Két könyvméltató (Oláh Tamás: Örökbe ékelődve, Baka Györgyi – Oláh Tamás: Keresztbe kötve. Ikerjelek)
•
1.
Tornai Xénia: A valóságot megtartó titok. Gondolatok Oláh Tamás Örökbe ékelődve c. kötetéről
Faágak a szürke mennybolt előterében. Fekete gallyak ég felé nyújtózó karjai. Az éltető nap felé törnek. A Mindenséget célozzák véletlennek tűnő rendszerükkel. Növekedésük érthetetlen parancsnak engedelmeskedik. Ha levelet bontanak, nem hatol át közöttük a fény sem. Mégis ösztönösen tudják, merre van dolguk. Hogy mi végre rendeltettek. Nem kérdeznek semmit. Csak teszik, mi génjeikbe kódoltatott. És ott vannak Oláh Tamás legújabb kötetének borítóján, hogy összekössék az eget a földdel, és koronájukkal megtartsák a végtelent.
A fák néma alázata csodálatra készteti az embert, ám a Költő nem azért kapta az intuíció kegyelmét, hogy főhajtva csupán a körötte nyíló fizikai világot fogadja el valóságként. A tudós és a művész a lét egymásra rétegződő síkjainak minél pontosabb szétválasztását tűzi ki célul, és a jelenségek mozgatórugóinak feltárására törekszik. A nagy Egészet felépítő hálózat láthatatlan pókfonálrendszerének mintázatát szeretné megérteni. Elérni az elérhetetlent, felfogni a felfoghatatlant, megfejteni a Mindenséget örök pulzálásban tartó titkot.
Ezért figyel Oláh Tamás mindenre szüntelen. Érdeklődését a kézzelfogható világ eseményein túli sem kerülheti el. Értelmének objektívében majdnem mind a tizenkét dimenzió láthatóvá válik, melyek érzékelését Szabó Magda Az a szép, fényes éjszaka című novellájában az újszülöttek éteriből megőrzött képességeként jellemez. Az átlagember számára a teljesség egyidejű befogadása a születés pillanatától távolodva egyre korlátozottabbá válik, mivel az érzékelt dimenziók nagy száma végül leszűkül a reális időre és az egyetlen síkú, egyetlen terű fizikai valóságra. Oláh Tamás szemléletében azonban Einstein relativitás elméletének megállapítása tükröződik: „Az idő korántsem olyan, amilyennek látszik. Nemcsak egy irányban halad, hanem egyszerre létezik benne a jövő a múlttal.” Párhuzamosan tudósít a „hátrafutó napok”-ról, a feledés süllyesztőjéből visszaidézett „gyümölcsös emlékek”-ről és az éppen zajló jelenről, miközben már a jövő képei villóznak a sorok között, és lebomlanak a tér korlátai, melyek nélkül a szingularitás végtelenjében saját lényegként értelmezhető minden jelenség. Ennek megfelelően világmagyarázata is másféle törvényszerűségeknek engedelmeskedik. Ő Lao-Ce-i bölcs gyerekként egyszerre kíváncsi a külvilág eseményeire, a lélek mélyén a történések hatására keletkezett érzésekre, a tudatban megképzett gondolatokra, a Mindenségben is változást indukáló élethelyzetek rebbenésnyi nyomaira, az élettelen tárgyak titokzatos működésére, a természet emberi tájjá nyíló együttérzésére és arra, miként helyezhető el az így keletkezett új létpillanatban a vizsgált jelenségben aktív részvételt vállaló szereplő, illetve a szemlélő.
Költészetének egyedülálló volta éppen az ábrázolás mikéntjében rejlik. A jelenségeket nem a pőre fizikai sík kontúrjaival vetíti elénk, hanem a lírai énben ébredő érzetek és képzetek messzire indázó hangulati elemeinek egymásba szövődő dzsungeleként. Omnipotens költő. Isteni magaslatokba emelkedve, a kívülálló szenvtelenségével, panoramikus optikával úgy tekint az eseményekre, hogy közben a beavatottak mindentudásával és a mélyen empatikus ember érzékenységével tudósít a láthatatlan folyamatokról.
Verseinek ihletőhelyzete többnyire a felütés első sorában önmagától kibomlik. A konkrét élethelyzet ismerős, az olvasó kíváncsiságát mégis mindvégig fenntartja az asszociációs és intellektuális háló finom szövedéke, mely a konrét felől a mélylélektani és a transzcendens felé tágul, és a sorok hordozta képiség által észrevétlen nyílik meg a befogadó számára. A szellemi utazás során a költő menetsebességéhez igazítjuk lépteink ritmusát, mégis bizonyos költemények zárásakor olyan szellemi magasságokba jutunk, ahol már el-elfogy sejtjeinkből az oxigén. Az egymásra rakódó emlékek, álmok és a képzelet titokzatos tájai felett lebegünk, ahol „Édes szellemkezek simogatnak” (Kicsinyített világ), ahol a múltbéli események visszfénye egybemosódik az elérni vágyottal, ahol a lehetőség bódult képzete a reális síkba nő, és a valóság érzeteként manifesztálódik. Bármerre néz a költő, mindenütt a kint és a bent egymásra reflektáló rezdülései vibrálnak. Érzékeli „a gondolat materializált fényeit” (A szél dúlt). Tudja: a pillanatban a Mindenségre látni, ezért a teljesség oldaláról szemléli az eseményeket. Az egyedit általánossá tágítja, s bár csak egy vízcseppet tart kezében, a tenger hullámzását véli hallani.
