Kiss Zsuzsánna: Az orvoslás témája a magyar irodalomban*
Bevezető. Orvosok a világirodalomban
Jós, orvos, építőmester és lantos: Homérosz szerint ők négyen a Teremtett világ karbantartói. Bizalmi feladatot végeznek: tisztánlátást, egyensúlyt, otthonos biztonságot, testi-lelki-szellemi összhangot szolgáltatnak a világnak. Hippokratész, aki több mint ötven orvosi könyvet hagyott hátra, szentnek nevezi az orvos tudását. Hiszen a teremtés rendjével egyezik az egész-ség őrzése és a megbomlott egész-ség visszaszerzése. A fájdalom és félelem enyhítése, az élet elmúlása ellen vívott, a végső kimenetelt tekintve nem sikerülő, de mégis sürgető és kötelező harc: a gyógyítás szent hivatás volt és marad minden emberi kultúrában.
A szenvedő beteg mellett, az orvosnak nemcsak a tudására és tapasztalatára van szüksége, hanem jóval többre: emberismeretre, leleményességre, lélekjelenlétre. Az orvosnak olykor varázsolni is tudni kell, mert varázslással ér fel megértetni a beteggel, hogy betegsége nem pusztán lesújtó, szörnyű állapot, hanem egyszerre üzenet és kihívás, hogy a gyógyulás nem más, mint az elveszett harmónia visszaszerzése, amely szellemi, testi és lelki erőfeszítést követel. Varázslással ér fel meggyőzni a beteget, hogy a betegség nemcsak elszigetel, de egybe is forraszt az általános emberi közösséggel és sorssal, és hogy ebből az általános emberi válságból kigyógyulni küldetés, akaratot és jellemet is feltételez, nemcsak a megfelelő pirulák bevételét, ugyanakkor olykor kegyelem kérdése is.
A Könyvek könyvében, a Bibliában sok szó esik betegségről és gyógyításról, hitbéli és teljes, testi-lelki csodás gyógyulásokról. A „minden név felett való” Jézus sok megnevezésű, hiszen ő maga messiási méltóságát kijelenti és egyben el is rejti: ő Isten báránya, Emberfia, Isten szolgája, a felkent, az üdvösséget hozó király, a béke fejedelme, az Úr, a szabadító, a jó pásztor – és „az áldott orvos”. Gyökössy Endrét idézve Jézus az igazi „szívgyógyász”. Márk evangéliumában „a tizenkét év óta vérfolyásos” asszonyt a gyógyulás erős, kétségbeesett vágya és Jézus ruhájánAak puszta illetése meggyógyítja.
„És vérének forrása azonnal kiszárada és megérzé testében, hogy kigyógyult bajából. Jézus pedig azonnal észrevevé magán, hogy isteni erő áradott ki belőle, megfordult a sokaságban, és monda: Kicsoda illeté az én ruháimat?” (Márk 5: 29–30, Károli Gáspár fordítása)
Egy mai fordítás szerint Jézus csak egyszerűen erő kiáradását veszi észre magán; és az asszony csak „érezte testében, hogy kigyógyul” (jelen idő). Az Amikor az asszony elmondja, hogy miért érintette meg Jézus ruháját hátulról, Jézus erre azt feleli neki, hogy hite gyógyította meg (más fordítások szerint hite tartotta / mentette meg); békével hazaküldi, és hozzáteszi: „Eredj el békével, és gyógyulj meg a te bajodból.” (Márk 5: 34) Más fordítások szerint így felel: „bajodtól megszabadulva légy egészséges”, illetve „nem kell többé szenvedned.” A gyógyulás tehát mégsem egy kívülről érkező erő és nem is egy pillanat műve a Bibliában sem…
E történetet elemezve jegyzi meg Joó Sándor, hogy ha orvosi cégtáblája volna Jézusnak, a táblán ilyesmi állna: „Az áldott orvos! Minden betegség specialistája! Fogad: éjjel-nappal, minden előzetes bejelentés nélkül. Ingyenes rendelés! Az árát Ő maga fizette meg!”
