Arany Lajos: Vallomásos természeti dal, gazdag asszociációs mezővel*
*Kalász László Anyámnak kontya van című versének értelmezése
Szövegváltozatok, jelzésszerű központozás
Először a Kortárs folyóirat közölte a költeményt, az 1961. februári számában. Nemcsak a központozása, szövege is eltért némiképp a ma ismert változattól. A verset akkor megglosszázták az Élet és Irodalomban. A költő Zimonyi Zoltánnal beszélgetve, egy interjúban, idézte is a kifogásolt szakaszt: „Csak akkor leszek kedvesed, / Ha kerek kontyod lesz neked, / S úgy tudsz szeretni, mint anyám, / Ki minden búmat kitalál.” Felidézte, mi történt a Ja című kommentár megjelenése után: „A glossza szóvá tette, hogy kellett volna oda a rag: »kitalálja«. És akkor Kardos Pál professzor úr tollat fogott, és egy válaszcikket írt, amelyben azt taglalta, hogy a három versszak igenis tud még Ady és Arany után is újat mondani a szerelmi költészetben. Nagyon elfogult volt irántam, tehát ebből látom, hogy szeretett, mert azóta én magam is tudom, hogy stilisztikailag valóban nem volt jól megoldott ez a versszak.” Kalász László módosított a zárlaton. A vers javára tette. Így lett az hibátlan remekmű. Cs. Varga István Kalász-könyvében és egy tanulmányában is idézte Kardos Pál szavait. Ennek alapján itt is citálunk a neves debreceni irodalomtörténész (1900–1971) e versről írott gondolataiból: „Ősi érzést fejez ki új módon: a férfi vágyát, aki kedvesében is anyját keresi. Nem kis elődök nyomán jár: Petőfi (Szeretlek, kedvesem) és Ady (Mária és Veronika) után is képes újat mondani.”
A verset – bő fél évtizeddel később – a Szánj meg idő kötet már így hozta:
Anyámnak kontya van
—————————kerek,
sötét és dús, mint egy meleg
eső utáni éjszakán
sötét és dús a lomb a fán.
Anyámnak szíve van, meleg,
piros és fáj, ha nem merek
időnként szemébe nézni:
ő minden gondomat érti.
Csak akkor leszek kedvesed,
ha kerek kontyod lesz neked;
ha mint anyám: első jajomra
gyógyírt találsz minden bajomra.
A véglegesnek tekinthető szöveg – a Nehéz a szó válogatott kötetben (1984) a legszükségesebbre egyszerűsített, jelzésszerűvé tett központozással – így fest:
Anyámnak kontya van
————————–kerek
sötét és dús mint egy meleg
eső utáni éjszakán
sötét és dús a lomb a fán
anyámnak szíve van meleg
piros és fáj ha nem merek
időnként szemébe nézni:
ő minden gondomat érti
csak akkor leszek kedvesed
ha kerek kontyod lesz neked
ha mint anyám: első jajomra
gyógyírt találsz minden bajomra
Kalász László csak a két kettőspontot őrizte meg a korábbi központozásból, elhagyta a strófákból a vesszőket, a versszakok végéről a mondatvégi pontokat, a harmadik strófából a pontosvesszőt és a szöveg összes nagybetűjét, kivéve a cím első elemét (Anyámnak).
Az egyes mű többféle értelmezést is kínál és enged meg. Még szabadabbá vált ez az írásjelek és a verzál kiiktatásával: az asszociációs mező szélesebbre tágult. (Nem divatból egyszerűsödött a központozás, hanem a még aktívabb befogadói magatartásra apellálva maradt el a végső szövegből a nagybetűk sora és több, a korábbi szövegváltozatokban még meglevő írásjel.)
E gazdag mező átpásztázására teszünk kísérletet az alábbiakban.
Őshelyzet, idő, számszimbolika
Egy-egy költemény szerző által kijelölt kötetbeli pozíciója mindig üzenetértékű. Az Anyámnak kontya van című (s kezdetű) dal a Szánj meg idő (1967) kötet első ciklusának Műemlékeim – darabja.
A költő kötetcímbe foglalja, a beszélő, a lírai alany kimondja, így az olvasó is a gyűjtemény minden versére érvényesnek tételezi a könyörgés archeszituációs gesztusát (Szánj meg), a meghallgatásra találásában való bizodalmat. A költő kötethomlokra emelte az időt is. Nem véletlenül: ez a 20. század egészének egyik fő filozófiai problémája, s mint bölcseleti kérdés, az új században is érvényes maradt, sőt! Ez a gesztus a vers keletkezési dátumát is széles időintervallumúra nyitja (még ha olyan korjellemző motívum fel is bukkan benne, mint a konty), a költeményben felvetett problémákat, a vers értékrendjét időtlenné, avagy örök érvényűvé teszi.
Jelentéses az is, hogy az idő kérdéskörével érintkezik a cikluscím (Műemlékeim), valamint a verscím egyik eleme, a jelen idejű létige (van). Szerepe lehet a vizsgálódásban a számszimbolikának is. A Jelképtár szerint „talán a legfontosabb szakrális szám” a hármas. Az időre a cím harmadik eleme utal; az első ciklus – egyben az egész kötet – harmadik darabja ez a vers, három szóból áll a címe, s három strófa, 12 sor alkotja, az első öt sor idillje után a további 7-ből drámai hang hallszik.
„Az 1+2=3 azt szimbolizálja, hogy az ég és a föld egyesülése létrehozta az embert, s ezzel teljessé lett az isteni megnyilvánulás. A 3 ezért a totalitást, az isteni rendet, a tökéletességet, az Isten–világmindenség–ember rendjét, a Világ hármas osztottságát szimbolizálja.” A világegyetem és az ember – számmisztika szerint való: a 3-asra, a 7-esre, a 12-esre épülő – harmóniája, tökéletessége és teljessége olvasható ki e vers számaiból. Egyszersmind beleérthetjük az emberi teljességet és tökéletességet, illetve annak vágyát: a teljesnek, tökéletesnek érzékelt anyai szeretetet, illetve a potenciális szerelmi teljesség áhítását. S igaz, a Szentháromság és a múlt–jelen–jövő mellett az apa–anya–gyermek számít még nagyon ismert számjelképi hármasnak, itt az anya–fiú–kedves alkotja ezt az együttest.
Egyszerű szavakból – verspalota
A költemények sűrűn szövik szövegükbe a szépirodalmi nyelv szavait; az ilyen versbeszédhez képest szokatlanul egyszerű, köznapi szókincs – népköltészeti szókészlet – alkotja a verstestet: az összesen 36 szóból 27 (!) a leggyakoribbak között van a magyar nyelvhasználatban a Magyar értelmező kéziszótár legújabb kiadása szerint. Ezek: ért, lesz, mer, talál, van; anya, baj, éjszaka, fa, gond, kedves (főnévként), szív; meleg, piros, sötét, utáni; első; minden, ő; akkor, csak, időnként; a; egy; és, ha, mint. A mutató ezeket 1-essel jelöli. Szintúgy sűrűn használt szavaink (2-es áll előttük a vonatkozó szócikkben): fáj; eső, jaj (főnévként), lomb; kerek; neked. S közepes gyakoriságú a vers szavai közül a gyógyír, a konty, a dús. (Eléjük 3-ast írtak.) Meglepő: e költemény egyáltalán nem tartalmaz ritkábban használatos szót (amelyeket 4-essel, illetve 5-össel jelöl a szótár)! Tehát nyelvünknek kizárólag az alapszókincséből, törzsszavaiból választott. Másfelől csupán kettő számít a szépirodalmi nyelv szavának, a többi köznyelvi. A szótárnak a ’csak a szépirodalomban, a költészetben használatos’ megjelöléséhez hozzáfűzzük: az itt elvont jelentésben (’enyhülést, vigasztalást hozó dolog’) szereplő gyógyír, a főnévként elemzendő jaj és a főnévi kedves (’valakinek a szerelmese’ jelentésben, illetve a bizalmas nyelvhasználatban szokásos ’valakinek a jegyese’ értelemben) is nemritkán felröppen a köznapi ember ajkáról is, mivel archeszituációkkal függ össze.
Ha e dal nyelvének ezekre a vonásaira tekint az olvasó, máris érzi s tudja: lényeges, kikristályosodott és világos az, amiről e versfutam beszél. Mert a népköltészet beszédéhez hasonlóan tiszta és egyszerű a nyelvhasználata. A köznapi életből vett szavaknak nemcsak a mennyisége, hanem minden egyes szónak a tartalma is utal arra: ez a szöveg minden időben mindenkinek szól, mindig mindenkit megszólíthat, mindig mindenkire igaz lehet. Mert miről hoznak hírt? Az ember külső és belső tulajdonságairól, természeti történésekről, a forma, a szín világáról, ősi érzelmekről. A „helyettem írták” érzésével olvassa hát a verset az egyszerű ember is.
A konty – a befont vagy összecsavart, a fejen feltűzött népi hajzat – asszociálja, felidézi a (régi) népies kifejezést: a „konty alá kerül” jelentése ez (volt): ’férjhez megy’; a „kontyot tesz (valakinek) a fejére” és a „felteszi a kontyot (valakinek) a fejére” pedig ez: ’feleségül vesz (valakit)’. E képzettársítás nyomán a kedves főnév jelentéstartalma ebben a versbeszédben lehet az említett két meghatározás szimbiózisa is: ’[valakinek a] szerelmese’ + ’jegyese’.