Az észlelés földi dimenzión túli értelmezése azonban gyakran a délibáb megtévesztő fényét vetíti elé. A teljesség illúzióját keltő vágy ébredésekor álomittas önkívületbe csalogatják érzékei. A Vigasz című szerelmi ciklusának egyes darabjaiban delejes, lázálomszerű térbe igézi olvasóit, ahol „összeolvadnak/ a valóság és a képzelgés képei”, és nemcsak a kívülálló veszíti el tájékozódó képességét, hanem a lírai én is: „a kivételes érzés/ álomba révedt rejtélye,/ tudom, / fakuló rímek között is/ velem marad,/ s többé nem ereszt” (Behunyt szemmel).
Oláh Tamás azonban nem Gulácsy Lajos Na’Conxypanba vágyó hagymázaként, hanem szándékos művészi fogásként alkalmazza a titokzatosság eszközét. Hisz az álmok és a képzelet valóságformáló erejében, a transzcendens létezésében, és költészetében nemcsak tudatosan vizsgálja ezt a síkot, hanem ráirányítja az olvasó figyelmét a valóság nagyobb távlatokba tekintő értelmezésére. Kötetének egyik kulcsmondata így hangzik: „Feltámad, s figyel mindenre/ az anyagtalan”. „Jó szétáradni, és kilépni a test börtönéből”, „vonz a másik, a távoli…” (Folyton alszom). Létszemléletében a foghatatlan hordozza a lényeget. A mindenben egyidejűleg ott lüktető kétféleség („tömjénlehelet és kárhozat,/ a boldogság-szerelem-sikolya/ és a végső erőfeszítés/ gyászba borult éneke ”) az emberbe átörökített isteni megjelenési formája. Ez tartja mozgásban a világmindenséget.
Az Örökbe ékelődve kilenc ciklusának hatvanegy szabadverse tulajdonképpen a lírai én teljességének mozaikokra tördelt kivetülése. Az egyes darabok önálló egészként is értelmezhetők, ám igazán csak a kötet végén állnak össze szimfóniává. A fejezetek leplezetlen őszinteséggel hajtogatják elénk az ember örök belső vívódásának térképét. A szerző életkorából adódóan érdeklődésének, így három ciklusának fókuszában is a test és a szellem leépülésével, valamint az elmúlással való szembesülés áll (Veletek vagyok, Tompa varázs, Meséld el a méheknek). E fejezetek darabjai többnyire önreflexiók, melyek az öregkor emberi létet fájdalommá alázó tüneteiről és küzdelmeiről adnak kendőzetlen látleletet, mely elől „Hiába próbálsz valahogy/ … tollatlan szárnyaddal/ elmenekülni./ Parancsaidat áruló izomkatonáid/ nem teljesítik” (Görcs). Oláh Tamás új műfajt teremtő versnovellái (Veletek vagyok, Lehetett volna, Az altruista) örkényi tömörséggel megfogalmazott, a kisepikával rokonságot mutató, lírai tűnődések.
Tizenkét gyöngyszemével a legterjedelmesebb és egyben leglíraibb a Vigasz című fejezet versfüzére, melynek darabjaiban a Férfi násztáncának lehetünk tanúi az örök Nő előtt. Oláh Tamás József Attila-i módszerrel „Lágy őszi tájból és sok kedves nőből/ próbál”-ja összeállítani a tökéletes nőiséget és általa a vágyott szerelmet, mely nemcsak menedék a valóság káosza elől, hanem a Mindenség szellemének megnyilvánulása is. A ciklus a szerelemben rejlő teljességet bontja áttetsző szirmaira. Azt vizsgálja, mi vonzza a férfit delejes bűverővel a gyengébbik nemhez. Hol az epekedő vágyat növeszti a boldogság egyedüli forrásává, hol a beteljesült szerelem extázisának pillanatát emeli éteri magasságba, majd a hiány kalodájában raboskodók éhével kutatja a Mindenség jelenségeiben is fellelni vágyott kedvest, mely keresésben „A szilárdnak hitt tárgyak” (Szédület) is osztoznak vele. Ismét másutt a szellemi együvé tartozás érzésével átitatott szövetség fontosságát hangsúlyozza. Az ifjúság friss bája mágnesként vonzza tekintetét, a Walpurgis-éj boszorkánya az elérhetetlen utáni sóvárgás édes kínjával gyötri, A zöld szemű szörny „végigfut neuronjain, akár/ a gyík a kőfalon”. Dantei poklot jár be, melynek ingoványos talaján mégis „virágba borulnak a kopasz fák,/ és a perc csodája évszázadokká nő” (Véredben keringő). Hiába, Khaos, a tátongó üresség volt az első létező és Erós, a Szerelem, az első működő erő a világban – miként írva áll a görög mitológiában. És az ember azóta is e két láthatatlan hatalom szorításában vergődik szüntelen. Az érzések és emlékek viharában a költő végül mégis nyugvópontra jut: a házastárs őrszemének fényétől kísérve, csituló lélekkel visszatér a hitvesi boldogság megtartó melegébe, hogy némi csalódottsággal fogalmazza meg a lehangoló tanulságot: „Ha az öröm/ végtelenje váratlanul/ felragyog benned,/ … s ha balgán azt gondolod,/ ez lenne/ maga a nagybetűs Szerelem,/ hát tévedsz, olyan nem létezik,/ és sose volt,/ – ne higgy a költőknek!” (Véredben keringő)
