Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán
A megértés fonala
Mára végképp elvesztettem a megértés fonalát.
Egyébként is, de most az emberek megértéséről beszélek. Arról, hogy rálássak mozgatóikra, a szándékokra, indítékokra, vágyakra, arra, hogy milyen gondolatok kergetőznek fejük körül, mit látnak és hallanak kívül, belül, és hogyan vélekednek minderről.
Akkor lett ez ténnyé, ez a fonál elvesztés, amikor könyv- és lemezböngészés közben tanulmányoztam az arcokat. Ücsörögtem, álldogáltam, vagy ténferegtem a könyves pult mögött az eladói oldalon és figyeltem. Minden korú nőt és férfit, és bár levontam egészen általános következtetéseket, mélyreható elemzésekbe még óvatosan sem mertem bocsátkozni.
Vannak fontoskodva turkálók, egyenesen fitymálók, aztán lelkesen, majdhogynem tobzódva kutatók, vannak mindentudók és rácsodálkozók, ráérősek, és roppant türelmetlenek, beleolvasók és belehallgatók, akik engedik a vezetést, sőt el is várják, és természetesen vannak, akik minden gesztusukkal a kultúra legelőkelőbb ismerői közé sorolják magukat. Közülük néhányan az elévülhetetlen esszenciák megálmodójaként és létrehozójaként tekintenek magukra. Nem gúnyolódok tovább, magam is járok e vonzó, az egót zsírosra hízlaló sétányon, és bár a múlt idő igen jólesne, nemigen dicsekedhetem vele.
Ezek a megfigyelések azonban nem elégítenek ki újabban, ennél sokkal mélyebbre szeretnék jutni emberismeretben, azok a rétegek érdekelnek, amikkel éppen dolgoznak odabenn, vagy éppen nem, de mondjuk elférne az a dolgozás.
Mivel vacak a pult forgalma, az odatévedők száma is csökken. Bevételt tekintve persze elég lenne, ha jön a kliens, választ, fizet és távozik. De jobb szeretem, ha beszédbe lehet elegyedni, ajánlgatni, kérdezgetni, megvitatni, tanulságokat levonni, esetleg sopánkodni. A legeslegjobb persze, ha a kedves vásárló vagy érdeklődő nyitott szellemű, érti és érzi a lényeget, vág az agya, és a szíve is helyén.
A kérdés az, elbírnám-e, ha teljesen csupaszon állnának előttem az emberek, ha mindent, a legrejtettebb gondolatokat, szándékokat és vágyakat is látnám és hallanám? Ha elbírnám, ha nem, látni és hallani szeretném. Tudni akarom, mi zajlik az álarcok és szerepek mögött, a szépen polírozott, vagy kevésbé sikerült domborművek alatt.
De elégedett lennék-e, ha mindazt látnám, ami csak látható? Látható az objektív tekintetnek? Valódi, minden takargatástól és civilizált máztól mentes valódi gondolatokat, vágyakat és szándékokat?
Vagy valami másra éhezem. Mitől ilyen, vagy olyan egy ember. Az ember.
Hogy mitől fényes épp a kedv, vagy miért fullad tétovaságba minden mozdulat, miből táplálkozik a düh, és a szerelem tüzét ki fűti, ezek bizonyos lelki tartományokig beláthatók. De ez egyre kevesebb. Itt egyre kevésbé esik jól megállnom, mennék beljebb. Ha tudnék.
A mozi előterében, ahol a kultúra pultja áll – mögötte velem –, egy széles képernyőn táncszínházi produkciók reklámja pereg egész nap. A végtelenítve ismétlődő negyedórás blokkra gyakran rárévedek, és egyre kevésbé szeretnék ilyen módon a test és lélek széleire kisodródni. Még nézőként sem.
Akadnak persze érdekes önmegfigyelések, az egyik képileg is jól sikerült előadás részletében három izmos férfi táncos látható hátulról, ülő pózban, amint lassan előrehajolnak. Két hétig arra jutottam, nem feltétlenül kell nekem férfi fenékvágatokba belelátnom. Nem is feltétlenül. Pár napja azonban beugrott, hogy az ánusz az emberi test szimbolikájában az alvilág kapuja. Tehát ezzel is nyugodtan, túlzásoktól mentesen, félelmektől nem űzve és előítéleteket félretéve kell tudnom szembenézni.
Ez a gondolat máris megnyugtatott, utat adva annak a szabadon engedő momentumnak, hogy ezzel kapcsolatban bármi felismerés előtt nyitottan állok tehát, függetlenül attól, mikor látogat meg.
Az idősebbek a pultnál néha nyitottabbak és őszintébbek. Kiegyenesedik a gondolkodás – azt is beleszámítva, hogy egészen más nemzedékről van szó. Tudják, mit szeretnek és mi billenti ki őket. Nem is szívesen kísérleteznek. A fiatalabbak jobban ragaszkodnak a trendekhez, a felkapott írókhoz, ők is kevésbé nyúlnak bele az ismeretlenbe. A korosodók, tapasztaltabbak néha érdeklődőbbek, de ők meg el voltak kényeztetve a legjobbakkal, a minőség pedig szilárd mérce. Ilyen megfigyelésekkel tele a padlás, valamint pontatlanok is. Jobban jön ki az ember, ha mindezt félretéve egy-egy esetet jár körül alaposan.
Napi ingázásaimban a Hatvan-Gödöllő-Keleti pályaudvar viszonylatra hamar rászoktam. BKV sztrájk idején fedeztem fel, Budapest határain belül bérletért utazható, ráadásul az a csinos piros svájci kapszulavonat siklik a vonalon személyvonatként. Kényelmes, tiszta, még a WC is, télen fűtik, nyáron hűtik, csendes, és ülőhely is mindig akad. Csúcsidőn kívül teljes négyüléses blokkok egyedül is birtokolhatók, főleg ha az ember kabáttal és táskával, valamint alvó, vagy elmélyülten olvasó testhelyzettel is rásegít. Mindent egybevetve tehát a nyugati típusú kényelmi luxus egyik csúcsa.
Rákoscsaba-Újtelepről tizenkilenc percnyi az út a Keletibe, helikoptert leszámítva semmi mással nem lehet ennyi idő alatt bejutni a belvárosba. Kiváltképp ilyen minőségben. Elsőre alig hittem, hogy nem kell pluszban fizetni, mivel én is a tömött, koszlott buszokhoz vagyok idomítva. Alapesetben ez a svájci kényelmi szállítóeszköz kevésbé tűnik alkalmasnak embertársaink alaposabb megfigyelésére, egymástól jól elkülönülve hamar túl is esünk az egészen. Az egyik kivétel lehet az azonos idősávban utazás, mert akkor értelemszerűen számíthatunk velünk egy időben ingázókra.
Fél éve láttam meg először a létező legszomorúbb pasast, akihez valaha szerencsém volt. Elsőre azt gondoltam, meghalt valakije, vagy elhagyta a szerelme. Felszállni nem láttam, már csak arra lettem figyelmes, hogy egy vékony, inas, hátizsákos fickó áll arccal az egyik beszögellés felé fordulva, fejét mélyen lehajtva. Mind a tizenkilenc perc alatt így maradt, egyetlen pillanatra fel nem nézve, fejét oldalra sem fordítva, sehogyan sem kommunikálva a külvilággal. A kalauz közeledtére is csak benyúlt belső zsebébe, felmutatta bérletét, feje lehorgasztva maradt, testtartása görnyedt.
Lenyűgözve figyeltem a jelenést, tél volt, hideg, úgy szálltam le, hogy ő még továbbvonatozott Pécel irányába, így abban maradtam magammal, hogy a vonaton kívül csak a Keleti marad a megfigyelésére. Erre heteket kellett várni, mert jómagam nem azonos idősávokban közlekedek. Ugyancsak este vettem észre hazafelé, és az előző jelenet minden mozzanatában megismétlődött a bérletes jelenettel együtt.
Ez már mellbe vágott, és elhatároztam, hogy minden adandó alkalommal keresni fogom a lehetőséget, hogy kiszúrjam. Hamar kiderült, mindig a vonat eleje-végébe száll, a Keletiből induláskor az az eleje, a Keleti felé pedig a legvége. Állandó ott tartózkodásának nyilvánvaló oka az a tapasztalat lehetett, hogy ez a vége – vagy eleje – a vonat kevésbé zsúfolt része.