A (nép)dalokra jellemző egynemű (azonos elemekből álló) szövegszőttes sajátja az őshelyzetek ritmikus, örök voltát jelző, valamint a nyomatékos kidalolást szolgáló ismétlődés is: lesz (2), van (2); anya (3), konty (2); dús (2), kerek (2), meleg, sötét (2); minden (2); a (2); ha (3), mint (2).
Amint puritán, egyszerű építőkövekből ízléses, szép, stílusos épület készülhet: köznapi szavak kifejezőeszközökben gazdag stílusremeket, afféle verspalotát alapoznak itt – a közbeszédben is aktív szavak kiválasztása, majd megkomponálása útján is születhet művészi alkotás! Hogy az alkotó a mindennapok szószedetét mekkora bravúrral formálta művé, hogy mennyire mesteri mértékkel merített gazdag költői eszköztárából, annak ékes tanújele: a verset – mint a dal műfajú költeményeket szokták – megzenésítették, méghozzá gyönyörűen.
A vers minden hangzáseleme jelentéses. Vagy ahogyan Arany Jánosról szólván Kovács Gábor fogalmaz: a versben „minden hangzásalakzat egyben jelentés- és gondolatalakzat is”. A Kalász-dal hangzásvilágának meghatározó jegye a játékos verszene. Van benne asszonánc: azonos magánhangzókat, rokon mássalhangzókat tartalmazó rím (kerek – meleg – merek), s asszonáncként csengenek össze – rímjátékot eredményezve – a rímszavak: jajomra – bajomra. Rejt a szöveg belső rímet is: leszek kedvesed. A játékos rímek, egybecsengő szópárok (meleg – kerek, jajomra – bajomra) József Attila hasonló nyelvi formuláit idézik (pl. csecse – becse; magam – magam, hevét – s nevét). Játék ez a szöveg a világos és sötét (magas és mély) magánhangzókkal is. (Okkal írta Kosztolányi Dezső: „minden költő gyermek”.) Mindez a szellemes, gyermeki játék a szavakkal: elevációs eszköz, a jajokon, bajokon való felülemelkedés segítője.
A népdalok hangzásvilágával való rokonság bizonysága a páros rím. Mint a népköltészetben s a hozzá közelálló érzelem- és gondolatvilágú műköltészeti alkotásokban, az effajta rímek – Szathmári István szavaival – „fokozzák az egyszerű érzés keltette hangulatot”. S tegyük hozzá: a kötődés, a szeretet, a szerelem jelzésére, érzékeltetésére is hivatottak. Éppúgy e ragaszkodás kifejezői, mint a vers szokatlanul nagyszámú birtokos személyjele: tíz ilyen szóelemet számolhatunk össze a vizsgálódásunk tárgyául választott versmezőben (anyám, kontya, szíve, szemébe, gondom, kedvesed, kontyod, neked, jajom, bajom). E morfémák a megjelenített ellentétek versi térképét is kirajzolják: kontya, szíve, szeme, kedvesed – gondom, jajom, bajom. A sűrűn előforduló birtokos személyjelek kézenfekvő jelei az alanyiságnak, s az e dalt jellemző személyességre is utalnak. E toldalékok eszünkbe idézhetnek más, hasonlóan jelentéses toldalékolású szavakkal élő műveket, így Petőfi János vitéz című elbeszélő költeményét, amely egyetlen strófában négy ilyen morfémát vonultat fel, s amelyben ezek a Kalász-dalhoz hasonló, ellentétező „üzeneteket” is tartalmaznak: „Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém! / (…) Aztán a mostohád sincs itt a közelben, / Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.”
A birtokos személyjeleknél jóval kisebb számban előforduló igeragok (merek, érti, leszek, találsz) szintén jelentéshordozók, ugyancsak a személyesség mutatói. Tartalmas szófaji és stíluseszköz a pozitív jelentésű igék dominanciája is: a megismételt létigék (van, lesz), illetve az érti, a találsz az eleváció kifejezői, s mint ősi cselekvési és létezési formák itt az őshelyzetek, az elemi érzések, a minden korszak által visszavágyott aranykori idill közvetett megidézéséhez rendelt nyelvi elemek. A szóhangulat, „az egyes szavak érzelmi velejárója” úgyszintén: a dalból egészében a legegyszerűbb érzések, archeszituációk ősi bensőségességének, familiaritásának összetett hangulata árad (anyám, konty, szív, meleg, kedvesed, jaj, gyógyír, találsz, baj), egyszersmind valami végtelenség és könnyedség (sötét, meleg eső, éjszaka, lomb), a kozmikus szereteterő nagysága, a létezés fensége (kerek, dús, piros, fáj, minden, van, leszek, lesz).
A tömörség, a lényegre törés, a plaszticitás, egyben a nyelvi könnyedség, gördülékenység, kifejezőerő szolgálója – s a láttató erőé, mint az impresszionisták alkotásaiban – a nominális stílus: a 25 névszói elemre mindössze 6 ige (négy létige és két cselekvő ige) jut. S hogy e köznapi szókincsű költeménynek mennyire változatos a költői nyelvi eszköztára, illetve hogy a plaszticitást jelző, ám a versnek statikus jelleget adó nominalitást – a ritmikus hangzásvilágon kívül – más szerkezeti komponens is ellenpontozza, annak tanújele a népdalokra is jellemző kereszt alakú szerkezet, a kiazmus (két-két azonos szerepű szószerkezetnek, mondattagnak, mondatrésznek ellentétes sorrendű, de akusztikailag szimmetrikus elhelyezése): Anyámnak kontya van kerek; kerek kontyod lesz neked – e struktúra stílushatása ugyanis az ellentét és szimmetrikus elhelyezés, kereszteződés mozgásélménye nyomán keletkezik. Dinamizmussal, feszültséggel tölti a sorokat az ellentétező kiemelés is (jaj, baj – gyógyír). Ritmust ad a paralelizmus is, a költészet egyik ősi eszköze, az olvasót mindig emlékeztetve arra (mint a szövegbeli igék): a versmező a legősibb helyzeteket jeleníti meg. A ritmus a versben – mint Kovács Gábor írja – „az ismétlődő szekvenciákba összesűrített jelentésegységek szerveződését is magában foglalja”, így e költeményben a négyszeresen visszatérő anyakép és a szintén a teljességre utaló körforma ugyancsak négyszeri megjelenítése is ritmikusságot ad a versnek, amiképp a mondategész szerkezeti újrázása (Anyámnak kontya van kerek – anyámnak szíve van meleg), továbbá az anafora, az ismétlésen alapuló alakzat, itt a kétszer is azonos szóalakkal (anyámnak) való strófakezdésként, valamint a mellérendelő kapcsolatos szószerkezetek sor eleji ismétléseként, előismétlésként:
sötét és dús…
(…)
sötét és dús…
Mozgalmasságot, változatosságot eredményez két mondattani sajátosság is. Az egyik a fordított szórend (inverzió): kontya van kerek; szíve van meleg. Ez az értelmezős szerkezet a népi nyelvhasználatban a személyek egyértelmű azonosítására is utal: pl. „hívott János, Kovács; beszélgettem Istvánnal, Kissel”. Sugallva: az egyszerű nyelvben minden(ki) az, ami! Egy másik inverzió – nem merek / időnként szemébe nézni – az állítmány (nem merek) nyomatékát jelezve helyezi e mondatrészt az időhatározó (időnként) elé.
Egy másik versmondattani jellegzetesség, az enjambement, a nyelvtanilag összetartozó állítmány és határozó mesterséges elválasztása, az utóbbi új sorba tördelése, tehát az áthajlás, átlépés: ez, mint a versépítkezés egy újabb szervező komponense, szintén előreugratja (a következő sor elejére emeli) az időhatározót, mintegy jelezve a lelki vihart, a lelkiismeret megszólalását: a beszélőnek belső szükséglete az anya számára időnként „gyónni”. A meleg eső még szorosabban összetartozó szerkezetét megbontó áthajlás, az eső új sorba tördelése is kiemelő szerepű: a természeti történés megtisztító erejére utal, a szeretet és a szerelem hasonló erejének allúziójaként. S egyben a termékenységre (itteni összefüggésben az anyaságra) utal: a „májusi eső aranyat ér” – mert veteménynevelő, termésjavító – közmondást asszociálja.
Konty – „égi Föld” – lombglória
Nézzük, a költői gondolat- és eszköztár mely elemei érzékeltetik az anya központi szerepét, más szóval: a beszélő anya iránti szeretetét, nagyrabecsülését, tiszteletét! Ennek vizsgálata közben arra is fény derül, az anya mely tulajdonságai késztetik a beszélőt anya-apoteózis teremtésére.
A háromszavas cím, illetve a kezdősor címként kiemelt három szava (Anyámnak kontya van) nyelvtanilag egyszerű kijelentés, létigei állítmánnyal (van) és úgynevezett birtokos részeshatározóval: anyámnak. Már az első szó utal az említett (lírai) személyesség meghatározó jelenlétére, s a versfutamot végigkíséri ez a jellegzetesség: a más vonatkozásban már szintén szóba hozott birtokos személyjeles főnevek és igeragok mintázzák a költemény nyelvi szövetébe a személyességet, a felforrósodó vallomásosságot. S a kommunikációs folyamat vevőinek, a befogadóknak legszélesebb köréhez is elérő szóválasztástól a szóhangulaton át az idill mindenkori vágyának közvetett kifejezéséig több más, a költemény nyelvi megalkotottságára valló komponens is egyértelművé teszi tehát: a lírai művekre, köztük a (nép)dalok beszédmódjára jellemző lírai személyesség meghatározó vonása e versnek.
