinek csupán pár csepp jut, akkor mennyei nedű (vagy nedv; mint ölyv és ölyü, kutyogja az etiológus morga).
Nem Szent Endre, hanem Váropi Író. Ő az, aki elsőként mesterkedett fából vaskarikát, jércéből fércét, vasból vonyarcot. Mázlista állat: amit elveszít a hintán, megnyeri a körhintán. Járása hasonlít az úthenger gracil libbenéséhez (hisz eti eteti), a lajhár éjszakai álmához és a víziló bájos légvételéhez vagy filhallásához. Híres, mint egy ásvány. Hogy szárcsait tekintve hátrányos helyzetű, abban az a ténykörülmény látszik ludasnak lenni, hogy mindkét csüdjén van egy babits-bilints, s mielőtt álmodásba fogna, ezekre emlékezik egyet.
Nemigen purpárlézik környezetével. Úgy tartja: ő is csak annyit mond a világnak, amennyit az őneki. A közlekedés ezért meglehetősen szórványos és villamostalan, mint a Rákóczi út, egészen a szószátyár korig, amikor is mindenkiből dől a szittya szátyár. Ő az egyetlen a modern állatvilágban, aki még ismerte a horácolt verklit. Főleg korahajnalban horácol (ez a pötty a vergullus és a satullus kevercse), úgy egytől pitymalló ötig, vagy hogy is mondja az ángol, na? in the small hours, a kicsi órákban. Ilyenkor fonogat és összeköti az alfát az ómegával, és kereszteződési pontokat rajzol a poéta-térképre. Van egy szárcsás mappája, abba belefordítja vagy belelöki a Lajtán túli morgákat, s akkor alant halad a morgalant. De néha fölmászik a negyedikre, kikurjongat az erkélyen, és reáhökken, hogy a tériszony nem morgatéma. Inkább bedugja fejét a falba, és hopp! látja ám, hogy a csőbe nem csereg a lé. Ezt a hiányt beírja egy kockás füzetbe reálisan, s ettől metamorfózis. Sokszor kijavrontja a régi morgattyút, s ekkor ocsúd rá, hogy ha a morga rózsa volna, messze illatozna. De sebaj, fölölti a pókerarcot (pardon: pókerarcot ölt), s beront a győzők közé. Egyébként, hogy is mondja az ángol, na?… olyan, mint a márciusi nyúl, igen, pontosan így! (mad as a March hare). Mer azér tud ám ugrani, ám ő, főleg érett korába. Hisz érett korába hisz. Lehet, hogy azér, mer minden agg morga könnyű morga.
Úgy is morga:
Nehézkedek a sáros kertbe, mint a sülttök,
És az esőbe hullik vasból nagy csütörtök,
Vagy hulladozvák a kukacos körte fánkra
Meg a látin alma fára, litániánkra,
Annyi bizonyos. Ez a nedves elme fánkja,
Aki füttyöt hány a bűnös szárazságra,
Meg a ganajtúró század barnaságára
Meg a zöldségeskert rondaságára
Meg a barbár faragású arsch poétikákra.
Talmi hullás, cábár arcú súlyos Asszony,
Hogy a Borián a Kemenesbe marasszon,
Azt mondom én itt most Szent Endrén
A tenyerembe férfiasat kiöntvén
Tenyerem Fórumára, ahol már járja táncát
Szublimált tudományom árva múlandóság.
Nem fennkölt miazma cointidentiája
Kell a morgafajnak, nem vágy cicomára,
Se mennyei mannára nem lihegteti
Nyelvét, mint száz éve a viruló eti.
De a sivatagi ráció Oázisát kérleli
Itt minden ma ezen a magyar csavargó
Tájon, ahol Allende és a Kasztró
Gyullad a homokbucán meg a körtéri bisztró
Falán, amire babits még azt mondta: kakasszó.
De hát ez csak nyafogás, messze látni,
Hallani már az illéspuszta kosztolányi
Téri sarkáról, ahol most ülök itt a sárba
És vaskosan vasalok vasat, de mindhiába.
