Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza)
•
Vörös láng a fákon
(játék a szavakkal)
„Vöröshajú lánnyal ne kezd sohasem…
Fogjátok meg – ott száll – viszi a szívem!”
(Weöres Sándor: Vöröshajú lányok)
Fátyolban az alkony libben túl a parton,
kék Hold csordul tavon, fáklya ég udvaron,
fénykörben udvarol, bekukkant ablakon.
Vörösnyár kakukkol, békahad kuruttyol,
vidáman bandukol. Csillaglurkó guggol,
fénynyalábot hurkol, felhőlányt beburkol.
Álmok ülnek fákon, bizarr, bíbor álmok,
himbálódznak lángok, vörös lángvirágok.
Vörös láng a fákon, vöröshajú lányok,
piros, kerek fánkok csillagpor hull rátok.
Lombsátor ruhátok, mohazöld topántok,
csókkörtáncot jártok, vígságokra vártok.
Suttogtok, pusmogtok, csicsogtok, csacsogtok,
nagyokat kacagtok, dús zengő harangok
vöröshajú lányok, igéző rőt láncok.
Szellő kap tincsekbe, huncutka kincsekbe,
lángrózsás orcátok káprázatvirágok,
lebbenő szoknyátok tulipiros ráncok.
Vérpiros izgalom, ziháló irgalom,
vibrál az év-szaka, veletek éjszaka
zergelábú lányok, ne- felejts! virágok.
Vörös levél, juhar, fürtzuhatag cudar,
láng vöröslik ágon, lángvörös az álmom,
vöröslángú nyáron vörös vágy ég fákon.
Bujavörös lángok, elröppenő álmok,
bűbáj, álnok lányok, visszatérő csábok
a szívembe vájtok, vöröshajú jármok.
Vörös láng a fákon, vöröshajú lányok,
piros, kerek mások, csillagporvirágok,
csillagködben szálltok, csillagokon jártok.
Csillaglurkó guggol, fénynyalábot hurkol,
vörösnyár kakukkol, felhőlányt beburkol,
békahad kuruttyol, fáradtan bandukol.
Kék Hold csordul parton, libben túl a tavon,
fénykörben udvarol, fáklya ég udvaron,
fátyolban az alkony, besurran ablakon.
A kamaszszoba álma
Lencsevégen kép,
elcsípett pillanatok –
emlékcserepek
A birodalma ajtaja már a bejáratnál „állj” – t kiált a piros „BELÉPNI TILOS” kitett táblával. De ha e tiltást mégis megszeged és belépsz, készülj fel jól, mert egy modern absztrakt kompozíció az eléd táruló látványhoz képest bizony kismiska.
A földön vakondtúrásként halmozódva, egymásra ömlesztve, halomban állnak körömlakkok, szemfestékek, egyenesítő-, bodrosító szerkentyűk, és herkentyűk tömkelegei… minden, ami egy kamaszlány szobájába való, és még tán az is, ami nem való. Apró-cseprő dolgok, táskák, társasjátékok, szakadt-macik és plüssállatok… özöne. A szoba „egyhangúságát” oldva könyvek, füzetek, CD-k és DVD-k hegyekben – nem is tudom, hol járok, tán a Mátrában vagy a Mecsekben –. Legalább tucatnyi pohár, bögre, tányér, eltévedt bolyongó utasként megfáradva pihen a szobájában szanaszéjjel. Az edényekben otthagyott maradékok összeszáradt csontvázai virítanak. – A kutyafáját, már megint eltévedtek és elvétették a konyhát! – Az asztalon, széken, földön ruhakupacok. A tiszta, és a szennyes együtt álmodozik kart karban öltve, színes összevisszaságban. Zoknik; persze páratlanul, ágy alatt egy-egy, ilyenkor kételkedem, hogy lányom két lábbal jár-e földön, vagy eggyel, hárommal, netán öttel, sőt többel. – Talán nem vettem észre, hogy egy más bolygóról jött csudalény. – Röpködve lopódzom időnként ki-be, be-ki, mosógépem mindig éhes tátott szájába szennyesét óvatosan csenem, s közben kerülöm a „botrányt”. Féltve kezem, lábam épségét gyorsan iparkodok is kifelé.
Visszatekintve, nagy nehezen kiszúrom, talán a plafonon lenne még hely, de még késik ez a fránya tudomány, és nem találták fel a „Kamasz-szobában Közlekedőt”.
Rendvarázslásból már rég kinőttem, jobb a béke! Ki-ki, éljen szobájában saját élete rendjében, és keresse-találja meg a maga holmiját, dolgát. Ő és a rend pillanatnyilag más-más világ. Nem ér rá ilyesmire – hogy is gondolom én azt –, hiszen csepp ideje sincsen: hemzsegnek a barátok, és emellett még iskolába is eljár. Bölcs ki hallgat, s vár, hisz kinőtte a másik kettő is, most már ők küzdenek gyermekeikkel a rendért.