Többféle nyomatékkal él a nyitány. A cím mindig hangsúlyos első szava – Anyámnak – mellett a létigei állítmánnyal is nyomatékosított kontya alany, továbbá az első sor egyetlen szava, a különálló kerek a költemény három meghatározó motívuma, jelentéshordozó eleme: számjelkép. (A motívum definitív jellemzője, hogy rendszerint ismétlődik a versekben. A kerek reprodukciója a kör-, a gömbmotívum révén a lomb, ekképp az újrázott konty mintegy megnégyszerezi a kerek szó itteni jelenlétét).
E dal, mint Kalász László sok más költeménye, egy képből bomlik ki: ez a középsőként kiemelt, a nyitány centrumába állított konty. Látványfelidézés kezdi tehát a verset. S a kontymotívum nyit olyan asszociációsort, amelyben a természet, a szeretet és a szerelem értékei, az érzetek, az idővel való birkózás stb. egyaránt helyet kapnak. A kontyhoz – mint földi, földközeli látványelemhez – minősítő értelmező (kerek) és költői kép (a lombhasonlat) kapcsolódik. Mindkét – a kört és a gömböt is képzeletbe idéző – költői eszköz a földtől való eloldódás, a kozmikus tágítás módja.
A népdalokra jellemző, hogy az első sor tekinthető egyben címnek is, de itt az efféle kiemelés mellett újabbal is él a vers – kétszeresen nyomatékosít: a nyitósor címmé nőttetett három szaván kívül a minősítő értelmezőt (kerek) külön hangsúlyozza, azáltal, hogy e szó egyedül alkot verssort! Az értelmező (hátravetett jelző) mondatrészi funkciója a jelzett szóban megjelölt dolog (itt: konty) utólagos értelmezése. E mondatrész nemcsak ennek okán, hanem amiatt is hangsúlyos: az ilyen szerkezet sajátos stílushatását az adja, hogy csak a jelzett szó után következik a jellemző vonás megnevezése. Így a kerek – tekintve a kör-, illetve gömbmotívumnak a szövegben az ismétlődő konty által való négyszeri repetícióját is – különös nyomatékú.
Az intonálás értelmezős szerkezete (kontya van kerek) sejteti, előrevetíti a hasonlítást. A hajkorona formájára való utalást nyomban annak természeti megfelelője követi: „sötét és dús mint (…) a lomb…” A szemléleti hasonlat egyik komponense, az összehasonlítás alapjául szolgáló (egyik) motívum, kiemelt közös jegy, hasonlóság: a dús az asszonyi termékenység jelképe. Azzal, hogy a beszélő a kontyot sűrű, nyári éji falombhoz hasonlítja, elképzelteti, nyomatékosabbá teszi azt, és sajátos hangulatot ébreszt e hasonlítottal kapcsolatban: a földközeli hajviselet a képzelet útján a magasba törő, az eget a földdel hidalni hivatott fa lombját idézi a versmezőbe. Ezáltal is kozmikus távlatot kap a költemény. Mint Balázs Béla írja: „ha igaz, hogy a hasonlított és a hasonló közül az utóbbi a konkrétebb valóság, melyre, ha új látásomat visszavezetem, hinnem is kell benne, mint valóságban, akkor minden őszintén átélt hasonlatban valami mythosról van szó: a felszínes empirikus világ egy végső értelméről”.
A többszörösen kiemelt kerek a gömböt, a „tökéletes geometriai test”-et asszociálja. A Jelképtár magyarázata nyomán további képzettársítások születhetnek: a kör „mindenekelőtt az ég, továbbá a gömb alakú égitestek jelképe (Nap, Hold), a látható és láthatatlan égi »kör«-öké” (Tejút, állatöv, planétapályák, főkörök, égi egyenlítő, melynek korong alakú síkja a naiv világképben a paradicsommal, az »égi Föld«-del azonos)”, továbbá a „folyamatosságé, örökkévalóságé, tökéletességé, a harmóniáé, a végtelené”, illetve „a zártságé és védettségé” (mágikus kör, gyűrű), az egységé (tér és idő egységéé is).
A népdalok „Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, / A szegénylegénynek utat mutassatok”-féle tágas, univerzális szemlélete érvényesül itt. A Juhász Ferenc-i kozmikus látásmód: „A vers én vagyok, te vagy, a vers a Világ…” (A tízmilliárd éves szív című kötetlének Második üzenet című költeményéből).
A vers fókuszszava: az anya
A meleg mint az eső jelzője a következő strófában a szív értelmezőjeként (szíve van meleg) növeli a meghittséget, a vers hangulatának hőfokát, szorosabbá fonja a tudatban természet és ember (eső; szív) világát, egyszersmind visszaáramoltat a versnyitó szóra is melegségérzetet: az ismételt meleg felől visszafelé olvasva tehát az Anyámnak szó eleve meglevő, érezhető, a szeretet keltette hőjét még melegebbnek érezzük: így válik az egész verstestben érezhető forró hőáram részévé az első szó, egyszersmind a költemény fókuszszava: az anya. Azzá avatja a versszerkezet, a -kompozíció is. Az anya a három kis strófa mindegyikében helyet kap. S mindvégig érezhető a jelenléte. A címnek, egyben a költeménynek, így az első sornak a nyitószava, a versben az egyetlen nagybetűs szó. Az anafora is kiemeli:
Anyámnak kontya van…
(…)
anyámnak szíve van…
A középső versszakban személyes névmással (ő) is utal rá, az utolsó strófában pedig a kedves megszólítása során, feltételes jelentéstartalmú hasonlító mellékmondatban bukkan fel: „ha mint anyám”. Előfordulásának képlete versszakonként: 1–2–1. Sajátos szimmetria ez a szerkesztésben. Mutatva: a középső versszak középponti is egyben. Az anya totális szeretete az értékszerkezet egyik tartópillére, a másik a potenciális tartóelem, a kedvesnek az anyaszeretet mélységéhez méltó szeretete: a társkapcsolatban a szerelemmel szimbiózist alkotó totális társi érzelemminőség, amely, ha valósággá érik, majdan újabb anyaérzelmet alapozhat meg.
A melegség tehát a költemény egészét betölti, s e szónak a betű szerinti másodszori előfordulása, értelmezőként való kiemelése nemcsak hangulatilag, hanem érzékileg is hővel telíti a dalt. A melegséghez értelmezettként a szív kapcsolódik, utalva az anyai szívszeretetre, s megengedve a kedves iránti szívszerelemre való asszociációt is.
Az anya agapészeretetére, óvó, értő viszonyulására a versnyelvben expresszív szavak utalnak: a szívhez vizuális (piros) és fizikai-érzelmi (fáj) sajátságok kis kapcsolódnak. Piros színe metaforája az (édes)anya gyermeke(i) iránti örök aggodalmának. Ezzel összefüggő konkrét közlést is kiolvashatunk belőle: a piros a szokásosnál élénkebben dobog, ver. S miért fáj az anyai szív? Mert nyugtalanítja és szomorúsággal tölti el az anyát a versalany viselkedése (nem merek / időnként szemébe nézni), nagyon sajnálja, bántja, hogy a beszélőnek olykor nincs bátorsága szemtől szemben, nyíltan feltárni emberi gondjait, pedig (mint a szövegösszefüggés, az előtérbe tolt, a bátorsághiányt hangsúlyozó állítmány árulkodik róla) tudja, hogy az anyához bármikor fordulhat: „ő minden gondomat érti”. Ez a közlés az anyai agapészeretet kinyilatkoztatása, s ezt a nemes érzelemminőséget és egyben magatartást a beszélő az általános névmással (minden) abszolutizálva, anya-apoteózist teremt. Része a dicsőítésnek a másik, a strófa elején tett deklaratív kijelentés predikatív szerkezete is: a szíve van. Tudniillik három ismert köz-, illetve népnyelvi fordulatot, szólást is asszociál: „van szíve” (’érző lény’); „nagy szíve van” (’együttérző, érzelemgazdag, jóindulatú’); „melegszívű” (’akiben sok szeretet, ragaszkodás, együttérzés van’). Az apoteózis kiteljesítéseként, a szeretet teljességének és egyetemesülésének jeleként a minden szó is megismétlődik. Ha kiragadnánk e két névmást és közvetlen környezetét a szövegösszefüggésből, az még nem tenné világossá, hogy ezek az anya-apoteózis teremtésére szövegbe rendelt nyelvi elemek. Ezért ideiktatjuk a teljes versszöveget (dőlt betűkkel), továbbá (normállal) az odaértendő részeket is. Ezek együtt adják e Kalász-dalnak a mindennapi beszédre való fordítását. Egyúttal – nagykötőjellel – jelöljük a versmondathatárokat: Anyámnak kontya van kerek – (az a konty olyan) sötét és dús mint (amennyire) egy meleg eső utáni éjszakán sötét és dús a lomb a fán – anyámnak szíve van meleg – (az a szív) piros és fáj ha nem merek időnként szemébe nézni: (tudniillik) ő minden gondomat érti – (Éppen ezért) csak akkor leszek kedvesed ha (mint anyámnak a valóságban is kerek kontya van, [jelképesen]) kerek kontyod lesz neked (is) – (azaz) ha (képes leszel arra) mint anyám: első jajomra gyógyírt találsz minden bajomra.
A természet felmagasztosítását követte az ember apoteózisa: a lombkorona, a lombglória külső látványvilága innen nézve válik a szeretet belső teljességének jelképévé, egyben itt növeli kozmikussá a természet az embert, az ember a természetet, bizonyságot téve arról: e kettő nem választható szét e költeményben, amint a Kalász-líra egészében sem.