Néhányszor sikerült megfigyelnem a profilját, semmi született melankólia nincs az arcában, kifejezetten pattanásig feszítve őrlődik. Vagy az idegei remegnek, vagy a fogait csikorgatja, nehéz megállapítani. Története akár jelenidőben is futhat, nem feltétlenül a múlton rágódik, legutóbb a Keletibe érve egy verejtékcseppet láttam lehajtott orrhegyén meggyűlni. Szétvetett lábakkal, intenzíven jár, mint aki utat csinál magának a tömegben, ami ennyire talajpásztázó fejtartás mellett komoly segítség. Amint a posta felé nyíló kijárathoz ért, amit szintén jegyellenőr vigyázott, megtorpant, majd kotorászni kezdett, és vagy ismerte már az ellenőr, vagy eleve nem szeret senkit feltartani, de intett, amit a tragikus történetű pasas azonnal érzékelt, és nagy ívű kikerüléssel lendületesen elrobogott.
Dolgozik, vagy tanul? És milyen a szociális élete?
Milyen egyáltalán a jó szociális életvitel?
Csak kiderítem egyszer. Arra viszont a minap ébredtem rá, hogy valamik járnak be és ki belőlem. Vagy fordítva. A világból kilép valami belém, és belőlem kilépve belép a világba. Ez valós élmény. Valami, ami bennem élt eddig, vagy csak az imént született meg, ki-kiáramlik, kilép, kisétál. Érzésminták, gondolatok, vágyak, árnyak, tudattalan foszlányok. Úgy távoznak, mint önálló lények, még ha alig körvonalazódnak is. Testetlen testek, minták, járni tanuló képek.
Még nem tudom. Pedig dehogyisnem, már régóta tudom, mi történik, csak most látom is. Ha nem is a bejáratott módon, inkább tudom, mint látom. A valóság megsejtése.
Hogy miért nem hallucináció? Nem az. Egyszerűen és józanul látom, szinte már félelmetes félelemmentességgel látom és gondolom át a történteket, amiről tudom, hogy folyamatos eseménysor, minden pillanatban zajlik ez a ki-be áramlás, leválás, hozzám-ragadás, belém-ivódás.
Érdekes módon az én és a világ megélésének iránya csak így megy, fordítva nem. Nem tudok a világ álláspontjába helyezkedni, a világ énje felől szemlélődni, még elképzelni sem tudom ezt az irányt. Hogy a Világ Én szemléli a kis ént.
Igaz, az is nagy falat a Világ Ént szemlélni a kicsiből. Már tudom, hogy a világ szövete teljesen más, mint ahogy tanultam, és nem hasonlít az agyonszajkózott közhelyekhez sem. A véleményekhez sincs sok köze, és ahhoz sem, ki mennyit hajlandó, vagy képes elhinni belőle.
A világ azt se veszi különösebben figyelembe, hogy én mit gondolok róla. Valamiért azonban, és erre racionális okokat nem tudok sorolni, például ez a ki-be járkálás egyre valóságosabb arcot ölt. Nem kevésbé az a pult mögötti ücsörgés és bámulás sem, a zenék, a könyvek, a böngésző és moziba járó emberek, a szeretés és a veszekedés, a sült krumplira és minyonra való rákívánás.
A leváló darabok még hagyján, ha valaminek, gondolatformának, vagy ötletnek mennie kell, hát menjen, rosszabbak, amik rám tapadnak, vagy egyenesen belém ivódnak. Hogy valami rögzül és rögeszme lesz belőle, azt már szokom gyerekkorom óta, legfeljebb elmazsolázok vele, míg lebontom, de ez új terület. Létező és valóságos. Mégsem tanította senki, mihez kezdjek vele.
Ez is megszokható. Pár év küzdelem, és már felül is lehet emelkedni rajta. Mi több, a sértettség és a megbántódás is megy a levesbe, ha jól csináljuk, ennyi hasznot persze ne reméljen mindenki, nekem nem akar összejönni, tehát már nem mindenki.
Ezzel együtt az ilyesmire mondják, hogy edzi a lelket. Nem alaptalanul. Ám legyen. Legyen elég.
De nekem nem elég.
Persze ez így túl egyszerű megfejtés, a fickó többet akar, vagy tudós fajta, vagy művész alkat, tán misztikus, esetleg szimplán hülye. Ezek lennék én.
Na, erről beszélek. Ezek a bevett kategóriák. A langyos.
Én látni és tudni akarok. És mindeközben józan maradni. A legkevésbé misztikus. Minél többet meg- és átélni a világ végtelenül gazdag és valóságos szövetéből. Ismerek olyat, aki segíteni képes ebben. Szándékában is áll.
Itt indul a tragikus szín a drámában. De csak akkor, ha rövid, lezárt egységként nézzük. Életszakaszként, vagy dramatizált műként, mint a népszerű színpadi formákat.
A tragédia nem a vég, legjobb csak küszöbélményként tekinteni rá. Jön valami új, valami reményteljes, amire újra könyökölhetek, ha igen rövid időre is. Aztán ha nem jár, nem jár, de támaszték nélkül bajos lesz.
Valahogy jó lenne ezt elmondani a lehajtott fejű embernek. Legalább annyit, hogy én is egyedül vagyok, amikor többen vagyunk, akkor is. Ha többen vagyunk, körülröhögünk, néha ez egyedül is megy. Ha szavakkal nem lehet elmondani, esetleg egy pillantással, vagy testtartással. Bárhogy.
Gyakorolhatok addig is. Magamra mosolygok a tükörben. Egyenesen állok, nyugodtan, leengedett vállakkal, és kilélegzek. Igen, például kilélegezni. Van olyan, próbálják csak ki, nem biztos, hogy könnyen megy.
Én most járni tanulok újra, már az se megy rutinból, a talaj is egyenetlen, botladozok, egyensúlyt sem találok, a térdem ropog, lábszáram sajog.
Jó idő lett közben, lemostuk a bringákat, felfújtam a kerekeket, a fiam biciklijén a féket is be kellett lőni. Hónapok óta fáj a bal térdízületem, menni is kín, ülni és feküdni is, viszont kiderült most, a bringázást remekül bírja. Bringázni, lélegezni, nettó öröm.
A raushoz mentünk, így hívjuk, ott van felénk a Rauch gyár, gyümölcslevek, ilyesmi, a boltokban a jellegtelen címkések, gyér arra a közúti forgalom, megnézzük a lovardát, a horgásztavat, és főleg mellette a kis öreg-tavat, benőve náddal, látni ott madarakat, vadkacsákat. Én mindig arra erőltetném, a fiam inkább csak környékbeli utcákon kerekezne, de most megjegyezte, érti már, hogy mindig szabad akarok lenni. Így mondta, és igaza van: mindig és szabad. Már attól jobb, ha kitágul kicsit a horizont, bár a raus mögött egy ideje ott dübörög az M0-ás, egyre szorosabb a mátrix.
Az előbb, valamivel visszább, nem tudom, feltűnt-e bárkinek, a gondolat, gondolom, gondolok róla, vagyis az emberi gondolkodás, mint olyan, szóba került. Azok a gondolatok érdekelnek, amelyeket még nem gondoltam el, és el sem vagyok képes gondolni. Ez azt is jelenti, hogy most csak olyanok vannak, amik már számtalanszor át és átjártak, lehangolóan sokszor ismételtem – azaz unom a gondolati életemet. Egyfajta gondolati váróteremben ülök, várva új és felemelő impulzusokra, melyek tehát egész lényemet megújítják.
Ez bökkenő mindjárt. Várni ilyenekre. Ugyanis meg kell alkotni valahogy az újakat, a végtelenített önkörök már gondolat-tetemek, élő minőségük rég elveszett, kimúlt, és bizony az érzelmi életet is szép fokozatosan lemeríti, kiüríti, lehúzza a maga szintjére. Legalábbis a magam fajtánál, aki a világ mindig megújuló áramára nyitott lélekként született.
Miért annyira fontos ez?
Mert minden, ami új gondolatként járja át az ember lényét, az felvillanyoz, átmos, újjászül, a fizikai sejtekig áthat. Egy új gondolat új életáramlás, leválaszt a bevettől, a megcsontosodott, merev és halódó anyagot oldja. Mindez a szabadsághoz, legalábbis a szabadságélmény megtapasztalásához visz közelebb.
Valódi szabadságot elérni azonban a legnehezebb mesterségek egyike. Egyrészt a posztmodern világ szabadságfelfogása, ami erősen a szabadosság talaján burjánzik, korántsem azonos a valódi megszabadulással, sokkal inkább valódi rabság, minden esetben hozzá van láncolva valamihez. Az esetek jelentős részében valamilyen szenvedélyhez, vágyhoz, vágyképhez. Az ösztönélethez. Némileg elvontabb formái is vannak, amelyek gyökere lázadásban, azaz csak lázongásban, vagy olyan eszmékben találhatók, melyek vagy tisztán materiális, vagy misztikus jellegűek.
