Filep Tamás Gusztáv*: Biztatás újraolvasásra
•
Sajnálom, hogy nem tudok személyesen jelen lenni a Fábián Ernő-emléknapon, viszont nem szeretnék kitérni a felkérés elől, hogy magam is szóljak, röviden bár, a közíró-filozófus (szociológus, politológus et cetera) hagyatékáról; ugyanakkor nem tudhatom, hogyan épül föl a beszélgetés, hogyan alakulnak ki legfontosabb témái, megpróbálom hát kikövetkeztetni, mi az, amiről esetleg kevesebb szó esik ott, de megérné gondolkodni rajta.
Fábián Ernő két könyvének munkálataiban vettem részt. Bárdi Nándorral rendeztük sajtó alá kéziratos naplóját – Naplójegyzetek 1980–1990. Kriterion, Kolozsvár, 2010 –; erről nemcsak azért nem beszélek, mert szép recepciója volt, sokan írtak róla, hanem azért sem, mert éppen Kovásznán jól ismerik: emlékszem az ottani könyvbemutatóra, ahol példátlanul magas példányszámban vásárolták meg, ha memóriám nem csal, helyben vagy 90 kötet fogyott el. Ez a könyv köztudottan a romániai kommunista diktatúra utolsó évtizedéről szóló leginformatívabb forrásszövegek közé tartozik.
Egy másik jeles könyvének meritumáról, amelynek a szerkesztője voltam, ellenben azért nem ejtek sok szót, mert azt hiszem, az előzővel ellentétben kevéssé ismert, tudomásom szerint (persze tévedhetek) nem lehetett megvenni Erdélyben. Ez a kiadvány A megmaradás parancsolatai. Esszé az erdélyiségről mint politikai entitásról (Osiris Kiadó, Budapest, 1999) Csak megemlítem, hogy recenzense, Vallasek Júlia többek között a szociológiai és politológiai megközelítést méltatta benne (minthogy az erdélyiség értelmezése sokáig túlságosan a szépirodalom és a történetírás terrénuma volt), továbbá a mitizált erdélyiségkép korrigálását. S igaza volt abban is, hogy Fábián Ernő múlt és leendő erdélyiség kulcsproblémájának az önkormányzatiság a műben bőven tárgyalt ügyét látta.
Ezt a könyvet Fábián Ernő agyvérzése után írta, részben szerkesztette egységes szöveggé régebbi munkáiból. Betegsége meglátszott a szöveg hivatkozásbeli és egyéb pontatlanságain, így aztán annak szerkesztése, az idézetek visszakeresése, a források azonosítása sok időt igényelt. Valószínűleg ezért terjedt el – legalábbis engem így ért utol a hír –, hogy a könyvet átírtam, az már nem is Fábián igazi munkája. Nem árt, ha egyszer elhangzik nyilvánosság előtt, hogy ez nem így van. Nekem azt kellett rekonstruálnom, amit ő mond(ott), ezt tettem meg.
Még egy oka van annak, hogy szóba hozom ezt a könyvet: negyedszázad telt el a megjelenése óta, s nem vált széles körben ismertté. Minthogy az általa is vizsgált témakörökben egyre több fontos friss kézirat vár a sorára, új kiadása költségeit bizonyára nehéz lenne előteremteni. Az interneten való ingyenes hozzáférhetővé tételének (ez eddig, úgy tudom, elmaradt) viszont bizonyára nem lenne komoly akadálya. Ennek technikai lebonyolítását valakinek vállalnia kellene.
Most azonban néhány egyéb Fábián Ernő-könyv újraolvasására szeretném biztatni a jelenlévőket. Például két első munkája, két személyi monográfiája föllapozására. Mindkettő a Dacia Könyvkiadó Kismonográfiák-sorozatában jelent meg. Apropó, Szilágyi Domokos akkoriban ironikus megjegyzést tett a sorozat-, illetve a műfajcímre: a kismonográfia szó szerinte ugyanolyan abszurd, mint a zsebóriásdaru.
Volt, aki az Apáczai- és az Eötvös-könyvről (Apáczai Csere János. Dacia, Kolozsvár, 1975; Az ember szabad lehet. Eötvös József eszmevilága. Dacia, Kolozsvár, 1980) azt gondolhatta, hogy éppen ki lehetett adni őket, de csak lokális jelentőségűek, pusztán az akkori Erdélyben, a szellemi határzár idején lehettek érdekesek, amikor Romániában nem lehetett hozzájutni a Magyarországon kiadott Apáczai- és Eötvös-szakirodalomhoz. Az utóbbi munkáról ezt konkrétan a fejemhez is vágta egy Erdélyből Magyarországra költözött filozófia szakos egyetemista.