Kalász László költészetét áthatja az anyaszeretet. Az anya-apoteózis nem csak az Anyámnak kontya van sajátja. Idézzük ennek tanújeleként egy másik versét, elégiába hajló dalát:
Én láttam őt
——————midőn virágba lépett
s feje fölött a szirmokat becsukta
megölelte a vágyódó bibéket
s hamvát hullatta hamvadzó porukba
fényként a karcsú száron leszivárgott
felkáprázott egy gyökér alagútja
magára hagyván virágot világot
drága szívét a földbe visszadugta
Visszatérve értelmezendő versünkre: a motívumvizsgálatot középpontba helyező szerkezetelemzés is mindvégig tanúsítja az anya jelenlétét: az 1. versszakban az eső és a falomb képe mellett tűnik fel a kontyos anyakép, a természet és az anya viselete, külseje a nyitány, a 2.-ban a belső világra, a lélekre és a szívre, az érzelmekre való utalásként az anya szíve és szeme szerepel; a 3.-ban – motivikusan keretes szerkezetet alkotva – visszatér a konty: példaként, jelképpé váltan; s új elemként az anyai (és mint lehetőség, a szerelmi társ által nyújtott) gyógyír.
Különvéve az anya jellemzőit: versközépen dobog a meleg anyaszív, s azt az 1. és a 3. strófa kontymotívuma övezi. A biológiai és lelki, konkrét és elvont értelemben egyaránt vehető szívet közrefogja a hajviselet motívuma. S a konty sem marad meg pusztán ’hajviselet’-nek a versben: előbb, a nyitányban az asszociációk révén lebben az égre, majd a zárlatban jelképpé nő.
Másfelől az anya mindig valamivel vagy valakivel való viszonyában bukkan fel: az 1. versszak az anya és természet szétválaszthatatlanságára utal. A 2. strófában az anyaszív és -szem – mint lélektükör – a versalannyal szembesül: az anya és fia kapcsolatáról alkotnak képet a sorok, a 3. versszakban az anya: példa, a lírai alany kedvesével való kapcsolatában a gondoskodás igazodási pontja.
A nyitó öt sorában életképleíró jellegű, tájékoztató kommunikációs funkciójú szöveg törés nélkül vált elbeszélőre, illetve magyarázó, elemző, értékelő elemeket tartalmazóra. E második egység nyitó három sorában (hozzászámítva a vers 5. sorát is!) felerősül az egész költeményt átható érzelemkifejező funkció, a záró négy sor pedig felhívás.
Értékszembesítés is kiolvasható a dalból: különböző értékszintű létállapotokat ütköztet. Az első öt sorban a létminőség idillikus. Ilyen a szcenika: minden részletében összhangban levő, szép, derűs természeti vidék ez. Benne az anya és a külvilág harmonikus egységben él. Hamvas Béla szerint „ritka mű kelti az ősállapotnak azt a meghitt nyugalmát, amelyet nehéz másként nevezni, mint idill.” Kalász László költészetének több darabja, köztük – első öt sorában – az Anyámnak kontya van: ilyen mű. A vers, noha középpontjában az anya áll, csak eddig, az ötödik sorig bizonyul anyaversnek, azután válik előbb a beszélőt (a fiút), majd a kedvest is szerepeltető, a totális érzelmet dalba foglaló lírai vallomássá. A kizárólagos biztosságra, idilli nyugalomra következik a további hét sorban a – részben változatlan – biztosság (minden gondomat érti; gyógyírt talál minden bajomra) mellé társuló drámai hang (piros és fáj), a feszültség, bátortalanság (amelyet a beszélő lelkiismeret-furdalása, enyhe bűntudata okoz), illetve a feltételesség, bizonytalanság (ha nem merek; ha kerek kontyod lesz, ha gyógyírt találsz). Következésképp: csak a feltételesség megszüntetése teremthet kiváló, idilli létminőséget. Rónay László sorai Kalász László egész költészetére igazak: „Érezni a versekben egy teremtő személyiség jelenlétét, aki hangjával és a világgal való viszonyában is az elveszített harmónia visszaszerzésére serkent.”
A fordított irányú szembenállások: a gond és az orvoslásával felérő, mert a szeretettel azonos érti és a jaj, baj – gyógyír kontroverzia, illetve a versfutam értékhiányról hírt hozó elemeit (gond, nem merek, jaj, baj) feledtető, az anyához kapcsolódó értékvilágot jelző, megismételt minden (mint fix pont) kompenzálják az idillre következő drámai tartalmakat. Így a szerkezeti képletben éppúgy nem a diszharmónia, nem az értékhiány, hanem az értéktelítettség, illetve a harmónia dominál, miképp a versszókincs is az értéktelített szavakat preferálja. Vázlatosan áttekintve ez utóbbit: az értéktelített szavak (ért, lesz, talál, van; anya, éjszaka [itt a kontextus a kellemességgel hozza összefüggésbe], eső [itt a szövegkörnyezet a kellemességgel hozza kapcsolatba], fa, gyógyír, kedves, konty, lomb, szív; dús, kerek, meleg, sötét [itt a kontextus a dús értéksugallatához társítja]; első; minden, ő [itt az anya szó helyettesíti]) jóval nagyobb arányban vannak jelen, mint az értékhiányra utalók (fáj, nem merek; baj, gond, jaj; piros [itt a kontextus a fájdalommal hozza kapcsolatba]) – az ismétléseket is számítva, 28:6 az arány.
A szerkezetvizsgálat zárásaképp a költeményt keretező záró- és nyitószóra utalhatunk: mindkettő az anyával függ össze: az egyik közvetlenül, a másik közvetetten. A legelsőről szóltunk már. Az utolsó a bajomra. Ez a hitves feladatára utal: gyógyírt találni a férfi minden bajára, mint talál az anya a gyermeke első jajára.
Mit sugall tehát a beszélő a kedvesnek? A köznapian prózai beszédmód és a lírai sűrítés egymásnak való megfeleltetésével valami effélét: ha gondoskodásban, a lelkemmel való törődésben hasonlatossá válsz anyámhoz (gyógyírt találsz minden bajomra) és olyan jó ízlésed is lesz, mint neki (kerek kontyod lesz), továbbá, ha érzelmileg a teljességet nyújtod (kerek kontyod lesz), majd akkor vállalom, illetve teljesítem ki veled a párkapcsolatot (akkor leszek kedvesed).
Egység, szimbiózis
A dalműfaj homogenitása és sűrített beszédmódja, tömörsége az értékszerkezet elemei s más strukturális tényezők összekapcsolódásában, egységében is megnyilatkozik.
1.) ember és természet
A lombhasonlat az Anyámnak kontya van című versben nemcsak a kozmikus tágítás eszköze, e szókép útján teremtődik meg a Kalász-lírában ember és természet között mindvégig jelen levő kapcsolat, szerves egység, harmónia. Az anya kontyát a beszélő – fiúi szeretettől vezérelt – párhuzamosító képzelete a magasba emeli, lombbá növeszti (s ezt az anya glóriájává szakralizálja a képzettársítás). A fa koronájának motívumát kiemeli a paralelizmus: a sötét és dús ismétlése. (A minősítő jelzők az egységérzetet is fokozzák: a lomb a sötétben, éjszaka dúsabbnak hat, mint nappal, amikor a levelek közé süt a nap.) A gondolatpárhuzam közös nagy fogalmi körbe állítja a kontyot és a lombot: a legtágabb értelmű természet részeivé teszi. Az anyatermészet – ’a nagy természet mint mindennek szülőanyja’ – s az anya szó már önmagában is – szavatolja az egész dal meleg, bensőséges atmoszféráját, teszi varázslatossá hangulati terét. Ez a dal a képzettársításban összekapcsolja az „anyatermészet” szó idézett jelentését ’a lényt meghatározó sajátságok összessége’ jelentéssel – az anya szeretetteli természetét ez az asszociáció is hatalmasra növeli, egyetemessé avatja. Mint Petőfi sorai: „Mosolyogva néz a földre / A szelíd nap sugara, / Mint elalvó gyermekére / Néz a szerető anya (…) Aludjál hát, szép természet, / Csak aludjál reggelig, / S álmodj olyakat, amikben / Legnagyobb kedved telik. (Itt van az ősz, itt van újra…; Erdőd, 1848. november 17–20.).
Kalász László versében a hangütés, a meleg nyári esőtől kellemessé és barátságossá szelídített éji táj s az anya szó eleve melegsugárzó hatása révén a nyitó hangulat kétszeresen is finom és bensőséges. (Mindvégig megmarad a táj otthonosnak a versfutamban.) S az anyatermészet otthonteremtő ereje csak fokozza ezt a meghittséget. Az anya Kosztolányi Dezső szerint a legszebb szavaink egyike. Miképp a szív is. Belső szépségük miatt. A publicistaként is óriás költő az egyik színes írásában mondja: „Egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén, a szépség új birodalma, új értelmi és érzelmi törvényekkel. Mi tehát a tíz legszebb magyar szó? Ezt felelném, abban a tudatban, hogy válaszom merőben önkényes, és éppúgy jellemez engem, mint nyelvünket: – Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.” Csaknem mind a tíz szó a tág értelmű természet része, teremtmény.