Mindkét irányultság a végesben keresendő, ezek a modern eszmék szinte kivétel nélkül politikai, gazdasági, természettudományos, esetleg lelki jellegűek, ebből következően a halandóhoz, a mulandóhoz vannak láncolva. A misztikus elképzelések pedig szintén mellőzik a valóságot, fel sem ismerik, gyakran összekeverik a valódi spiritualitással, pedig sokkal inkább az egoizmus különböző mértékű megnyilvánulása, valamilyen vallásos hevülettől fűtve. Erős lelki igény a mozgatója, és mint ilyen, szinte kikerülhetetlen fázis.
Valódi gondolat, akárcsak valódi szabadság, kizárólag a határtalan szellem, a szellemiség talaján tud kibontakozni. A szellemi létezés a modern korban tagadott, sőt kitagadott valami, amit szellemi életnek szokás nevezni, az bár az emberi élet egyik magva, nem azonos a szellemi léttel.
Az isteni minőség legjobb esetben is valamiféle emberi fogalmak szerinti személyhez kötött, megszemélyesített létezőként van tárgyalva – és mint ilyen elutasítva. Hogy az isteni ilyen módon az emberi kultúrából száműzve lett, vagy az egyszerű, befolyásolhatónak tartott emberek vallási ópiumaként kezelt dolog, az bizony a legkevésbé sem erénye vagy eredménye civilizációnknak. Egészen odáig jutottunk, hogy a kultúra falat emel az ember és a transzcendens, a természeti és a természetfeletti közé. Ezt a falat átlépni vagy áttörni még a legnyitottabb és legjobb szándékú embernek is alig van lehetősége, ez az akadály ugyanis a lehető legszilárdabb valami, amit az ember valaha kitermelt, melyet önmaga és teremtője közé emelt.
Áthaladni ezen csak belső erővel, olyan meggyőződéssel lehet, ami egyrészt az érzékelhető valóság talajáról lendül el, másrészt a tapintható és látható valóság mögött érzékeli a születetlen létezés igazságát. Ezen kívül szükséges még hozzá az isteni elhívás is, ami a legjobb kalandot ígéri, amiben csak része lehet az embernek.
Materiális logikával ez beláthatatlan igazság, és a dogmatikus vallásnak is nagy falat. Utóbbi szintén elakad a szabadság kérdésének ilyen irányú megközelítésénél. Nem is igen hisz benne.
Akiben a szabadságvágy legyűrhetetlen és megtörhetetlen vezérfonal, és szerencsés konstellációban párosul a szabad gondolatalkotás határtalan vágyával – és még az elhívás is megtörtént –, még ott sem garantált, hogy ezt a törekvést és küzdelmet siker koronázza.
Új és szabad gondolat csak akkor tud megszületni, ha az embert nem kötik gúzsba a materiális és dogmatikus eszmék, valamint a bevett és kötött kulturális formák.
Mindegy, amit erről most mondtam, abban sincs semmi új, legfeljebb sajátos szintézise olyan szellemi tanulmányoknak, amelyek olyan emberektől származnak, akik viszont megtapasztalták a szellemi szabadságot, és új gondolatokat tudtak hozzátenni az emberi létezéshez. Ezek oldószerei a materiális világszemléletnek, ezáltal segítői annak a folyamatnak, hogy az emberiség újra szárnyat bonthasson a határtalan lét felé. Ez még akkor is így van, ha ez túlontúl költőien és meseszerűen hangzik.
Remélem legalábbis. Nem azt, hogy költőien hangzik, hanem hogy így van.
Én magam azért találtam rá ezekre a másfajta szabadságeszményekre, mert önerőből nem voltam képes ilyeneket létrehozni, miközben a meglévőkkel cseppet sem elégedtem meg. Állandó hiánnyal küzdöttem, szellemi légszomjjal, ami kolerikus és szangvinikus temperamentumomat tekintve úgy nézett ki, mint egy állandó, néha nem is olyan enyhe lefolyású lelki zihálás. A nyitányt a testbe érkezés adta csecsemőként, ami kisebb méretűnek tűnt a szükségesnél, és ez az élmény még pár évig meghatározó volt, egészen a fogalmi gondolkozás megjelenéséig. Akkor is csak annyi változott, hogy lassan egy másik tapasztalás vált mindennapossá, mégpedig az, hogy sem a katolikusokat és reformátusokat nem értettem miről beszélnek, de legfőképpen nem a materialistákat. Tekintve, hogy egy szocialista berendezkedésű országba születtem, a bajok igen szerte ágazóak voltak.
Ha túlzónak és fennhéjazónak is tűnik, valóban senki hozzám hasonló lelki beállítottságúval és világszemléletűvel nem találkoztam gyerekkoromban. Akkor sem, amikor suhancként a harmadik küszöbhöz érkeztem, ami a gondolati élet és a szabadság közti összefüggést állította elém. Ez volt az anarchizmussal mint eszmével való találkozásom, ami habitusom és szabadságvágyam révén táptalajra talált bennem néhány évre.
Ebből való ébredésem elsősorban annak köszönhető, hogy velem ellentétben teljességgel tagadja a transzcendens létezését, viszont megállás nélkül hirdeti a szabad gondolkodást, és sürget erre mindenkit, miközben legkisebb mértékben sem tud elszakadni a szélsőbalos anarchista könyvekben leírtaktól, melyek az emberi világot szinte csak politikai és gazdasági értékek mentén képzelik el. Persze teljesen más tészta a valóságban a magát anarchistának képzelő, valójában szimplán dekadens életet élni akaró fiatalok tömege. Ez nyilvánvalóan roppant vonzó perspektíva sokaknak, jól emlékszem rá magam is.
A politikai jobboldal dermesztő világához sosem tudtam még megfigyelőként sem közel kerülni, és még a közösnek tűnő terület, a néphagyományok iránt való érdeklődés is állandóan új utakat keresett bennem a velük való azonosság elkerülése érdekében. Valójában tehát igazán hálás lehetek ezeknek a szélsőséges társadalmi megjelenési formáknak, sosem hagynak szépen megülni sehol.
Mindezek mellett, azaz mindezeken átívelve ott van még a gyerekkori általános én-keresés traumájának hosszú kitolódása is. Ez a kamaszkor elején jelentkező és a felnőttkor küszöbével jellemzően elcsendülő kérdés, a ki vagyok én, bennem egyrészt abban a lelki nyugtalanságban öltött formát, hogy miért pont én Én?, vagy miért pont én érzem az Ént?, másrészt kissé átalakulva, de a legkevésbé sem nyugodott le, még kevésbé került a helyére.
Kínzó önazonossági kérdésekre megfelelő mélységig ható választ néhány évi különféle ezoterikus tanok felületes tanulmányozgatása után az antropozófikus szellemtudomány adott. Az élmény villámcsapásszerűen ért, felütöttem életem első Rudolf Steiner könyvét, ami ha jól emlékszem, a goethei színtannal foglalkozott, és sosem tapasztalt fény gyúlt bennem már az első oldal olvastán, akárha reflektorral világítottak volna ki a sorok közül.
Hasonlóan átható élmény egy másik alkalommal ért, egy tiszta szempáron keresztül a szellem élő minősége tekintett rám, de az emberekhez fűződő ambivalens kapcsolódásom miatt, ami a szokatlanul nyílttól a néha érthetetlenül zárkózott közt váltakozik, ezt a meghatározó erejű tekintetet csak lassan voltam, azaz vagyok képes feldolgozni és elfogadni. Azt hiszem, mindig könnyebben találtam utat a világhoz a kulturális formák, mesék, mítoszok, az irodalom és a zenék nyújtotta mankók segítségével, mint élő módon.
Lehetne ez életem nagy tragédiája is, de nem, mert ez a világhoz való kapcsolódási sajátosság teszi viszont lehetővé, hogy bizonyos fel nem adott lelki minőségek, amiket úgymond nem áldozok fel a szellem oltárán, fejtenek ki olyan erőket, amelyeket kreatív módon használok fel az általam oly nagy kedvvel művelt kulturális formákban való megmerülésben.
Különben is, úgynevezett szellemi utat járni a mai világban egészen fura történet. A régi időkben a beavató iskolák, koruknak megfelelő szellemi ismeretek közvetítésével foglalkozva, minden esetben a köznép számára elzártan, láthatatlanul működtek, komoly hallgatási fogadalmak bűvkörével körülzártan, míg ma ezek a tudásanyagok könyvesboltokban hozzáférhetők, az ezeket a tanításokat taglaló előadásokat nyíltan hirdetik a szervezők, vagy maguk az előadók, miközben különös módon a világot a megszokott módon szemlélők, és a korábban már említett kondícióktól szellemileg elnehezült emberiség nagy részének ugyanúgy láthatatlanok, lényegüket tekintve teljességgel felfoghatatlanok.
