Virginia Sol: Lélekkapcsok
•
Mentoromnak, aki talán nem is tudja, hogy kihúzott a sötétségből, és segített újra kíváncsi gyermekként állni a világ előtt, s akinek már így is többórányi filozofálást és megismerést köszönhetek.
S ajánlom mindenkinek, aki hasonlóan érez.
Nem volt már gyermek. Elmúlt húsz s huszonöt is, olyan volt, mint a legtöbb vele egykorú nő, kinek még nem teljesen, de azért már észrevehetően kiforrott a stílusa, személyisége, ám némiképp még befolyásolható volt. Hiányzott belőle az idővel érkező bölcsesség, s bár szeleburdiság, kekecség is lappangott a vérében, jól felépített álcáján olykor rést ütött egy-egy távolban felejtett komor tekintet vagy hátrahagyott mosoly, s e nélkül hideggé váltak vonásai.
Ilyenkor a gyermek tehetetlenül zuhant vissza a sötétségbe. Pedig oly közel volt már az Éghez, már majdnem megpillanthatta a Napot. Nap nap után kapaszkodott fölfelé egyik ágról a másikra, fény és színek nélküli világban kujtorogva, remélve, hogy egyszer majd ő is kitárhatja szárnyát, miként látta azt madaraknál, méheknél, a katicánál. Vágyta látni az Ég színét, érezni a Nap melegét, csodálni madarak szabad röptét; csupán elképzelése volt mindarról, milyen lehet mindez.
Az utca zaja az agyába csapott a pár másodperces szünet alatt, amíg a fejhallgatóban a metált felváltotta valamelyik orchestra. Egy mély lélegzettel ismét arcára ült fáradt mosolya, s hagyta, hogy a zene tökéletesen elnyomja a sötétségben zokogó kislány hangját.
A kislány persze a könnyeitől csúszós ágakon is haladt tovább felfelé. Makacsul ragaszkodott a Nap fényéhez, melyet sosem érzett még, s az Ég színéhez, melyről semmilyen emléke nem volt…
– Ez az elméleted hibás.
– Sosem mondtam, hogy jók a következtetéseim.
– Mert rossz irányból közelíted meg.
– Nem tudom más szempontból nézni, mint amit ismerek.
– Ez is hiba.
A kislány a sarokban kuporogva hallgatott. Mindegy is. Úgyse érti őt senki, sose értették. Eggyel több vagy kevesebb ember, aki leszólja őt már nem számít. Megvonta a vállát, és a fal felé fordulva csöndes tartózkodásba merült. Emberek jöttek, mentek körülötte; csak néhányan maradtak.
– Talán inkább fuss neki még egyszer.
– Megint elrontottam?
– Mivel nem vagy képes odafigyelni.
– …máshol jártam.
– Hát néha gyere is vissza.
A kislány a fülére tapasztotta a kezét, hogy elnyomja a szív zakatolását és a tüdő zaklatott zihálását. Annyira szeretné egyszer csöndben odasúgni… elmondani… annyira szeretné ELORDÍTANI… de ugyan minek, senki se hallaná, senki se értené… senkit nem érdekel. Az igazat megvallva már őt se.
– Megint nem jó… hagyd, majd megcsinálom én.
– Meg fogom tanulni.
– Arra nincs időm…
Mély sóhaj, ennyi jött már csak ki a kislányból, aztán eleresztette az ágat, amin csüngött, és hagyta, hogy a fekete időtlenség betakargassa.
– Tényleg így gondolod, vagy megint nem tudod másként látni? – Hahó?
– Talán az, hogy így gondolom, pont abból következik, hogy csak ezt a nézőpontot ismerem, nem? – Hahó…!
– Attól, hogy egy nézőpontot ismersz, nem biztos, hogy egyezik vele a gondolatod, ahogy abból, hogy valamiről gondolsz valamit nem feltételezhető egyértelműen, hogy ismered az adott nézőpontot. – Hahó, itt vagyok!
– Ezt direkt csinálod?! Hagyjuk is. – Ki vagy te?