Természetesen a „jó bornak nem kell cégér” szóláshoz tarthatjuk magunkat, ameddig a reklámvilág nem köti le minden észleletünket. Nagyot ugorva nézzünk bele egy huszadik századi magyar regénybe, ahol orvos és író közös gondokkal néz szembe. Kiélezett, válságos helyzetet rajzol meg Márai Sándor A Garrenek műve című, zseniális, máig leginkább elhallgatott regényciklusában. A regényfolyam ötödik, egyben utolsó kötetében a főhős, Garren Péter visszatér szülővárosába, és felkeresi a család házi orvosát, Lacta doktort. A tengerparti kikötővárosba (a képzeletbeli város nem Kassára, talán inkább Fiuméra emlékeztet) a haza, az ország közigazgatása is ekkor tér vissza: 1940-ben játszódik a történet. Vihar készülődik, a nyári estében a polgári család művészsarja az idős orvossal együtt kaptat fel a letűnt, majd visszanyert békében ringó várost körülölelő domboldalon, ahol még áll egy elavult ősi igazságszolgáltató eszköz, az akasztófa. A parti sziklákat csapdosó hullámokat túlharsogva, a két férfi a végső kérdéseket tárgyalja:
„– Miért beteg a város, doktor úr?
– Mert fél – mondta készséggel Lacta.
[…] – Mégis, mit tanácsol […], doktor úr?
– A pogányok – mondta – hittek abban, hogy válságok idején segít a művészet és a szerelem. A keresztények hittek az alázatban és a kegyelemben. Én orvos vagyok – mondta komolyan, szerényen, de határozottan. – Semmiben nem hihetek ilyen feltétlenül.
– Mit csináljak?
– Figyeljen. […] Orvos és író nem tehet mást, ha veszély van. […] Módszeresen figyeljen és könyörtelenül.” (Márai Sándor: Jelvény és jelentés. Utóhang. Sereghajtók)
Igaz orvos és igaz író egyaránt figyel, hogy az egyes ember és a közösség dolgába a kritikus pillanatban beavatkozhasson. Az orvos és az író nem más Márai fent idézett felfogásában, mint a születés és halál között hol száguldó, hol araszoló ember vészféke, öntudata, lelkiismerete. Az orvos az élet általános és gyakorlati színterein, az író a nemzetek sajátos szellemi otthonában (szerencsés esetben nemcsak a nemzet nyelvében) üti fel a maga rendelőjét. Mind az orvos, mind az író célja, hogy az ember teljesítse a maga küldetését, például túlélje egyéni és közösségi betegségeit, felnőjön, és utódaira örökítse át azt, ami a teremtésben befejezetlenül az emberre, a mindenkori emberekre vár. Tolsztoj szerint az ember egyetlen küldetése: sokszorosítani a jót.
Az efféle bölcs egyszerűséghez természetesen sok válságon át vezethet az út. Gyógyulások és gyógyítások történetei kibogozhatatlanul összefűzik a beteget és az orvost, az írót és az olvasót. A középkori szent-történetekben szüntelenül felbukkannak csodálatos vagy gyönge orvosok, hogy aztán a késő-középkor és reneszánsz emberközpontú novellairodalmától kezdődően az orvos-alakok bevett, mindennapos hősökké váljanak a nemzeti irodalmakban. Kialakulnak a bölcs, szerény, áldozatosan jó, illetve a nevetséges, tudatlan vagy gonosz és pénzsóvár orvos sztereotípiái.
Shakespeare Romeo és Júliájában (1595) Lőrinc pap a gyógynövényekhez is ért, ismeri a füvek gyógyító avagy mérgező erejét, és tudja, mint Arisztotelész, hogy azok jó vagy rossz hatása voltaképpen a mértéken, az adagoláson múlik. Persze, Lőrinc pap hiába igyekszik egy ifjú meg egy egész város vad hajlamait, akárcsak a füvek hatalmát, megfegyelmezni egy szertelenné váló világban, ahol az önző kivagyiság, a kaján viszálykodás és a pestis is tombol. Hiszen Lőrinc pappal szemben van olyan patikus, aki törvény és tiltás ellenére jó pénzért gyorsan ölő mérget forgalmaz. Pericles (1607–1608) című drámájában az angol drámaíró sok közvetlen forrása mellett a 13. századi Legenda Aurea (Jacopo da Voragine gyűjteménye) csodás történeteiből merítkezik, amikor bemutat egy nagyhatalmú orvost, Cerimont, aki Ephesus szigetén lassanként, nyugalmas zene és nyugtató illatok kíséretében feltámasztja a hirtelen szülés, nagy vérveszteség után elalélt, holtnak hitt, így koporsóba zárt, tengerbe vetett, majd partra sodródott fiatalasszonyt, Thaisát. Lássuk, mit szól és mit cselekszik Cerimon doktort a koporsóban lelt fiatalasszony láttán:
„Nézd, friss az arca még. Vízbe vetni így
Kegyetlenség volt. – Rakj benn jó tüzet
S hozd ide minden szelencém hamar.