Nincs ebben semmi furcsa. Az ember kényelmes játékos, minden bosszantja, ami ki akarja mozdítani a jól kiült fotelből, ami pedig a teljes világképet veszélyezteti, az főleg kerülendő. Végül is igen. Tökéletesen érthető.
Addig már én is eljutottam ezen az úton, hogy aláírjam, a szellemi úton járásnál semmi veszedelmesebb dolog nincs a világon. Alapkövetelmény például, hogy ki kell pucolni a tudatalatti kútját. Ami pedig, ha az ember nekikezd, feneketlennek bizonyul, minden megbontott réteg egyre fájóbb a léleknek, egyre reménytelenebbnek látszik a küzdelem a kiszabaduló rémekkel – nem is tudni, mikor és hogyan kerültek oda.
Vagyis az ember már ezen az önismereti szakaszon be is sokallhat, alaposan meg is sérülhet. Hogy ez mégse legyen így, hiszen ez nem kívánatos mellékzönge, a munkához felkínált gyakorlatok és meditációk helyes végzése, és ugyanígy a szellemtudományos irodalom megfelelő tanulmányozása a bajtól meg bír védeni. Persze az ideális hozzáállás nem mindig áll fenn.
Ezután jönnek csak azok a szintek, amikor is az ember megnyílik a magasabb erőknek, ahol aztán hatványozottan igaz, hogy azok, ha nem kellően felkészülten fogadja ezeket a kozmikus találkozókat, akár el is égethetik. Talán nem szó szerint, de bőven elég, ha az elme finoman felépített szerkezete megdől, vagy a szív nem bírja ki a próbákat, és az átélt félelmek következtében megáll.
Vannak súlyosabb, nagyobb kihatású történések és veszélyek is, ám azokról végképp nincs személyes tapasztalatom, valamint semmi érzékem a rémirodalomhoz. Bár egy időben fogyasztottam ilyesmit, Barker és Lovecraft kiváltképp jók az ilyesmiben.
Szóval az irodalom a lélek területe, a szellemtudomány pedig ha írásra adja a fejét, akkor a szellem objektív igazságát közvetíti, a lélek kesze-kusza útjaihoz csak a szellem magasabb oktávja felől nézve van köze. A szellem persze jól ismeri a lélek sajátosságait, sőt ő ismeri igazán, és minden törekvése az, hogy felemelje magához. Erre úgy képes, hogy lassan és fokozatosan belemeríti magát a lélekbe, ám mivel a szellem tiszta, makulátlan valami – mondhatjuk egy darabka fény Isten öléből –, merülés közben kiégeti a lélek tisztátalan részeit. Ha a dolog megfelelően halad, akkor ez – mondják a bölcsek – kibírható.
Vagy tán akkor is, ha nem halad minden annyira megfelelően, bizonyság vagyok erre én magam, aki egyre kevésbé közlekedek szabályosan ezen az úton, és még mindig élek. Legalább félig. Egy részem már halott, egy másik meg űzött vadként rohangászik. Jobban mondva a halott rész, mint valami zárvány, az űzött vad testébe van csomagolva, azzal rohangászik. De nem ám a szabadban, tágas tereken, csak egy szűk ketrecben, egy cella homályában.
Nemrég újra láttam a szomorú embert, mit sem változott az állapota, mégsem éreztem azt, bármit is tudnék tenni, igazából nem is különösebben érdekelt a dolog. Mert mit tehetnék? Megszólítsam? Kicsit kövessem, hogy jobb képet alkossak róla az esetleges új mozaikdarabkákkal? Jobb, ha magamat követem kitartóan és figyelem meg alaposan. Három lépcsős jó történhet, gyarapodik az önismeret plusz a világismeret, ami aztán alapot szolgáltat a személyes fejlődésre és javulásra, amiből következik, hogy a világnak is javára válok.
Hoppá, ez már legalább négy, egyre jobb vagyok!
(Meséli be magának a bolond.)
Nyolcvannyolc tavaszán
Meséltem már arról a lányról. Arról, amelyik fájt, és nem egyszerűen csak fájt, de szenvedést okozott. Akkor is, ha a közelemben volt, és akkor is, ha távol. Nagyon szépen akartam írni róla, mondhatnám, költőien. Költői prózát.
Mindig az akartam lenni. Költő. Olyan költő, aki verset csak ritkán ír, ám akkor az hibátlan. Idézhető minőség. Rövid, feszültséggel teli, mégis egyszerű, és végtelenül könnyed. A többi pedig amit ez a nagyszerű költő, aki vagyok, megír, már mind próza, de költői próza. Szárnyaló, szépséges, majdnem minden sora rímel, azaz rímel is, de nem egymásra, hanem mindenre. A mindenségre. Hát ilyen költő szerettem volna lenni.
Hogy nem sikerült, az nem csak rajtam múlott. Nem múlott persze senki máson sem.
Nem bánom, hogy arról a leányról, arról a leendő asszonyról, aki már akkor is asszony volt, amikor még nem, nos, hogy róla olyan költőien akartam szólni. Ha sikerül, úgy lett volna a legjobb. Nem az volt a baj, ahogyan róla meséltem. Hanem, hogy nehéz volt bármit is elmesélni róla.
Láthatatlan volt számomra. Nem tudtam róla soha semmit, és később sem tudtam meg az égvilágon semmit. Azt sem, hogy mit szeretett, úgy egyáltalán, és ha rajtam bármit, hát mi volt az. Nagyon prózai akarok most lenni, hogy mégis mondjak róla valamit. Az idő most nem is kedvez nekem, minden megvan még bennem, de már csendben.
Moziztunk egyszer kettesben, a Lidérces órákat néztük, és jól éreztük magunkat. Már az elején odahajolt hozzám, és közölte, hogy ez épp a mi filmünk. Egy szál virágot szorongatott végig, és én végtelenül boldog voltam. Boldog, hogy moziba mentem a lánnyal, és boldog, hogy azt nézzük, amit. Boldog a közös nevezőért, és hogy ezt ki is mondta.
Boldog voltam akkor is, amikor beültünk egy presszóba. Épp, hogy elhelyezkedtünk, mámorító szavak hagyták el ajkait. Csak annyi, hogy szeretkezünk hamarosan. Ez akkor és ott nem volt teljesen felhőtlen, közben arra gondoltam, hogy nem tudom én azt megoldani csak úgy. Nekilátunk és szeretkezünk? Nem tudtam, azt hogyan kell. Láttam és olvastam a témában, ami a nyolcvanas években hozzáférhető volt, de bárminemű tapasztalat híján belevágni? Ott ült ez a csodálatosan vérbő nő, én meg szimplán szerencsétlennek éreztem magam.
A testemmel sem voltam elégedett, eleve szó sem lehetett arról, hogy levetkőzzek előtte. Ez még megoldható különböző trükkökkel, de nem jutottam tovább sem képzeletben, sem gyakorlatban. Később még egy kicsit igen, legalább csókolóztunk. De csak ennyire futotta, valójában testileg fel sem hevültem, csak lelkileg. Igazából eszembe se jutott, hogy folytatni kellene, csók és némi simogatás épp elég volt. És jó volt vele beszélgetni. Mindig.
Eltelt huszonegy év, az interneten keresztül akadtam rá újra. Egy másik kontinensen él, talán nem is ugyanezen a planétán. Óriási izgalom ömlött el bennem, és benne is. Pár hétig nagyon sűrűn leveleztünk, elmondtunk egymásnak mindent, amit csak érdemes a külön töltött két évtizedről. Ami persze nem lehetséges. Vagy mégis. Huszonkét évnyi élet, édes és keserű beleszőve. Az arányok is változnak, még visszafelé nézve is.
Nem tudom pontosan.
Lassan pontatlanul sem.
A testemmel az volt a baj leginkább, hogy nem igazán éreztem soha a magaménak. Vagy még inkább, hogy sosem voltam teljesen benne. Valahogy kilógtam belőle. Viszketett. Mintha nem rám szabták volna. Fulladozva ébredtem erre az életre a végtelen létből. Bár szavaim az elején nyilvánvalóan nem voltak rá, mégis tudtam, hogy valami igaziból merültem alá. A kép, ami még bennem élt, összehasonlíthatatlanul erősebb volt a későbbi szavaknál. Nem is értettem, hogyan lehetséges ez, egyáltalán miért kell az óceánból egy medencényit leválasztani. Egy szakaszt az út távolából kiparcellázni. Az elején még volt némi átjárhatóság a két tér, a kicsi és a végtelen közt, aztán már olyan lett a világ, mint egy bealgásodott akvárium a tengerbe merítve. Ma már át sem látható, már nem is opálos a fala, hanem vastag, és kemény, porladó beton. Ma már sem nem látszik át, sem nem hallatszik át semmi, még a gondolat is egyre ritkábban kalandozik arrafelé. Ez nem önmagában szörnyű, hanem a dolog másik végével együtt nézve, azaz, hogy sosem vertem ezen a világon gyökeret. Kis légző gyökereket növesztettem, de azok sem kapaszkodnak erősen a mérhető világ talajába, körülöttem lebegnek, mintha súlytalanságban volnék, vagy vízben, és mindenféle illúziókba kapaszkodva akarnak éltető elemekhez jutni.