Két jelentést is asszociál a rejtett hónapszimbólum: a meleg eső a májust mint a szerelem hónapjelképét idézi meg a képzeletben, mint Illyés Gyula Benső kikelet című „dalszöveg”-e: „Arcomat mostam volna abban / – de még inkább a tiedet – / a tél-illantó orgona-illatban. / De még inkább a szivedet.” S idézi a nyarat, a szerelem évszakszimbólumát, mint Petőfi Te a tavaszt szereted… (Szatmár, 1846. október 7–10.) kezdetű kis dala: „Te a tavaszt szereted, / Én az őszt szeretem. / Tavasz a te életed, / Ősz az én életem. // (…) Lépnél egyet előre, / Lépnék egyet hátra, / S benne volnánk közösen / A szép meleg nyárba’.” S gondolhatunk a 20. századi költészet „belső nyár”-gondolatkörére: példaként Rónay Györgynek a kései versek közül való, a lírai személyességtől áthatott Szerápion-legendák Hová? című darabjának e citátumára: „Látod ott a madarat? A fél eget átszelte már, / mióta itt vagyunk, neszét se hallani, / csak száll, hasítja egyenletes szárnycsapással / a maga tengerét, mindig tovább. Hová? / Míg nyarába nem ér. / Indulhatunk, Szerápion.”
Ember és természet kapcsolata látvány- és hőérzeti – érzéki – élményt is magában foglal: kerek konty, sötét (látvány, vizuális élmény) – dús konty és lomb (vizuális, tapintási) – meleg eső (hőérzet) – eső (tapintás). A piros és meleg szív kétféle érzetet összekapcsoló képe pedig a szívet sokféle érzékenység, érzékelés szintéziseként értelmezi. Ekképp a konkrét és elvont is összekapcsolódik a versmezőben: a piros mint konkrét látvány ezúttal lelki látvánnyá, a meleg eső konkrét hőérzete a meleg szív érzékelésében a szívvel való látássá lényegül át: a „szívhangok”-at a „szívradar”-unkkal, illetve azzá váltan, „szívradar”-ként érzékeli az ember – mint a legintelligensebb állatok, például a kutyák. Vagy a rókák: jelentéses és jelképes, hogy Saint-Exupéry A kis herceg című filozófiai meséjének sokat idézett gondolata, fókuszmondata – Rónay György klasszikus fordításában – a róka szájából, az ő titkaként hangzik el: „Jól csak a szívével lát az ember…”
2.) idő és tér
Különleges idődimenziót ad a költeménynek már a verspozíció: a Szánj meg idő kötet Műemlékeim ciklusának 3. darabjaként jelent meg. A „műemlékeim” itt nem pusztán a magán-hagyományőrzésre utal, hanem valami örökre, tér és idő végtelenére. Arra, amiről Hamvas Béla beszélt: „Az ősállapot nem feltétlenül a kezdet, a gyermekkor és az őskor, felismerésében semmi nosztalgia nincs. Inkább tudatában lenni valaminek, ami a kezdetnél is előbb volt, és nem múlt és nem múlik, és nem múlhat el soha, és nemcsak tart, hanem tartja mindazt, ami azóta történt és van. Életünkhöz viszonyítva ez a lét. Amikor emberben és műben, tájban és hangban megjelenik, mindenki tudja, hogy otthon igazán itt van.”
Ez a létidő keretezi, övezi a költeményt: a verset magában foglaló kötet címadó szava, s a zárlatban is találunk rá utalást: a csak akkor leszek (…) ha szerkezetben ugyanis a szófajilag mutató határozószó, az akkor – mondattanilag utalószó – időbeliségre éppúgy utalhat, amint hangsúlyozhatja a feltételt, ’abban az esetben’ jelentést hordozva, a ha kötőszóval bevezetett feltételes sajátos jelentéstartalmú mellékmondattal együtt. Az előbbi esetben a kötőszó felveszi az amikor jelentését. Vagyis az akkor utalószóra így is lehet kérdezni: mikor? És így is: milyen esetben, milyen feltétellel? A csak határozószó megszorításként van jelen, akár az időbeliséget, akár a körülményt hangsúlyozzuk. (Ugyanígy kettős értelmű lehet a középső strófa hasonló – fáj ha nem merek – szerkezete.)
A végtelen időt hangsúlyozza a térélmény: a természeti térelemek vertikális, magasba törő, kozmikus jellege is. Az anya kontya égi jelkép, a lomb, a fa az eget a földdel összekötő növény, egyszersmind persze – a Jelképtár szerint – a fa általában az asszonyt jelképezi. Konty és lomb, ember és természet, mikro- és makrokozmosz szimbiózisa ez. S az örök időt hangsúlyozza az említett pozitív és archeszituációs igék sora, valamint a vers kettős természete: a jambusi száguldás és egyszersmind a nominális stílus: a szófaji arány 26:6 – 13 különböző főnévre (közülük az anya, a konty ismétlődik), 6 melléknévre (ismétlődik a sötét, a dús, a meleg) és egy számnévre (első), azaz összesen 26 nominális elemre mindössze 6 ige (négy létige és két cselekvő ige), illetve egy főnévi igenév jut. Elsöprő arány ez: mintegy négyszerese a nominális elem a verbálisnak.
A versegésznek ezt az örök időt sugalló világa azonban a jövő időre konkretizálódik a költemény felhívó zárórészében (csak akkor leszek kedvesed / ha kerek kontyod lesz neked): intésbe csomagolt remény ez: az utolsó sort, ha a szövegösszefüggésből kiragadva, magában nézzük – „gyógyírt találsz minden bajomra” – tartalmilag jövőbe vetített kijelentés. Valójában biztató remény, hit. Mint Németh László írta
Arany Jánosról szóló esszéjében: „Hit nélkül éppúgy nincs elsőrangú alkotás, mint ahogy igaz szerelem sincs.”
E végtelenített idő megragadását szolgálja a vers hangzásvilágának egyik jellemzője, a száguldó jambusi sorok egymásutánja. Fülünk kihall például az első sorból egy háromütemű nyolcast (3/3/2), egészében mégsem szimultán ritmusú a vers, hanem időmértékes: jambusi nyolcas, kivéve az utolsó két sort, amely egy-egy kilencedfeles jambus – jelezve, lényegi közlendő rejlik ott: a ritmus kiugrat egy fontos „üzenetet”. S mintegy nyomatékként – egy verslábnyival megnyújtja a közlés idejét.
Idő és tér egybekulcsolódik itt olyan értelemben, hogy a költemény képzeletbeli idejét és terét kezdetben együtt emlegeti a beszélő: eső utáni éjszakán (…) lomb a fán. S mivel éjjel minden rejtélyes, elvész a térérzék is. Cs. Varga István okkal beszél arról: „Az emberi létezés, az élet, a teremtés titka, az anyaság titka a kozmikus létezés szférájában, a nyári éj tengerében szárnyal magasra”. Azaz: a végtelenben. Az asszociatív verstérben e titkok övezte, végtelenített idilli táj – amely a végtelen idill emberi vágyát is felidézi – szinte előkészíti a 2. és 3. strófa kizárólag képzeletben létező, odaértendő – szintén valamiféle „végtelenített” vagy inkább potenciális, képzeletbeli, konkrét térképzettel szabadon behelyettesíthető – terét, hiszen az anyával való szembenézés, mely időnként feltétlenül szükséges, nyilván a szülői házban, azaz otthon, hazalátogatásokkor történik.
S meghatározhatatlan időben, mert időnként hangozna el a beszélő őszinte vallomása, amelynek az anya egyszerre szeretetet sugalló és szigorú szeme tart tükröt. A zárlatban pedig a beszélő pozíciójából visszafelé kell olvasni az időt: az anya példa, mert a gyermeke első jajára (tehát: nem ’mindjárt’, hanem ’azonnal’…) gyógyírt talál annak minden bajára, s itt e végtelen tér – bölcsőtől a felnőttlét színtereiig – végtelen idővel kapcsolódik össze: nemcsak otthon, a bölcső (a benne síró csecsemővel) képzelhető a versmező asszociációs terébe, hanem a felnőtt poéta tetszőleges színterein (intim szféra, hivatásszféra stb.) előforduló bajok is, s nyilván nemcsak a pici gyermeknek lehet baja, hanem a komoly felnőttnek is, élete más-más terében és idejében. S az anya: minden időben, minden térben létező gondokra – gyógyírt talál.
S gyógyírt talál(hat) a beszélő minden bajára a mindenkori kedves. Mert mint Hamvas írja: „A férfi hozza magával az idillt, a nő hozza magával azt, hogy ez csak itt és most, ebben az életben valósítható meg.” Ezzel a költemény időszerkezetének újabb – rejtett – eleme, az idő újabb dimenziója tárul fel.
3.) értelem és érzelem
Az idő és tér szétválaszthatatlansága az értelem és érzelem kölcsönhatásával egészül ki: sőt, nemcsak arról van itt szó, hogy az anya érzelmei (szíve van meleg) és értelme (minden gondomat érti) egyaránt szerepel a dal versfutamában mint a szeretet és a megértés természetes példája, hanem többről: a „minden gondomat érti” a teljes megértést jelzi, majd az utolsó versszakban a kedves elé mérceként állított anyajellemzés („első jajomra / gyógyírt talál[sz] minden bajomra”) a teljes megérzés (minden baj megérzése, anyai előérzet!) tanújele, vagyis az anyának a gyermekkel való érzelmi és értelmi – emocionális, empatikus, intuitív és racionális – azonosulása az a magas mérce, amelyet a szerelmi Társnak a vers szerint teljesítenie kell. Az értelemmel és érzelemmel való szeretet szimbiózisa itt az anyaszeretet. Ez a kettősség Németh László egy szép gondolatát („A megismerés: megértés, a megértés: szeretet”) vagy Hamvas Béla Scientia sacrájának Ibn Arabi szufimestertől való citátumát („A szeretet misztériuma, hogy »a szerető átváltozik annak lényegévé, akit szeret«”) éppúgy felidézheti. Asszociálhatja az Ómagyar Mária-siralom teljes azonosulásélményét („Te véred hullása | Szívem alélása”) – e szakrális mélységbe tekintéssel sugallva: a semmihez sem hasonlítható mélységű anyai szeretet minden jó anya tulajdonsága, minden korban. A modern kori költészet – így Rónay György Betlehem című verse – is utal a mérhetetlen anyai erőre és a gyermekkel való teljes azonosulásra: „a te anyai szíved még mindig nem / hagyott fel a reménnyel”; „fájdalmak anyja vagy”. E szakrális szeretet sajátja Kalász László dalának is: hangulati terének és asszociációs mezőjének egyaránt része, miképp a vers kifejezőereje is segíthet mélységének érzékeltetésében.