[…] Jól van, rendben van. Kendő s tűz. Helyes!
Szólaltassátok meg most azt a bús,
Komor zenét! Az a hegedűszó
Szóljon még egyszer. […]
Zenét! Hadd járja most a levegő.
Urak! Ez a királyné élni fog!
A természet serken, már meleget
Lehel a test; öt órája se telt,
Hogy ájula. Az élet virága, lám,
Hogy bomlik benne újra!” (Pericles, 3. felvonás, 2 szín, Áprily Lajos fordítása)
Shakespeare általában tabukat tör: mert bár konzervatív világszemléletű, műveiben a nők lelkierejük és képességeik alapján akár ügyvédek vagy orvosok szerepkörében is helyt állnak. Pericles és a tengerbe vetett Thaisa lánya, Marina, aki félárván és apjától elhagyatva nevelkedik fel, rengeteg jellem- és életveszély legyőzése után tapintatosan leleményes jelenlétével hol dúdolva-mesélve, hol csak hallgatva, empatikus segíteni tudásával képes az életbe visszahívni, búskomorságából kigyógyítani már éhenhalni készülő édesapját. Ugyancsak az „avoni hattyú” Minden jó, ha a vége jó (1604–1606) című színművében esik meg az, hogy a francia királyt sok felsült orvos kudarcától meg sem ijedve egy árva polgárlány gyógyítja meg. Heléna még apjától tanulta el a mesterséget. Sikeres gyógyításáért cserében férjéül kérheti a királytól az ifjút, aki neki tetszik…
A Hamlet (1600–1601) fő stílusjegyeiben hordozza egy „velejéig” korrupt világ jeleit: a dráma szövege tele van a halál, rothadás, betegségek és járványok képzeteivel. A Lear királyban (1605–1606) pedig Shakespeare tobzódik a mértéket vesztett életerő és a halálba sorvadás („érés”) egymással tusakodó metaforáiban. Lear király dühében ördögöt és poklot kiált, majd kitagadja kedvenc leányát, hogy nemsokára a legborzasztóbb egészségvesztést „kívánja” hirtelen gonosszá váló idősebb két lányának. A dráma közepén zajló viharjelenetekben a másik kitagadott gyermek, Edgar csak színleli az őrültséget, mert apja haragja elől csak a szerencsétlen bolygó őrült, szegény Tamás képében menekülhet. Lear idegrendszere a küldő és belső viharban kezd kimerülni, és amint végzetes gőgjében elkövetett hibáját felismeri, tudata átbillen egy zavaros állapotba. A második felvonás második jelenetében Goneril és Regan visszautasító ridegségét tapasztalva az öntelt, türelmet és józanságot, de a valóságot és önmagát sem ismerő király nem képes türtőztetni felháborodását – amint az ártatlan legkisebb királylány, Cordelia kitagadásakor sem volt képes erre. Átkokat szór leányaira; a legsúlyosabb átok a kor felfogása szerint szülőnek gyermekére a meddőség átka.
Ugyanakkor, a rohamokban előtörő csalódottságot, depressziót, a lélek fájdalmát Shakespeare korában az asszonyok vajúdásához, a méhből kiinduló görcsös fájdalomhoz hasonlították, hysterica passio vagy mother néven emlegették. A tragédia több forrásában már szerepel ez a diagnózis, és Shakespeare mindkét kifejezést főhőse szájába adja:
„O how this mother swells up toward my heart!