Oláh Tamás mégsem veszíti el az olvasó előtt hitelességét. Költőként és felelős emberként önmaga aurájánál messzebbre tekint. Világra nyitott érzékenységgel az emberiség évtizedekkel korábban elkövetett, de el nem évülő bűneire (a Hirosimára dobott atombomba szégyenére, a kommunista éra áldozatainak megaláztatásaira, illetve a két szemben álló nagyhatalom kibékíthetetlen ellentétére) fókuszál, majd a kiüresedett világ értékvesztett jelenségeit felvillantó Könnyű jelen kíméletlen korrajza után a kozmikus Egész működésébe bepillantani vágyó, létértelmező elmélkedéseivel (Telihold ciklus) zárja a kötetet. Ez utóbbiakban a látható és a rejtett viszonyának összefüggései sejlenek fel, a sorok közül pedig már a bölcs rezignált sóhaja száll: „Csendben/ a dolgok kezdetén maradni/ lenne jó,/ többé nem mozdulni,/ csak nézni, hallgatni, várni,/ míg éned ki nem veti egészen akaratát” (Ahogy van).
Az oláhi költészet szembetűnő formai jellegzetessége, hogy az álló betűkből szerkesztett verstestet időközönként kurzív sorok törik meg. Ezek hol egy-egy költőelődtől kölcsönzött idézetet jelölnek, melyeket előszeretettel illeszt önnön gondolatainak rendszerébe, hol saját megállapítást emelnek ki, melyek az egész vers legesszenciálisabb mondanivalóját hordozzák. Esetenként a drámákban alkalmazott félre instrukcióhoz hasonló módon általuk szól ki összekacsintó cinkossággal az olvasóhoz, tudatosan oldva ezzel az elmélkedés szigorú menetét. A kötet számos szimbólummal dolgozik. Közülük központi szerepet kap a Hold, „aki világom teremtődése/ óta figyel” (Telihold), és a romlandó földi testesség ellenpontjaként az odaát mindent látó beavatottságának örök jelenlétét hangsúlyozza. Kiemelkedő szellemi bravúr az érzések anyagi formában való megjelenítése („Járják táncukat rajtam/ megállás nélkül/ a futkosó hangyalábak”/Fizikoterápián/) és az időegységek emberi tulajdonságokkal felruházott változatainak (meddő perc, Folyékony Idő, ráncos jelen) gyakori alkalmazása, mely annak a korábbi kötetekben is megfigyelhető költői szemléletnek a továbbélése, mely szerint a világegyetem minden teremtett létezője él.
Így épül égig érő templommá Oláh Tamás valósága foghatatlanba vetett hitből és hártyás szárnyú síkok egymáson elcsúszó, finom rendszeréből. És miközben a mulandóság kísértő démonaival csatázik, és véges tudatával megpróbál a hús-vér fizikai lét fölé emelkedve megnyugvást lelni a végtelenbe hullás gondolatában, egy pillanatra sem veszíti el hitét és életszeretetét itt, e földi világban. S jóllehet a Mindenség működésének rejtélyét megfejteni neki sem sikerül, ráébred a René Magritte állításában megbúvó igazság érvényességére: „A titok nem a valóság egyik lehetősége. A titok az, amire feltétlenül szükség van ahhoz, hogy legyen valóság.” „Nincs vég, az élet is/ az örökbe ékelődik”, nyilatkoztatja ki meggyőződéssel. Számára ebben rejlik a valóságot megtartó titok.
(Oláh Tamás: Örökbe ékelődve, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024)
2.
Alföldy Jenő: Egymásra hangolva
(Baka Györgyi – Oláh Tamás: Keresztbe kötve.
Ikerjelek, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024)⇒
Illusztráció: két címlap
Ezek is érdekelhetik!
G. Komoróczy Emőke: „NÉZZÉTEK EL ŐSZINTESÉGEM! – hogy TŰ FOKÁBAN elakadva VELETEK ÉLTEM” →
Halász Margit: Fahéj illatú szelek →
Ádám Tamás: „Isten öleléséből font széken” (Hajnal Éva „az a nap” című új könyvéről*) →
