Baán Tibor: Vázlat Halmai Tamás újabb köreiről
Az 1975-ben Pécsett született, József Attila-díjas Halmai Tamás rendhagyó, az irodalom hagyományos fogalmaival nehezen jellemezhető egyéniségének középpontjában a látható valóság mögötti láthatatlan világnapja ragyog.
Költészete egyfajta szellemi aranyfedezete kritikai munkásságának, amely arra is példa, hogy nem egyszerűen kritikát ír, hanem esszéket, spirituális vázlatokat, filozófiába hajló elemzéseket, a művek ihletkörében felragyogó meditációkat. Azok közé az írástudók közé tartozik, akire tökéletesen illik az Újhold nemzedék legendás kritikusának, Lengyel Balázsnak megállapítása, miszerint az igazi kritikusnak „népe van”. Halmai Tamás népét azok alkotják (Vasadi Pétertől Takács Zsuzsáig, Rába Györgytől Gergely Ágnesig – és folytatható a névsor – a teljesség igénye nélkül Károlyi Amyval, Kalász Mártonnal, Fodor Ákossal, Báthori Csabával, akik az irodalmat túl a realitás fogalmain a lélek önfejlődésének spirituális lehetőségeként kezelik. A megállapítás érvényes alighanem a következő, a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában megjelent könyvekre is. Időrendben: Kleopátra aranyhajói, Szécsi Margit-széljegyzetek, 2020; A teljes kör – Acsai Roland versvilága 2020; Az ékszerteknős és abbé – Kalász Márton költői világa; 2022; A feltámadás olvasópróbája – Széljegyzetek Hegedűs Gyöngyi költészetéhez; 2023; Neogenezis – Pilinszky–olvasatok, 2023; A lélek textúrája – Halmosi Sándor költészetéről, 2024; Napra szorított felhő, Izsó Zita versvilága, 2024; Szőlőszem és nyárfa – Széljegyzetek Iancu Laura költészetéhez, 2024.
Halmai Tamás posztmodern, alapvetően mellérendelő nézőpontból vizsgálja a műveket, amik ebben a kontextusban ihlető energiává válnak. Acsai Roland versvilágát elemezve a költői személyiség sajátos vázlatát kapjuk. A Deus absconditus egyféle kulcs e versvilág értelmezésére, a tudat kitágítására. A szürke élet-massza megélése mint tapasztalat vezet egyre feljebb. A megállóban megpillantott „szürke gém” jelenéssé absztrahált jelentése („Robinson Jeffers madara, / És talán, most már, az övé is:” A végkövetkeztetés e fix pont köré szervezhető. Halmai Tamás értelmezésében: „Lám, aki a rejtőzködő Isten toposzát újragondolja, a természet kozmikus identitását gondolja újra” Kalász Márton enigmatikus „versnyelve, egyáltalán a költészet paradigmaváltása, mint a szellemi folytonosság, létértelmezés roncsoló hasadása fontos szempont a Halmai-féle megközelítésekben. Ez nem zárja ki, hogy a két nyelv (magyar-német) vonzásában alkotó Kalász Márton a realista faluélményből virágoztatta ki az önreflexió segítségével sajátos, ezoterikus világlátását. A versekben magára a beszédre, annak elbeszélési módjára utaló jelzések irányítják a megértést. A Kéregmintákban így: Kérgem mintái lesznek a szavak, / olvashatnák – de megjön az aszály…” A létfolyamat megélése az olvasó számára fokozatosan bomlik elénk, mintegy megvilágítva a felébredés útját. Nem hiába hivatkozik Halmai Tamás orfikus jegyekre, alapvetően orfikus költészetre.
A lírai univerzum lélekvezetőjeként Halmai Tamás – mint az eddigi elemzések kiragadott pillanatképeiből is kiolvasható, következetesen a belső ént keresi. Érvényes ez a Hegedüs Gyöngyi versvilágát fürkésző elemzésekre is. Annál inkább, mert ezúttal sem távolságtartó gesztussal közeledik a művekhez, hanem annak erőterében értelmez. Reflexióit mint műalkotást kezeli, egyfajta „négykezesben” gondolkozik. Egyfajta misztikában, eszmélésben (Sámuel elhívása, Hegedűs Györgyi-intarzia, A pont felett, A pont alatt – Hegedűs Gyöngyinek; Hegedűs Gyöngyi bábjegyzet – Halmai Tamás stílusjátéka.) A kötetzáró beszélgetés azt is jelzi, hogy az irodalmi szerepek, műfajok egyfajta átalakulásban, forrongásban vannak. Már semmi sem az, aminek látszik. A műveket – mint Visky András fogalmaz – nem megérteni kell, hanem velük élni és valahogy megcselekedni őket … mert egyedül ez tekint engem autonóm embernek.”