Hysterica passio, down, thou climbing sorrow,
The element’s below. Where is this daughter?” (2. felvonás 2. jelenet)
A tragédia két első fordítója (Sófalvi József 1794 előtt, Vajda Péter 1838) még nem talál rá a Passio hysterica valódi jelentésére; először feldúzzadó bánat, a második fordításban pedig görts, kórság, fonnyasztó bú bánat képviseli a vizsgált kifejezéseket magyarul. Vörösmarty Mihály behelyezi az „e” mutató névmást is a görcs elé, de még ő sem nem utal vajúdásra, sorvadásnak fordítja a Hysterica passiót:
Ó, mint dagad fel e’ görcs szívemig,
Le sorvadás! le lázadó bú!
Alant az elemed. Hol e’ leány?” (1855)
Zigány Árpád 1899-ben megtartja a latin kifejezést, de inkább viszolygást, nem testi kínt érzékeltet. Aztán végre a halálosan beteg Kosztolányi Dezső valóban lefordítja azt, amire Shakespeare itt utal, a vajúdás görcseinek kiszolgáltatott állapotot:
„Ó hogy dagad föl szívemig e fájás!
Menj, asszonyi, vajúdó görcs te lejjebb,
Alant van lakásod! Hol leányom?” (1936)
Füst Milán a (szülési) fájdalmat túl is magyarázza:
„Oh, hogy dagad szívem felé a fájdalom!
Szállj görcs golyója vissza, feltörő keserv,
Vajúdó fájás, lejjebb van helyed. Hol van
Ez a lány?” (1955)
Jánosházy György, mint Zigány Árpád és Mészöly Dezső (1986) is, szépen megtartja a latin kifejezést, de e szövegrész magyarázat nélkül nem lehet egészen pontos:
„Ó, hogy kúszik szívem felé a kín!
Le, hysterica passio, lohadj,
Lent a te fészked. – Hol van az a lány?” (1999)
Elhamarkodott döntései után, amikor már mindent elveszített, a nagy viharjelenetek után, a megőrülés szélén, a mindenből semmivé lett király sebészt hív és patikáriust, mert végre felismeri saját tévedését és vétségeit: „agyban vagyok megsértve”, mondja. Ugyanakkor bajára az igazi gyógyszer kitagadott leányának, Cordeliának a visszatérte (negyedik felvonás hetedik jelenet), az ő gondos szeretete és megbocsátása. A színpadi előadások folyamán bejegyzett javításokat tartalmazó Fólió-kiadás szerinti drámaváltozatban Cordelia orvost fogad idegileg végleg kimerült apja mellé – a korábbi szövegváltozat, a Kvartó szerint egy nemes ápolására bízza apját, aki, akárcsak a Fólió orvosa, zenével, csenddel és elfüggönyözött ágynyugalommal kezeli az agg királyt. Mind a nemes, mind az orvos hangsúlyozza, hogy betegének igazi „üdvöt” csakis a szeretet: a megbocsájtó, szelíd és együttérző Cordelia jelenléte nyújthat.
Shakespeare szonettjeiben sokszor dicséri a bölcs mértéktartással, az élet természetes rendjének és az erkölcs általános érvényének elfogadásával járó, „holisztikusan” gyógyító életmódot. Az „avoni édes hattyú” zsenialitásának, író-hatalmának egyik fő jellemzője, hogy az eszményi, az egész-ség bűvös erejű látomásai és felidézése mellett a beteg valóságot, az esendő emberit is mint a természet részét, végtelen együttérzéssel tudja ábrázolni. A szonettek költői énje beteg a vágyakozástól, a kedves egy pillantásáért sorvad (LXXV. szonett), és álmatlanság gyötri, akárcsak a gyilkosságoktól terhelt lelkiismeretű III. Richárdot vagy a nyugodt álmot örökre leölő Macbeth házaspárt:
„Hogy legyek hát megint derűs kedély,
Ha az áldott pihenés elkerül?” (XXVIII. szonett, Szabó Lőrinc fordításában; a további szonett-idézetet is Szabó Lőrinc fordításában közöljük)
A félreértést, illetve a viszályt egy kapcsolaton belül a csak részlegesen ható gyógyszerhez hasonlítja:
„Nem elég, hogy áttörd a felleget
Viharvert arcom fölszárítani:
Mert jó ír-e, melytől gyógyul a seb,
De nem tűnnek el undok hegei?” (XXXIV. szonett)
A CXL. szonettben a reménytelen szerelmes úgy vágyik a legkisebb vigaszra is, mint aki menthetetlen, halálos beteg, s kit orvosa a közelgő véget sejtve kíméletből mégis inkább reményekkel nyugtatgat:
„Okosan légy kegyetlen, s túlgoromba
Gúnnyal ne sújtsd néma türelmemet,
Mert kínom megszólal s a szó kimondja,
Szánalomesdő szívem mily beteg.
