Horváth Szabolcs verseiből
•
Disznóól
A legfinomabb moslékot
adtad a disznóknak. Ők
imádják a legjobban a
főztödet. A sárban
hemperegnek miután
teleették magukat.
Meg se kísérlik a szökést
a meggyengült kerítésnél.
A vödröt időnként kimosod
de évtizedek óta ugyanaz.
Még mielőtt megnőne egy
hízó azonnal levágod.
Kóstolót soha nem adsz
belőlük, mert te nevelted őket.
Magad is tudod, hogy
Isten téged is hamar a
vágóhídra küld. Majd akkor
fehér betűkkel írd fel
Monostor bástyájára:
A bányászok soha nem
jöhettek fel a világosba!
Kinyílás
Fürkészd a szeretetet
rügyekben. Szorítsd
magadhoz a szerelem
illatát. A meghajolt
ágra ne próbálj
fészket építeni.
Leheld a víz fölé,
hogy felkelt az élet.
A sötét felhőre üss
egy lyukat a Napnak.
Figyeld alaposan
merre szállnak
a madarak. Ha
beköszönt a tiszta
éj mutass csillagodra.
És a sötétben öleld
meg őrangyalod
ez-egyszer.
Sín
Egymás mellett
futnak vágányaink.
A tiéden több
szerelvény is kisiklott,
míg az enyémen
rég nem járt lokomotív.
Számtalanszor kértelek
már rá, hogy kössük
össze kettőnkét.
Hová vezetne az?
Nincs rajta megálló,
se felszálló utas,
se végállomás,
de még szakadék sem.
Elnyújtottan csillogna
rajta a napsugár, és
az örökkévalóság
semmijébe futna az a sínpár.
Besétálás a történelembe
A lábnyomok
beleégtek a
repedt flaszterbe.
A hangoskodók
némaságra
lettek ítélve.
Oldalra nézéskor
elhiszed a szerelem
hűséges. A két
tekintet egyszerre
kezd el párásodni.
Minden percben
ott volt, s fogta
kezed. Semmit
nem kellett
egyedül csinálnod.
A leírtakból a csoda
varázsol neked
valóságot. Fejet
hajt majd előtted,
mikor százezredik
körét teszi meg az idő.
Függőjátszma
Ma öt perccel tovább alszik
a nyomor az arcokon.
A melós már rég beletörődött,
hogy e napon is a száraz
zsömlébe kénytelen harapni.
Az éhezés szülte a
leggazdaságosabb fogyókúrát.
A megélhetés csak egy ámító
gondolat a túlélés mezsgyéjén.
De nem úgy lógnak a nagyurak
a lámpavason, ahogy éppen kellene.
A malacok soványodnak, és
az igazi hízók az ígéretbe burkolt
selyemöltönyösök. Kezeket
csókolgatunk érte, pedig inkább
vágni kellene. De ha szétszórnak
egy marék alamizsnát rohannak
a baromfik felcsipegetni.
Velem
Ott álltál mellettem
a sötét út legszélén.
Szívem egyre nagyobb
lett a kongatástól.
A kezem fogtad
a sűrű éjszakai ködben.
Csak te világítottál
míg a lámpák aludtak.
A fényszórókból nem
volt tudható mi érkezik.
Csillámpor hullott ránk,
mit felköhögtek a bányák.
Értünk szólt a harang
mikor először mondtál igent.
Egy könnycseppet
adtam neked át
zálogként örömömben.
Átsurranás két tégla között
Szentül megesküszöm
neked, hogy megpróbáltam!
Összehúztam magam
mikor közeledtem a réshez.
A maltert vérből és verejtékből
keverte ki egy földim.
A téglát olyan helyen
gyártották, amit leromboltak.
Volt egy kis időm oldalra
tekinteni, hogy megleshessem
a poloskákat, amit egy
letűnt régi kor épített be.
Majd a megérkezés a túloldalra…
Az ismeretlen sötétség…
A koszos por szag, és a
nekirugaszkodás előtt,
elhittem, hogy a túloldalon
vár majd a vastaps.
Műanyag
Gyártósoron hozott
létre egy forma.
Nem tűnsz ki testvéreid
közül a ládából.
Volt előtted még
tízezer ugyanolyan.
Sötét dobozba
csomagolnak amíg utazol.
Ha megérkeztél
gyorsan kipakolnak.
Mikor örökbe fogadnak
nem ölelnek keblükre.
A funkciódat bizonyos
ideig fogod ellátni.
A legnagyobb sértés,
hogy eldobható vagy.
A szemétdomb tetején
majd sírva nézel körül.
A forrástörvény alól
te sem vagy kivétel.
Az utolsó vallomás
Próbálom arcodról
leolvasni a holnapomat.
Szemedben többször
áteveztem a túlsó partra.
Az utolsó lépés után
már nincs közelebb.