Ez valószínűleg vaskos tévedés. Igaz, az Apáczai-könyv a filozófus-pedagógus születésének háromszázötvenedik évfordulójára jelent meg, s nem sokkal korábban Magyarországon vaskos monográfia és tanulmánykötet is napvilágot látott Apáczairól.
Fábián munkájának jelentőségét azonban szerencsére az egyik legjelentősebb akkori tudománytörténészünk, Vekerdi László méltatta, föltéve a kérdést, mi újat lehet elmondani Apáczairól kétszáz oldalon a korábbi reprezentatív kiadványok után, s előrebocsátva: „Éppen az ismeretterjesztés és az eredetiség korallzátonyain szokott a legtöbb jubileumi mű megfenekleni”. Azaz: „mi végre mindez”? Fábián, ahogy Vekerdi megállapítja: a „kérdésre meg sem próbál munka közben támadt gondolataival és elképzeléseivel felelni, hanem először is – mentesen mindenféle szubjektív elfogultságtól – megszerkeszti azt az absztrakt történeti vonatkoztatási rendszert, melyben Apáczai gondolkozása és cselekvése több-kevesebb pontossággal kifejthető. Azaz hőséhez hasonlóan jár el: jól definiált kiindulópontokkal lehorgonyzott és világosan megfogalmazott elméletet épít fel.”
Fábián e könyvében érvényes műveltségmodellt konstruál. Zárójelben jegyzem meg, hogy az imént kíváncsiságból megnéztem a Wikipédia Apáczai-szócikkét. Nem állítom, hogy e kérdésben ez volna a legfontosabb tudományos forrás, de érdekes tény, hogy 27-szer szerepel benne Fábián neve, illetve hogy nyolc könyvet tekint mérföldkőnek az életmű tudományos föltárásában, s ebből az egyik a kovásznai tudós munkája.
Az Eötvös-monográfia sem egyszerű életrajz; döntően hőse eszméinek alakulását követi, középpontjában az eszmetörténeti szempontból legfontosabb történetfilozófiai főművel – A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. Ami a megjelenés korával kapcsolatos: nem érdektelen megjegyezni, hogy a cenzúra vaknak bizonyult, amikor nem húzatott ki belőle efféle, nyilvánvalóan a Ceaușescu-diktatúrára is érvényes mondatokat: „Mindenfajta nacionalizmus a nyelvi egységből és az állam mindenhatóságából csinált faragott képet a tömegek megtévesztésére.” A Korunk recenzense, K. M. (gondolom, Kallós Miklós) „igen jelentős hézagpótló mű”-ként minősítette Fábián munkáját. Ez persze jelenthette akkor egy lokális (erdélyi) hézag betöltését, ráadásul 1989 után ipari méretekben indult meg az Eötvös-életmű rekuperálása.
Nos, Fábiánnak ez a műve sem népszerűsítő munka, hanem pontos eszmetörténeti elemzés tehát. Másrészt sosem értettem egyet azzal, hogy eszme- és művelődéstörténeti jelenségek kapcsán csak a vezető értelmiség szűk köréhez eljutó, magas absztrakciós fokú feldolgozásoknak van értelme, haszna. Fábián nagy felkészültséggel és pedagógusi szemlélettel (a tanár jelenlétét rögtön érzékeljük más munkái olvasása közben is) rendszerezte nemcsak Eötvös, hanem (röviden bár) a modern magyar polgári állam elméleti alapjainak kidolgozásában a 19. századi radikális forradalmároknál ezerszer nagyobb szerepet betöltő értelmiségi csoport, a sokszor félreértett és a kommunista korszakban még mindig háttérbe szorított centralisták munkásságát. Hogy ez mennyire aktuális volt akkor, mutatja, hogy néhány évvel később, 1984-ben jelent meg az első kis önálló kiadvány az Akadémiai Kiadónál a csoport egyik legfontosabb tagjáról, Csengery Antalról Szántó György Tibor tollából, aki néhány év múlva antológiát is kiadott a centralisták írásaiból (Idegen kezek. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1988). A modern Eötvös-monográfia, Schlett Istváné 1987-es (Gondolat, Budapest), Fenyő Istvánnak a centralistákról szóló terjedelmes munkája csak 1997-ben jelent meg (Argumentum, Budapest). Az Eötvösről szóló önálló munkák száma egyébként nem is volt olyan nagy abban az időben, hogy az a szellemi örökség továbbhagyományozását biztosíthatta volna. Gyanítom, igaza volt Veress Dánielnek, amikor leírta erről a monográfiáról: „Fábián Ernő könyvében behatóan tárgyalja a reformprogram minden lényeges pontját, vetületét, feltárja a tanok kontinentális és hazai gyökereit, összefüggéseit, az adatgyűjtő gondolkodó termeszmunkája mellett erős szintetizáló képességeit bizonyítva, nemkülönben a múlt század állambölcseleti irányzatainak beható ismeretét is.” Ugyancsak ő mondja, hogy Fábián a legtöbbet érte el ezzel a könyvvel, amit ilyen munkákkal lehet: Eötvös olvasására, illetve újraolvasására készteti olvasóját. Honnan tudjuk, hogy ma nem volna alkalmas ugyanerre?