A határgyőző. A nagybotú s -becsű londoni óriásfuserátor harcsabajusza kettőt üt mindenki systemata popijára, egy ötösre felelt franciakulcs sátorsatujával és kikottyan. Kerülget kékórás alanyiságot és tárgyba veszi a csüdjét, álomát, farkincáját, de legfőbbet annyira terhez, hogy az kétkila istennyila. Olyan a hőmérséklet be, mint ki. Elszabadult gatyamadzaga, tolltilolása, bajuszkötője és felehasznált vattarúdja rajta, hogy beböszménkedik a hungariculus és cunilingus vermes járataiba, de csak a gyomai krumpliföld nagylélek harangjával, a lipitlotty szamárkincsével meg egy matring szörcsögpamuttal, melyet a londoni szentpálszékelde árnyékában is singgel mérnek és határtalanul tojtatnak. Ami a hóbelevanc, az le van győződve irdatlan pázmányita lucsokkal, és a vékonka eszmefonál kigémberedik a tartalma-fagyott jegyzékből. Ez az NB I-es antikitás, rekettyés forratásnak szigetváras bilikomoltatása persze nem egy tucat, se kettő, hanem maga a miszter mikrokozmosz makkoltatása, egy töppedés, három szárcsapás, négy porba fingás, és ami azóta marad, az a középkoré, hadd egyik a meggárgyult eszméletű irodalmasok. Nincs bögye, csak tojása, ikrája, hallalija és messzire-kongása, mint a debreceni nagyharangnak télen, amikor reászállong baltafokára a hóvirág, és a tűzdóm nyűgös allezánca kiszór egy vivátot. Ajánlkozik nyakra és főre, mindent katedrálisan belak, és a mohácsi kólótéren a busó meg a tökös jankele csak csiggatja kőharisnyáját a hátára, mer a győzőnek a busózáshoz álorca se kelletik. Szegletében szőrzsizsik, firlefanc és dögre hízlalt penészfolt, és ami a finalitást illegeti, abba se köszönet va, hanem a fontosember jampisága, aki a lében a vezérkanál és mindre a legtetejére lázad, elmetszvén egyéb tűzihányót és magmabirtokost, de nem lélek. Nem elég eltologatni a mozaikkövecseket, gurulniuk kellene a gerendáknak. De a nagybotos csak-csak ömöl a vulkán-hurkán, s ami a lakolókat istentelenül nyugtalanítja, tönkre löki, balekká, morzsalékká gyűri, az az irodatlan írás, a sótlan rengeteg, a tömbbe bújtatott palikamóka, amit ki-ki a hajára ken és rohan de tüstént a fodrászhoz. Vagy van itt egy cilinderes fosattyú a komputerben, az is úgy nyüstöl, mint a februári kereplő, vagy a tutitatyó fenekén a lyukas kétfilléres, amiből se igenyösség, se görbület nem származik a világegyetemre nézve, csak egy labirint huzatú hörcsögkupac. Vagy egy meghalasztott koboldfing, belerekkenni méltán, és mattot adni a kigúvadt bélpokolnak, melybe a mikrohevederes iratpojáca trécselése s legföljebb a fukszos csöpi véres blattolása fér, meg a reumás phoetusfattyú kacaja kullogtában, amikor leszakítja a szomjúhozó falióra cintányérját. Ciberét nem gyártani lehetetlen – mondta viktor granyica, a keleti unokaöcs, kilondonodván. De a nagy üstdob egyre szórja a narancsdidis gurgulát, felcsúfolja szemének érmét, megtorolja a krumplit az orrán, meg a borvirágot. Merhogy az univerzális ifjúság is azt tartogatja ma már mutyiban, hogy jobb, ha az orra borvirágos, mint ha a foga fogköves.