Érzem meleg ölelésedben
ütemre vert szíved.
Szélnek eresztesz, ha
kioldasz karjaid csomójából.
A füledbe suttognám
a legszebb szót a világon.
Nem szólok! Nem szeretném
elrontani a beismerést.
Talán hatásosabb lenne,
ha magad is velem lennél.
A kín temetése
Belepengettem
az elmúlásba.
A fájdalom
karcolta a
fülcsatornámat.
Elkaptam a fejemet
a kínos hangban.
Szisszentem,
s közben odébb
sétáltam.
Visszafordultam,
hogy halljam
a rettenetet.
Újra megszólalt
a harsányság
az ujjaim között.
Mikor sebezni akart,
a földhöz vágtam.
A csuhás eztán még
beszédet is
mondott neki.
Szép szavakkal
búcsúztatta hantja felett.
De én nem barátkozom
veled soha többé.
Életet szülj
egyszer a világra
fekete gyötrelem.
Hangok
Már csak kottázni
próbálom a szerelmet.
Rég nem érzem már
igazán a játékot.
A hangok is kezdenek
kikopni zenémből.
Az ütemet még érzem,
de a hétköznapok néha
melléütnek billentyűimen.
Szólóban csak enyém
a taps, de egy zenekarba
bekerülni nagyon nehéz.
Néha már úgy hiszem
megfizethetetlen.
Lelkem egyszer majd
elvész a sok húr között,
bár a dalok itt maradnak.
Azokat te játszod majd
tovább az utókornak.
Én akkor odafentről
lemosolygok rád;
látod, a szív igaz volt.
Bányász
A legapróbb morzsa
vagy a kenyered mellett.
Az asszony felkockázott
és zsírpapírba csomagolt.
Hamarosan újra hazatérsz
a bús családhoz. Mindig
van még egy szög, amit
beverhetsz odalenn.
Az évek feldarabolnak
és csillébe lapátolnak.
Te vagy nékünk a tűz
és a sötét világosság!
De tudd, nem nagyobb
kincs nálad a fekete gyémánt!
Ne ajándékozzon neked
halált a föld alatt az Úr!
Hős vagy vájár!
Szemünkben Nagyúr!
Könny
A szőlőszemből kifolyik
a mézes nektár. Lecsókoltad
az édes nedűt az arcomról.
Belenéztél a lelkembe
némaságoddal. Magamhoz
húztalak volna a reszketésben.
De a szavak elfogytak
a szívem billentyűin,
és hiába ütöm, csak a
hangtalan gondolatok
születnek e nagyvilágra.
Mikor átfogtál, egy másik
csepp is elindult a
túloldalon. Ekkor már
együtt ültünk a tábortűznél,
és csendben néztük,
hogy lángol szerelmünk.
Nincs tovább
Meggörbültek a hazugok
a be nem tartott ígéretektől.
A múlt romjain vergődnek
a selyem nyakkendők.
Fejjel lefelé lóg az ellenség
képe a megfakult tapétán.
A koholmánygyárak öntik
magukból a fekete füstöt.
Elszívjuk a részünket és
lesz, aki másnap felköhögi.
A hazudozás is gyorsabban
játssza az utolsó szimfóniát.
De leütötték az utolsó
billentyűt is a nagy zongorán.
Vége a dalnak díszes
népes publikum. Nincs tovább.
Örvény
Lassan kerültél
a közelébe,
s én többször
figyelmeztettelek,
hogy ne menj arra.
Mintha süket
lettél volna.
Amarra nem
fakó az élet,
mondogattad.
A csapda könnyen
kerített hatalmába,
így belegondolva.
Már csak a két
karod látszik ki
a tölcsérből,
és még nem
kiáltasz segítségért.
Gyötrelem végignézni,
ahogy beszippant.
A sós könnyek jelzik,
hogy az esélyeid
megvoltak egy
szép életre.
Óvatlan
Elnyújtóztál a csendességben
a homokszemek közt.
Az érdesek végigsimították
a tested vonulatait.
Kacéran nevettél az élet
lelassult pillanatára.
A hullámok betakarták
lábaid, de kibújtál alóluk.
Felnéztél a boltozatra,
hol úszott egy fehér bárány.
Fekete szemüveget
választottál a tisztánlátáshoz.
Az utolsó sóhajod után
pillantásod engem keresett.
A boldog befejezést
az első sorból láthattam.
Mosolyra cseréltem
el a hangos vastapsomat.
(Re)vízió
Valóságot képzeltem
a tarka szivárványra.
Szálltak az évek, mint
a telelő madarak.
Az elmaradt csókokra
gondolok a vulkán
szájánál. Sóval hintem
meg a jelent, mert kissé
mézédes. Az épp kinyíló
vallomás felcserélte
betűit a szókirakóban.