Mindeközben erős testalkatom van, és tüzes, kolerikus természetem, erős hajlammal a depresszióra. Egy széles arcú, magyar, szerb és román vérkeresztezésű, paraszti-iparos család sarja. Születtem a román határ mentén a rögvalóság talajára, akkora elvágyódással, hogy nem volt annyi árokparti ábrándozással eltöltött nap, ami képes lett volna befogadni lelkem sóvárgását.
Olvasni szerettem, és nézni a távolba. Elbiciklizni a határig, nagyapával lucernát szedni és megmászni a Lányvárt, vagy a Kopaszdombot. Ez utóbbi nem is igazi domb volt, csak a falu mélyföldje felől, de onnan hibátlan, és a környék legmagasabbja. Nagypapám mesélte, egyszer lekerekezett róla az Ér folyóig, ami a domb alján lépett át Romániából, és nem is értettem, mi dolga lehet odaát, csak a falu folyójaként tudtam gondolni rá. Tévedésnek tűnt, hogy odaátról eredt. Pár kilométer múlva ért el a falunkhoz, végigfolyt az alján, és a másik végében beletorkollt a Berettyóba. Ami ugyancsak érthetetlen módon szintén odaát eredt.
A Kopaszdomb onnan kapta a nevét, hogy csak fű termett rajta, nem úgy, mint a Lányvár vonulatán, amit erdő borított. Erről a szép nagy dombról én sosem mertem lebiciklizni, eleve szörnyű meredeknek és óriásinak tűnt. Nem is lentről, de a tetejéről visszanézve. Sok-sok kilométerre be lehetett látni róla a bihari tájat, amiben falunk a tarka szőttes egy apró, bár jelentős foltjaként lüktetett. Valahogy mindig vibrált fölötte a tér, és távoli hangjai a legszebb muzsikaként szálltak a légben.
A folyó onnan fentről vékony kígyóként kúszott a mélyben, és a határ túloldalán jól kivehető volt egy katonai őrtorony. Sosem láttam ott mozgást, bár hírlett, hogy állandó őrség vigyázza a határt. Ez megmozgatta a fantáziámat, de nem tettem semmi olyat, amitől megorrolhattak volna a román határőrök, ráadásul mi van, ha puszta szórakozásból átlőnek? No nem volt ez valós félelem, csak egyszerűen egy másik világ áradását képzeltem odaátról. Úgy tűnt pedig, hogy minden ugyanolyan, legalábbis nagyon hasonló, a csendes folyó, a virágos mezők, erdők csoportjai szétszórva a tájban, és falvak a kéklő távolban. Pedig minden nagyon más volt. Nem is a felszínen, mintha a mélyből buzgott volna fel egy olyan erő, amit nem ismertem, ami másként alakította ki a dolgokat a felszínen. A látható világ összeért a láthatatlannal, és én borzongtam ettől, taszított és vonzott egyszerre, túl sokáig nem is időztem a dombnak azon a felén. Tizenöt évvel később egyszer a langyos délutánban szeretkeztem ott a meredély oldalán az őrtoronnyal szemben, már csak kihívásból is.
Ismertem valamicskét a bihari világot, Nagyvárad a családom üzleteléseiben előkelő helyet foglalt el, sokszor vittek engem is. Elképesztő cserekereskedelem folyt, főleg antibébi tabletták utaztak kifelé, irhabundák befelé. Egyik sem volt veszélytelen, de apám társaságában semmitől sem féltem, kalandnak pedig első osztályú volt valamennyi út. Egyik alkalommal beteget színlelve én feküdtem az autó hátsó ülése alá rejtett irhabundákon. Hallottam apámat tárgyalni odakinn a vámossal, és nem értettem higgadtságát. De saját félelmemet is alig. Sok egyéb módon is csempésztünk, és sosem buktunk le.
Ez a külföld dolog sokáig nehezen volt érthető számomra, mert többen beszéltek Nagyváradon magyarul, mint románul. Kivéve a boltokban, ahol a pult mögött sorakozó menőbb holmikhoz jutás mindig egy plusz tábla csokiba került. Nyilván még így is megérte, beleszámolva a vételárba a csokit is, szüleim sosem mentek bele meg nem térülő üzletbe. Akkoriban Nagyváradon még paradicsomot is lehetett kapni télen, amin szintén nem volt világos helyzet számomra.
Később, nyolcvannyolc tavaszán Debrecenben ismerkedtem meg egy nagyváradi emberrel, igen különös körülmények közt. Egy betegszobában tartózkodtam vele a Klinika E, azaz elme osztályán, és ez az ember rengeteget aludt. A nap huszonnégy órájából úgy tizennyolcat, húszat. Amikor ébren volt – azt is csak félig – arról panaszkodott, milyen rosszul alszik. Szörnyen horkolt, ezért rendszerint felkeltettük és kiküldtük pisilni, mi pedig megpróbáltunk elaludni, mire visszaér. Bár nagyon lassan közlekedett, nem emlékszem egyetlen alkalomra sem, hogy ez a taktika bevált volna. Ugyanilyen tempóban létezett mindenneműleg, ha ültéből feküdni készült, mire feje elérte az ágyat, már horkolt. Lomha, mindig borostás arcú, rögbilabda formájú fazon volt, és nem szeretett mosdani. Ezt az osztály személyzete nem nézte tétlenül, naponta megfürdették, amit kiváltképp utált, egyáltalán feldolgozni a mindennapiság sokkját képtelennek tűnt. Egyszer hosszadalmasabb beszélgetésbe fogtunk.
Mindennap látogatnak a szüleid, közölte velem.
Igen, válaszoltam, mindennap.
Hogyhogy mindennap?
Hát, mindennap.
De hogyhogy?
Szeretnek, gondolom azért. Aggódnak értem.
De mindennap?
Igen, mindennap!
De hogy jönnek át a határon?
Nem jönnek át semmilyen határon, Debrecenben laknak.
Hát ezért kérdem.
Ekkor kezdett derengeni. Miért, mit gondolsz, hol vagyunk?
Hát Nagyváradon.
Nem, nem, barátom, Debrecenben vagyunk.
Ezt a tényt csak nagyon nehezen bírta egyáltalán felfogni, aztán elsírta magát. Hogy került ő ide? Mi lesz az anyjával egyedül? A családjával, feleségével, gyerekeivel? Mint megtudtam, piromániával kezelték.
Ez abban a szobában zajlott, ahová másodjára helyeztek az osztályon. Alkohol elvonósok kerültek ide pszichés okokból, hogy ne legyenek öngyilkosok. Velük jól ki lehetett jönni. Egy vonatvezető, egy technikus, és a nagyváradi piromániás. Minden kora délután megitattak velük egy pohárnyit kedvenc piájukból, majd kaptak egy speciális oltást, amitől kihányták az egészet. Nem tűnt hatékony eljárásnak, a vonatvezetővel később egy borozóban futottam össze.
Jómagam az E osztályon azért kötöttem ki, mert öngyilkosságot kíséreltem meg gyógyszerekkel. Túl közel jött a katonaság réme. Annyira közel, hogy a postás egy gyanútlan pillanatban kikézbesítette a behívómat. Óvatlan voltam, nem gondoskodtam időben valami pszichés alkalmatlanságról, így gyorsan a tettek mezejére kellett lépnem. Apám hozta be a szobámba a behívót. Hallottam, hogy előtte sutyorgott vele a konyhában a nagyi.
Ne add neki oda ebéd előtt, elmegy az étvágya!
Dehogynem, kemény gyerek, bírja.
Nem akartam semmi ilyesmit bírni, és ezt közöltem is apámmal.
Jobb, ha ide se adod, úgyse vonulok be.
Már mindent elintéztünk, jó dolgod lesz. Gyöngyösre mész gépkocsivezetőnek.
Nem megyek semminek, sehová, és ha lehet, most hagyjon mindenki békén.
Persze nem vettek komolyan. Mint általában.
Felkerestem az ismerősi körömből a megfelelő szakembert, aki ellátott jótanácsokkal, majd közölte, hogy levezeti az aktust, jöjjek vissza egy hét múlva három doboz Valeriánával. Kicsit aggódtam, ennek a fele se tréfa, főleg miután láttam, hogy a három doboz százötven szem nyugtatót jelent. Egy hét böjt következett, hat napig nem ettem semmit, kizárólag piáltam. De azt keményen és kitartóan. Egyáltalán nincs emlékem ezekről a napokról. A hetedik reggel saját ágyban talált, mellettem egy ismerős és meztelen lánnyal, aki előző éjjel szállított haza. Tudott a tervemről, sírva búcsúztatott, amikor útnak eredtem, zsebemben a három dobozzal.