Egy győzölgés.
földidikálva far-imbolyogva
—-koslat egy kamuka kecelány
s kitorpan kancsa korca ki a farba
—-fölösre forrva nyalva egy cecelégy
én vaksi vén ki nyűgjét osztogatva
—-cirógatom doszt mosolyra hungáriám
csak sápadt falba kínai kadarka
—-ömlintgeti cserepi-cseremi szám
megéltem végveszélyt és balkáni bazárt
—-azért az orra lóga lóga lent
míg eltemetve tökvirágba s pöcébe ránt
—-a hupikék forma hédervári elefánt
virág való elgondolt özön végtelenség
—-pankám csirregése semmicske csibecsont
lágy ékban döfköd valódi éktelenség
—-s felköszönt puha pihével csacsi szent
ondoleálni nem lehet a barnamedvét
—-csikálja talpát csalános csőrű csalogány
örökre kiönti talpa tarka bőrenedvét
—-és legurul a pokol-kerekű taligán
taliga vár elgurul minden elhalandó
—-s aki marad csak időmúlatásra
amit fölrakott vallani vajmi maradandó
—-hiába kente messze virító pántlikásra
A szabólőrinc. Miskolcról elszármazott pasaréti házitücsök (Miskolcon ugyanis tücsöknek lenni még temetve se jó). Csápja – a Hazánk ciripfaunája című állathatározó fényképmelléklete szerint – állára lóg, minélfogva sokan irtózatosan csepülik őt. Minthogy a család hobbimozdonyos volt, a tücsök rengeteget tolat, vontat és pöfékel, átfarol az egyik ágyásból a másik vágányra (régi vágású begyeseknél), s néminemi keréklazulás is megfigyelhető a mozgásában. Mivel lendülete bűnös, női hússal kell táplálni, hogy idejében megérkezzék a purgatóriumba. A húseledelen aztán sokat rágódik, óg-móg, erkölcstelenül emészt és kitisztáz, de végül mindig marad egy kis móring. A feminális móringot elrejti szimbólumokba. Versben csókolt, szan zsen bement a kalibán táborába, jól kiókumlálta a rosszat, és pacsit vert a bűntársak fenekére. Színtiszta romlott húsgolyókat tárol a hőszekrényben (ez a potrohpitvar egyik csínykamrája). A nemet tehát egész mellszélességben igeneli, és egy billegért még billogot is megtűrne a homlyukán.
Zenéje-bonája érdekében (bona musica) folyton jajba kap tücsöktársaival, elátkozza a tücsökséget, sőt néha megciripeli még a degeszholdat is. Eledele ugyancsak kiszemelt és válogatott, szakértők mégis mindenevőnek tekintik. Tányérkáján főleg a tarajos gőte bogyóit gyűjtögeti, időnként nyelvikéjére von egy-egy falatot vagy tenyerére emel egy karikát, és rápöcköli a franciásan hetyegő szúnyogcsapat orrára.
Mázsaszám fordít, például – mint babitsa mondja – a kultúrát rútlukra, a köldököt ködlökre vagy a kéket kékre.
Seine translations are ohnezahl et penibel, sed etiam weitschweifig und terreur. Kázsdij gyeny ír any poemata, but amandi et scribendi amatoria by him ekvivalens. Linea sunt lights, formed with illusions per saecula saeculorum, mais sub specie nicht aeternitatis. His look and scripted music are a cloud, punishment, e lumpacivagabundus horribile dictu. Seine contrahentes véresszájúak, e pericoloso sporgersi, et beim Lichschalter vigéckednek és darkness-t fognak rá, mintha papül apadonn lábán sir. What the russian transcription betrifft, he translated Thewcheff par exemple locker et maszatos, parce que il n’avait pu parusszki i egy rahedli manyért excellent fordította Majakovskit (as Affenkind and dragonish mind). Son pouvoir in the litteris hungaricis jeszty itakdalse, dosztig lavoir la bzw. el hacedor, with Illyés le paysan de Danube et Eluard as Schafhirt in the prérie of Tihany. Szvoj humour ist blanche et noir, cherchez la femme usque aspera ad astra, aber non basiare et futuere genug. Il lived and loved bis nach the revolution hungarian, dann uno anno kampec dolores ln unsano corpore. Son opus magnum: Eternal friends and enemies are publicated by Verlag Iszkra, in the poststalinian aera. Aujourdhui il vit et mort in the cemeterio de Kerepes oder Rétesfarkú, as hero and poeta mulierum.