Fábián nyilván azért talált rá az Eötvös-életműre, mert már több mint tíz évvel a rendszerváltás előtt liberalizmus, demokrácia, jogállam, nemzetállam összefüggéseit-ellentmondásait, problematikáját szerette volna tisztázni. Azt nem kell mondanom, hogy a nemzet, nemzetiség, nemzeti kisebbség ügyében való rendteremtő elemzés milyen fontos volt számára. Természetesen izgatta Eötvösnek a nemzeti-nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontja. Mindezek a kérdések azóta sem veszítettek érvényességükből. Annak, aki a közeljövőben föllapozza ezt a könyvet, javaslom, olvassa el Fábián többi Eötvössel kapcsolatos tanulmányát (akár vitatkozzon megállapításaival), s mindjárt utána Eötvösnek a Kriterion Téka sorozatában 2011-ben kiadott A nemzetiségi kérdés című munkáját is. A könyvnek, amely a gondolkodó alapművén kívül függelékben három korabeli országgyűlési dokumentumot is tartalmaz, megálmodója és összeállítója Fábián Ernő volt. Előszavát már nem írhatta meg, azt az említett Schlett Istvánnak kellett vállalnia.
S hadd írjak még egy mondatot a legrövidebb szövegeiből fölépülő, publicisztikát, vitacikkeket, pamfleteket tartalmazó, Egy polgártárs a kuckóból című kötetéről (H-Press, Sepsiszentgyörgy, 1997, válogatta Bogdán László). Ezekben az írásokban Wesselényi Miklós, Széchenyi István, Mocsáry Lajos, Balogh Artúr, Kovács Imre, Szűcs Jenő, José Ortega y Gasset, Emanuel Rádl tételeit mozgósítja helyzetünk megértetésére, segítségükkel sokat sikerül tisztáznia a diktatúra utáni eszmezavarok közül, s a tudományos tárgyszerűség meg az esszé- és vitastílus kontaminációjával, melyből gyakran egyedi minőség jön létre, mindvégig feszültséget teremt, és nem engedi lankadni az olvasó figyelmét.
S hogy a könyvben tárgyalt problémákra mennyire fontos ma is figyelnünk, végül egy, a könyvből vett idézettel vélem igazolhatni. Tartok tőle, most is érvényes, amit több mint három évtizeddel ezelőtt leírt:
„A krízis jelenségei sokkal határozottabban jelentkeznek, mint ’89 előtt. A világ mostani állapotában se nem háború, se nem béke, hanem amolyan permanens ostromállapotban van, amikor bármely pillanatban háború törhet ki a világ bármelyik szögletében. A nemzetközi intézmények teljesen kiüresedtek és megbénultak, a tekintélyüket vesztett szervezetek semmit sem tudnak tenni […] A valóságban egyetlen nemzetközi konfliktust sem tudnak eredményesen befolyásolni.”
2024. október 25-én Fábián Ernő filozófus, közíró és pedagógus születésének 90. évfordulóján a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület és Népfőiskola szervezésében emléknapot tartottak Kovásznán. Az e napon tartott konferenciára Filep Tamás Gusztáv írásban küldte el hozzászólását.
*Filep Tamás Gusztáv történész
HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont, Kisebbségkutató Intézet
Illusztráció: Fábián Ernő
Ezek is érdekelhetik!
G. Komoróczy Emőke: „NÉZZÉTEK EL ŐSZINTESÉGEM! – hogy TŰ FOKÁBAN elakadva VELETEK ÉLTEM” →
Magyar Miklós: Tudta, hogy Claude Monet karikaturistaként kezdte pályáját? →
Berecz Ágnes Gabriella: Megemlékezés gróf Zichy Géza halálának 100. évfordulója alkalmából →