Pilinszky János egyfajta szellemi ikonná lett az eltelt évek sodrásában. Korunk, amely tudva-tudatlan és különösképpen a korszakhatárnak tekintett 2012 óta a művészet teljes átalakulását éli meg, értve ezen a fennálló rendnek a coviddal is gyorsított lebontását, ugyancsak aktuálisnak, már-már jóserejűnek tűnik a Halmai Tamás által idézett Pilinszky-naplóbejegyzés, miszerint „az irodalom szerepét még nem látjuk tisztán. Lehet, hogy a világ lebontását szolgálja, s egyúttal egy neogenezist készít elő.” Különösen érvényes ez a Szálkák és a Végkifejlet verseire, mely Pilinszky könyörtelen evidenciával felépített versvilágának egyfajta szétszedéseként és lebontásaként értelmezhető. Aligha véletlen, hogy a spirituális ébredés irányába tájékozódó fiatal líra épp ebben a költői modellben érezte és érzi a hiteles megszólalás lehetőségét. Alapvetően az emberi kreatúra küzdelmét, hogy a teljes alámerülés és a szellemi, erkölcsi felemelkedés a tét. S bátran kijelenthető, hogy a nyomába szegődött, sőt korábban induló – Toldalagi Pál, vagy Nemes Nagy Ágnes, vagy az ószövetség oldaláról megszólaló, „káprázatos” Székely Magda ugyanabból a kútból merítettek, aminek forrásvidéke nincs messze Simone Weil szakrális mélységű eszmélésétől. Attól a Pilinszky által hangoztatott megállapítástól, hogy a létezés műfaja dráma. Halmai Tamás könyve ebben a szellemi térben keresi és mutatja meg a formális logikán túli, bejárt és bejáratlan ösvényeket.
Halmosi Sándor (Szatmárnémeti, 1971) költészetének elemzése fontos láncszeme annak a metafizikai gondolkozásnak, melynek alkotói (nem csak az eddig említettek) sajátos szellemi erőteret képeznek. Átjárás van a poétikai megközelítések között. A lélek textúrája esszékötet három fejezetében (Könyvek, Versek, Szavak) Halmai Tamás képet ad e líra nyelvi küzdelméről (Napszálkák, Neretva, Katharok, Tantra és hőszivattyú) „az esendőségek iránti megbocsátható bizalom jegyében.” Az esszétöprengést rendhagyó gesztussal egy olyan kvázi beszélgetés zárja, ahol a költő (Halmosi Sándor) nem fizikai valóságában, hanem szellemi alakban, versidézeteivel van jelen.
Halmai Tamás reflektorának fénykörében Izsó Zita verseinek bemutatását bőven merített visszajelzések, kritikák, élménybeszámolók színesítik. Itt már az internet-nyilvánosság is szerepet kap. Az emlegetett verskötetek (Tengerlakó, 2011), Színről színre (2014) Éjszakai földetérés (2018), Bekerített erdő (2022) költőjét ezúttal egy izgalmas interjú-kollázs hozza közelebb az olvasóhoz. Maguk a versek egyfajta prózaközeli beszámolók, „én-feldolgozások”, a traumában zajló teremtés drámai létpillanatairól.
Iancu Laura neve aligha ismeretlen a versolvasók előtt. Halmai Tamás esszékötete a Szőlőszem és nyárfa sajátos széljegyzet gyűjteményként korábbi („monografikus,, esszéisztikus”) megközelítéseit összegzi. A megidézett szellemi tér értelmezése önmagában aligha lehetséges. Sokkal inkább az összevetések, hasonlítások révén. Ez a magyarázata annak, hogy Pilinszky János, Csoóri Sándor, Hervay Gizella és a szerephelyzetekbe öltöző Halmai Tamás neve is felbukkan, mint útjel, mint a folytonosság szövetébe kapaszkodó ihlet, a megmaradás záloga.
Az irodalom korszakai, mint beszédmódok folytonos kapcsolatban állnak egymással. A sámáni tradíció képteremtő leleménye, a népköltészet archaikus modernsége, vakmerő avantgárdja mint irodalmi félmúlt kommunikál a mai hitetlenül hívő líra világképével. Példázhatja ezt a Szécsi Margit évforduló alkalmából megjelent Kleopátra aranyhajói című válogatás (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024) Halmai Tamás szerkesztésében. De nemcsak versválogatásról van szó, hanem Szécsi Margit költői világának átéléséről, emlékezésről (Tóth Erzsébet, Buda Ferenc). Illetve a költői magasságokba emelt széljegyzetek, miniatűr esszék lélekidéző szertartásáról. Az irodalmi folytonosság eszméjét celebráló ünneplésről, izgalmas újra-felfedezésről: „Szécsi verseinek beszélője mítoszi sugalmakból, hiedelmes képzetekből származtatja önazonosságát. A pátoszos versnyelvi magatartás – ez a gyönyörű, barbár szakralitás – akárha nagyszabású végletekre szerződött volna, mintegy „vérben, füstben, nehézaranyban.” (Ó, szomorúság földjei) állandósítva kilétét:
„De ha te szóltál,
visszatért minden tűzvész, gyöngédség,
minden álom,
vissza a házba.”
Halmai Tamás – mint ezt a vázlatosan bemutatott, beszéd- és szerephelyzeteket variáló könyvei jelzik, – a kritikai hagyományt megújító, néha társszerzőként gondolkozó, a művek láthatatlan dimenzióit felvillantó irodalmárként áll elénk. Az intuíció és elmélyedés ösvényein járva távolodik a kritikaírás közhelyeitől. Szívesebben időzik ugyanis a megidézett szerzők árnyékában, mintegy szellemi összeolvadásban azzal a szöveguniverzummal, ahol Jamamoto Cunetomo szerint „a beszéd lényege egyáltalán nem a beszédben van.”
Illusztráció: „Halmai-vázlat”
Ezek is érdekelhetik!
Baán Tibor: Miniatűrök →
P. Gábor Mózes: A rejtőzködő →
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