Oktasson eszed? Jobb lesz ez a csel:
Ha nem szeretsz is, mondd: szíved szeret
(Morcos betegnek, ha vége közel,
Az orvos csak gyógyulást emleget).”
Mint minden drámájában, Shakespeare a szonettekben is mesterien ábrázolja a lélek viharzását. Amint a Szentivánéji álomban a szerelmet a költészettel és az őrülettel állítja párhuzamba: „Az őrült, a szerelmes, a poéta /Mind csupa képzelet” (Arany János fordítása); hasonló azonosító metaforát találunk a CXLVII. szonettben is:
„Gondolatom s szavam: egy tébolyulté,
Ténytorzító, fecsegő kapkodás;” (147. szonett)
Test, lélek és szellem egységére, tehát az egész-ségre vonatkozó közlendőket bőségesen és évszázadokon át tartalmazott minden valamirevaló európai kalendárium. Az ún. érvágó ábra (blood-letting manikin), amely az emberi testet a zodiákus jegyek szerint felosztva mutatja az érvágás szempontjából, már a 15. század második felétől a naptárak elmaradhatatlan eleme volt. A naptárak lapjain orvosok, csillagászok, matematikusok, prédikátorok és tanítók tudása keveredett a népi orvoslás hagyományaival. Prognosztikonokban közölték a csillagállás és az évszakok szerint várható betegségeket, a gyógyuláshoz szükséges tanácsokat és a gyógyítás reguláit. A nagyszombati kalendáriumok a gyógynövényekről is több fejezetben szóltak. Az 1700-as lőcsei naptár szinte zsoltáros szóhasználattal és hangnemben írt a testi nyavalyákról. 1756-ban Mária Terézia ugyan betiltotta birodalmában a „babonás tartalmak” közlését, így a köpölyözésre, érvágásra, ártalmas napokra, orvosság vételére és egyéb orvoslásokra vonatkozó tudnivalókat, de a régi „szokások” mégis fel-felbukkantak naptáraink végén mint tiltott, tehát elhagyott praktikák, vagy parodisztikus formában (Dukkon Ágnes: „A betegségek és orvoslás témája a kora újkori kalendáriumokban”).
A gyógyítani nem tudó, de magukat tudósnak tettető, úrhatnám orvosok maró gúny céltáblájává válnak Molière (igazi nevén Jean-Baptiste Poquelin) drámáiban. A képzelt beteg (1673) főhősét, Argant addig izzasztják, addig kúrálják beöntésekkel, addig purgálják, hogy saját félelmei és jóhiszeműsége miatt már-már végképp áldozata lesz az elavult ismeretekkel bíró, sarlatán orvosnak, Purgónak és ravasz gyógyszerészének, Szippantsnak… Íme, hogyan szidja riadt, bocsánatkérő betegét a maga szakmai fölényével inkább visszaélő, mint kezelő-gyógyító orvos:
„PURGÓ DOKTOR Mondhatom, szép kis dolgokat hallok itt az ajtó előtt; hát fütyülünk a rendelkezéseimre, nem vesszük be a gyógyszereket, amiket felírtam!?
ARGAN Az, kérem, úgy történt, hogy…
PURGÓ DOKTOR Még ilyen szemtelenséget! Hogy a beteg fellázadjon az orvosa ellen!” (Ádám Péter fordítása)
Szerencsére a leleményes házvezetőnőnek, az eszes Toinette-nek mentő ötlete támad. Vándordoktornak álcázza magát, és „túljátssza” az orvosokat, hogy gazdáját elborzassza és felébressze veszélyes képzelgéseiből. Ezzel Argan nagy élethazugságait is leleplezi, aki végül elfogadja a rendet és boldogulást azok között, akik valóban törődnek vele.