– Nem számít. Miért ülsz a sötétben?
– Eltévedtem, azt hiszem, és nem tudom, merre van a kiút a Nap felé… Nekem számítana.
– De nem számít, hidd el. Sose láttad még akkor a Napot?
– Nem. Miért gondolod, hogy nem számít? Miért vagy undok?!
– Nem vagyok, de nem számít, és kész.
– Mégis bántasz, gonosz vagy velem, úgy csinálsz, mintha csak az lenne jó, amit te mondasz. Nem akarok veled barátkozni!
– … Várj! Szeretném neked megmutatni…
– Micsodát?
– Csak… mindent.
– Mindent?!
– A Nap sugarait, az Ég színét, az Univerzum tágulását, a testekre ható fizikai törvényeket, az anyagok kémiai reakcióit, a művészetek mélységeit, a Világ működését…
– De… én mindezeket nem értem, sajnálom. Kevés vagyok, hisz az utat se találom…
– Segítek neked. Add a kezed. Sokan érzik úgy, hogy kevesek, mert nem a saját ritmusuk szerint élnek, megfeledkeznek arról, hogy nem vagyunk egyformák.
– Én mindenkitől különbözöm… Azt hittem… félsz másokhoz érni.
– Nem mindenkitől, ne aggódj… Félek… nehezen viselem az érintést.
– Én is.
A kislány árgus szemekkel figyelte a kisfiút, amint felfelé kapaszkodtak az ágak között, s közben itta magába a szavait, s minél többet hallott tőle, annál többet szeretett volna tudni, érteni, tanulni. Hallani akarta elméleteit a világ működéséről, vallásról, filozófiáról, emberi kapcsolatokról, közösségekről, az univerzum születéséről, meg akarta érteni a fiú által a materiális lét törvényeit.
Nem kerülhették el figyelmét a fiú testét borító sebek; hegek voltak csupán, de egy életnyi szenvedésről regéltek. A fiú olykor odanyújtotta kezét, hogy egy-egy nehezebb szakaszon átsegítse a lányt. Bátortalan mosolya volt, ám a szemében remény és szeretet izzott, s nem restellte felvenni a kislány ritmusát, noha ő maga egyedül tanult meg szárnyalni, s minduntalan a magasba kívánkozott tele kíváncsisággal és a megismerés utáni vággyal. S a kislány újjá született általa, újfent tudásra szomjas gyermekké vált.
– Gondolsz még a múltra?
– Ha nem gondolnék rá, elfelejteném, honnan jöttem, és mi tett azzá, aki ma vagyok. Nem kell elfeledned, ami történt, még csak kibékülnöd se kell vele, egyszerűen csak… légy erősebb, mint tegnap voltál.
– Te önerődből váltál azzá a férfivá, aki ma vagy… csak azért is, dacból is megmutattad a világnak, hogy már egyre kevésbé fáj, ami örökké fájni fog…
– Muszáj volt. Nem nagyon volt más választásom…
– De erre nem vagyunk mind képesek.
– Nem, de a küzdelmeim során, azt hiszem, ez vált az életcélommá… hogy az olyanokat, mint te, a félúton eltévelyedetteket felsegítsem a napfénybe.
– Mégis becsméreltél… mintha tőlem is féltetted volna a tekintélyed.
– Nem önszántamból… és te mégis bízol bennem…
– Furcsa mód vonzódni kezdtem hozzád… szellemileg. Amióta hallgatlak egyszerre értelmetlennek találom az életet a megértés nélkül, a beszélgetéseink nélkül. Tanulni akarok, megérteni, kapcsolódni.
– Nos, azt a keveset, ami jelenleg az emberiség kezében van, és némiképp én is érteni vélem, szívesen megosztom veled.
Ahogy telt-múlt az idő, s ők egyre feljebb kapaszkodtak a közös megismerések révén, a sértett kisfiú és a sötétségben élő kislány többé már nem egymás felnőtt álcáját látták, páncél nélkül álltak immár egymás előtt sebezhetően és rettenthetetlenül.
Illusztráció: famászók
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
