Ketten egy könyvről (Csontos Márta, Lukáts János Berecz Ágnes Gabriella regényéről)
•
1. ⇒Csontos Márta: Kudarcélmények a nőiség csapdájában (ld. Könyvkultúra Magazin)
•
2. Lukáts János: A női természet látószöge
Milike éppen ötvennyolc éves volt. Ötvennyolc – nem kevés ez, de még nem is sok. Arra éppen elegendő, hogy valamiféle mérleget készítsen az ember. Vagy ha nem is mérleget, hanem inkább valami leltárt, számbavételt. A nő-ember… A nő, aki nyitott szemmel, de alkalmanként zárkózó szívvel vesz tudomást a világról, aki tudja, hogy a világ tényei és tendenciái jobbára rajta kívül zajlanak, és amelyek irányításában neki nem sok szerepe van.
Hogy mikor pergett le ez az ötvennyolc? Vagy talán még ma is pereg? Vagy éppen hogy olyan dolgokat is görget, amelyek az ötvennyolc év előtt estek, amelyek megmaradtak, vagy amelyek idővel füstbe szálltak? De hát – az idő múlik, az elmúlt események és személyek – ha másképp nem is – emlékben megmaradnak. A történelem, a politika tesz róla, hogy ne tűnjenek el nyomtalanul.
A nőíró ritkán vállalkozik olyan számvetésre, hogy egy teljes (vagy legalább teljesnek mondható) kor eseménysorát és szereplőit rendbe állítsa. És ráadásul egy másik nő személyébe öltöztesse. A megfigyelés ebben a könyvben (a Milike estéjében) hibátlan, a látószög éles, mindamellett a női személyiség és valóságszemlélet markánsan rajta hagyja jegyeit a bemutatott koron, az ábrázolt személyiségen – függetlenül attól, hogy férfi vagy nő az ábrázolandó személy. Más tulajdonságjegyek, más kapcsolatteremtési módszertan, más kiindulópontok és más célok irányítják az így megrajzolt és életre keltett személyt, korszakot, szokásrendet és természetesen (a női természet látószöge szerint!) a tettek, indulatok, gondolatok hatását. Vagyis: a valóságot más módon objektivizáló hatását éri el az írónő, és hasonlóképen a valóságnak némiképp másféle hitelét ábrázolja és bizonyítja.
Az még az „előtörténet” része, hogy a család korábbi nemzedéke a sütőiparban (a pékségben) dolgozott és gazdagodott. Az üzlet, a kemencék, a raktárak, valamint a munka – mindez az ő együttes birtokuk, terhük, büszkeségük volt. Történt mindez a kapitalista (vagy inkább közép-polgári?) Magyarország utolsó évtizedében. Aztán jöttek az ötvenes évek, az államosítás, a párt- és a szakszervezet – a korábbi tulajdonosok örültek, ha bérmunkások lehettek hajdani tulajdonukban. De a kenyér, a kalács, a buci azért túlélte a politikai fordulatokat. (Ja, és a pacsni, ez az „örökvonzó”!)
A nemzedékek és a „benne résztvevő” személyek valóságos története néhol kifejtetlen, néhol csak jelzésszerű, vagy a szereplő emlékeiből idézi fel az eseményt. Apus a háború végnapjaiban talál a gyermek Lajosra, akit örökbe fogad a bombázáskor meghalt újszülött gyermeke helyett, és akit Milikének mint féltestvérét mutatja be. Lajos lesz az apa jobb keze, kiszemelt utóda, Milikének a nagynéni oltalmazó szeretete marad. Az életek, a sorsok, az eltervezett jövők a szocializmus kori Magyarországon (az 1956-ot megelőző és követő évtizedekben) gyakran zátonyra futnak. Apust letartóztatják, a recski büntetőtáborba kerül. Haláláról lánya csak évek múlva értesül, idegenkedése a pártállam hívei iránt egész életében megmarad.
Milike fiatal korában ugyan tagja lesz az olimpiai tornacsapatnak – s mint ilyen: a család büszkesége –, de az olimpiai szereplés elmarad, Milike „csak tartalék”. A „tartalék” szó aztán végigkíséri egész életét, s hogy ne felejtse el sosem, hogy hol a helye, arra mostohatestvére később állandóan figyelmezteti. A lány az olimpia után kinn marad Ausztráliában, ezt a tettet úgy nevezik: disszidálás. Igaz is: 1956-ot írunk! Milike megismeri Joe-t, aki „volt-magyar”, férjnek éppen jó lesz, de Milike Joe agressziójától megrettenve hosszú belső és külső küzdelmek után hazatér, távolban született, apró gyermekével együtt.
Milike hazatérte után ugyanúgy nem érezi magát boldognak, mint a távol-délen. Mostohatestvérével furcsa, ellentmondásos a viszonyuk, kölcsönösen lenézik és háborgatják egymást, de mégis Lajos az, akire a nő egész életében mint gyermekére tekint. Férfiak (vagy inkább okvetetlenkedő bizalmaskodók) fel-felbukkannak Milike körül, de egyik sem bizonyul tartósnak. Dolgozni kezd a hajdani sütőüzemben, ahol a beosztás, a fejlesztés egyre inkább a pártirányítás kezébe kerül, a bizalmatlanság kölcsönös.
