Thomas Bernhard: A fegyencek (versciklus)
•
Cafattá foszlott rongyban jár az ember.
A metsző szél szól: nem vagyok bolond!
Nadrágszárat tép, kalapot veszejt el,
fejemnek tódul s engem földre ront.
Egy repedtsarkú kurvát szánva szánok,
batyum a hátamon húsomba váj.
Cipőm undor, kabátom széle vásott.
Nadrágzsebemben leveseskanál.
Az udvaron farizeusok állnak,
mindegyikük erőszak szülte lény!
Izgága bunkók, spionok, galádak
prefektuscsizmák tükör-éjjelén.
Az állam nagy, te gyengébb, ostobább.
Uniformis lett sógora a jognak.
Józan maradsz és tartod a pofád,
oly erdőn jársz, melyet nem ritkítottak.
Husáng mit képes zúzni a fejen,
én már tudom, itt kong a kobakomban.
A bárgyúsággal tele mindenem,
tébolyba űzve, nyűtten, zaklatottan.
Gatyák recsegnek s pingálnak a seggek
a vékony falra koldusfejeket.
Egyik vedel s a többiek fizetnek.
Ami vagy, kezeden mind átpereg.
Kapaszkodom megmentő szalmaszálba.
Átdöf tekintete. Vad vágaton
tartok sötétbe, gondolatba zárva,
hol nem maradt, csak kő és rágalom.
A faszt minő jog illetheti meg?
Mit követett el hajnaltájt az ádáz?
A gégém tompa és a gyomrom émelyeg.
Agyam már nyúltagyam helyére pályáz.
Ez a dögvész! Ez az irónia!
S te, Hold uram, nagy citromszín miniszter,
mit néked világ, filozófia?
Te hatalmas, te végső, szent magiszter.
A fizetésnapom befuccsolt, mint a létem.
Elintéztek! Nekem már egyre megy!
Amit fecsegtél, nem kell észbe vésnem.
Vörös agyam immár csak kásahegy.
„…kevesebb eggyel, már csak nyolc maradt”,
mondja az agy, ujjcsontokban recsegve,
„egyik tetőfedő az éj alatt
zuhant a mélybe”, hörgi most füledbe.
Fonott fej, mellbimbók őrült teje!
Tiszt úr, én irtó tehetség vagyok!
a seggem világ lángjával tele,
ha pálinkát és szalonnát falok!
Nincs pikked, káród és nincsen füved.
Fantáziád csak tök felsőig ér fel.
A hajnalpír nagy dögbűzt ereget.
Sikoltoz néhány hisztérikus némber.
Csúszkál a klumpám, malter hull szemembe,
fejcsontszilánkok harsognak parancsot,
az őr-ökörhad… lassanként erez be
az elhülyült lélekzsiger, az ajzott.
A bárgyúságom leshely árnyán néz szét.
Halántékodra izzón sújt a fagy.
Fanyarrá gyötröd ebed kék heréjét,
s morgó parancsainak bábja vagy.
Húsvétom és a pünkösd hulla részeg,
csiklandja talpam gerle-őrület.
Sosem hatolnak mélyre hosszú éjek
a tébolyomba, mely cukorbeteg.
Te kín, ne érnél fel egy küblivel?
Mit, én – halott? Hazudnak öngyilkos szeszélyek:
Világom félig tajték lepte el.
A rabruhában megdöglik a lélek.
Töpreng a láb s az ész már megfutott.
Ádáz világ ez, földtől fel az égig,
züllött a kor, kegyetlen, zaklatott,
s az öldöklésből metropoliszt épít.
Minden csillag egy-egy rendőrt jelent.
Egyenruhás szemét, tengernyi bunkó
az óceán, vonul a firmament,
Vörös téboly, fegyenczászlómra hulló.
Ágyékok, szűz-fehérek, mint a hó,
a déli szél hűsíti rőt fejem.
Már nem lelek, mit falni volna jó,
csak ütlegek közt járok védtelen.
Szikrákat pattint szemem íriszén
harapós-éles törvény-orkán.
Magam ebe vagyok, s te cimborám, kit én
fajtalankodni szítok fegyház poklán.
Minő borocska vagy te, húgy uram?
Beszopva vágok át az alvilágnak
tar fejein, romok közt úttalan,
a szél éhemből font copfot cibálgat.
Fordította: Erdélyi Z. János
Illusztráció: V. van Gogh (d`après G. Doré)
Ezek is érdekelhetik!
Izza Fartmisz: Az ölelések mögött →
Alexandra Nicod: Eredet →
Szüret – Robert Simonišek verseiből →