A felvilágosodás utáni romantikus, realista és modern irodalomban aztán csak úgy hemzsegnek az orvoshősök. Tolsztoj Anna Kareninájában (1877) már a történet elején felsorakoznak bizonytalan kérdéseikkel, nem is annyira receptjeikkel vagy gyógykúra-javaslataikkal az orvosok, akik Kitty súlyos depressziójának igazi okát nem keresik, hanem a tüdővész hamis gyanújáról értekeznek a kétségbeesett szülőpárnak. Szerencsére Kitty édesapja, a herceg nem hisz a sarlatánoknak, találó vadászhasonlattal élve üres csaholásnak tartja az efféle diagnosztizálást. A naivitásában és hiúságában megperzselődött szívű Kittynek lassacskán magának kell rájönnie a gyógymódra: megérti, hogy ő maga követett el hibát elsősorban önmaga ellen, amikor a nagyvilági értékrendet követve kikosarazta igazi kérőjét. Ez a megértés lesz gyógyulásának első állomása, hogy aztán sorsa jóra fordulhasson.
Az értelmiségi szerep teljes kudarcát láthatjuk Csehov kísértetiesen újszerű és korszerű novellájában, az 1892-ben megjelent A 6-os számú kórteremben. Anton Pavlovics Csehov maga is orvos volt, sőt, nem akármilyen orvos. Kisebb-nagyobb megszakításokkal egész élete folyamán folyamatosan gyakorolta orvosi hivatását. Sajnos csak negyvennégy évet élt – tuberkolózisban halt meg –, de mindvégig nagy figyelemmel kísérte az orvostudomány fejlődését, a bakteriológia eredményeit (Robert Koch 1892-es felfedezését). Több mint két évet töltött Szahalin szigetén, ahol a cári fegyencbörtön önkéntes orvosa volt. Emberfeletti erőfeszítéssel, saját betegsége előrehaladtával mit sem törődve az összes elítélt rabot megvizsgálta és kezelni próbálta; több ezer férfi, nő, gyermek, öreg és fiatal egészségi állapotát mérte fel. Leírta a méltatlan körülményeket, amelyek közt a gyógyítás leginkább a szélmalomharchoz hasonlított. Vizsgálatainak aprólékos jegyzeteiből Csehov megírta az első orosz szociográfiát. Tudatában volt, hogy az orvosi mesterség sok esetben nem tud megfelelő kezelést ajánlani, ezért az igazán becsületes orvosok egyféle tudathasadásban élnek, de tisztában volt azzal, hogy az orvosoknak legalább törekedniük kell a pontos diagnózisfelállításra. Ugyanekkora igényességet várt el önmagától és írótársaitól a szépirodalomban: a helyes kérdésfeltevést tartotta az író legfontosabb feladatának az ábrázoláson és kifejezésen kívül. E küldetéstudat nevében marasztalta el Tolsztoj „orvosi” pontatlanságát, amikor egyes szereplőinek testi-lelki életműködéseire vonatkozóan nem helyesen „diagnosztizált” (például a Kreutzer szonátában). E bírálatból a nagy Tolsztoj erőt merített és tanult, hiszen korábbi, kétségbevonhatatlan lényeglátásán túl a Feltámadásban (1899) ő maga is szigorúan és pontosan dokumentált tényfeltáró, tehát nem fiktív regényt írt a Szibériába szállított fegyencek testi-lelki nyomorúságáról, szenvedéséről, illetve megtisztulásáról.
A 6-os számú kórteremben Csehov az orvos alakjában a környezetéhez gyáván alkalmazkodó értelmiségi önként választott elbukását mutatja be, ugyanakkor az egyéni felelősség jelentőségét sejteti. Bármilyen elmaradott is Ragin doktor környezete: műveletlen, lefele hanyatló, elgépiesedett és bürokratikus, ő, az orvos akkor is óvni, védelmezni és gyógyítani hivatott. Mert különben, mihelyt fásultan beletörődik abba, hogy ő már semmit sem tehet szenvedő betegeiért – Gromov jogos kimenekítését meg sem próbálja a zárt osztályról –, hamarosan maga is elhagyott betegei sorsára jut!