Mikor tanul, számomra ez bizony egy nagy talány. De hát a szülő már csak egy ilyen állatfajta, mindig ily dolgokon rágódik! Egymás hegyén-hátán tele van a szoba fiúkkal – nem is tudom, hogyan férnek be mindannyian –, sztereóban üvölt a ritmus, löki a kemény dám dámját, szemük számítógép képernyőjére meredten feszül, ujjuk popkoros tálban vaktában matatgat. Néha aránylag csend van, akkor tűnő, röpke magányát éli; TV, számítógép és az ágy Bermuda-háromszög bűvöletébe zártan.
Éled a kert is, a metszőolló csattog, alakulnak a bokrok, zümmög a fűnyíró – itt vannak a fiúk, ég a kezük alatt a munka. Van is itt bőven tennivaló, hisz kettőnknek, lányoknak hatalmas nagy ez az édenkert. Megéhezik munkában a gyomor, elfogyott már az ebédmaradék, de szívesen sütök lángost, palacsintát, vagy főzök mást is, ami a fogukra való – munkájukkal bőven megszolgálták.
Gyűlnek a lányok, fiúk. Ki ezt, ki azt hoz, összejön az enni-innivaló, készül a piknik. Izzó, zajos zenebona ütemére pattogó tűz nyaldossa a fahasábokat. – Szerencsére a szomszédok, még emlékeznek arra, hogy egyszer ők is voltak fiatalok. Rotyog a bográcsban a virslivel, füstölt oldalassal gazdagított paprikás krumpli, illata csábítva hívogatja a kutyákat és a macskákat is. Itt a kamasz-buli! Csillagos éjszakában száll a pernye az egekbe, sül a szalonna, hagyma, krumpli, és pirul mellé a fehérkenyér.
Hajnalodik, álmosan hunyorognak a csillagok, a láng pislákolva nyújtózik még egyet, elszundikál a tűz, de ők csak mulatnak, nevetnek, hangoskodnak. Mire az ifjúság felszedelőzködik, és elindul hazafelé már a Nap fent vigyorog az égen.
De nem csak buliban van együtt a kis csipet-csapat, mert ha szökik a kutya, tákolják a kerítést. Közben öblösen jókat rötyögnek még a kertnek is danolni támad tőlük kedve.
Kamasz-szoba lassan zárul! Kinőttünk a kamaszkorból. Betoppant életébe a mindent elsöprő nagy szerelem, és hagy itt csapot-papot, szülőt, barátokat… az eddigi kis életét. Készülődik, szedelődzködik új életéhez, pakol, teszi holmiját rendben el.
Nehéz lesz – nem is tudja még – önállóan élni, felnőtt gondokkal együtt megférni! Úgy érzi, várja a kihívás, és rohan a viharzó élet dús hajába kapaszkodva messzire az óvó kéztől.
Szememet bánat, és egyben ragyogás tarkítja, az emlékek foszlányain eltűnődve elmorzsolok pár kihullott könnycseppet. Fátyolos ereklyéim özönéből lassan ébredezem, állok lányom szobájának ajtajában, és nézem az itt hagyott rendet, mert most az van. Szívem összeszorul, torkomat valami vasmarokkal szorítja. Nehezen nyelek, és újra nedves a szemem. Könnyem záporán át alig látok.
Hát a harmadik is, a legkisebb is felkötötte szárnyas-saruját és szárnyát próbálgatva kirepült. Kamasz-szoba álomlován vágtató csendes, zajos és színes tarka-barka álmok tovatűntek. Itt már bizony kettőnk közös életében is egy időszak befejeződött!
Összeszedem magam. A cseppek lassan elapadnak. Szippantok egyet… Tisztában vagyok vele, ez a világ rendje, és sóhajtva bemegyek a saját szobámba. Aki elmegy, annak mindig könnyebb. Tudom, mindig előre kell nézni. A fej örökké hideg, sohasem azt érzi – sőt nem is érez (!) –, amit a szív, mert az sokszor majdnem megszakad, belehal. Azt is tudomásul veszem, hogy várja őt a saját élete, és engem is vár a saját életem. Ráérősen bekacsolom a gépem, a sarokban megjelenik hű barátom, a jelzőértékű Csupa-szem, Gémkapocs, és írok… ilyenkor mindig száguld az idő.
Csak alig negyven kilométerre lakik majd innen. Jó az út, és ha nincs nagy forgalom, harminc perc alatt oda lehet érni kocsival. Mosolyogva hívott, majd meglátogatsz, és én főzök neked ebédet.
Hétvégén hazajön – azt mondta! Hány nap van még addig? Tártkarokkal várjuk őt is mindig haza, mint a két nagyot és családját: a szülői ház, a négylábúak, és én, a kétlábú.
Kint a kertben üresen leng a hintaágy… leng a hinta … Lassan újra megcsikordul, nyikorogva leng… – hirtelen, azt hiszem, hogy… –, de, most csak a szél ül benne.
Illusztráció: lombvörös
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