Szakértő ismerősöm erősen egzaltált művészlélek volt, és mint ilyen, igen jó zenékkel bírt. Leültetett a legjobb foteljába, úgy látszik, a halál torkában az embernek már joga van ilyen úri huncutságokhoz, majd szépen kiporciózott adagokban belém diktálta a nyugtatókat. Teát főzött, kedvenc zenéivel is nyugtatott, mintha a kémia kevés lenne ehhez, sőt a tabletták felét porította. Erre azért volt szükség szerinte, hogy később már a kórházban bármennyit behazudhatok, mert így könnyebben felszívódik, és nem hányódik ki mind. Nem is hányódott.
Ültem a fotelban, egyre jobban ellazultam, idegességem egészen elcsillapult, mintha egy függönyt húztak volna elém. Bár később sok jó tripben volt részem, ez igazán kivételes utazásnak indult. Amikor eljött az ideje, elindított a Nagyerdő felé, és a barátnője kísért. Távolról követett, és rágyújtás volt a jel, ha hívhatja a mentőket. Leültem a fák alá egy padra, és láttam, hogy a barátnő megbizonyosodik a nyilvános telefon állapotáról. Hamarosan a dolgok nem a kívánt irányba haladtak tovább, vagy épphogy igen, a gyomromból nehéz nyomásféle indult meg a mellkasom felé. Rá is gyújtottam sürgősen, majd, mivel ülni már nem tudtam, ledőltem a padra. Sajnos feküdni sem tudtam, de nem nyíltak további lehetőségek. Mivel azonban nem volt más választásom, mint elviselni a dolgot, erősen befelé kezdtem figyelni. Azt láttam, hogy egy tölcsérben csúszok lefelé, de a nyílásnál egy fekete gúla hegye megtart a lezuhanástól. Bár émelyítő volt a közérzetem, szinte teljes józanságot élveztem. Viszont nem tudtam felébredni. Valahol elveszett a kapcsolat a testemmel.
A megérkező mentősök a pupillámról hamar megállapították, hogy nem alkoholról van szó, majd pofozgatni kezdtek, hogy ne aludjak be. Eszemben sem volt semmiféle alvás, egyszerűen benn csücsültem valahol mélyen a testemben. Vagy másutt. Azt is megállapították, hogy apám gyereke vagyok, Te, ez a Rácz Miska fia, nevezett szülém mentős volt korábban maga is, és nem könnyű eset, többek közt jó pár családi béke feldúlója. Ez a két jóember talán maga is érintett volt ilyen dúlásban, mert a felismerést erősebb taslik követték, néha még reccsent is az arccsontom.
A kórházban tolószékben hurcoltak ide-oda, az egyik kedves nővér meg is jegyezte: milyen helyes srác, kár érte! Csak nem elpatkoltam? Rémületemnél azonban jelentősen komolyabbnak tűnt az ezután következő kipucolási ceremónia. Sok langyos-sós vizet itattak velem, és többször is ledugtak a gyomrom aljáig egy ujjnyi vastag csövet. Mivel nem emlékeztem, hogyan kell levegőt venni az orromon, ezért ki-kihúzták, nehogy ebbe haljak bele. Hashajtókat is töltöttek belém, összecsináltam magam a sarkamtól a tarkómig, meztelen testemet fiatal ápolónők törölgették. Akkor sem tudtam sokáig a kacsába vizelni, ha már majd szétpukkadt a hólyagom, azzal fenyegettek, megkatétereznek. Ez elmaradt ugyan, de három napon át éjjel-nappal infúzióztak, hogy megmaradjak. A jobb karom már alig élt, próbáltam kicsit visszamasszírozgatni belé az életet, de már a vénám is tele volt göbökkel, a harmadik napon majd a tenyerembe nyomták a tűt.
Még aznap éjjel bejött apám és anyám a kórházba, anyám sírt is. Este tizenegy körül csengettek be hozzájuk a mentősök, hogy jöjjenek, a fiú az intenzíven van, nem biztos, hogy megéri a reggelt. Mivel nem való szülőnek gyermekét temetni, nagyon megrettentek. Anyám azért, mert már lelki szemei előtt lejátszódott a legrosszabb, apám meg azért, mert volt mentősként tudta, milyen tortúrát kell kiállnom. Az öngyilkossággal játszadozókkal az egészségügy dolgozói nem bánnak kesztyűs kézzel. Mivel nekem mindenképpen szükségem volt egy ütős hangvételű klinikai zárójelentésre, át kellett kerülnöm a pszichiátriára. Ezért az orvost, amikor azzal jött, hogy írjam szépen alá, hogy lemondok az öngyilkossági szándékomról, és akkor hazavihetnek a szüleim, flegmán elhajtottam.
Az E osztályon nem örültek nekem túlzottan. Már nem antipátia alapon, de szerintük még rám fért volna egy-két nap detoxikálás. Talán igen. Pisilni csak úgy tudtam kivánszorogni, hogy a fal mellett botorkáltam, és öt napig nem állt meg rendesen a fejem a nyakamon. Ez a nyeklés akkor derült ki, amikor apám először ülőhelyzetbe segített. Kissé megrémültem, de nyugtatgatott, hogy ez csak a gyógyszer utóhatása, majd elmúlik. El is múlt, de például a bal kezem egy évig remegett. Szintén utóhatásként.
A betegtársak később bevallották, hogy féltek tőlem az elején. Le voltam fogyva a másfél hetes diétától, kiszőrösödtem, a fejem nem tudtam rendesen tartani, és igen sötét lehetett az ábrázatom. Az orvosok először nagyon finoman beszéltek velem, naponta kaptam kalcium injekciókat, amitől mindig bepisilést képzeltem, és pillanatok alatt bealudtam.
Az egyes szobában, ahová elsőként kerültem, öt ágy volt, mellettem egy hortobágyi juhász ember feküdt, Lajos. Ebben a szobában kezelték az úgynevezett téveszméseket elektrosokkal. Ilyenkor, ebéd után ki kellett a szobából takarodnia azoknak, akiket ez nem érintett, és máshonnan is hoztak beteget. Az én ágyamon egy hatvan körüli úriembert sokkoltak több alkalommal. A lánya szintén a klinikán dolgozott orvosként, és aláírta apuka kezelését. Egy-egy ilyen eljárás után csak két órával nyitották ki a termet, a kezelést persze senki nem láthatta, apám mesélte, hogy mentős gépkocsivezetőként sem, csak szakápolótól felfelé. Úgy hírlett, néha fél méterre is felugrik a páciens, amikor odacsavarják a feszültséget. Még két óra múlva is csak az ébredező fázisban leledzettek, némelyikük már nézegette a kezét, mint a kisbabák.
Lajos, a juhászember nagy barátom lett, együtt hallgattuk a kedvenceimet walkmanről. A Vágtázó Halottkémeket és a Birthday Partyt szerette leginkább. Otthon a pusztán különböző hangmagasságokon megszólaló kolompokat aggatott a bikák nyakába, és élvezettel hallgatta a terelés közben kibontakozó muzsikát. Lajost is sokkolták, de először nem értettem miért. Pár nap alatt azonban összeállt a kép, tízegynéhányan voltak testvérek, és csak Lajos rendelkezett saját házzal. A nővérek és öccsök aláírtak, hogy mehet az elektrosokk, nyilván így akarták kezelhetővé tenni ezt a különleges embert, akire azt is ráfogták, hogy holdkóros. A tizedik kezelés után már nem ismert meg.
A hatvanas öregúr a negyedik bedrótozást követően kattant be. Épp masíroztam vissza az ágyamhoz egy kiadós cigarettázás után, és látom, hogy pakolja össze a cuccaimat, kazettákat, ruhákat, mindent.
Ejnye, Péter bátyám, ne rakja el a kazettáimat.
Ez az enyém, fiam.
Hiszen Péter bátyámnak nem is volt magnója.
De bizony volt fiam, indulok haza.
Mivel hajthatatlannak mutatkozott, mégis csak szólnom kellett az ápolóknak.
Nem kell sehová mennie, Péter Úr, nyugodtan adja csak vissza a fiatalember dolgait. Ez nem is a maga ágya, jöjjön csak velünk.
Ne próbálkozzanak már, fiúk, megyek haza, vár a feleségem, vendégek jöttek, kell a segítségem!
