Sárközi László: Önszócikk
•
CURRICULUM VITAE
– Szalontai Tündének –
…az anyám öngyilkos lett Kalocsán,
a börtön szartól bűzölgő budiján:
lopott, hogy enyhíthessen nyomorán
és vegetálni tudjon, mert ha kivár,
éhen döglik ő is, meg az apám
is, ki nem lelt már békét, sem hazát,
mióta elvitték lovait… s cigány
nemigen kapott munkát. A családom
apám okolta és kizavarták
oda, hol az agyagot kaparják
a téglákhoz s ahol szikkad a vályog.
S már hivatalnokok sürögtek körben,
meg rendőrök, akik ránk ügyeltek:
vitték anyám, épphogy megszülettem:
kevésen múlott, hogy nem a börtönben.
Gyűlölet gyűlik gyűrűzve haragom
mély medrében – bár pusztulnék inkább:
az állam nevelt, mint kommunistát,
akivé váltam, vagyok és maradok.
Másodrendű vagy – mondták és elhittem,
hogy a cigány mind tolvaj és koszos,
hogy nem érzi, ha folytja a mocsok,
munkát kerül s nem tudja, mi az illem.
kővévált árnyékként kísért a kényszer,
hogy bizonyítsak, de hogy mit s kinek?
megadtam módját minden centinek,
ahogy mentem – s kevés volt az eléghez.
Magamba fordultam, mint egy aszkéta:
választ kerestem, de nem találtam,
idegen lettem, igaz barátnak
ott maradt a könyv, a szó ajándéka.
És a szerelem alig érintett meg:
észre sem vett, vagy dagadó mellel
mentem el mellette, emelt fejjel,
mit számít már, hogy aztán falba vertem?…
…nem jó ez így, nincsen értelme sehogy:
a lét, ha csak panaszosan pislákol
eloltani való s aki bátor:
megteszi; mert aki nem él – sose volt.
Hogyan kell, beteljesítsem sorsom?
Családi hagyomány köt: másunk se volt…
Kardot ragadjak vajon, vagy coltot?
POKOLKAPU
XXVII.
Halhattam volna. Hogyan maradtam?
balfogásból vágták át sorsfonalam
a párkák s újracsomózták halkan.
Távolok s múltak hosszú sorában
talán, számunkra most szokatlan alak
hasonló sorokra jutva valaha,
alkotott valahogy a homályban:
hány kozmosz hullt már forrón sohába
s a gomolygó porból újra hány sarjad?
tudott valóságom pont a vonalban,
tudatlan sorjáz mások nyomába.
Kozmosz vagy anyag? hol húzok határt?
saját magamon túl hogy haladhassak,
ha anyag vagyok s tudom a halált?
REFLEXIÓK
XIII.
…bár meggyötört minket a haladás,
éget a tennivaló most is bőven.
Szorongat az életben maradás.
Van még találékonyság elfekvőben:
már a meztelen zsebét motozzuk,
a nyomorék nyugdíját orozzuk,
lepedőnyi szégyent fedünk kendővel,
vagy azzal sem… Kiszáradt Vörös-tenger
a kommunizmus, divatja elmúlt,
hal nincs, sose volt, van: bolhafelfújt,
homály körítés, szaftos ígérettel.
Most kereszténynek lenni a tuti.
Szex csak házason. S tudjuk: magyar ember
nem homokos! Legföljebb csak buzi.
XV.
Felnőttnek mutat majdnem minden tetted,
szavaid mélyén örök, makacs gyermek
kuporog, néha kitör, olykor retteg.
Kis szobánk ajtajának tokja mellett
hosszan húzódó haragos árok:
az ajtót olyan sokszor rámvágod,
dühödhöz néha csak egy szikra kellett.
Sokszor sértődünk egymástól, egymáson,
találunk rá okot minden percben,
de később már kint ülünk a kertben,
kávézunk, mérgem gyorsan megbánom
s úgy szorítod magadhoz túlmozgásos,
gyönge lánykezeddel nyomorúságom,
Vak sodrás a végtelen spirálidő,
a távolság olykor – múltba futás,
vagy érzés kavalkád, minden tudás
halk válasz, melyből a mély kérdés kinő.
Vak voltam: csak méltóságom féltettem,
mert inkább kopott ruhámat szégyelltem,
hogy lyukas volt lábamon a cipő…
XIX.
…anyósom az első nap szemembe vágta:
“Senki vagy, itt nincs, soha semmid ne legyen,
ne gondold, bármi szavad lesz a családban!”
Hogyan érthetné meg, hogy magasból teszek
vagyonára (és arroganciájára),
páromra tarthatok igényt – a lányára,
bánt, hogy bármi mást elfogadjak, elvegyek,
bár a vagyonom kopott cipőm, nadrágom,
hogy a költészet tarthatott meg embernek,
szerelmem három évtizedig kerestem,
megtaláltam, ha késve is, de nem bánom,
hogy régen nem sérthet már semmi és senki,
mert költő fejedelmek nyomdokán járok
s gyökerek nélkül terebélyesedtem ki.
BARÁTAIMNAK
Keveset eszem és alig mozgok,
hírektől bolydul föl lelkem, gyomrom,
omladozik elefántcsont tornyom,
a napi néhány teendőm is fáraszt,
bokornyi gondjaim toldom-foldom.
Késő már nekem bármilyen barát,
bár az ember csak keveset talál,
régen nem álmodom olyan hazát,
ahol nem csak értenek – elfogadnak
s nem televízió, könyv a tanár.
Lehetnék bár szemellenzős-vidám,
de szájon lakatot, lelken igát
látok, mert homlokomra írják hibám:
Magyarországon sose leszek több, csak
okok nélkül szaporodó cigány.
Arctalan ajkak, démoni szavak,
értelmetlen bármiféle harag,
árnyék harcolnom nem lenne szabad,
vesztek, ha megteszem, akkor is, ha nem,
küzdjek velük? Vagy tagadjam magam?
A depresszióm látja a valót:
kikötve ring s csöndben merül hajóm,
hídján rég a kormányon lóg zakóm,
fárasztó tudat, mit kívánna az út,
feszes vitorlákkal legyek kalóz.
Bezárkózom, hogy senki ne bántson,
hogy a sebem valahogy se látsszon,
a semmit is úgy teszem – ne ártson,
naphosszat csak a számítógép előtt
ülök és játszom. Bizony, csak játszom…
(2016)
Illusztráció: önlexikon
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Önszócikk →
Füzesi Magda: Önszócikk →
Baka Györgyi: Önszócikk →