Az elgépiesedett társadalom engedelmes alkatrészeiként egy emberellenes terv végrehajtóivá züllenek az orvosok Aldous Huxley Szép új világának lapjain. Az 1932-ben megjelent regény az író által elképzelt 26. században játszódik, és a jövő rémképeit hordozza. Sajnos e regénynek számtalan részletét, számtalan vonatkozását fedezhetjük fel zavaros mindennapjainkban. A születendő gyermekek sorsát e regény orvosai laboratóriumokban, genetikai beavatkozásokkal döntik el, de nem azért, hogy jobb, igazságosabb vagy boldogabb világot készítsenek elő, hanem azért, hogy hatalmukban tartsák a vezető réteg érdekeinek alávetett embereket. A gyermekeket, mint Madách Imre egyedülállóan zseniális emberiség-látomásában, Az ember tragédiájának falanszter-színében, Huxley-nál is az állami gépezet végrehajtó hatalmának alávetett orvosok szakítják el családjuktól, csakhogy még születésük előtt! Az anyák fájdalmát-lázadását is megakadályozva, inkubátorokban tenyésztik ki a négy különböző kasztba sorolandó magzatokat, akik az összetartozás, a közvetlen kapcsolatok, a szeretet valódi hatalmát eleve meg sem ismerhetik. Nem csoda, hogy e borzasztó regényvilág legtöbb szereplője vakon alkalmazkodva követi a rá mért sorsot: eszközember marad kasztja ketrecében, valódi öntudat, érzelmi és erkölcsi érettség nélkül vegetál akkor is, ha szabadnak hiszi magát.
Huxley negatív utópiáját a japán származású Nobel-díjas angol író, Kazuo Ishiguro „korszerűsíti” a 2005-ben megjelent Soha el ne engedj című regényével. Ez a könyv megrázó tömörséggel és megtévesztő egyszerűséggel beszéli el egy sajátos nevelőintézetben felnőtt ifjúság kilátástalanságát, illetve három fiatal tragikus kísérletét arra, hogy a „szabad” világba szerezzenek belépést. Bármilyen tehetségesek és bátrak, sorsukból kitörniük lehetetlen, mert ők „csak” donorok, donoroknak klónozták, és család nélkül, a világtól elzártan egy kórházra és börtönre egyaránt emlékeztető nevelőintézetben nevelik fel őket. Igaz, hogy tanulhatnak, sportolhatnak, művészkedhetnek, akár szerelembe is eshetnek bizonyos korlátok között, de önálló életet nem kezdhetnek, hiszen a kötelező két vagy három szervátültetési műtét után életük „beteljesül”, azaz kimerül, lehetetlenné válik, kilobban. E félelmetes, nagyon is elgondolkodtató donor-intézet ábrázolásával a szerző végletekig felgyorsult világunk veszélyeire figyelmeztet. Regényvilágában a „többség” életének meghosszabbítására és megmentésére szolgáló „kiválasztott” ifjú áldozatokat tanárok és orvosok veszik körül, akik először hitegetik: tanítják, felnevelik, ápolják, kezelik, szeretgetik, de végül néhány könyörtelenül végrehajtott szervátültetési műtéttel megölik őket… az 1990-es évek képzelt Angliájában. Ishiguro kibírhatatlanul súlyos kérdéseket burkol behízelgően könnyed stílusba – hogy minél többen értsék..