4.) szeretet és szerelem
Érdekes, hogy ebben a szerelemfilozófiai töltésű dalban a ’szeret’ ige egyetlenegyszer sem fordul elő, mégis a szeretet és a szerelem verse ez! Az anya és a lírai alany közötti, konkrét szavakkal ki nem mondott kölcsönös nagy szeretet, illetve a beszélő és a kedves közötti potenciális, szavakkal szintén nem hangoztatott kölcsönös nagy szerelem költeménye.
Az ember és természet, az idő és a tér, az értelem és az érzelem összekulcsolódása mellett összeér itt a szeretet és szerelem is, amikor az agapészeretet egy képi váltás (anya – kedves) nyomán a verszárlatban, a záróstrófában agapé-szerelemmé, adó érzelemmé lényegül át. Persze, csak feltételesen, mert a szívszerelem vállalásának, egyáltalán létrejöttének legfőbb kritériuma az anyaszeretettel azonos érzelmi mélységű szerelem megléte. A lírai én, a versszubjektum az anya védő szeretetét, vigyázó, virrasztó aggodalmát áhítja átplántálni a kedvesébe, ezt várja tőle, jelezve: a szerelem és szeretet elválaszthatatlan érzelemformák. A szerelem csak az óvó szeretet megvalósulása után (avagy: megvalósulásakor, megvalósulásával együtt) vállalható.
Ragyogó példa ez az utolsó versszak arra is, hogy a verset miért szoktuk sűrített beszédnek nevezni. A lírai alany közvetetten, a kedvesre vonatkoztatott feltételes hasonlattal mondja ki: az anya minden bajra megleli a gyógyírt. Vagyis a 3-as számmal összefüggő jelképek közül a tökéletesség: a megvalósult tökéletes anyai szeretet mellett a tökéletesség vágya, a potenciális szerelmi teljesség is kiolvasható a versből. A záróstrófa tehát ezt is jelenti: ’akkor leszek kedvesed, ha a szerelemben éppúgy a teljességet nyújtod, mint anyám a szeretetben’. E kétféle teljességben részesítésnek-részesülésnek is a nyelvi kifejezője a más összefüggésben emlegetett nagyszámú birtokos személyjeles szóalak.
Kölcsönös nagy szeretet, agapé kapcsolja össze a beszélőt az anyával, az anyát a beszélővel. Ám a kifejezés nehézsége rávilágít arra is, miért nem mondja ki a szeretet szót a beszélő. Petőfi minden időben igaz válasza helyettünk is szól: „S anyánkat, ezt az édes jó anyát, / O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd! / Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom, / Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom…” (István öcsémhez). A szerelem szót is mellőzi a beszélő. Miért? Gondoljunk Juhász Gyula Szerelem? című versének egyszerre szellemes és áhítatos feleletére: „…nem tudom, mi ez, de jó nagyon…”
Igényli ez a dal a befogadó aktivitását, a közös olvasást: a konty ismételt szerepeltetésével újra felbukkan a nyitókép, újra az olvasó lelki szemei elé festve az anyát – s általa a tőle elválaszthatatlan természetet –, ezzel kerekítve teljessé a költeményt, s megjelölve az egyelőre csak feltételesen beteljesülő szívszerelem végső kritériumát. Felidézi a zárókép a hasonlatot, a kozmikus, az ég felé törő fa képét, majd a hasonlító mellékmondat („mint anyám”) révén a kedvest (feltételesen ugyan, de) az anya képességével ruházza fel; a párkapcsolatot is átlelkesíti a szeretet meleg, gyógyító, konkrét és lelki otthont egyaránt teremteni képes, kozmikus erejével. Ha kontyod lesz, te is anya, termékeny anya lehetsz! – sugallja a vers. Nem a képzelet túltengése e sugallat sejtése: ha a fa asszonyjelkép, a zöld levelek alkotta lomb a kivirulás szimbóluma. S a kontyot lombhoz hasonlítja a beszélő, a dús konty pedig az asszonyi termékenység jelképe – így fonódik össze végképp ember és természet. (Az ég felé törő fa egyébként nemcsak jelkép, pontos képből, látványból sarjad: e sorok írója is, mint a költő földije, tapasztalatból tudja: a Bódva völgyében igazán magasra nyúlnak a lombok, égig érnek a fák…)
A minden névmás ismételt szerepeltetése a versszövegben az anya végső, dicsfénybe vonására hivatott, egyúttal (bár feltételesen) a kedvesnek is lehetőséget nyit: közvetetten arra biztatja: a szerelem is felemelkedhet az anyaszeretet szinte föl nem érhető ormára: „…mint anyám: első jajomra / gyógyírt találsz minden bajomra.” Azaz: mint az anya (mindörökké) a gyermeke fájdalmát, úgy orvosol(hat)ja a nő, a Társ a kedvese mindennapi búját-baját. Az anyaszeretet átörökítési kísérlete ez a Társra, a szeretet és a szerelem összekapcsolása egy olyan eszményi párkapcsolat megszületése érdekében, amely kapcsolatnak a totális érzelem, az anya agapé-szeretetét és a kedves agapé-szerelmét egyesítő, létvigaszt nyújtani képes totális érzelem az alapja. A „gyógyírt találsz” tehát az életvigasz, sőt a létvigasz szinonimája. Ekképp teljesedik ki a természeti ember lelki élete: nemcsak az idilli természet a létvigasza, hanem a totális érzelem: e kettőt együttesen tapasztalva élhet meg teljes idillt.
Van tehát – legalábbis lehet – teljesség. Nem minden egész törött el! Vannak művek, melyektől jobb lesz az ember, jobb a világ. Ez olyan. Utaljunk vissza a Jelképtár már idézett magyarázatára: a kör – itt a nyitókép anyai hajkoronájának „kerek” volta – szimbolizálhatja akár az égi egyenlítőt, annak korong alakú síkját, amely pedig a naiv világképben a paradicsommal, az »égi Föld«-del azonos…
Bölcseleti érvényűvé nő a filozófiai dalban a lírai alany érzése. Azzá emelkedik itt is. Hangot ad meggyőződésének: a szerelem csak az anyai óvó szeretet megléte, biztossá válása, biztossága esetén, azaz az agapészeretet, az adni képes, áldozatos érzelemminőség megvalósulása után vállalható. Mert szerelmesnek lehet lenni ennek hiányában is, de kedvesed csak akkor leszek – sugallja a költemény zárlata –, ha a szerelmi érzésben az anyaszeretet minőségére való képesség is ott csillog. Lehetőség ez tehát. Erre valló nyelvi megoldás, hogy a kedves csak feltételesen s birtokos személyjelek, igeragok révén van jelen: kedvesed, neked; találsz.
Kosztolányi Dezső Szerelem című elemző cikkének aforisztikus zárása ez: „Az ember szeretetből támadt, azért él, gyakran azért is hal meg. Úgy látszik, mégis a főfoglalkozása az a földön, hogy szeressék. Minden más – hídépítés, országhódítás – csak eszköznek, jelentéktelen mellékfoglalkozásnak rémlik.” A „főfoglalkozása az a földön, hogy szeressék” gondolatközlésben a szeressék ige kettős értelmű. Az írás címére tekintve ráébredünk: a szeretetet a beszélő itt is a szerelemnek mintegy a feltételeként határozza meg.
5.) ész, szív és szexus
Kalász László is tudta, „nehéz a szó”, tudjuk mi is: még külön-külön is igen nehéz a szerelem, avagy a szeretet érzelemminőségeit szavakra váltani. Az erósz és az enthuziazmus, az „égszínkék elragadtatás” szételemezhetetlen, „senki sem született, aki a kettőt magában el tudta volna választani, és ilyen ember nem is fog születni” – szögezi le Hamvas Béla Püthia című esszéjében. S hozzáteszi: „a mai világ állítólag a testi szenvedélyt a szellemivel ellensúlyozni kívánja. Az igény nem az ellensúly, hanem a fokozás. Az agapé azért jelentkezik erősebben, hogy az erószt még vörösebbé tegye.” (A vörös szerinte „az erósz, a diabolikus szenvedély és az ördöggel való vérszerződés által szerzett bűbáj”). Mindenesetre a jelképi 3-asok újabb példája, amit Hamvas Béla esszéje említ: „A szerelem száma is három, nemcsak erósz, nemcsak agapé, hanem szexus is”.
A költeményben e hármasságnak megfeleltethető a három versszak egy-egy kulcsmotívuma, noha ezek szinte szételemezhetetlen egységet alkotnak a versben.