Is dixit in lineis hungaricis:
Semmi nem undorít, azt esküszöm…
Se a mormota, amikor fülön
ragadja a medve bundás bocsát,
se a kukac, se kutya-porkoláb
az ól előtt, ha veszettül morog
vagy oktalanul nőkre vicsorog
a debreceni strand forró kövén,
se a fóka, nyest, nyúl, nyalka görény,
se a turbékoló galamb, se a
szomszédék hájas röfimalaca,
se a tehenek, se az őzbakok,
se a sült-pipi püspökfalatok,
se a macska, amikor „hopp!” megöl
egy egeret a falka többiből,
se a tengerimalac, se a csér,
se az éjben suhogó bőregér,
se a… mondom, nem undorít, ami…
esküszöm, semmi, ami állati!
A verset a balassagyarmati állatkertben tett látogatásunk után írtam (Illyés barátommal jártunk ott az ötvenes években), válaszul arra a megalapozatlan vádra, hogy én csak az embereket szeretem, s az állatok közül csupán azokat, melyek két lábra tudnak állni. Aki az állatokat ennyire szereti, rossz ember nem lehet. A hátsó gondolat pedig ez volt: szamár enged, okos szenved.
A mikszáth. Totáliából szalasztott négylábú szárazföldi mákoskutyka. Szövevényes cselekményét egy szájából kilógó füst- és bűzrúdon bonyolítja, szükségből, esetenként. Egyik lába az íróasztal alatt kajtat, a másik a tóthmari múltjában, a harmadik panamában, a negyedik a parlamenti gebinben. Általában szeret megszaggatni lazán szőtt ruhadarabot, hírnevet, látszatot, beszterceostromát. E tevékenységét ugyan elősegíti kitinpáncélos karma, azonban akadályozza hatalmas kocakja. Kocakjában egy zsombor kismalac, sőt disznó hömbölyög, s amikor a kutyka írószerrel és vonalzott papírral találkozik, ráereszti a belső disznókat a külső disznókra. Ezért odúja körül néha irdatlan csemcsegés és ormányoknak dörgöltetése folyik és zajlik. Mihelyt a démoncocák visszatakarodnak a mikszáth bendőjébe, hirtelen oltári csend támad a toll körül, lágy lelkedzést hallani, amit csak néha-néha tör meg a madám makadámzörgése.
Az állat amúgy eleget mikszáthkodik: kiül az úri társaság hófehér asztalterítője mellé, számolgatja és fölbegyzi a le-lepottyanó dumát, ürücsontot, tiszahéjat s egyéb úrimagvat.
Egy ízben ő maga is megemberesedett, s ónezsinór odatelepedett a fentebb stílesek asztalához, egy székre.
Csibeszárnyat és vadast fogyasztott a társadalom. A mikszáth – így, emberesen – röstellte volna körme közé venni a csibecsontot, csak úgy rágicsálni, szopogatni, neveletlenül, no nem, ez nem az ő stílusa. Gondolta, majd otthon szép komótosan lerágja a maga csontját. Darab idő múlva meg is kérte a pincért:
– Főúr, becsomagolná nekem ezt a darabkát, tudja, otthon, a kutyának…
– Készséggel – s a főúr már pattant is, bajsza se rebbent, nyilván megszokta már a nem tehetősebb, tehát tehetetlenebb fajtának efféle rimánkodását.
Ám a kutyka hederített az ilyen túl-mély pszicho aggálykákra, még csettintett is a nyelvével, mintegy előre megcsócsálva a majdan kétszemközt elköltendő pipifalatot. A többiek persze csak faltak-faltak, gondatlan nábobi nemtörődömséggel halmozva a csontostányérra a félig-meddig lerágott csontokat.