A kigyulladt buszra
várakozom a lerombolt
állomáson. Nem figyelsz
a szív lélegzésére kellő
tapintattal. Ölelésbe
burkoltam szerelmem,
s most itt fagyok beléd.
Ajkaid
Ma csókot adtál
lelkemre. Lehunyt
szemekkel érkeztél
az utolsó pillanatban.
Édesen lehelted rá
lényemre a szerelmedet.
Elnémult a szíved
miközben lenyomatot
tettél rám. Azután
lassan a szemeimbe néztél.
Csendben pillantottad
az elképzelhetetlen
megérkezését.
Befogadtam elmémbe
a váratlan sóhajod.
Ládám mélyére
rejtettem illatos
üzeneted. Néha majd
újra elolvasom, bár
tudom mi áll benne.
Tudom, hogy szeretsz.
Csillag nélkül
Kihunytál mesés
csillag a sötét égbolton.
Pásztázom a felleget,
hogy hátha újra felragyogsz.
Egyre csak várlak
a hideg éjszakán.
Még ciripelnek a
tücskök a fűszálak
zöld erdejében.
Gyilkolással teli
a fekete várakozás.
Zászlók nőttek a
lámpavasakra, és
most csak meglegyinti
őket a gyenge szellő.
Megpróbálok messze
elnézni a fák ágai között,
de a rengetegben már
nyugszik az ismeretlen.
A város is aludna, de
mindig rémálomra kel
fel ha megvirrad. Én pedig
egyre várlak… csak várlak,
hogy lepillantasz rám
megismételhetetlen égi fény.
Ihlet
Selymesen kopogtattál
a jégvirágos ablakon.
Lehullottál egy lyukas
megsárgult levélben.
Benne maradtál egy
gyengéd csókban.
Felriadtál a legszebb
álmodból a hideg hajnalon.
Lefőzted magad a
reggeli kávédban.
Elszáguldoztál egy autóval
a mindennapok mellett.
Te még megragadnád a
lényeget az állott levegőben.
De szertefoszlott minden,
és nem jön vissza soha már.
Nyomor
Belelöktek minket
a nélkülözés gödrébe.
Eltűrjük a hitegetés
reszkető vízióját.
Száraz kenyérdarabokat
dobálnak fejünkre.
Az ég felé nyújtjuk
kezeinket a segítségért.
De a verem alján
hagynak minket,
mert így őket nem
öleli át az éhezés.
Mi idelent összetapossuk
egymást a kétszer-két
négyzetméteren. Ha
felemelnénk egymást,
meglelnénk a kiutat.
De kilőtt szemekkel
nehéz meglátni a valóságot.
Ősz
A koszos párkányról
lógatod le a lábaid.
Időnként megráztad
a gesztenyefát, hogy
lehulljon a burkolt fájdalom.
Váratlan vendég voltál
nekem mindig is, mert
vörössé fested a leveleken
az elmúlást. Megpróbáltalak
szeretni egyszer, ám az
első hideg széllökésnél
kifújtad belőlem a meleget.
Az utcavégi tábla, még
hajbókol is neked órákon át.
Rozsdásan legyezte tiszteletét
számodra. Gyermeki szívvel
óhajtanám, hogy ne gyere
többet felém, de öreg szívvel
tudom, hogy hantomra
leveleket szórsz majd,
ha eljött az én időm.
Szétszórtam
Darabokra törtem
a lényeget, mint
egy koszos ablakot.
Az évtizedek nem
bántak kesztyűs
kézzel a múlt
záporaival.
Gondosan elrejtettem
minden kis darabot
városom földje alatt.
Fekete vér tapadt az
ásó végére, amit még
a víz sem tud lemosni.
Emlékszem rá, hogy
egy-egy darab hová
került, de összesre nem.
Ki mégis rábukkan egyre,
zsebében fogja hazacipelni.
A kevesek egyike lesz az,
aki mégis tenyerén viszi
a melegbe. S ha csoda
mégis létezik, akkor a
szívébe helyezi, és az idők
végezetéig hordja magával.
Kilépés
Jobb lábbal előrelép
egyet a lélek, a test
pedig ballal teszi meg
hátrafelé ugyanezt.
Először kap kimenőt
a szellem élete során.
Erőt vesz magán, és
szembenéz börtöne
őrével. Könnyes
szemmel teszi fel a
kérdést.: Miért tartottál
eddig rabságban?
Rezzenéstelen az arc
a smasszeren. Eddig is
csak a kötelességét
teljesítette. Tudja jól
mind a kettő, akkor
lesz csak szabad a
psziché, ha a test elfárad,
megöregszik és a földdel
teszik újra egyenlővé.
Horváth Szabolcs a 2024-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: lapozgató
Ezek is érdekelhetik!
Ferenczfi János: Jól vagyok (versek) →
Kárpáti Tünde: déli szél →
Debreczeny György: jönnek szembe a csokinyuszik →