Könnyeden csevegő hangnemben beszél Noktürn című novellájában (2009) is egy átlagos tehetségű, de művelt, mélyérzésű, magányos szaxofonjátékos csalódottságáról. A zenész rádöbben, hogy hiába műttette át arcát előnyösebb formájúra. Ishiguro hőse a plasztikai sebészet által nem lesz elégedettebb önmagával, sőt, a remélt magabiztosság csupán gézpólyába csavart arccal-fejjel fogja el addig, míg a kórházi gyógyulók között van: a pénz, siker és celebek világában. E csillogó világhoz kívánt ugyan csatlakozni a műtét előtt, de a gyógyulás ideje alatt ráébred, hogy bizony sohasem fog oda tartozni, tehát értelmetlen áldozatot hozott. Az eltemetett óriás című regényében (2005) Ishiguro ismét egy igen korszerű, általános és orvosi értelemben is megoldhatatlan problémát vet fel. Itt a főhős amnéziája egy régi, sohasem tisztázott hatalmas veszteségből fakad. Régen eltűnt fiát anyja még mindig visszavárja, de közben évtizedek óta halottnak is hiheti, így a gyász befejezetlen örökkévalóságával szemben úgy védekezik szervezete, hogy elkezd vészesen felejteni…
Nem véletlenül hull Nobel-díj az ilyen kényes kérdéseket fölvető, József Attila szavaival élve, „világizzása hőmérsékletű” szerzőkre. Mint ahogyan Thomas Mannt és Albert Camust sem véletlenül „érte el” a Nobel-díj. Thomas Mann Varázshegyének (1924) témája nem újkeletű, hiszen évszázados orvosi és társadalmi probléma volt a tüdővész és annak Robert Koch előtti (Koch felfedezése után jóval, csak 1905-ben kapott Nobel-díjat) reménytelen kezelése. A Varázshegyben a „síkföldről” való kivonulás a tüdőszanatóriumba egyszerre időnyerés a betegség fellángolása elől és felmentés az élet tényeivel való egyéni szembenézés alól. A svájci magaslati levegőn egyfajta csábító és kábító időtlenség veszi körül az orvosokat és betegeiket, akiknek minden részletes, avatott előadás a durva valóság gondjairól csupán unaloműző elmélet, nem feladat és nem is valódi dilemma. Gazdagságuk, tehetősségük esélyt ad ugyan a betegeknek a fellengzős kivonulásra, de saját szorongásaik és sorsuk elől nem menekülhetnek.
A mindennél reménytelenebb pestis idején az algériai Oránban nem menekül és nem alkuszik Albert Camus tántoríthatatlanul bátor és kitartó orvosa, Rieux doktor. Rieux doktor az 1947-ben megjelent A pestis című regény főhőse. Halált megvető elszántsággal küzd minden életért a feltartóztatható, de véglegesen el nem pusztítható ragály és a szokásos félelem ellenében. Sorra elveszíti, akiket szeretett, de mindennél erősebben megérti, hogy „az emberekben több a csodálnivaló, mint a megvetnivaló.” Camus hőse tudja, hogy bár rendszeresen visszatér, s az ellene való küzdelem eszközei folyton fejlődnek, a járvány mégis mindenkor felkészületlenül éri az emberiséget.
Ahogy az angol író-előd, Daniel Defoe jegyezte fel 1722-ben a londoni pestis pusztításait rendíthetetlen hitet is sugalló dokumentumregényében, úgy A pestis lapjain Albert Camus is szorosan és szemléletesen összekapcsolja a közösségért élő ember: orvos és író szerepét. Főhőse, Rieux doktor elhatározza, hogy krónikát ír a pestis elleni küzdelemről, hogy megörökítse azokat, akiket elvesztett a város. Camus orvosa tudja, hogy „krónikája nem lehet a végleges győzelem krónikája. Nem tanúskodhat másról, csak arról, amit meg kellett tenni, és amit a terror és lankadatlan fegyvere ellen meg kell majd tenniök, egyéni meghasonlásaik ellenére, mindazoknak, akik, ha nem lehetnek szentek, és nem hajlandók elismerni a csapást, igyekeznek azért orvosok lenni.” (Vargyas Zoltán fordítása)
*Esszésorozat a marosvásárhelyi Népújság Harmónia című mellékletében – Javított-kiegészített másodközlés, részlet.
Illusztráció: ‘If thou couldst, doctor…’ (Macbeth, 5. 3.); Osias Dyck-festményrészlet (Hall’s Croft, Stratford-upon-Avon)
Ezek is érdekelhetik!
Tóth Kálmán: Nietzsche rejtett paradoxona →
Csontos Márta: „Tudnánk-e jó széllel repülni” →
Pergel Ferenc: Örley István élete és munkássága (1913-1945) – 2. rész* →