Nincs semmi baj, Péter Úr…
Mivel azonban Péter bátyám hajthatatlannak bizonyult, megragadták a karját, és vezetni kezdték. Ő persze erősen ragaszkodott az igazához, és húzta magával a két ápolót is. Ezt a vékony dongájú hatvanas úriembert a két jól megtermett, markos ápoló alig bírta legyűrni. Péter Úr közben üvöltve sírt, hogy várja otthon a párja. Aki egyébként már tíz éve, hogy meghalt.
Örültem, amikor áttettek az ötös szobába az alkoholisták és a nagyváradi piromániás közé. A vonatvezetővel barátkoztam össze leginkább, sokat beszélgettünk, és sokat is dohányoztunk. Jó svádájú negyvenes volt, sűrű, hátranyalt séróval, és kivételesen szomorú arccal. Az összhatást még tetőzte, hogy sehogyan sem illett amorózó megjelenéséhez a pizsama. Dohányzásra csak a vécében nyílt lehetőség, és a cigarettát egy falra szerelt doboz segítségével lehetett meggyújtani. Az elejére volt fúrva egy lyuk, azon kellett bedugni a szál cigit, és egy gomb benyomásával felizzott belül egy fémszál. Gyufát nem tarthattunk, sem semmi más károkozó és önveszélyes dolgot. Minden látogatómtól a kedvencemet, ananász konzervet kaptam, néha napi kettőt-hármat is, én magam ki sem nyithattam, nehogy az éles konzervtetővel nyiszálni kezdjek.
Időnként a betegek egy része látogatást tett a főorvosnál, aki a hogylétünk felől érdeklődött. Az egyik ilyen alkalommal, amikor már vagy másfél hete voltam az osztály lakója, szóvá tettem, hogy délután ki kell mennem a városba. Miért kéne, kedves Mihály? Mert be kell vonulnom. Ez volt a pillanat, amikor nagyon észnél kellett lennem, és színészi képességeim legjavát nyújtanom.
Ezért csinálta?
A kérdés csupaszon jött felém, depresszióm jól kidolgozott álarca mögül láttam, hogy az orvos most minden rezdülésemre feszülten figyel, bár ezt igyekezett palástolni.
Nem. Nem ezért. Ez nem fontos. Gépkocsivezető leszek a seregben.
Akkor miért csinálta?
Volt valaki…
Szerelmi dolog?
Olyasmi.
Ettől kezdve ezen a vonalon haladtunk tovább, tudtam, hogy a gépkocsivezetős szöveg sokat segített, hogy hiteles legyen a játék. A depresszió persze nem volt egészen álarc, egyszerűen összegyűjtöttem minden morzsáját, amihez közöm volt, megfűszereztem némi tudathasadással, de csak kevéssel, nehogy a téveszme gyanúja is belejátsszon, mert akkor a sokkoltak sorsára juthatok. Apám mondta is: figyeld folyamatosan az ügyelő szobai kiírást, és ha meglátod magad rajta, azonnal felhívsz, bejövök, kinyírok mindenkit, és kiviszlek!
Sokkolni eleve nem is igen szándékoztak, azt a kevés életkedvet, ami még leledzett bennem, véletlenül sem akarták kiütni belőlem. Ellenkezőleg. Állandóan faggattak, mit szeretek csinálni. Egyszer beszéltem rockújságírói tevékenységemről, meg hogy saját fanzint is szerkesztek. Erre papírt és tollat adtak, írjak, amikor csak kedvem szottyan. Néhány kísérleti filmötletem abból a két hónapból ered, amit benn töltöttem.
A Rorschach tesztet kifejezetten szerettem. Egy fiatal orvos végezte el velem, nagyon kedvesen kérdezgetett, miket vélek látni a színes pacákban. Olyanokat mondtam, hogy közösülő télapók, meg szürke labirintusból menekülő rózsaszín patkány öröme. A fiatal orvos izgatottan faggatott, mondjam még, aztán mindegyiket részleteznem is kellett. Én szépen mindent elmagyaráztam, ő pedig gondosan jegyzetelt. A súlyos elmebetegekről készült fotósorozat, a Szondi teszt már kevésbé tetszett. Például egyáltalán nem volt szórakoztató. Ráadásul nehéz volt megnevezni a szimpatikus arcokat. Egyik sem volt az, és ötletem sem volt, hogy melyiket illeszthetném ügyesen a gondosan felépített kórismémbe, ezért a legkevésbé torz arcokat választottam. Bejött, mint kiderült, a depressziós betegekre böktem.
Jómagam csak egyetlen ápolttól tartottam, akivel még az egyes szobában laktam együtt. Magas, szétálló hajú és vonású ember volt, vastag szemöldökkel, és nagyon komor arccal. Keveset beszélt, igen jó erőben lévőnek tetszett, amire még rá is tett hallgatagsága. Egészen kellemetlen kisugárzása volt, még nappal is elhúzódott tőle az ember. Ahogy teltek a napok egyre kipihentebb lettem, éjszaka is sokáig ébren feküdtem, olvastam a kis lámpámnál, és walkmaneztem. Egyik alkalommal lámpaoltás után úgy éjféltájban, bár lehunyt szemmel feküdtem, úgy éreztem, valaki van egészen a közelemben. Felpattant a szemem, és a veszélyes ember vizsgált egészen közelről. Mélyen lehajolt hozzám, és meredten bámult. Bár nagyon kalimpált a szívem, erélyesen ráripakodtam. Nem szólt semmit, még pár nehéz másodpercig úgy maradt, szeme sem rebbent, majd lassan visszasétált az ágyához. Abban a pár pillanatban nem voltam biztos benne, hogy túlélem az éjszakát. Többek között miatta is örültem, hogy átkerültem az alkoholisták és a nagyváradi piromániás szobájába.
Benn lakott évek óta egy rangidős beteg, a vén Cvikkely Józsi bácsi. Sokoldalú mesterember lehetett régen, felépített gyerekeinek egy házat, aztán nem sokra rá bedugták kicsit pihenni az elmére, és ott maradt. Nem nagyon volt már tiszta pillanata, az a néhány percnyi a reggeliknél látogatta meg, amikor lepillantott a tányérjára. Valamilyen oknál fogva mindig kakaóba áztatott kenyérdarabokat kapott, amitől felébredt katatóniájából. Ez artikulátlan üvöltéssel párosult, és mindenáron menekülni akart, az ápolók viszont előrelátón lekötözték a székhez. Néha még így is vagy egy méternyit el bírt ugrálni az asztaltól.
Rácsos ágyban lakott Cvikkely papa, engem valamiféle segédjének nézett, vagy egyenesen az unokájának, mert rendszeresen elküldött, hogy ellenőrizzem a padláson száradó dohányt. Igyekeztem nem elfeledkezni a munkámról, és ha pár óra múlva elmentem a szobája előtt, mindig jelentettem a száradó dohány állapotáról. Egyszer tanúja voltam, amint az ápolónője kísérte vissza vécéről. Cvikkely úr megvárta, amíg az ápolónő rázárja a rácsos ágyat, majd közölte, hogy pisilnie kell.
De papa, hát most hoztam vissza a vécéről!
De pisilni kell!
Hiszen láttam, hogy pisilt az imént.
Hát hugyozzak ide?
Hugyozzon!
Cvikkely papa erre komótosan elővette a fütyköst, és legalább félliternyit belevizelt az ágyba.
Érdekes eset volt Zolié, egy nyurga, csupa ideg fiúé, akiben benne lakott egy örök kíváncsi gyermek, és egy mindenáron felnőttséget mutatni akaró, de állandóan karikatúrába hajló szokásrendszer. Komótosan mászkált a folyosón, hosszúkat lépegetett hátul összekulcsolt kézzel, és mindenkivel igyekezett valahogyan érintkezni. Vagy két hétig nem is tudtam, mi baja van tulajdonképpen, mert valahogy addig kimaradtam a kattanásaiból. Pedig ezek elég gyakran bekövetkeztek, napjában akár tízszer is. Időről időre megakadt menet közben, vagy akármilyen tevékenység közepette, mint egy lemezjátszó tű a bakelit barázdájában, majd újra és újra egy-egy mozdulatot, vagy mozdulatsort ismételt. Akár több százszor. És még számolta is. Például egyszerűen sétált a folyosón, majd az egyik lépésnél nem jutott tovább, hanem visszalépett egyet, majd újra előre, pontosan ahová elsőként, aztán ezt ismételgette szakasztott ugyanúgy. Majd egy relé kattanhatott belül, és mintha mi sem történt volna, folytatta az útját. Nem volt ezekben szabályszerűség, sem hogy mikor következnek be, sem az időtartamban, sem pedig a kiváltó tevékenységet illetően. Egyet kivéve. A dohányzóhelyen fel volt szerelve fejmagasságba egy apró polc a falra, amíg az osztályon laktam, nem volt más funkciója, minthogy egy műanyag pohár állt rajta. Zoli ezt cigarettázás közben erősen fikszírozta, aztán nem is bírta tovább, lekapta a poharat, tenyerével megtörölte az alját és visszahelyezte. Egy – mondta. Majd újra pontosan megismételte a műveletet. Kettő. Majd megint. Három. Ötven-hatvan közt általában távoztam, vagy mert végeztem a dohányzással, vagy mert nem bírtam tovább. Egyszer, amikor újra cigizni mentem, még mindig ott találtam. Hatszázhuszonhat.