Hát egyszer csak jön a pincér, de látja ám a mikszáth, hogy egy egész halom csontot kotortak össze neki egy sztaniolba… mindenféle idegen nyelven megnedvesedett csontikát, atkát és nyikhajságot. No, szontyolodott is el magába rögvest, én többet azt már nem. Vagy leülök megint a földre, vagy magam tömöm zsebembe a saját darabomat, vagy lerágom a körmöm közül, de úgy, hogy még a velő is kicsurran belőle.
És amikor kiszakadt az utcára, rohant hanyatt-homlok az első szemetesláda felé, s – csak meg ne lássák, még koldusnak hinnék – belegyűrte az egész nokedlit a kuka fedele alá. Merthogy ezt gondolta akkor: nesze neked nokedli!
De elmesélt valami mást is.
Jó Tisza Pistával nem találkoztam már vagy két napja. Nem is tudom, tán a dögadó-szavazáskor botlottam össze vele a Nemzeti Kaszinó egyik tubákszentélyében, a nagy ferblipartin, amikor is majdhogynem megingott a hírneve az utolsó rundóban, hiszen vesztésre állt, de cefetül. Hiába, a hírnév mindig veszélyben van, akár az asszonyok és az üvegpoharak.
No de most, hogy bekopogtattam hozzá picurka kis kérésemmel, már kimászott volt a slamasztikából, s oly megelégedett és göndör somollyal tolta elém a széket, mint egy friss házas galamb, amelyik még kortyolt is egyet a pocsolya szélin, s most föltekint az azúr magyar mennyboltra.
– Harcsator lesz, beszállsz-e, elnök uram? – pendítettem meg amúgy kutyául illedelmesen, mint akit már mind a forró, s mind a hideg víz megégetett egynehányszor.
– Be én, ha a Snájder is, de csak a Víg Hajósban.
No nem is volt ez igazi kikötés, csak amolyan lágyan kikottyantott óhajocska, aminek ugyebár még az öregharcsák sem igen szoktak nyíltan és áperté ellenállani. Gondoltam is hátul morfondérozva: mivel minden jó tanács egyszersmind vallomás is, a Tisza Pista nagy víghajós lehet, márhogy kerekperec megmondjam, szenvedélyes evezőse ennek a süllyedő bárkának. Ugyanis ahogy hallottam az alsóház folyosóján, a Víg Hajósban csáléra áll a seft, a vendéglős valami pecsovics ember, akinek a hajában minden áldott nap megakad valamilyen gúnygubó, hiába fésülködik hírességekkel.
– Hát akkor mennék is, adnám le a rendelést – makogtam, de most már kissé nekibátorodva, s tartottam is a markom, hogy talán szubvencionálja is ezt a kis méltóságos banzájt a Tisza Pista. De itt potyogtam ám én vissza, de rögtön a valóság talajára, amikor így fifikázott:
– Mindenkit meghívtam fizető vendégnek.
Ahá, hát most kibújt a szeg abból a bizonyos zsákból. Hát hogy van fukarság, azt alítottam én eleddig is, de hogy orcája nincs, azt még kiskedd éccaka se álmodtam volna.
És eszembe jutott akkor a drágalátos Szent Péter, aki egyszer ingyen kölcsönadta nekem az esernyőjét, és csak annyit mondott:
– Kálmán, jegyezd meg, a szó és a tett között ott van a tenger.
*ld. http://www.naputonline.hu/naput-kiadvanyok-arhiv/naput_2000/2000_01/008.htm
Illusztráció: köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Eredményhirdetés | Kortárs irodalmi alkotások pályázata: Cédrus-pályázat, 2024 →
Kettős könyvbemutató (Meghívó) →
Csuday Csaba: A tisztás avagy DJ a Paradicsomban | Könyvbemutató | Meghívó →