Az anya kontya (1. strófa) az agapé-érzés, az adni akaró, a legmagasabb rendű emberi szeretet, a feltétlen, az önzetlen, az önfeláldozó, azaz a szellemi és lelki szeretetet egységbe hozó érzés szemléletes-képi helyettesítője (nehéz itt megfelelő szavakra váltani a szavakra válthatatlant, mert mint az ész, a lélek, úgy természetesen az anyai ösztön is része az anyai agapé-szeretetnek!). Mert nehéz az agapéérzés pontos meghatározása. Az új Idegen szavak szótára így definiál: az agapé „az Újszövetségben szeretet, elsősorban Isten és Krisztus ember iránti szeretete”. Tehát adni akaró, ajándékozó, önzetlen szeretet, amelyet „csak a Teremtő, a Gondviselő, az önmagát érettünk feláldozó Megváltó kegyelme adhat az embernek. Ehhez az agapé-szeretethez hasonlatos az anyai szeretet, amelyről a költő tanúságot tesz” – hangzik Cs. Varga István szép szava, második mondatában e versre utalva. S itt kapcsolódik össze – az asszociációs mezőre is gondolva – az anya természete az anyatermészettel…
Az anya fájó, lüktető, forró szívének piros jelzője (2. strófa) az említett ősi, gyermekét mindvégig kísérő féltés, nyugtalanság mellett utal egyszersmind az édesanya és fia vérségi kötelékére. Az anyai szív mindenekelőtt az érzelmi szeretet hordozója, de itt is kettős szimbólum, mert e versszakban szintén szételemezhetetlen az érzelmi („fáj”), illetve az ésszel való anyai szeretet („minden gondomat érti”). Megfelelőjeként mintegy az agapéhoz hasonlóan gazdag értelmezési tartományú, összetett értelmű erósz szó ama jelentésének, amely szerint ez „az önmagát megvalósító szeretet”.
A kedves főnév (azaz a Társ) feltételesen kimondott, ráértéses változatában („akkor leszek kedvesed”) szerepel a versben (3. strófa), az erósz mint a vágyakozó, az érzéki szerelem, valamint a szexus: a nemiség, a testiség, a nemi konszummáció, a szeretkezés dalba illően elegáns, egyszersmind világos célzatú és jelentésű megfelelőjeként, a kettő szimbiózisaként.
A verset kerekké tevő, a „fent” és „lent” világát körkörössé, egységgé élő, a harmadik versszakban megjelenő, újra felbukkanó konty – mint a szerelmi társ hajviselete – az anyaszeretet magasrendűségét, az agapét is magáévá élni képes, s ezt a szeretet-erósszal, a szerelem-erósszal és a szexussal szintetizáló Szerelem metaforája. A harmadik strófa új jelentéssel telíti a szív szót, noha ez nem is szerepel benne. A kedves megszólításában a visszatérő kerek konty és az anyám nyit a szív jelzőjének új képzetkaput: innen olvasva az anyai szív meleg – és piros – jelzőjéhez a befogadó képzete, fantáziája könnyen társítja a fiú és kedvese szívét-vérét, a szerelem tüzét, illetve e két metaforáról a befogadó asszociálhat a lehetséges jövőbeli, születő új életre, új vérségi szeretetkötelékre (is).
S ha az utolsó sort önmagában olvassuk („gyógyírt találsz minden bajomra”), akkor értjük meg a végső üzenetet: annak mély hitét, hogy a feltételes mód átvált(hat) kijelentőbe. Miképp Ady bizonyosságvágyó versében, „Ring a nagy Híd”, szeretnénk a túlsó parton kikötni: a hiteles élet, lét világában; ilyen értelemben örök a Szerelem vágya. E nagy érzés Kalász László versébe foglalva összetett minőség: tartalmazza az erósz szónak azt a jelentését is, mely a szerelem őshelyzetének meghatározójaként tartja számon a jó, az igaz, a szép iránti vágyódást, törekvést. Beleérthetjük az erósz platóni ideavágyát, tudásszomját, jóságóhaját, szépségáhítását és -áhítatát, az igazi lét sóvárgását.
Ez is tanúsíthatja: az ősök gazdag ismeretrendje nem hiába született meg, íme, egy két és félezer éves gondolat sem marad(t) a papíré. Híd a hagyomány és a mindenkori jelen között. Ez is gyógyír a bajokra.
A profántól a szakrálisig: megtisztulás, kontyglória, ünnep
A szeretetnek és a szerelemnek van létfokozó ereje is: Hamvas Béla Scientia sacrája a szeretetről mint „a lét legintenzívebb érzékenységéről”, Püthiája a szerelem mámoráról mint „a létezés elképzelhetetlen felfokozásáról” beszél.
A kerek kontyod lesz neked nem utánzásra, nem majmolásra biztat. Részint ízlést jelöl: hagyományőrzést – bár ma újra divatba jön a konty… – részint a feleség- és anyaszerepre való alkalmasságot szimbolizálja. A Jelképtár ez ügyben is eligazít: „Jellegzetes mozzanata volt a lakodalmi szertartásoknak az ún. »felkontyolás«, a menyasszony hajviseletének megváltoztatása – a konty ugyanis az asszonyi státus jelképe volt.” Most az anya hordja, de majd a kedves is viselheti. Mikor? Akkor, ha „úgy tudsz szeretni, mint anyám” – ahogyan e Kalász-vers ősváltozata mondja. Mert úgy kerek a világ a versi hős számára, ha a szerető anya és a szerető hitves egyaránt része az életének, akkor éli meg a létezés örömét. Értelmezésünkben nem arról van tehát szó, hogy a beszélő „kedvesében is anyját keresi”, hanem arról, hogy a kedvesétől is olyan létjavító mélységét várja a szeretetnek, mint amilyen mély szeretetet az édesanyjától kap(ott), s a szerelem csak akkor ér valamit, ha az e mély érzésen alapul, illetve azzal szimbiózist alkotva él a partnernő belső világában.
A kerek szinonimája az „egész” is. A dús konty, a dús lomb, a szív, a szem, az ismételt minden nemcsak a kerekséget, hanem az épséget, az érintetlen tisztaságot, a csorbítatlanságot, a sértetlenséget, az egész-séget (azaz: valaminek az egész voltát), az integritást is eszünkbe juttatja, „az ember Istentől származó paradicsomi állapotát”, hogy asszociálja a modern embernek az ősparadicsom utáni vágyát, mely ott munkál e költemény sorainak mélyén is. Ekképp ezt sugallja a költemény: nem minden egész törött el!
A kerek kontyról az e hajviselet szinonimájára – koszorú – is asszociálunk. Aki kontyot visel: koszorúba tűzi a haját. A hajkoszorú felidézi a fénykoszorút, a glóriát. S mivel a hajat lombhoz hasonlítja a beszélő: e hasonló, a lomb ég felé törő, a nyáréji csillogás – vagy egyszerűen csak a képzelet – láttatta fénykoszorúja felől visszafelé olvasva a konty is glorifikálódik. Lombglóriának látja és láttatja a beszélő – fiúi – szeretete. Az asszonysors ősi jelképét, a kontyot régebben „asszonyi korona gyanánt becsülték meg”. Az asszociáció nyomán a hajkoronát, pontosabban a dús hajból fésült fejékesítőt így a lombkoronával veti össze a beszélő.
A profán konty tehát szakrális fénykoszorúvá, sugárkoszorúvá, koronává, illetve mitizálódik a képzettársítás folytán: jelképpé nő. De hogy miféle gondolatokat, lelki tartalmat, érzéseket, hangulatokat idéz fel, a befogadó képzeletvilágán múlik. (Egy távoli, jövőbe vetett, e dalból következő, de a versidőn és -téren kívülre utaló képzettársítás Tóth Árpád Esti sugárkoszorú című himnikus dalát asszociálja, a kontyglóriát a kedvesre is kiterjesztve.)
A mindennapok szavait bőven tartalmazó költemény kifejezésközegéhez a képzet a nagy Kalász-versmező egy másik pontját is társítja: a népköltészet szín-ihletforrásaként is gyakori piros jelzőhöz – a stilisztikai értelemben szinesztéziaként is értelmezhető melléknévi metaforához – a tojást kapcsolja, a vers hangulati terét a „húsvéti piros tojás” asszociációs mezőjére is rányitva: a tudat felidéz egy profánt és ünnepit összekapcsoló Kalász-gondolatot, a Színt vallok a szelekkel című verséből: „a Földet (…) a fény elé kell végre tartani // mint anyám a tojásokat.” Emellett asszociáljuk a „piros pünkösd napja” kifejezést, s az anya – és a beszélő reményei szerint a jövendőbeli – ünnepi létezésre való képességére is utal ez a szín. A kerek egészet akarni és adni teljesség- és tökéletességigényére. S tudjuk, a piros a születést, a szerelmet, az életet is jelképezi – az élet, a vér színe. Az anya szülője az életnek, s mind a születés, mind az élet őshelyzetéhez szorosan kapcsolódik a szerelem: oka és okozata is az életnek… E lehetséges asszociációsor remélhetőleg választ ad arra, a szerző miért a középső strófába, központi helyre komponálta ezt a színt.
Titok a lét
A vers egy újabb asszociációs mezőjére nyit kaput Cs. Varga István, amikor azt írja, „az emberi létezés, az élet és a teremtés titkát: az életfa, az anyaság titkát” rejti a vers meleg eső utáni éjszakájának táj- és időképzete. Fokozza, mélyíti a titokzatosságot a „kontya (…) sötét és dús mint (…) éjszakán (…) a lomb” hasonlító sajátos jelentéstartalmú mondat fok- és mértékhatározója: a főmondatba odaértendő utalószó („olyan sötét…”) ugyanis ezt jelenti: ’annyira’, tehát: ’nagyon’! A szerelem és éj kapcsolatát asszociálja ez. E viszony régi toposz irodalmunkban: Vörösmarty Csongor és Tünde című mesedrámája végén az éjszakában „ébren maga van csak az egy szerelem”. Az éjszakát, az éjszakai lombot idéző konty a szerelemre kétszeresen utal: részint a múltra, az anya fiatal korára, a fogantatásra – s rejtett asszociációként a leggyakrabban e napszakban felsíró gyermeki jajra –, továbbá a kedvessel való kapcsolatra, s az ő majdani anyává válására.