De talán mindegyikük közül egy alacsony, vékony arcú srác volt a legérdekesebb figura. Vállig érő kóchaja úgy állt, mint a vígjátékokban a legőrültebb zongoraművészeknek, vagy tudósoknak. Tán még a tekintete is olyan volt. Apám is ismerte. Akkor már taxizott, és egyszer felvette. Nem volt addig semmi igazán különös benne a megjelenésén kívül, amíg a beszélgetés fonalában egyszer csak az olaszok kerültek szóba. Abban a pillanatban törni kezdte a magyart, és azt mondta, Italo Olaszónak hívják. Nyilván nem jutott hirtelen eszébe se egy Giovanni, se egy Paolo, vagy nem is ismert olasz férfineveket. Én legalább két hétig hittem neki, bármiről mesélt. A legtöbb beszélgetésbe be bírt kapcsolódni, és be is szeretett. Jobban mondva egyszer sem fordult elő, hogy bármiből is kimaradt volna, ha éppen jelen volt. Márpedig majdnem mindig jelen volt.
Amikor zenéről beszélgettünk alkoholista barátaimmal, és beismertem, hogy van egy zenekarom, nagyon megörült, és kijelentette, hogy öt évig ródolt a Korálnak. A mozdonyvezető pedig szegedi gyerekkoráról regélt, amikor az ott töltött rendőr éveit hozta fel. Megint máskor volt ápoló és mérnők, vagy éppen óvó bácsi. És mindegyik legalább négy-öt évig tartott. Két hét után tűnt fel először, hogy vagy kétszáz évesnek kellene lennie.
Szomorú sorsú srác volt egyébként, korán árva, megjárt sok intézetet. Mindkét alkarján csuklótól könyék hajlatig több száz apró vágást ejtett az évek során, amelyek egy részét időnként felfrissítette, majd felkereste az elme osztályt. Mindig felvették, és pihenhetett pár hétig. Itt legalább ismerős volt minden és megnyugtató, nem beszélve ágyról, asztalról és meleg vízről.
A hetek alatt nagyon hozzászoktam a jellemzően csendes, elég pontos napirendhez igazított élethez. Vágyaim egy része szépen elnyugodott, még a maszturbálás napi rutinját is elhagytam, és nem is bántam. A hétköznapi életben ettől kifejezetten megrémültem volna.
Az idő odabenn nem egyszerűen lassan telt, szinte nem is telt sehogy. Annyi változatosság bőven kielégített, amit a betegek színes világa nyújtott. Egy-két barátom látogatott hetente, és már-már furcsállottam őket. A megjelenésüket, egyre kevésbé fontos híreiket, amiket a kinti világból hoztak, és nem vágytam rá, hogy újra belemerüljek a forgatagba. A valódi őrületbe, ami rám várt.
Ennek ellenére maradt még annyi kíváncsiság bennem, hogy nem tiltakoztam, amikor az orvosok egyeztettek szüleimmel, első körben kivisznek délutánra, majd este visszahoznak. Több mint másfél hónapja laktam már benn, de jóval többnek tetszett. Az utcai ruháimba öltözni is szokatlan volt, és az autóból szemlélni az utcákat is filmszerűnek tűnt. Otthon kicsit megpihentem, majd megkértem nagypapámat, kísérjen el sétálni. Ragyogó, fénnyel teli nap volt, óriási nyüzsgéssel. Talán csak nekem tűnt úgy. Vagy mégsem, nőnap lévén. Mindenütt virágcsokrokkal megrakott, túlméretezett emberek tülekedtek, mindenki sokkal hatalmasabbnak látszott nálam. Ezen kívül valami elemi erejű szubsztancia is áradt a tömegből, percek alatt végtelenül elfáradtam, szinte roskadoztam a világ áramától, mintha egy folyón úsznék felfelé. Mivel mindenki nekem jött, már tényleg rogyadoztam, és egyre intenzívebben éltem át a sodrást. Idő és térérzékem teljesen cserbenhagyott, pedig alig kétszáz méternyire távolodhattunk a háztól. Még volt annyi erőm, hogy belekapaszkodjak papám karjába, és visszafordítsam.
Több hétbe telt, míg visszaszoktam a világi létbe. Délutánonként hazafuvarozott édesapám, később már otthon is ebédeltem, de éjszakára még egészen a második hónap végéig visszajártam. Majd megkaptam a zárójelentésemet, és elbocsátottak. A kórismém a rizsát leválasztva depresszióra hajlamos skizoidot mutatott. Ezzel magam is megelégedtem.
Következő lépésként ideggondozóba kellett járnom először hetente, majd később kéthetente. Ez a fázis összesen négy hónapig tartott, mialatt végig táppénzen tartottak, amit nagyon helyeseltem.
Első beszélgetésem a gondozó főorvosnőjével szintén elégedettségre adott okot, mert félórás diskurzust követően, ami egyébként meglepően ellenséges és elítélő hangnemben zajlott, azt a bejegyzést tette, hogy állandó felügyeletre szorulok. Bevallom, máig nem értem, mi vitte rá erre. Azon kívül, hogy őszintén megmondtam, sok mindenben egészen más vagyok, és mást gondolok, mint embertársaim túlnyomó része, nem viselkedtem különösen. Talán eleve nem bírta azt a fajta ropogós, mindennek nekimenő arroganciát, ahogy egy huszonegy éves fiú látja a világot. Aki ráadásul kifejezetten sportot is űz lázadás-kényszeréből. Nem voltam ám ezzel annyira különleges figura. Magamon kívül ismertem jó pár hasonszőrűt. Igaz, kifejezetten kerestem is a magamfajták társaságát.
A pszichológusnő, akihez eljártam, egyáltalán nem érdeklődött viszont irántam. Még úgy sem bírta megjegyezni a nevemet, hogy ott állt előtte a naptárbejegyzésében. Talán egyszer sem szólított négy hónap alatt kétszer ugyanazon a keresztnéven.
Mondja, János, mit csinált az elmúlt héten?
Pihentem.
És még?
Olvastam is.
Más?
Moziba mentem.
És mit látott?
Ezt meg ezt.
Tetszett magának?
Nem igazán.
Nagyon jó, kedves Péter, jöjjön vissza a jövő héten.
Az ideggondozói kiskönyv bejegyzése a zárójelentéssel párosítva megfelelő ajánlólevélnek tűnt a sereg elkerülésére. A másodfokú sorozásra nyáron került sor, ekkor már hat hónapja voltam betegállományban, és nagyon szerettem ezt a megunhatatlan állapotot. Az ember sosem lehet azonban biztos semmiféle papír erejében. Hogy minél inkább bebiztosítsam magam, megtettem a legelemibb lépéseket, például nem aludtam a megelőző éjjelen, és benyomtam fél liter kávét. Ez a bánásmód nagyon meglátszik az emberen, vagy féltucatnyi tikkelés ütközik ki, és persze csodálatosan sötét karikák is képződnek a szem alá.
Amikor behívtak a bizottság elé, ami tisztekből és katonai orvosokból állt, már majdnem hallucináltam a kialvatlanság-kávé-idegesség kombinációtól. Pár percig egymásnak adogatták a papírjaimat, sutyorogtak, rá-rápillantottak rángatózó bal kezemre, ami ezt követően is remegett még vagy fél évig a gyógyszer utóhatásaként. Az egyik orvos hozzám fordult, és rákérdezett, mit csinálnék, ha be kellene vonulnom.
Ott fegyvert kapnék, mondtam erre.
Na, horkantott fel egy tiszt, azért nem visel ott se mindenki fegyvert. De ne ijedjen meg, Mihály, magának nem kell bevonulnia. Kérem, fáradjon ki a folyosóra, várja meg, amíg lefénymásoljuk a papírjait, aztán hazamehet.
Aznap, és még pár hétig minden nap nagyon be kellett rúgni. Később is, legfeljebb újabb indokokkal.
Ugyan már vagy tíz éve nem láttam a katonakönyvemet, benne a szép E-betűvel, az egészségügyileg alkalmatlan hivatalos pecsétjével, de ott lakik egy mappában a szekrény legfelső polcán az Érettségi Bizonyítvánnyal, az Ideggondozói Könyvecskével és a dögcédulával együtt.
Illusztráció: olvasni emberekből (fh.: Steiner »A színek lényegéről« címlapja)
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