A fia idővel felnő, visszavágyik Ausztráliába, az apjához, akire inkább csak hírből emlékszik. Persze gyanús a dolog: „dezertálás-gyanús”. Milike is, a fia is hónapokig huzakodik a hatóságokkal, végül a funkcionáriussá vált mostohatestvér intézi el az útlevelet. A fiú a világ túl felén élő apja után vágyik, vagy inkább a világ egy másféle arcára kíváncsi? Az anya végül is levelet ír Ausztráliába, meghívó levelet kér volt férjétől, a fiú apjától. Az asszony „hozzásegíti fiát a disszidáláshoz”, aki Ausztráliába ugyan kalandosan jut el, de ott gyökeret ver, apjában végül is támaszra talál. Milike is megbékél volt férjével, a hajdanvolt szenvedéseket felülírja gyermeke iránti kibontakozó szeretete.
Különös ember- és világszemlélet az asszonyé: mindent és mindenkit „kívülről” szemlél, úgymond: objektívan, távolságtartóan. Milike úgy véli: valójában a saját sorsát sem tudja maga irányítani. Kívülről nézi magát, a munkába, a lakásba menekül, saját testi-lelki környezetét igyekszik megvédeni az „alkalmatlankodóktól”. Talán nem is menekül, inkább csak visszahúzódik, és elutasítja a kívülről közelítő hatásokat, az alkalmi viszonyokat, az emberi kapcsolatokat Lassan depresszióba süllyedő életét egy új szerelem lehetősége menti meg – ám a vágyott boldogságot ez sem hozza meg számára. Úgy érzi, most is csak „tartalék”.
Lehet ez az élet boldogság Milike számára? Vajon más érzelmek, külső hatások lehetnek-e számára vonzóak, elhozhatnák-e a boldogságot? És melyek volnának ezek, ha volnának?
Milike születésnapja megünneplésére készül szerelmével, ez készteti számvetésre. A tükör előtt ülve néz szembe önmagával, életével és sorsával, idéz emlékeket és folytat belső párbeszédet szerelemről, családi kapcsolatokról – és a két ember közötti kommunikáció sérülékenységéről. A narrátor egyes szám harmadik személyben beszél, mintegy kívülről láttatja mindazt, amit Milike átélt. Azonban a főhős gondolatai mégiscsak feltárulnak az olvasó előtt, kétséget sem hagyva afelől, hogy az ember – még ha kívülről is akarja látni – mindent csak önmagán átszűrve értelmez és értékel, a mások érzései és gondolatai rejtve maradnak előtte.
Hétköznapi sors-e Milikéé? Látszólag persze igen: öregedő nő, aki semmi különöset nem csinált, dolgozott, férjhez ment, gyereket szült, elvált – mindezt a sajátos politikai-társadalmi változások idején, Magyarországon. Különössé talán a félárvaság, a disszidálás és az erőszakos férj alakja tehetné – de sajnos ezek sem egyedi esetek, bizony sokak számára fájóan mindennapi emberi megpróbáltatások. Hogy mégis egyedi lesz az általánosból, ez az írónő érdeme. A belső monológ – illetve magán-párbeszéd – segítségével az olvasó tisztán látja Milike gyötrődését, amit meg-megszakít a hétköznapi helyzet leírása: az ünnepi vacsorára készülődő asszony szépítkezése. Hétköznap és ünnep, egyedi és általános váltogatásának nagy mestere a szerző, aki nem ítél, nem értelmez, csak leír, elénk tárja egy érzékeny és boldogságra vágyó asszony érzéseit. Bátor asszony Milike: mer és tud szembenézni a múlt árnyaival, miként bátor asszony életre keltője is, aki mintha minket is rá akarna ébreszteni főhőse életútjának bemutatásával, hogy merjük mi is tükörbe nézni, megvizsgálni, hogy milyen redőket hagyott ötvennyolc év az arcunkon.
A regény megoldása nyitva hagyja Milike jövőjét, de kétség nem férhet hozzá, hogy sorsának további alakulását sem a mások, hanem az általa másokról alkotott kép fogja meghatározni.
Az Este tehát természetesen nemcsak Milike születésnapi ünnepének (ha ugyan ünnepnek tekinti ezt maga is!) az estéje. Legalább ugyanannyira az Élet estéje, a nappal és a verőfény elmúlása, helyette – idővel – a sötét, a magány és a vég közeledésének a tudatosodó előérzete. Ami még akár belenyugvás is lehet!
(Milike világ- és önszemléletére kiegészítő adalék: az író könyve címlapjára nem írta fel a nevét, helyette három kezdőbetűt érzett elégségesnek: B.Á.G.)
Berecz Ágnes Gabriella: Este Milikével (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024)
Illusztráció: könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Csontos Márta. Kollektív emlékezet újraértelmezve →
Fodor Miklós: Profetikus, filozofikus líra →
Turai Laura: Rámacsandra Róddam: »Dévi-Bhakti-Tarangíni« →