Vallomásos természeti dal
Kalász László dalköltészetének csúcsa az Anyámnak kontya van. Igaz rá Németh G. Béla pontos műfaji definíciója, mely szerint a dal „többnyire egyetemesült, egyneművé lett, a lelket egészen betöltő érzelemnek, életérzéssé lett érzelemnek” a kifejezésre juttatása. Ha e költemény ennél konkrétabb műfaji besorolását keressük, a természeti dal gyönyörű példájára lelünk benne, még pontosabban: szerelemfilozófiai tartalmat hordozó vallomásos természeti dalnak értelmezzük.
Miért mondjuk, hogy „filozófiai”? Mert az úgynevezett filozófiai dalra a műfaj általános tulajdonsága – az életérzéssé lett, egyetemesült érzelem – mellett az is jellemző, hogy az ilyen költeményben a lírai alany érzése bölcseleti érvényűvé nő.
Ennek a szerelemfilozófiának – mint fejtegettük – ez a lényege: az igazi szerelem megélésének, vállalásának kritériuma az anya gyermeke iránti totális szeretetéhez, az anyai szeretethez – a szülöttjével azonosuló attitűdhöz – hasonló mélységű emocionális azonosulás a kedvessel. A szerelmet tehát akkor érdemes vállalni, ha ez az érzés az igazi anyai szeretethez hasonlóan létfokozó, élet- és létvigaszt nyújtó érzelemminőség. Olyan Szerelemről van tehát szó, amelyben a számba vett gazdag értelmezési tartományú erósz és a szexus kölcsönhatásba kerül a szintén összetett jelentésű agapéval.
Mi utal arra, hogy a beszélőnek egyre forróbb a vallomása? Az anya és természet viszonyának leírását az anya és fiú viszonyának felvillantása váltja: a meleg eső átvált meleg és piros, fájó szívre (mindkettő a hőérzet hatását kelti, forróságot asszociál!), majd ismétlődik a minden általános névmás: az anya minden gondot ért, minden bajra gyógyírt talál. S az anyamotívum négyszer szerepel a rövid dalban: háromszor szó szerint, főnévként, egyszer személyes névmásként – amely szófaj arra hivatott, hogy a beszédhelyzetben szereplő személy nevét helyettesítse –: Anyámnak, anyámnak, ő, anyám.
Az értelmezés kezdetén számba vettük, mit szimbolizál a 3-as szám. Kalász László verséből az e jelképek közül a teljesség, a tökéletesség (vágya): a megvalósult tökéletes anyaszeretet, illetve egy másik érzelemminőség, a szerelem potenciális teljességét olvashatja ki, aki megél(t) ilyen felemelő, életvigaszul szolgáló, egyszersmind a lét minőségét szavatoló érzelmi élményeket.
Monológ vagy dialóg?
A vers monologikus beszéd. S ez a dal vajon nem „a lélek párbeszéde önmagával”, mint Gadamer írta Nietzsche Zarathustrájának drámáját vizsgálva? A versszerkezet a belső monológra épül, egyoldalú párbeszéd ez, a lírai alany a kijelentésére éppúgy nem vár szavakkal választ, mint az, aki költői kérdést tesz fel. A várt női cselekedet lehet(ne) a válasz, de az már a versidőn és verstéren kívül, a jövőben történhet meg – ha a beszélő többször emlegetett feltétele teljesül.
S úgy is olvasható a vers, mint a kedveshez szóló levél, amely így kezdődne: „Lásd, anyámnak kontya van…” E felhívó igét a szöveg elejére egyébként is oda kell gondolnunk: ezzel válik érthetővé a harmadik versszak megszólítást is rejtő odafordulása a kedveshez.
A könyörgés archeszituációs gesztusa nemcsak a kötet címében (Szánj meg) szerepel tehát, e versből is kihallható: a beszélő reménykedik abban, hogy az itt szavakra nem váltott, de a hangulati térben és a tudatban, avagy a tudat alatt (már a kötetcím okán is) zajló esdeklése meghallgatásra talál, s a kedves éppúgy gyógyírt talál a bajára, miképp az anyja talál – mindig – a jajára…
S olvasható úgy is e dal, hogy beszélőjét azonosnak tételezzük a költővel.
Maximalista költemény? Férfiszempontú vallomás? Nem. Inkább az ősi szerepek felelevenítése ez egy szerepvesztett, szereptévesztett, a nemek identitását összevissza kutyuló világban. Johann Jakob Bachofen (1815–1887) svájci szociológust, antropológust idézve írja Hamvas Béla a Scientia sacra második nagy egységében, A kereszténység címűben: „a nő az, aki a misztérium birtokában van, a beavató, a tudás úrnője, a közvetítő a végtelen felé”.
Nem a férfiönzés költeménye tehát ez, hanem a nőt kétszeresen, két minőségében is középpontba állító szerelemfilozófiai testamentum mindenkori ifjaknak, házasság előtt állóknak, egyáltalán: férfitársaknak. És: női társaknak. Akinek van füle, hallja.
„Talán eljön a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmes és földközeli.” Márai Sándor maximába hajló jegyzetéből citáltunk, a Vallomás címűből. Kalász László számára 28 éves korában érkezett el az a pillanat, amikor elmondta: az egészet akarja. Krisztusi korában pedig megjelent a véglegesnek tekinthető szöveg. Ötvenévesen megalkotta a végleges szöveg végleges központozását. Az egész ifjúkorát s felnőtt életének zömét végigkísérő vers azóta antológiák kötelezően közlendő darabja. Aki a(z anyai) szeretetről, illetve a szerelem értelméről akar versgyűjteményt összeállítani, a jövőben sem feledkezhet meg az Anyámnak kontya van című dalról.
IRODALOM:
Kalász László: Szánj meg idő. Magvető Kiadó, 1967.
Kalász László: Nehéz a szó. Válogatott versek. Magvető Kiadó, 1984.
Orpheus c. folyóirat, 1999. tél
Arany Lajos: „Anyámnak kontya van”. Természetmotívumok Kalász László verseiben. Partium, 5. 1997. ősz
Balázs Béla: A hasonlat metafizikája. Nyugat, 1919., 6. szám
Cs. Varga István: Búcsú Kalász Lászlótól. In: www.inaplo.hu/na/naput
Cs. Varga István: Kalász László legszebb dala: Anyámnak kontya van. Új Holnap, 2002. tavasz
Cs. Varga István: Költő a Bódva-völgyben. Edelényi füzetek 17. Edelény, 1998.
Hans-Georg Gadamer: Zarathustra drámája. In: Gond (filozófiai esszéfolyóirat) 1999., 23–24.
Hamvas Béla: Patmosz II. Medio Kiadó, 2004
Hamvas Béla: Püthia. In: Silentium – Titkos jegyzőkönyv – Unicornis. Medio Kiadó, é. n.
Hamvas Béla: Scientia sacra 1–2. rész., I-III. kötet. Medio Kiadó, é. n.
„Hegedűnyakú madarak szálltak”. Beszélgetés Kalász Lászlóval. (Kérdező: Zimonyi Zoltán)
In: Orpheus, 1999. tél, illetve: www.inaplo.hu/or
Hoppál Mihály – Jankovics Marcell – Nagy András – Szemadám György: Jelképtár. Helikon Kiadó, 1995.
Tolcsvai Nagy Gábor: Idegen szavak szótára. Osiris Kiadó, 2007.
Kosztolányi Dezső: A tíz legszebb szó. Pesti Hírlap, 1933. november 19. In: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, 2002
Kovács Gábor: Versbeszéd és történetképzés összefüggése Arany János Toldi című elbeszélő költeményében.
In: A szó élete – Tanulmányok a hatvanéves Kovács Árpád tiszteletére.
(Szerk.: Szitár Katalin). Argumentum Könyvkiadó 2004. Illetve: www.freeweb.hu/magyartanarok
Magyar értelmező kéziszótár. Főszerk. Pusztai Ferenc. Akadémiai Kiadó, 2003.
Magyar néprajzi lexikon. In: www.mek.oszk.hu
Magyar szókincstár. Főszerk. Kiss Gábor. Tinta Kiadó, 2004.
Magyar szólástár. Főszerk. Bárdosi Vilmos. Tinta Kiadó, 2004.
Márai Sándor: Ég és föld. Helikon Kiadó, 2001.
Németh G. Béla: A nyugalom vágyának egyetemesítése.
In: Hosszmetszetek és keresztmetszetek. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987.
Németh László: Arany János. Protestáns Szemle, 1932. In: A minőség forradalma I. Püski Kiadó, 1992
Németh László: Egy folyóirat terve. Tanú, 1933. In: A minőség forradalma I. Püski Kiadó, 1992
Rónay László: Könyvélmények. A világ dallama. Új Ember, 2006. február 19.
Szathmári István: Stilisztikai lexikon. Tinta Kiadó, 2004.
Illusztráció: fh. Kortárs , 1961. február+Feledy Gy.-rajz, 1993.
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Válaszképpen fölzúg a tenger* →
Fodor Miklós: A teremtés lebegő határain járva →
Arany Lajos: Királyfi-anyanyelvünk. Krúdy Gyula »Felhő« c. esszéisztikus lírai tárcájáról →
